Ide hallgass Isten!
Nem volt módom eddig találkozni Véled,
de most szeretném, ha üdvözölhetnélek.
Tudod, Isten, nekem azt mondták, hogy nem vagy.
Hirdetik, mesélik, én meg bolond, el is hittem nékik.
Az éjjel egy gránátvágta fedezékből az egedet néztem.
Ott jöttem rá, Isten, hogy hazudtak nékem.
Ha figyeltem volna arra, amit alkottál, –
s mit világnak hívnak –
rájöhettem volna régen, hogy csak bolondítanak.
Nem tudom Isten, kezet fogsz-e velem, –
de akármit teszek
biztos vagyok benne, hogy Te megértesz.
Különös és furcsa, az kellett,
hogy íme e pokolba essek,
hogy a Te arcoddal megismerkedhessek.
Sok mondanivalóm ezek után nincsen,
csak még annyit, Isten, –
örülök, hogy mi ketten találkoztunk itten.
Támadunk ma éjjel, csak a jelre várunk
s jöhet minden percben,
nem félek, mert tudom, itt vagy a közelben.
Itt a jel!… Hát Istenem mennem kell.
Bocsáss meg, látod, intenek.
Csak még annyit, én biz’ megszerettelek.
Rettenetes harc lesz – megeshetik minden,
én is meghalhatok,
s reggel a Te Házad előtt felbukkanok.
Noha mi nem voltunk meleg barátságban,
megkérnélek mégis,…
várnál az ajtóban?… hátha jövök én is.
Könnyezem. No, nézd csak!
Good bye Isten! Különös, mit érzek –
mióta ismerlek – meghalni sem félek.