A nyugati civilizáció tizenhetedik századi szekularizációja, távol attól, hogy tartós életutat teremtett volna, felvetette a kérdést: mi tölthetné ki azt az időleges szellemi légüres teret, amit a nyugati élet elprofanizálódása hozott létre a nyugati lelkekben? Az utóbbi 250 esztendőben a nyugati világ labilis szellemiségének történetét azok a különböző kísérletek teszik ki, amelyek hivatva lettek volna ezt a vákuumot kitölteni. Az első új imádat-tárgyak, amelyek a detronizált ősi nyugati kereszténység helyébe furakodtak, egy olyan görög-római világ hazajáró szellemei voltak, amelynek a nyugati civilizáció hajtása volt. Ezeknek a feltámasztandó görög-római bálványoknak elsője az istenített helyi közösség volt, másodika az istenített világbirodalom.
Katasztrófa volt e két bálvány közül az elsőnek feltámasztása Nyugaton. A modern nyugati világ politikai lokálpatriotizmusa talán elkerülhetetlen végzete volt annak a ténynek, hogy a Római Birodalom nyugati provinciái a keresztény óra ötödik századában szuverén utódállamokká töredeztek szét, de ez a végzet nem érte utol teljesen a nyugati kereszténységet a renaissanceig és a reformációig. Az igazság az, hogy a közbeeső évezred során a Római Birodalom nyugati részének politikai széttöredezése a helyiérdekű utódállamok összevisszaságává, soha nem szűnt meg. Nyugat-Európa soha nem látta visszatérni a római principátus aranykorát, amikor egy polgár Rómától a Rajnáig utazhatott anélkül, hogy útközben egyetlen katonával is találkozott volna, nem számítva egy 1.200 főnyi különítményt Lyonban. Bár a Római Birodalom nyugati bukásának szerencsétlen politikai következményeit először az a szerencsés pszichológiai tény enyhítette, hogy ezeket a helyi utódállamokat sajnálatos véletlennek tekintették és hogy alattvalóik szellemi kincsüknek csak a minimumát fektették beléjük.
Ennek a kincsnek értékesebb részét a Római Birodalom halott egységéről a nyugati keresztény egyház élő egységére vitték át. Beda Venerabilis például egy egyháztörténet tágabb keretében mondja el a Római Birodalom Britanniában létrejött apró-cseprő utódállamainak történetét, és az érzelmeknek ez az összpontosítása az egyházra, a helyiérdekű államok helyett erősebb hangsúlyozást kapott másfél évszázadon át - kb. 1050-1200 között - amely időszak a pápai Respublica Christina felemelkedését és virágzását látta. Még a Római Birodalomnak Nagy Károlytól feltámasztott szelleme is, bármennyire erőtlen is volt mindig, bizonyos lojális ragaszkodást váltott ki, amelynek Dante hagyta reánk, inkább akadémikus jellegű, irodalmi emlékét De Monarchia-jában. Így a késő-középkor kezdetéig a 800 vagy 900 évvel korábban, politikai síkon elvesztett egység nagyobb arányokban élt tovább lelki síkon; itteni továbbélése a helyi politikai vezetőket üdvös korlátok közé szorította. Ez az érzelmi töltés nem szabadult meg a nyugati egyházhoz fűződő kapcsolatától egészen a Respublica Christina felbomlásáig, ami megkezdődött már a tizenharmadik században a pápaság és II. Frigyes közötti élet-halál harccal, s befejeződött a kora-modern korban a reformációval.
A reformáció készséges eszközöket és szövetségeseket talált a helyi szuverenitásokban az egyetemes nyugati egyházzal szemben, a helyi népnyelvekben pedig az egyetemes latin nyelvvel szemben, és az az irányzat, hogy helyi jellegű intézményekbe fektesse szellemi energiáit, nem korlátozódott a protestánssá vált országokra. A katolikus Velence, ugyanúgy ragaszkodott helyi szuverenitása jogainak érvényesítéséhez a Vatikánnal szemben, a katolikus Spanyolország is féltékenyen védte a koronának egyházi intézmények feletti védnöki jogait a tengerentúli új spanyol birodalomban is. Hasonlóképp, minden nyugati országban, katolikusban, protestánsban egyaránt a népnyelv használata, amit a tizenkettedik században a trubadúrok kezdtek meghonosítani, és amit továbbfolytatott a tizennegyedik században Dante és Petrarca, most a költészet és a remény területéről átterjedt a közigazgatás, a jog és a tudomány területére. Amikor a tizenhetedik században a francia nyelv részben elfoglalta a latin helyét diplomáciai és irodalmi használatban, nem nyert többet, mint egy töredékét annak, amit a latin már elveszített.
A nyugati keresztény egyházról a helyi nyugati világi államokra történt bizalomhelyezésnek - a görög-római civilizációtól kölcsönzött - pozitív formát adott a renaissance. A hellénizmusnak a kora-modern kori újjászületése Nyugaton emlékezetünkben leginkább annak irodalmi és képzőművészeti vonatkozásait idézi fel, bár valójában politikai vonatkozása sokkal fontosabb volt a későbbi nyugati történelemben. Művészeti és irodalmi síkon, amint azt a tizenharmadik fejezetben megjegyeztük, a renaissance nem jelentett többet, mint átmeneti lelkesedést, míg politikai téren még napjainkban is érvényesülő megszállottság. Ezen a politikai síkon a renaissance újraélesztette a helyi államoknak, mint istenségeknek görög-római imádását és mindezt a legravaszabb módon vitte végbe, be nem vallottan, tiszteletből Nyugat keresztény múltja iránt (a görögök Athént és Spártát tudatosan és nyíltan istenítették). A helyi államoknak ez a be nem vallott imádata 1956-ban a nyugati világ legelterjedtebb vallása. Még a hitleri Európa felemelkedése és bukása, valamint az orosz kommunizmus fenyegetése is alig tudta megingatni a nemzet-imádásnak a nyugati szívek felett gyakorolt befolyását és ennek a modern nyugati nacionalizmusnak görög-római sugalmazottsága baljóslatú, mivel tudjuk a görög-római civilizáció régóta nyomon követett történetéből, hogy ez a bálványimádási forma volt fő oka e civilizáció bukásának és exhumálásának.
A Nyugat hagyományos egyetemes intézményeinek és egyetemes perspektívájának nacionalizmus-okozta szétmállása progresszív volt. A klérus egységét a nyugati kereszténységben a reformáció törte szét. A nyugati ,,irodalmi világ'' egysége, amelyik Erazmus és Morus Szent Tamás nemzedékéig fennállott, akkor bomlott fel, amikor a latint kiszorították a helyi nemzeti nyelvek, és csak akkor szerveződött meg, nagyon tökéletlenül újra, amikor a tizenhetedik században részben pótolta a francia. A nyugat-európai arisztokrácia egységét - egy soknyelvű társadalmi kör volt ez, amelyet az összeházasodás kötött össze - szétdúlta a francia forradalom, Angliában a tizenkilencedik század folyamán szapora középosztály általi megfullasztása, valamint az Egyesült Államok felemelkedése, ahol a nyugat-európai arisztokrácia sohasem vert gyökeret.
A nyugat-európai királyi családot még jobban fűzte egybe az összeházasodás, mint a nyugat-európai arisztokráciát, és ha lehetséges, még bőségesebben részesült a nyelvek adományában. De az ő egységét is szétzúzta a francia forradalom, a közép- és munkásosztály parlamentjeinek és választóterületeinek hatalmi emelkedése, valamint Németország politikai egységesülése 1871-ben. Ez utóbbi esemény nemzeti jellegűvé tette a királyi családokat a kis német államokban, ahol eddig nemzeti szempontból semlegesek maradtak, ennek következtében kiválaszthatók olyan célokra, mint a nyugat-európai királyocskák exportja az Ottomán Birodalom keleti orthodox keresztény utódállamai számára. A végső csapás egy sor dinasztia letétele volt az első és második világháborúban legyőzött nyugat-európai országokban.[42]
A diplomáciai testület egységét széttörte az arisztokrácia hanyatlása, valamint az Egyesült Államok és a Habsburg-, Nohenzeheru-, Romanov- valamint Ottomán Birodalmak utódállamainak megjelenése - ezek mindegyike a novi homines soraiból kellett hogy vegye diplomatáit, akik nacionalistaként születtek és nevelkedtek, és akik nem tanulták meg a franciát úgy beszélni, mint tényleges második anyanyelvüket. Mindezeknek az egyetemes jellegű családoknak, testületeknek és osztályoknak a folyamatos felszámolása fokozatos lebontását jelentette azoknak a korlátoknak, amelyek a modern nyugati világban a nemzeti államok totalitárius bálványozásának útjában álltak.
Amint a nyugati kereszténység hagyományos egyetemes intézményét egymás után felszámolták vagy elvetették, egy utó-keresztény nyugati társadalom kezdte érezni ennek a szellemi vákuumnak fájdalmas és veszedelmes voltát és tudatosan nekilát, hogy betöltse az űrt saját találmányú új egyetemes intézményekkel. A tizenhetedik században a latinműveltségű klerikusok felbomlott középkori testvériségét részben pótolta egy mesterségesebb és tudatosabb franciaműveltségű tudósok és irodalmárok testvérisége.[43] De a helyi nemzeti nyelvek növekvő érvényesülése, ami egykor elszabotálta a latin egyetemes használatát, most a francia egyetemes használatát is elszabotálta - felgyorsult lépésekkel történik mindez Franciaországnak 1940. évi bukása óta. [44] A tizenkilencedik században a Vöröskereszt megalapítása Genovában, profán helyettesítéséről gondoskodott annak a vallásos korlátozásnak, amivel egykor az egyetemes kereszténység fékezte a háború barbárságát, valamint a lovagság is ezt tette egykori arisztokratikus korlátjaival. De a Vöröskereszt szimbóluma azt hirdeti, hogy a tizenkilencedik századi profán nyugati emberiesség csökkenő vallási alaptőkéből él.
Technikai síkon a ,,távolság legyőzése'' a gépek feltalálása révén nemcsak magát a Nyugatot, hanem a nyugatiasuló világ egészét a bolygó lakható és közlekedhető felületén fizikai eszközzel látta el az egész emberiséget egy családdá tevés számára. Minthogy a technika elfoglalta a vallás helyét olyan törekvésként, amibe a nyugati ember a késő-modern korban beinvesztálta kincsét, természetesen elvárhatta ettől az új bálványtól imádása viszonzásaként, hogy alkalmassá tegye őt annak a szellemi vákuumnak kitöltésére, amit ősi vallásának félretolásával hozott létre. De távol attól, hogy nehézségein könnyítsen, a világ technikai úton végbemenő fizikai egységesítése most még teherként nehezedik rá.
A békés érintkezések fizikai adottságai, amiket a nyugati technika folyton gyorsuló ütemben nyújtott, egyszer csak kapcsolatot létesítettek olyan társadalmak között, amelyek eddig fizikailag voltak elszigetelve egymástól, a megfelelő fizikai kommunikációs eszközök hiányában, és amelyek ezért nagyon különböző erkölcsöket, szokásokat, szemléletmódokat fejlesztettek ki. A technika az ellenségeket szemtől-szembe hozhatja egymással egy pillanatra, de együtt nevelhet nemzedékeket értelmi és századokat érzelmi téren. A fizikai közelség, ha nem társul egyidejű kölcsönös megértéssel és szimpátiával, alkalmas antipátia és nem jóindulat, következésképp széthúzás és nem harmónia létrehozására. Talán annak az igazságnak tudatalatti realizálása, hogy a fizikai távolság gyors legyőzése ellensége lehet a szívek egységének, magyarázza, hogy 1956-ban a világ népei miért szálltak szembe olyan szenvedéllyel azokkal az adminisztratív akadályokkal, amelyeket kormányaik helyeztek a fizikai közlekedés útjába, vámokkal és kontingensekkel, csereforgalmi, bevándorlási, egészségügyi kontrollokkal és így tovább.
Minden vám és kontingens ellenére, a fizikai távolság megszűnése a nyugatiasodó világot sokkal nagyobb mértékben tette gazdaságilag egymástól függővé, mint bármikor is volt az ipari forradalom előtt. Olyan korban, amelyben a helyi államok a határaikon kívüli világtól függnek főnyersanyagaik és élelmiszereik utánpótlásában, a világ megoszlása hatvan vagy hetven teljesen autonóm helyi állam között egyre terhesebbé válik békeidőben és pusztítóvá háborús időben. Egy olyan világban, amelyik gazdaságilag már egymástól függő, de politikailag még széttagolt marad, a háború okozta szociális nyugtalanság szükségszerűen jóval nagyobb, mint egy olyan világban volt, ahol az ember gazdasági tevékenységei nem szélesebb körűek, mint politikai közösségéé. Továbbá, a technika semleges hatalom, és így részrehajlás nélkül kölcsönzi magát bármely célra, beleértve a háborút is. Olyan pont ez, ami nem szorul bővebb magyarázatra az atomkorban, ezért arra a következtetésre kényszerülünk, hogy a technika nem gyógyította be azokat a sebeket, amelyeket a nyugati civilizáción ejtettek vezető szellemei a tizenhetedik században, amikor félretolták ősi vallásukat. A technika csak elmérgesítette a sebeket és a modern nyugati ember bánatos beismerését, hogy mesterműve végül is nem csodaszer társadalmi és szellemi bajai meggyógyítására, egymást követő kísérleteivel vallja meg, amelynek során egyetemes szervezetek új formáit teremti meg a maga számára az általános béke elérése érdekében.
Nyugat akkor veszítette el a maga eredeti egyetemes intézményeit, amikor a pápaság a tizenharmadik században tönkretette a Római Szent Birodalmat, és amikor a tizennegyedik században sajátmagát tette tönkre. Azóta a kísérletek egész sora akarja újakkal pótolni ezeket az elveszett egyetemes nyugati intézményeket.
A zsinati mozgalom kísérlet volt a középkori Respublica Christiana megmentésére azzal, hogy a pápai monarchiát parlamentális képviseleti alkotmányos alapra helyezi. Ezt a mozgalmat megbuktatta a pápaság abszolút uralom utáni vágya, ami Észak- és Közép-Itáliában az akkori idők uralkodó rendszere volt, a nyugati világ többi részében pedig a jövendő koroké. V. Károly Európája arra irányuló kísérlet volt, hogy a nyugati világnak, megfelelő számú kulcsfontosságú helyi államnak dinasztikus házasságok szövedékébe történő egyesítésével, tényleges politikai egységet adjon, amit a Római Szent Birodalom sohasem volt képes megadni neki. Ezt a tervet Franciaországnak - az akkori nyugati világ legtermékenyebb és legnépesebb államának - vonakodása hiúsította meg, hogy lemondjon nemzeti ambícióiról egy nyugati közérdek kedvéért. XIV. Lajos és Napóleon Európája arra volt kísérlet, hogy a nyugati világot katonailag legerősebb helyi hatalmának vezetése alatt egyesítse. Franciaország katonai uralmát minkét esetben enyhítette az a kísérlet, hogy azokkal a kulturális ajándékokkal erősítse azt meg, amiket abban a korban a francia hadseregek hoztak magukkal. De Franciaország erőfeszítését a hegemónia elnyerésére a nyugati világban, akárcsak Spanyolország korábbi és Németország későbbi erőfeszítését, túllicitálta a hatalmi egyensúly játéka.
Az európai nagyhatalmak Napóleon-utáni közössége arra irányuló törekvés volt, hogy a hatalmi egyensúly konstruktív célt szolgáljon olymódon, hogy a Spanyolországtól és Franciaországtól sorjában megtagadott hegemóniát a nagyhatalmak közötti bizottságra bízzák. A Népszövetség az európai nagyhatalmak közösségének világméretű kitágítása volt, írott alkotmánnyal felszerelve, továbbá demokratizálva azzal, hogy a nagyhatalmak mellett egymásután felvették tagként a közép- és kisállamokat is, bár nem a nagyhatalmakkal egyenlő jogokkal. Az európai nagyhatalmak közösségének kudarca az első világháború elhárításában, amit követett a Népszövetségé a második világháború megakadályozásában, azt jelezte, hogy a hatalmi egyensúly nem hatékony pótléka az egyetlen hatalom hegemóniájának, amivel szemben ismételten hatékonynak bizonyult. Elégtelensége mint konstruktív hatóerőé akkor bizonyosodott be, amikor a politikai egység megteremtésének durva alternatív módszere újraéledt. Hitler Európája új kísérlet volt nemcsak Európa, hanem egyidejűleg az egész világ egységesítésére katonailag legerősebb államának uralma alatt. De Hitler erőszakosságát nem szelídítette meg semmiféle Napóleoni ajándék, amit a győzők nyújthattak volna a legyőzötteknek, és azt tekintve, hogy Napóleon elbukott, meglepő lett volna, ha Hitler győzött volna. Hitler gyalázatos tervének teljes veresége nagyobb lehetőséget adott a világ számára, hogy a hatalmi egyensúly konstruktív felhasználásával politikailag rendszerezze önmagát. Az Egyesült Nemzetek Szövetsége kísérlet a Népszövetség felújítására, de ez kedvezőtlenebb feltételek mellett történik, mivel egy olyan világban akar működni, ahol a nagyhatalmak számát a második világháború megrendítő következményei hétről lecsökkentették mindössze kettőre.
Így nyugatiasuló világunknak több alapos oka van az aggodalomra. Atomfegyverekkel van felszerelve. Két atomelőtti pusztító háborút tapasztalt már meg egy emberöltő alatt. És politikai hatalma most nem megosztott, mint volt az európai nagyhatalmak közösségének, vagy a Népszövetségnek az idejében, sem nem összpontosított, mint ahogyan Hitler, Napóleon és XIV. Lajos megkísérelték összpontosítani, hanem polarizálódott két és csak két rivalizáló nagyhatalom között. Ilyen körülmények között aggodalmunk nagyon jogosult. Mert, amíg azt előreláthatjuk, hogy egy atomkorban, amelyben a fizikai távolság ,,megsemmisült'', az atomfegyverek feletti ellenőrzés előbb-utóbb feltétlenül valamilyen egyetlen hatalom kezében fog összpontosulni, azt viszont nem láthatjuk előre, vajon a világkormányzat elkerülhetetlen célját a legnagyobb katasztrófának önmagunkra hozása nélkül érhetjük-e el. Bármennyire is előre láthatjuk, hogy ha majd a világkormányzat a küszöbön áll, az igény iránta olyan kétségbeesett lesz, hogy az emberiség nemcsak készséges lesz elfogadni a legképtelenebbül magas áron a szabadság elvesztésének vonatkozásában, hanem isteníteni is fogja azt és emberi megtestesülését, amint az elgyötört görög-római világ egykor istenítette Rómát és Augustust. Az a tényleges imádat, amelyben Napóleon, Mussolini, Sztálin, Hitler és Mao már részesült, jelzi a bálványimádásnak azt a fokát, ami egy amerikai vagy egy orosz Caesar jutalma kell hogy legyen, akinek sikerült a világ számára állandó békét adni, bármi áron; és ebben a baljóslatú fényben úgy tűnik, mintha az egyetemes jóléti állam lenne az a legközelebbi bálvány, amit felállítanak majd, s még akkor is háttérbe szorított kereszténység helyébe.
Egyetlen társadalom sem tudja megtartani társadalmi kohézióját, hacsak tagjainak döntő többségét nem fűzi egybe sok eszme és eszmény. A szükséges társadalmi ideálok egyike az, hogy egy szimbolikus hős személyes formában testesítse meg a társadalmi törekvések elismert célját. A középkori és a kora-modern kereszténységben Nyugat szimbolikus ideálalakja a sugalmazott szent volt (az önzetlen lovaggal együtt, második lehetőségként). A késő-modern korban a Nyugat áthelyezte szellemi vonzódását a sugalmazott szentről a legyőzhetetlen műszaki szakemberre, és ez a változás a nyugati ember személyi eszményében változást hozott szellemiségében, szemléletmódjában és célkitűzéseiben.
A műszaki szakember és nem a ,,természettudós'', akinek teóriáit a technikus átviszi a gyakorlatba, lett az új hős, akit a Nyugat a tizenhetedik század utolsó évtizedeiben elfogadott. Francis Bacon jelentette ki, hogy
,,a tudományok igazi és jogos célja az emberi élet gazdagítása találmányokkal és kincsekkel.'' (Novum Organum, Partis Secundae Summa, Aphorismus XXXI.)
A filozófiát pedig Thomas Hobbes eszközként jelölte meg a technikai eredmények eléréséhez:
,,Filozófián értjük a gondolkodással megszerzett ismeretet... abból a célból, hogy létrehozhassuk, amennyire azt az anyag és az emberi erő megengedi, az emberi élettől megkívánt eredményeket.'' (Leviathan, IV. rész, 46. fej.)
Sprat, a ,,Királyi Társaság Története'' című művében kimutatja, hogy a görög-római filozófia sohasem jelentett semmit sem a technikus számára, és azt bizonyítja, hogy nem-gyakorlati, ezoterikus szemléletmódja felelős azért, hogy a görög-római filozófia hajótörést szenvedett azokban a viharokban, amiket a görög-római technika túlélt. Azt tanácsolja a Király Társaság atyáinak, hogy szakítsanak ezzel a dölyfös filozófia hagyománnyal:
,,Azzal, hogy a filozófiát az életszerű tudományok egyikévé változtatják, amit az emberek mindennapi szükségletüknek tekinthetnek, a Királyi Társaság olyasmit nyújt, amit később sem lehet elfojtani.'' (119. 1.)
Sprat tanácsa a természetfilozófusok számára az, hogy kihúzhatnák kezüket zsebükből és gyakorlati dologra használhatnák:
,,Mi nagyobb privilégiummal dicsekedhetnének az emberek, mint azzal, hogy hatalmukban áll használni, irányítani, megváltoztatni vagy fejleszteni az összes többi teremtményt? Ez az az uralom, amit Isten ajándékozott nekünk kezének művei fölött... Lehetetlen számunkra, hogy helyesen használjuk ezt a hatalmat, hacsak nem a tudás embereinek világosságát nevezzük ki állandó felügyelővé és vezetővé a dolgozók törekvései és művei fölé. Óriási áldások jelentkeznek ennek az egységnek nyomán... Ezzel a tudás embereinek eszméi, amelyek túlságosan is a magasban szoktak csapongani, az anyagi világba történő leszállásra kényszerülnek, a kereskedő emberek közönyös elképzelései pedig, amelyek túlságosan is a földön csúsznak, felemelkednek.
Platón azt mondta az államvezetésről, hogy a világot akkor fogják a lehető legjobban kormányozni, ha vagy filozófusokat választanak királyokká, vagy a királyok fognak filozófusokként gondolkodni. Én ugyanezt állítom a filozófiáról. Akkor érjük el a tökéletességet, ha vagy a mechanikai dolgozóknak lesz filozofikus fejük, vagy a filozófusoknak mechanikus kezük.'' (395-7. 11.)
Leonardo da Vinci ugyanúgy elővételezte a technikának ezt a tizenhetedik századvégi fölébe helyezését a tiszta tudománynak, mint sok mást is a tizenhetedik századi szellemi forradalom vívmányai közül.
,,A mechanika a matematikai tudományok paradicsoma, mivel a mechanika érleli be azokat a gyümölcsöket, amiket a matematikusok ültettek el.'' (Irodalmi Művei II. köt. 241. 1., No. 1155.)
,,Műszeres, másként mechanikai tudomány nemesebb és hasznosabb is, mint bármely más tudomány, mert egyedül ez szolgáltatja azt az eszközt, aminek segítségével minden élőlény, amelyiknek csak mozgóképessége van, összes ténykedését véghezviszi.'' (uo. 241. 1. No. 1154.)
Ugyanakkor Leonardo jellegzetes meglátással azt is kimutatta, hogy ha a technika elválik a tiszta tudománytól, képtelenné válik saját céljai elérésére.
,,Tudomány a kapitány, a gyakorlat pedig a közkatonák... Azok az emberek, akik beleszerelmesednek a gyakorlatba, tudomány nélkül, hasonlítanak ahhoz a hajóskapitányhoz, aki kormány és iránytű nélkül száll hajóra és aki ennek következtében sohasem tudja, hová megy.'' (uo. 241. 1. No. 1160 és 1161.)
Úgy látszik, hogy ezt az élesen látó tételt, amit itt Leonardo megállapított, tizenhetedik századi utódai vagy elfelejtették, vagy szándékosan mellőzték, de a technika tizenhetedik századi felmagasztalásának első 250 évében az emberi szellem érdeknélküli kíváncsiságának megszentelő kegyelme mentette meg a nyugati ember utilitarizmusát attól, hogy vakon elpusztítsa önmagát.
Sokkal előbb, mint amikor a technikát ilyen nyíltan felmagasztalták Nyugaton, a nyugati társadalom vezető szellemei a tizenhetedik században, és amikor azt előfutáruk, Leonardo da Vinci megtette, a technika gyakorlati felhasználása már gyümölcsöt hozott a nyugati élet különböző területein. A nyugati civilizáció keresztény és hellénista volt, és jóllehet hellénizmus és kereszténység sok tekintetben ellentétben volt egymással, abban egyetértettek, hogy nem tartják nagy becsben a technikát. Ezért mindaddig, amíg a nyugati ember megelégedett azzal, hogy életét a tekintélyt követve szabályozza, ezzel a két tekintéllyel, mint egyetlen választási lehetőséggel kulturális horizontján belül, a technika iránti veleszületett hajlama arra kényszerült, hogy elsüllyedjen és elfojtódjék. Ennek a hajlamnak fennmaradása tizenhárom századon keresztül, ezek között a mostoha körülmények között, megkapó bizonysága erejének; és ez jelentkezett akkor, amikor a technika, a cselédszobákban tett hosszú próbálkozásai után, végül olyan díszhelyet kapott nyugati ember tevékenységei között, ami megfelelt iránta tanúsított, eddig elnyomott szenvedélyének. Nem meglepő, hogy a tizenhetedik század végétől kezdve a technikának olyan jelentőséget kellett nyernie Nyugaton, aminek nem volt példája egyetlen más civilizáció történetében sem.
A technika iránti nyugati hajlam már jelentkezett a Római Birodalom nyugati provinciáiban a nyugati civilizáció születését megelőző időkben. Galliában, a római hódítás után, a földművelés megnövekedése egy gyér népességű országban, előidézte az aratógép feltalálását, ami bár durva és esetlen lehetett, mégis egyedülálló ilynemű eredmény volt a görög-római világban. (Lásd Plinius Secundus, C., Historia Naturalis, XVIII. könyv, 296 ő; Palladius, Agricultura, VII. könyv, II. fej. 2 ő)
A nyugati provinciák elnéptelenedése, a keresztény éra harmadik századában bekövetkezett barbár betörés következményeként, égető és folytonos munkaerőhiányt eredményezett, ami a negyedik században arra ösztönzött egy írót, akinek neve ismeretlen, hogy emlékiratot tegyen közzé De Rebus Bellicis (Hadieszközök) címen, amelyben több mechanikai eszközt ajánl a munkaerő gazdaságosabbá tételére háború idején. (E. A. Thompson (Oxford 1952) ford. és bevezetés). Ez pusztába kiáltott szó maradt, de a következő század tanúsította azt az összeomlást, amit a negyedik századi reformer és feltaláló előrelátott és megpróbált sikertelenül elhárítani. A Római Birodalom társadalmi és politikai bukása nyugati provinciáiban, ami sértetlenül hagyta középső és keleti provinciáit, nem állította meg a politikailag most gazdátlan nyugati provinciák technikai fejlődését. A nyugat-európai élet társadalmi mélypontja, a negyedik század vége és a hetedik század vége között, látta a vízimalom átterjedését Nyugatra, ahol bőven volt folyóvíz, születési helyéről, Levantéból, ahol viszonylag gyér volt a folyóvíz (uo. 47-8. 11.). A vízimalmok használata számban növekedett a nyugati kereszténységben az egész középkoron át (uo. 46-7. 11.), és legkésőbb a tizenkettedik században Nyugaton a vízimalmot kiegészítette a szélmalom bevezetése. Ezt az eleven gyakorlati alkalmazását a messzi Thuléban azoknak a találmányoknak, amelyek az óvilágban a civilizáció birtokának közép-keleti szívében keletkeztek, egymásután követték eredeti nyugati találmányok.
A döntő találmány, ami utat nyitott a többi számára, valami szerény gazdagságot létrehozva, túl a puszta megélhetéshez szükségesen, a nehéz eke volt: ,,csoroszlyával bevágni a gyepbe, ekevassal átfordítani azt, azután kerekekkel, amik lehetővé tették az egyenletesebb barázdák vágását és megkönnyítették a szántó munkáját azzal, hogy mentesítették őt attól a feladattól, hogy az ekét megfelelő szinten tartsa.'' (Lilley, S.: Emberek, gépek és történelem (London 1948) 37-8. 11.) Ez a tökéletesített eke lehetővé tette azoknak a potenciális termékeny talajoknak a megművelését, amelyeknek keménysége dacolt azzal a kezdetleges ekével, amivel a rómaiak és utódaik megelégedtek, és a ténylegesen új eszközt a Római Birodalom határain túl találták fel, Észak-Európában, és a birodalom egykori nyugati provinciáiba azoknak ötödik századi északi barbár meghódítói hozták be. Ez az egyetlen találmány elég lenne igazolni a negyedik századi névtelen római feltaláló mondását, hogy ,,a barbár népeket... egyáltalában nem lehet úgy tekinteni, mint akik számára idegen a mechanikai feltaláló készség, ahol a Természet jön segítségükre.'' (Lilley id. m. 42. 1.)
A legközelebbi technikai találmány Nyugaton a nehéz eke után - legközelebbi mind termelékenységben, mind időben - a megtervezése az ötödik században, majd fokozatos tökéletesítése a következő 200 esztendőben egy új szerszámnak szamarak, lovak és öszvérek számára, amely végül is lehetővé tette ezeknek az igás állatoknak, hogy egész erejüket a vontatásba dobják. Mert előtte nem kevesebb mint 3.000 évig vontatóerejüknek legfeljebb egyharmadát tudták felhasználni egy olyan szerszám miatt, amit ökrök számára találtak ki és az ő testalkatukkal bíró állat tényleg teljes vontatóerejét fel tudta használni, ezután ezt használták fantáziátlanul a többi állat számára is, amelyeket fokozatosan igába törtek. A technika egy ilyen életfontosságú ágában, a gépi vontatóerő feltalálása előtt csak a nyugati kereszténység ,,sötét korszakában'' történt meg, hogy a hagyomány tehetetlenségét legyőzte az ész tudatos, határozott és kitartó használata. A nyugati újítók most azt tették, hogy kísérleti úton módosították ezt a hagyományos ökörszerszámot, amit eddigelé a lovak, szamarak és öszvérek egyáltalában nem ökörszerű testalkatához használtak. (Thompson ford. id. m. 107. 1.)
Az észnek ezzel a korai nyugati alkalmazásával a vontatás problémájára egyidejű párhuzama volt a katonai felszerelés területén is. A tizenegyedik században a Nyugat egy olyan fegyvert forradalmasított, amit a késő-kőkorszakban fedeztek fel, olymódon, hogy a nyíl kilövéséhez az emberi kar izmai helyett egy emelőcsigát alkalmaztak. Ez a fogás megnövelte a merevséghatárt és ezzel a nyíl hajtóerejét, ami addig az emberi kar izomerejétől függött. Az íjpuska bevezetése egyszerre példátlanul megnövelte a hajítófegyverek hatótávolságát és átütőerejét, ez pedig a maga részéről versenyt indított a hajítófegyverek és a testet védő páncélzat között. Így a tizenegyedik század, amelyik tanúja volt az íjpuska feltalálásának Nyugaton, látta ugyanott a nomád szarmata nehézfegyverzetű lándzsás felszerelés alkalmazását is. (uo. 46-7. 11.) Ez most végül helyébe lépett az elavult görög-római felszerelésnek, amelyik egy lovas korszakban, Nyugaton a Római Birodalom ottani bukása után közel hat évszázadon keresztül eltengődött, jóllehet eredetileg gyalogos katonáknak lett szánva és csak szegényes védelmet nyújtott lovasok számára.
A szarmata lovas testpáncélnak, a ,,katafrakt''-nak alkalmazása hatékony felelet volt az íjpuska feltalálására, és az ésszerűen kísérletező nyugati értelem nem elégedett meg azzal, hogy ezt a magasabbrendű felszerelést úgy alkalmazza, ahogyan kapta. Nyugati használói rögtön elkezdtek tökéletesíteni rajta azzal, hogy a hagyományos kis kerek pajzsot sárkányformájúan kiképzett pajzzsal helyettesítették, ami az emberi testnek a legnagyobb védelmet nyújt a felület és a súly leggazdaságosabb kihasználásával. Ez azonban még csak a kezdete volt annak a versenynek, ami Nyugaton a test-fedezés és a lőfegyverek között meggyorsult a tizenegyedik századtól a tizenötödikig. Amikor az íjpuska nagyobb horderejűvé vált, majd helyébe lépett a nagy íj és a szakállas puska, az erősen szorongatott nyugati fegyverkovács először a sisakot ésszerűsítette, amint már megtette a pajzzsal, azután egy páncéling öltözetet vasalt meg, amelyet úgy terjesztett szét, hogy befedje a combokat, a fejet, valamint a törzset, lemezbe erősítve azt, ami folyamatosan követi a páncélinget, beborítva az egész testet. A verseny ezután a nyugati lőfegyverek végleges győzelmével végződött a nyugati testfedezék felett; mert a tizenötödik századi páncélba öltözött gasdarma, megnyergelve egy páncélba burkolt flamand ló hátát, ugyanazt a zsákutcát jelentette, mint a Föld életének emberelőtti csúszómászói korszakában a páncélos szörnyek. Mozdulatlanná tette magát anélkül, hogy sebezhetetlenné sikerül volna tennie magát; majd a tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán vonakodva és késedelmeskedve beismerte hátrányát azzal, hogy a testét védő felszerelésen praktikus egyszerűsítéseket hajtott végre, végül még a maradványát is eldobta.[45]
A középkori nyugati ember technikai eredményeinek fő mesterművét a tizenötödik századi nyugati forradalom jelentette a hajók építésében és felárbocozásában. Ez egyben győzelme volt hosszú tapasztalatok eredményei ésszerű alkalmazásának is, amikor a sokfelől származó elemeket összeolvasztják, hogy valami új jöjjön ki. A tizenhetedik századi nyugati hajósok alapul vették a Fölközi tenger és az Atlanti Óceán nyugat-európai tengermellékének eredeti hajóépítését és árbocozatát, ezt az összetett járművet felszerelték ősi nyugati keresztvitorla rendszerrel és kiegészítették háromszögű vitorlákkal, amit az Indiai Óceánon fedeztek fel. A hajósok berendezték ezt a hajót arab csillagmagasság-mérővel, kínai iránytűvel és merevített kormánylapáttal, ami Nyugaton már a tizenharmadik századtól kezdve helyettesítette a hagyományos kormánylapátot. (Lilley id. m. 40-1.) Ez az új hajó volt, amint láttuk, az az új eszköz, amivel a nyugati ember időleges fölényt nyert a maga számára többi embertársa felett, mivel ez biztosította neki az Óceán feletti uralmat.
A nyugati technikának ezek a középkori vívmányai jelezték, hogy a Nyugat tud ezen a vonalon dolgozni, ha egyszer a technikára adta a fejét és áldását a technikusokra, ez a két feltétel pedig bekövetkezett legkésőbb a tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalomban. Ennek a forradalomnak szerzői hisznek abban, hogy lett volna a nyugati társadalomnak technikai hajlama, ami már régen őelőttük is megnyilvánult volna; ők felszabadították és bátorították ezt a hajlamot, miután fennmaradt tizenhárom századon keresztül kedvezőtlen körülmények között.
A tizenhetedik századi társadalmi közvélemény-változást Nyugaton a technika javára jól illusztrálja az az ellentét, ami megmutatkozik a két híres nyugati technika-megszállott életpályájában, akik névrokonok voltak. A két Bacon közül Roger nyilvánvalóan gazdagabban megajándékozott volt gyakorlati tehetséggel, mint Francis, de Rogert (1214?-94) megajándékozta kibontakozásában korának társadalmi atmoszférája. Azt a gyanakvást, és nemtetszést, amit munkássága a ferences rend vezetőségének gondolatvilágában keltett, nem ellensúlyozta IV. Kelemen pápa pártfogása. Roger Bacont megakadályozták a fegyelmi megkötések hogy szabadon végigvigye kísérleteit, de még ha ő maga szabadon mozoghatott volna, hátráltatta volna őt a megfelelő felszerelés hiánya és még inkább a hasonló gondolkodású munkatársak meg-nem-léte ezen a területen. Ezzel ellentétben Francis Bacon (1561-1626) kivívta a maga nyugati nemzedékének elismerését és a következő nemzedékek sugalmazójává vált azzal. hogy szavakba öntötte azt a technikai álmot, ami szemei előtt lebegett. Mégis Francis Baconban nem mutatkozott meg Roger Bacon gyakorlati képessége. Következésképp szövegei nem szolgáltak modellül a nyugati technikusok tevékenysége számára abban, amit később ösztönzésére megvalósítottak. Ha a két Bacon helyet cserélhetett volna az időfolyamatban, Francis a tizenharmadik században nem ért volna el sokkal másabb eredményt gyakorlati találmányaival, mint amit elért a tizenhetedikben, míg Roger a tizenhetedik században olyan gyakorlati eredményeket érhetett volna el, amilyenek a tizenharmadikban kívül estek lehetőségei körén. Mert Roger és Francis tényleges életideje között a nyugati világ társadalmi, valamint szellemi atmoszférája döntő módon megváltozott a technikus javára, az a tisztelet pedig, amivel Francis Baconnak adóztak, mint a technokrácia jövője prófétájának, utódai bálványozásába züllött, amikor ezek jövendölését megvalósították.
Bayle egy mulatságos passzusban szatirizálja Miasszonyunk kultuszának azt a hangsúlyozását, amit az egykorú Spanyolországban kapott. Ebben szerepelteti a Szentháromságot, amint hivatalosan lemond Miasszonyunk javára[46], ez a tizenhetedik századi fantázia pedig egy huszadik századi történész számára allegóriaként szolgálhat magára Bayle-re és más korabeli nyugati szellemiségre, ahogyan tudattalanul és akaratlanul cselekedtek. Anélkül, hogy megvárták volna Isten lemondását, ők hirdették meg letételét, és így egy interregnumot teremtettek, amivel utat nyitottak egy istennő trónra emeléséhez Isten helyébe. Ez az istennő, akinek szerencséjét az a hitelvesztés és gyűlölet alapozta meg, amely a nyugati kereszténység ősi Istenét elborította, nem a Miasszonyunk volt, hanem a Technika; ez az új istenség tényleg trónra került a nyugati szívekben, jóllehet a tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalom atyjai nem akarták a kereszténység letett Istenét helyettesíteni egy másik imádati tárggyal. A technikát istenítették, de nem azért mert a nyugati ember tudatosan így választott, hanem azért, mert a vallás, akárcsak a természet, irtózik a vákuumtól, a légüres tértől. Ily módon vált a technika és a technikus a késő-modern nyugati világban Dea Romá-vá és Divus Caesar-rá.
Divus Caesar távol volt attól, hogy akkora szerepet játsszon, mint amekkorát a késő-modern nyugati technikusra osztottak ki tizenhetedik századi patrónusaik. Láttuk, hogy amikor tudatosan akarták a technikával pótolni a vallást, mint a nyugati világ legkiemelkedőbb érdekével és céljával, a jellemző érdem, amit a kortárs technikusban felleltek, szemben a kortárs politikussal és teológussal, a technikus nyilvánvaló ártatlansága volt, de még inkább nyilvánvaló képtelensége a gonosztettre, még ha kísértése is lenne rá. Egy technikusnál azonban az ártatlanság még nem elég ahhoz, hogy létét igazolja. Már megfigyeltük ebben a fejezetben, hogy a vezető szellemek a tizenhetedik századi nyugati világban azért emelték a technikát a tiszta tudás fölé, mivel gyakorlati hasznot ígér az emberiség számára. A nyugati vallásháborúk befejezésekor az utilitarizmus a levegőben volt. ,,A kísérleti filozófia hasznosságát érintő meggondolások.'' - ezt a címet viselte Robert Bayle könyve, amit az ezerhatszázötvenes években írt. Nyomdába került 1660-ban, 1661-ben és 1663-ban. Kiadásig eljutott ennek a három esztendőnek a végén. A ,,Királyi Társaság történetében'', amit 1667-ben adtak ki, Sprat megjegyzi:
,,Inkább bízok magának a kornak, amelyben írok irányultságában, amelyik (ha nem tévedek) sokkal jobban, mint bármelyik más őt megelőző, felkészült arra a meggyőződésre, miszerint támogatnia kell az ilyesféle tudományokat.'' (152-3. 11.)
Ugyanennek a műnek egy másik részében Sprat kimutatja, hogy a restauráció óta a könyv megírása idejéig több, a gyakorlati közhasznot érintő parlamenti határozatot fogadtak el, mint Anglia azt megelőző egész története folyamán. A hasznosságra, mint öncélra törekedtek, márpedig a hasznosság nem érhető el hamarább, mintsem hatalmat szülve, a hatalom pedig nem érhető el hamarább, mintsem imádatot ösztönözve.
A keresztény szent, akit a technikus pótolt a nyugati ember szimbolikus hősének szerepében, nem válhatott ilyen könnyen imádat tárgyává, mivel egy szent hitelességének egyik fémjelzése az volt, hogy azt kellett éreznie és vallania, hogy lelki teljesítményei nem saját hősiességének köszönhetők, hanem az általa működő isteni kegyelemnek. Mikor aztán magát Istent detronizálták, nem volt többé ilyen lelki akadálya a technikus-imádatnak. Valójában a keresztény vallás akaratlanul tisztította a terepet a technika istenítése számára, egy kereszténység-utáni korban, jóllehet, amíg emelkedőben volt, nem viszonyult kedvezően a technikához, annak a tanácsnak értelmében, hogy senki se pazarolja kincsét e világra. Hasonlóan szülővallásához, a judaizmushoz és testvérvallásához, az iszlámhoz, a kereszténység a hagyományos isteni elemet a nem-emberi természeten kívül helyezte hívő buzgalmában, amely szerint nincs más isten, csak az Isten, a természet pedig csupán Isten teremtménye. Következésképp, amikor ezt a mindenható transzcendens Istent - a judaizmus, a kereszténység és az iszlám Istenét - a keresztény óra tizenhetedik századának végén detronizálták a nyugati kereszténységben, a természet nem lehetett többé már vetélytársa az embernek Isten megüresedett trónjának elfoglalásában. Jó idő óta kiüresítve, hagyományos isteni mivoltát tekintve, a természet most passzívvá és védtelenné vált, várva hogy prédájává legyen akármelyik feltörekvő Zeusznak, aki sikeresen tudja birtokolni Kronos megüresedett trónját. A természet fizetett rá a tizenhetedik századi ember önistenítésére, a természet feletti tényleges uralmának megszilárdulása volt a jele annak, hogy valóságos istenné magasztosította önmagát; és azzal bizonyította megszerzett istenségét, hogy ősi mesternek bizonyult a technikában - ami a görögben kézügyességet jelentett, amivel az ember leigázza a természetet.
Az istenített teremtmény azonban nem tudja pótolni a detronizált Teremtőt, lenyűgöző imádási tárgyként csak akkor, ha az új istenség felruházható a mindenhatóság olyan külső jeleivel, amelyekről azelőtt azt hitték, hogy azok a Teremtő Istenéi. A technika tizenhetedik századi szószólói elméjében az emberi ártatlanság új korszakának álmát már üldözte az emberi hatalom új korszakának vele összeegyeztethetetlen álma. ,,Megkísérelni az emberiség hatalmának és uralmának megújítását és bővítését az egész Univerzum felett''[47] - ezt a programot tűzte Francis Bacon önmaga, nyugati kortársai és általában az egész, az ő korát követő emberiség elé.
,,Csak nyerhesse vissza az emberiség természet feletti jogait, amiket Isten ajándéka ruházott rá, és megtarthassa azt a hatalmat, amelynek gyakorlását a józan ész és az igaz vallás kell irányítsa.''[48]
Baconnak ez a látomása Descartes elméjében gyakorlati lehetőséggé növekedett:
,,Meggyőződésem szerint el lehet érni az életben sokkal hasznavehetőbb tudást, az iskolákban általában tanított spekulatív filozófia helyett pedig kitalálni egy gyakorlati filozófiát, és ennek segítségével - a tűz, víz, levegő, a csillagok, az egek és az összes, minket körülvevő test erejének és tevékenységének ismeretében amilyen pontosan mesterembereink különböző szakmai jártasságát ismerjük - ugyanúgy alkalmazhatnánk is azokat mindarra, amire alkalmasak és így a természet uraivá és birtokosaivá tehetnénk magunkat.''[49]
A tizenhetedik század hatvanas éveiben a technika rajongói előrelátták a természet feletti uralom fokozatos elnyerését, ami az ember hatalmát a végtelenségig növelheti. Az Olympos megmászásának ezt a merész emberi reményét egészen nyíltan kifejezésre is juttatta ebben az évtizedben az angol államegyház két klerikusa.
,,Hogy a mesterségek és hivatások kiforrottabb találmányokra is képesek, ebben nem kételkedhetnek, akik csak kissé is ismerik azokat. És hogy létezik a titoknak egy Amerikája, és a természetnek egy ismeretlen Peruja, amelyek felfedezése bőségesen fejlesztheti őket, több mint feltételezés.''[50]
,,A kigondolások, mozgások és tevékenykedések végtelen változatossága foglalja majd el a szavak helyét. A természet gyönyörű keble szemünk elé fog tárulni: belépünk kertjébe és ízleljük gyümölcseit, bőségéből kielégülünk, ahelyett hogy céltalanul fecsegünk és lődörgünk gyümölcstelen árnyékában, amint ezt a peripatetikusok tették első intézményükben és teszik azóta is utódaik.''[51]
Ahogy a technika fejlődése lendületet kapott a nyugati történelem késő-modern korszakában, ezek a tizenhetedik századi remények tizenkilencedik századi eredményekbe mentek át. Sprat-tól és Glanvill-tól számítva 200 éven belül az emberi hatalomnak a nem-emberi természet emberi célok szolgálatába történő állításában valóra váltotta ezeknek a prófétáknak a várakozásait, amennyiben azok határtalannak kezdtek feltűnni.
Ez a mindenhatósági-látszat közös a késő-modern nyugati technikusoknál és a késő-görög vagy római filozófusoknál. Van azonban egy jelentős különbség is az emberi lény isteni hatalmára vonatkozó két felfogás között. A nyugati technikus mindenhatóságát aktívnak és agresszívnek képzelték el: ez a szerep méltó a nem-emberi természet legyőzhetetlen meghódítójához. A görög és római filozófus mindenhatóságát passzívnak és védekezőnek képzelték el: ez a szerep volt alkalmas az önelégségesség megszerzésére, ez tette őt sebezhetetlenné a sors viharaival szemben. Az emberi bálvány ilyesforma magatartási különbsége tükröződik a két társadalom tapasztalati különbségében, történelmüknek azon a pontján, ahol a megfelelő szimbolikus emberi alakot isteníteni kezdték. Egy késő-modern nyugati társadalom azt érezte, hogy lerázta a ,,vallást és barbárságot'', és olyan fejlődést valósított meg, amelyik annyira alapvető, gyarapodó, folyamatos és hirtelen gyorsuló volt, hogy vitán felül túl kellett lennie annak minden veszélyén, hogy megtorpanjon, akadályokba ütközzék, vagy visszaforduljon. Ezzel ellentétben, a Periklés-utáni görög társadalom úgy érezte, hogy egyre lejjebb és lejjebb csúszik az elmúlt aranykor csúcspontjától.
Ahogy a késő-modern nyugati technika egyre gyorsabban és gyorsabban haladt győzelemről-győzelemre, és ahogy a vallási fanatizmus, amely karmai között szorongatta Nyugatot a kora-modern korban, párhuzamosan halódott, a technika iránti tizenhetedik századvégi nyugati érzés negatív, kétkedő és cinikus hajlama egyre inkább áthajolt a pozitív, naiv és hiszékeny vénába. A tizenkilencedik században ez az ellentétes érzés tökéletes kibontakozáshoz jutott. Azt a technikát, amelyik Nyugaton először igen mérsékelt elismerést aratott, valamilyen ártatlan hobbyként, amelyben a bűnre hajló emberi természet kockázat nélkül felbátorodik a szelídülésre, most lelkesen csodálták valamilyen mágikus kulcsként, ami kezdi kinyitni a Földi Paradicsomba vezető ajtót, az összes probléma megoldásával, ami a tudatlanság Newton-előtti napjaiban vagy megzavarta az embert, vagy egyáltalában ismeretlen volt előtte.
Nyugat a tizenkilencedik században fenntartás nélkül elismerte és dicsőítette azt, amivel a technika roppant mértékben gazdagította az emberi hatalmat, folytonos és gyorsuló ütemű találmányaival. A nyugati történelemnek ebben a szakaszában nyilvánvalónak tartották, hogy az emberi hatalom minden gyarapodásának jónak kell lennie, minthogy feltételezték, hogy a tizenhetedik század végétől a nyugati civilizáció kerekei egy végtelen előrehaladás sínjére kerültek és hogy a gyorsuló vonatot sohasem fenyegetheti a kisiklás veszélye. Az ilyennek feltételezett körülmények között az, hogy a mozdonynak nagyobb erőt adjunk, nem járhat más eredménnyel, mint a vonat nagyobb sebességével. A vallásháborúk akkortájt elég messze voltak a múltban ahhoz, hogy tanulságuk kitörlődjék a nyugati társadalom emlékezetéből. A nyugati államférfiúi magatartás megszűnt számolni az emberi természetben rejlő démonikus elemmel, mivel a nyugati közéletben - bár magánéletben természetesen nem - ezt a dzsint leszögezve tartották, közel kétszáz éven keresztül, ,,A fajok eredeté''-nek 1859-ben történt megjelenése előtt. A huszadik század azonban látta, hogy a nyugati technikus elszenvedi a balszerencsét, ami szenzációs volt, mivel váratlanul következett be. 1945 óta a nyugati technikus kezdi elveszíteni népszerűségét, önbizalmát és intellektuális szabadságát, ami pedig nélkülözhetetlen feltétele a sikeres működésének.
Jóllehet azt a morális és intellektuális klímaváltozást, ami 1945 óta nyilvánvalóvá lett, nem lehetett előrelátni, visszatekintve mégis korábbi dátumokra és több okra lehet visszavezetni.
A kései tizenhetedik századtól a korai huszadik századig a késő-modern nyugati tapasztalati tudomány biztosítéka egyikének megvolt az a kikötése, hogy kutatási területét a nem-emberi természetre kell korlátoznia. A Királyi Társaság alapító atyái például ezt az önmegtagadó rendelkezést rótták önmagukra:
,,Csak ettől a két kutatási tárgytól, Istentől és a lélektől tartózkodva, minden további területen tetszésükre kalandozhatnak... mindent az emberi társadalom javára használván.'' (Sprat, id. m. 83. 1.)
A tizenhetedik században az emberi természet kívül esett a tapasztalati tudomány határain, minthogy a teológia területén belül helyezkedett el. Csak ez volt a feltétele annak, hogy a tapasztalati tudományt megtűrték a nyugati világ akkor még félelmetes egyházi hatóságai. Ez olyan feltétel volt, amit az akkori természettudósok és technikusok készek voltak elfogadni. Még mindig roppant nagy területet tudtak meghódítani a nem-emberi természet világában. Jóllehet a természettudósok úgy érezték, hogy az a mód, ahogyan a teológusok az emberi természettel foglalkoznak intellektuálisan meddő, morálisan és szociológiailag veszedelmes, de értelmi fejlettségüknek azon a korai fokán nem volt még meg a saját módszerük ahhoz, hogy az emberi természettel saját stílusukban foglalkozzanak. A tizenkilencedik században azonban a nyugati tudomány elkezdett terjeszkedni a természet nem-emberi területéről az emberire is. Elkezdték felfedezni, hogyan lehet foglalkozni az emberi természettel olyan módszerekkel, amelyek eredményesnek bizonyultak a nem-emberi természet kutatásában. A tudomány emberrel foglalkozó ágai kezdtek felsorakozni a klasszikus nem-emberi ágakhoz: először a politikai gazdaságtan, felhasználva az ipari forradalom szolgáltatta adatokat, azután az antropológia, felhasználva azokat az információkat, amiket Nyugatnak a primitív társadalmakkal történt találkozásai nyújtottak, majd a szociológia, felhasználva az antropológiának magára a nyugati társadalomra vonatkozó álláspontját és módszerét, végül 1914 után a pszichológia, felhasználva az első világháborús idegsokk esetek nyújtotta anyagot.
A nyugati kísérleti tudományoknak ez a végleges betörése az emberi természet területére sok változást okozott az emberi természetre irányuló késő-modern magatartásban. Olyan figyelmet és érdeklődést irányított rá, az emberi természetre, amilyen a nem-emberire irányult a tizenhetedik század vége óta. Jóllehet az egyházi átok, amelyik az emberi természetre irányuló szabad vizsgálódást sújtotta, hosszú idő óta holt betűvé vált, a fejlődéselmélet előtérbe nyomulása eltérítette a nyugati elméket ettől az újonnan megnyílt kutatási területtől, azt az illúziót keltve, hogy az emberi természet nem jelent komoly problémákat. Azt tételezték föl, hogy az emberi ügyletekben is a fejlődés érvényesül és folyamatosan érvényesülni is tud automatikusan, és az emberi természetre vonatkoztatott ilyen igazolatlan elméletnek kritikai nélküli elfogadása kevés, vagy éppen semmi helyet sem engedett vitára. Amikor azonban a tudomány elkezdett foglalkozni a szellemi valamint nem-szellemi univerzummal, az a presztízs, aminek a tudomány akkor örvendett, a közérdeklődést és közfigyelmet sorra ráirányította a szellemi univerzum egyes területeire, amelyeket a tudomány kiválasztott és kicövekelt a maga számára. És így a tudomány pártfogása alatt a szellemi univerzum egy-egy részlete egymásután kezdett feltűnni a nyugati ,,világnézet'' horizontján, együtt a nem-szellemi univerzummal.
Mire a szellemi univerzum a teológus lencséje helyett a tudósé alá került, a nyugati elmék késznek mutatkoztak arra, hogy vakon higgyenek a tudományban a szellemi problémák létét és fontosságát illetően. Az eddigelé a bűn megbüntetéséhez ragaszkodó elmék kezdtek megnyílni a pszichikai komplexusok, sérülések és traumák kutatása irányában. De, amíg a tudomány pozitív felfedezései az emberi területen olyan lenyűgözőek voltak, mint bármelyik nem-emberin, addig az emberi természetre vonatkozó emberi tudatlanság mélysége még nagyobb benyomást keltett - mindenekfelett a pszichológia területén. Így a nyugati tudomány, Odysseájának ezen az állomásán, kezdte újra belecsepegtetni a nyugati elmékbe és szívekbe az univerzum titokzatosságának azt az érzését, amit annyira kiátkozott korábbi állomásain, ezzel viszont belépett a teológia korábban elfoglalt helyére. Ez volt a második világháborúban a háttere egy olyan technika kutatómunkájának és alkalmazásának, amelyik az atomenergia felszabadítására irányult.
Az, hogy a nyugati technika 1945-ben felszabadította az atomenergiát, három következménnyel járt a nyugati technikus számára. Azután, hogy egy negyedévezreden keresztül érdemtelenül bálványozták, mint az emberiség jó szellemét, most hirtelen, szintén megokolatlanul, kiátkozottnak érezhette magát, mint egy gonosz szellem, aki kiengedett egy dzsint egy palackból, aki elpusztíthatja az emberi életet a földön. Ez az önkényes változás a technikus társadalmi megbecsülésében nagyon szigorú ítélet, bár ez a népszerűségvesztése nem találta el őt olyan súlyosan, mint önmagába vetett bizalmának az elvesztése. 1945-ig kételkedés nélkül azt hitte, hogy munkájának eredményei teljes egészükben áldásosak. 1945 óta azon kezdett csodálkozni, hogy hivatásának eredménye lehet nemcsak társadalmi és erkölcsi katasztrófa is. Felmérte, hogy a természettől zsákmányolt és az emberiségnek ajándékozott hatalom önmagában semleges erő, amit egyformán lehet felhasználni jóra és rosszra is. Most látja csak, hogy legújabb találmányát arra használták fel, hogy erkölcsileg rossz cselekményeknek hajtóerőt adjanak eddigelé példa nélkül hatásos anyagi energia-töltés beléjük helyezésével. Csodálkozik önmagán, hogyan is helyezhette emberi kezekbe az emberfaj kipusztításának hatalmát.
Ugyanakkor a technikus elveszítette azt az intellektuális szabadságát, amelyet 250 éven keresztül élvezett, 1945-tel bezárólag. Az szellemi légkör, amelyben a késő-modern nyugati technika csodálatos eredményeit elérte, a magánkutató tudományos vizsgálódásának teljes szabadsága volt, mentesen minden egyházi vagy politikai cenzúrától, ellenőrzéstől vagy tiltakozástól. Ez a szabadság abban a pillanatban veszett el, amikor a nyugati technika az atomfizika területére lépett, mivel ez az új indulás egyszerre több és különböző módon szolgasorba taszította a technikust. Az újonnan megkívánt anyagi felszerelés olyan drága, hogy túlhaladja a magán-egyedek vagy -intézmények lehetőségeit. Csak kormányzati úton biztosítható a pénzügyi keret, a kormányok pedig igyekeznek a kutatási eredményeket vasfüggöny mögött titkolni, amit emberemlékezet óta minden kormány mindig lehúz a ,,tisztességtelen fortélyok'' előtt, (ezek a világosan megfogalmazott szavak a Brit Nemzeti Himnuszban találhatók), amivel az egyik kormány igyekszik kijátszani a másikat. A kormányok igény tartanak erre a jogra, mivel a kutatások az ő anyagi forrásaik segítségével történnek, és nélkülük nem is történhetnének. Gyakorolják is ezt a jogot, mert az ezekből az új kutatásokból származó katonai erő olyan óriási, hogy nem oszthatják azt meg potenciális ellenségeikkel. Minden kormány az összes többire úgy tekint, mint potenciális ellenségére, nem zárva ki azokat sem, akik pillanatnyilag szövetségesei a többivel szemben. Az új találmányokban rejlő erő pedig minden kormány közös tulajdonává válnék, ha ezeket a találmányokat nyilvánosan tárgyalnák meg, a tudományos kutatás szabadsága elvének megfelelően, ami divatban volt a nyugati világban a tizenhetedik század végétől kezdve.
Merre mutatnak későbbi következményei ennek a hirtelen irányváltásnak a nyugati technikus sorsában? 1956-ban több lehetőség mutatkozik. Úgy látszik, hogy az atom-téma tudományos megvitatása szabadságában bekövetkezett megszorítás, a katonák biztonsága érdekében, lelassíthatja az atomtudomány fejlődését. Remélhető volt, hogy az atomenergia felhasználását fokozatosan el lehet téríteni romboló céloktól építőkhöz. De, bármilyen legyen is az atomtudomány jövőbeli felhasználása, úgy tűnik, mintha a kísérleti tudomány és technika most általában kezdene kevésbé vonzó tevékenységgé válni, mint volt nemrég a legrátermettebb és leglelkiismeretesebb lelkek számára. Tudósok és technikusok úgy érzik, hogy akadályozza őket hivatásukban a politikai ellenőrzés, ami nem enyhülhet gyorsan akkor sem, ha a nemzetközi helyzet megjavulna. Emellett úgy érezhetik, hogy az újabb és még hatékonyabb eredmények, a kormányok által az emberiség ellen alkalmazott halálhozó fegyverek antiszociális tevékenységek akkor is, ha a kormányok biztosítják őket, hogy ezek a fegyverek valószínűleg nem nyernek alkalmazást. Ez a második megfontolás nemcsak a technikusokat befolyásolhatja, hanem embertársaikat is. Valóban, a nyugatiasodó világ közvéleményében a huszadik század évtizedeiben lehetséges egy érzelmi fordulat a tudománnyal és a technikával szemben, a hasonlóan a vallás elleni fordulathoz a tizenhetedik század kései évtizedeiben. Az értelmi tevékenység, ami a közvéleményt több generáción keresztül megszállva tartotta, egyszer ismét szégyenkezhetik korábbi fanatikusai miatt, mivel ismeretessé lett, hogy gyümölcseikkel az eredeti bűn megdöbbentő jelévé, valamint az emberiség jólétének, sőt létének komoly fenyegetésévé váltak. Ha Voltaire reinkarnálódhatna a huszadik században, harci kiáltása ez lehetne: ,,A technika az ellenség. Tapossátok el a gyalázatost!''
Ha a világ arrafelé halad, hogy megvonja kincseit a technikától és a kísérleti tudománytól, ami a technika éltető eleme, milyen területen fogják befektetni ezt a felszabadult szellemi tőkét? Talán a humán tudományok új nyitása adhatja meg nekünk ehhez a kulcsot. Ha a nem-humán tudomány most elveszítette átmeneti kutatási szabadságát. minek következtében újra rossz csillagzat alá került, az érdeklődés és energia talán a humán tudományokra fog összpontosulni. Azután pedig, ha az emberi elme eléri az emberi viszonylatok tudományos kutatásának határait, ez a mérséklő intellektuális tapasztalat újra megnyithatja a vallás felé vezető utat új megközelítési vonalon, ami ha alázatosabb is lesz, de lelkileg ígéretesebb.
A legutolsó két fejezetben szemügyre vettünk bizonyos bálványokat, amelyek a késő-modern világban elfoglalták a félretolt ősi vallásnak, a kereszténységnek a helyét. Figyelmünket különösen három bálvány kötötte le: a nacionalizmus, az univerzalizmus és a technicizmus. Megfigyeltük, hogy a három bálvány közül kettő - a technicizmus és a nacionalizmus - mostanság hanyatlónak tűnik. Másrészt úgy tűnik, hogy a világállamban testet öltő univerzalizmusnak jövője van.
Ellentétben egy partikuláris érdekű, helyi jellegű állammal, amely vezetőinek első gondja az kell legyen, hogy megvédjék más hasonló állammal szemben és érdekeit riválisainak kárára előmozdítsák, egy világállam, feltételezés szerint, megszabadulva összes többi versenytárástól, kevesebbet kell törődjék önvédelmével, hanem inkább az emberek szolgálatával. Tényleg elsődlegesen ,,jóléti állam'' lehet és az emberiségnek, mint egységes egésznek az érdekei előmozdítására szentelheti magát. De minden értéknek megvan a maga ára. Ha a nyugatiasodó világ, ahol a késő-modern nyugati technika ,,megszüntette'' a távolságot, egyszer egy világállammá válik, a szó betűszerinti értelmében, akkor ez a politikai intézmény az ember-faj egészének lehetne hasznára abban a szolgáltatásban, amit előtte csak egy részlegének nyújtottak azok az államok, amelyek működésükben és közérzetükben világállamok voltak anélkül, hogy ténylegesen átfogták volna bolygónk egész lakható és megközelíthető felületét. A szolgáltatás a biztonság lehet, a biztonság ára pedig a szabadság feláldozása. Világméretű készség egy veszélyes korban a biztonságnak a szabadság árán történő megvásárlására, ez kell hogy legyen az értelmi tartalma annak, amit a betűszerinti értelemben vett jóléti állam kifejez, ha ez egyszer tényleg elérhető lesz.
Egy nyugatiasodó világban, a keresztény éra huszadik századának közepén, legalább három kívánalom van - mindegyik erős, állandó és széleskörű - amelyek a szabadság ellen küzdenek az irányítás és szabályozás érdekében. Ezek: a biztonság kívánalma, a társadalmi igazságosság kívánalma és a magasabb anyagi életszínvonal kívánalma.
A szabadság fenyegetése a biztonság érdekében, az előző fejezet végén ragadta meg figyelmünket, amikor azt a balsorsot vizsgáltuk, amelybe a technikus jutott 1945-ben, az atomkor küszöbén. De a megvitatás szabadságának korlátozása, amire most a kormányok az atomtudóst és a kísérleti tudomány kutatóját kötelezik, természetesen csak egy a szabadságot megkötő sok korlátozás közül, amit a biztonság kívánalma megkövetel. Az államférfiúi képesség talán eredményt érhet el az atomfegyverekkel vívott világháború veszélyének null-pontra csökkentésében, és végül is az embernek az atomtudomány révén roppantul megnövekedett anyagi erejét nem fegyverkezésre kell majd fordítania, hanem építőjellegű békés célokra, amik növekedést jelentenek az emberi jólétben. De még akkor is szükség lesz az emberiség új energiaforrásának szigorú közellenőrzésére és szabályozására, ha azt többé nem is fogják az atomháború kimondottan romboló céljára felhasználni. Már több mint száz éve szükségesnek látszik a gép meghajtású szerkezetek működését közbiztonsági szabályozással kormányozni, amikor pedig még az ember rendelkezésére álló gépi energia csak a viszonylag gyenge gőzerő volt. Valószínű tehát, hogy az atomenergia biztonsági szabályozása nem lesz kiküszöbölhető akkor sem, ha azt kizárólag békés és hasznos célokra használják fel. A biztonsági korlátozások szigorú szükségessége hihetőleg együtt kell nőjön ettől kezdve az ember uralmának növekedésével a fizikai természet felett - márpedig a huszadik század közepén úgy tűnik, hogy az ember még gyorsuló sebességgel tudja meghódítani a természetet.
Annak az állandó szükségletnek, hogy a gépi energiát a biztonság érdekében szabályozni kell, 1956-ban összegződését és szimbólumát az utakon látjuk, egy olyan világban, ahol a közlekedési eszközök egyre fontosabbá válnak a társadalom jóléte és valójában fenntartása szempontjából. Az államhatalmilag kidolgozott közlekedési szabályok egyre kidolgozottabbakká és szigorúbbakká lesznek, amint a gépjárművek növekvő sebessége, tömege és impulzusa növeli a balesetek következményeinek súlyosságát. Nem kellettek ilyen szabályozások a múltban, amikor az utakon a leggyorsabb közlekedési eszközök a postakocsik, legnehezebbek pedig a teherkocsik voltak. Ebben a vízözön előtti korban a közlekedésnek nem a baleset-elhárítás volt a problémája, mivel ez nem volt veszedelmes, hiszen a tipikus balesetet a csacsifogat és a talicska összeütközése jelentette. A gépkorszakot megelőző időben az volt a probléma, hogyan szállítsanak elég nagy árutömeget elég nagy sebességgel. Ennek a problémának lényegi megoldása a gépesítéssel most megnövelte a balesetek problémáját, a balesteket pedig nem lehet elkerülni szabályozás nélkül.
A gyárak és utak fizikai károsodását vagy romlását védő biztonság tovább még nem is az egyetlen biztonság-fajta, ami szükséges egy tudományosan hatékony társadalomban, ami követi majd az ember hagyományos háború-intézményeinek megszűntét. Itt van például a munkaképtelenséggel szembeni biztonság, mind az aktív életkorban, mind a nyugdíjba vonulás utáni öregkorban. A preventív orvosságok növekvő hatékonyságú használatával megnövekedett átlagos életkor megnöveli mind az egyén szükségletét az öregkori nyugdíj terén, mind a társadalom terhét ennek kielégítésében. Ez a probléma pedig nem oldható meg csak kötelező társadalombiztosítással, amiben a pénzügyi alapot az alkalmazottakra, munkaadókra, önálló személyekre, adózókra kivetett illetékek biztosítják. A magas adókulcs és a kulcs meredek esése a különböző nagyságú bevételek közötti minden esetben megkívánja a szociális igazságosság alkalmazását. A huszadik századi nyugatiasodó világban ez a kívánalom nemcsak az egyéni dolgozóknak fizetett bérszínvonal közötti különbség csökkentésének kérdésével találkozott, hanem az arányosított adóval finanszírozott társadalmi szolgáltatásokról való közgondoskodásával is. A beteg- és öregkori biztosítás rendezése csak kettő a nagyszámú szociális szolgáltatás közül, amiről manapság gondoskodni kell a magánbevételt köztevékenység útján történő kötelező új szétosztásával. Ennek a politikának az ellentétes oldala az egyre növekvő mérséklése az egyén nyereségkvótájának, ami szabadon marad számára elköltésre vagy beruházásra az adóilleték levonása után.
Figyelemreméltó ez a szabadságkorlátozás, ami a biztonság és a szociális igazságosság ára. De ezek még nem olyan messzemenő korlátozások, mint amilyeneket úgy tetszik ugyanígy megkíván az anyagi életszínvonal emelkedése érdekében kimondott kívánalom, és az a még sürgetőbb ki-nem-mondott kívánalom, hogy az életszínvonalnak semmiképp sem szabad leszállnia arról a szintről, ahol 1956-ban éppen csak hogy az éhezés szint felett volt az emberiség jelenleg élő nemzedékének háromnegyed része. Feltételezve, hogy a harmadik világháború fenyegetése elhalványul, és hogy az atomenergiát teljesen az emberiség jólétének növelésére fordítják, a színvonal ezekből folyó emelkedésének lehetősége az emberfaj csaknem nyomorgó többségének számára még mindig több lehet, mint ellentétele a preventív orvosság használatával bekövetkezett halálozási arányszám csökkenésnek. Angliában a preventív orvosság ezt az eredményt a tizennyolcadik század negyvenes éveiben kezdte létrehozni, minek következtében Anglia népessége majdnem megnégyszereződött az utóbbi 140 esztendőben, mielőtt az egyensúlyhoz való visszatérés kilátását megnyitotta a tizenkilencedik század nyolcvanas éveiben a születési arányszám csökkenése.
Az angol társadalomtörténetnek ez az epizódja rávilágít arra a rettentő hosszú időkülönbözetre, ami adódik a népességnövekedésre lökést adó preventív orvosság kezdeményezése és az erre a lökésre végül is fékezőleg ható társadalmi szokásváltozás között. A preventív orvosság vonatkozásában megnyilvánuló kezdeményezés nagyon gyorsan elérhető, mivel ez az ész műve. Éppen egy társadalmilag elmaradott és konzervatívan gondolkodó országban, kis személyzet, a legegyszerűbb közegészségügyi rendszabályokat működésbe hozva, gyors halálozási-arány csökkenést hozhat létre. Másrészt, a társadalmi szokásokban beálló változás, ami megkívánt, ha születési arány csökken, a szív dolga, és éppen egy előrehaladó és progresszív gondolkodású országban a szív nem egykönnyen mozgatható gyorsabban mint amilyen megszokott lassú járásmódja. A 140 esztendős időkülönbözet Angliában az észnek és a szívnek a népesedési mozgalomra történő reagálása között összehasonlíthatatlanul hosszabb volt az átlagosnál, és ebben az időközben majdnem négyszeresére növekedett Anglia lakossága.
Anglia meg tudta tartani ezt a növekvő népességet egy növekvő életszínvonalon, minthogy nem egészen egy negyed évszázadon belül, miután a közegészségügy javulása Angliában kezdte éreztetni hatását a népességnövekedésben, megkezdte az ipari forradalmat, amivel egy évszázadra elsőnek nyerte meg a maga számára jutalmul ,,a világ műhelye'' haszonnal járó szerepét. A világ egyetlen állama sem tudott ezután átvergődni ezen az időkülönbözeten azzal, hogy akárcsak időlegesen is, megnyerje a maga számára egyenest az ipari monopóliumot. Egyedül Anglia volt az első az országok sorában, amelynek népessége körülbelül ugyanabban az arányban kezdett növekedni a következményeként annak az azonos időkülönbözetnek, ami eltelt a halálozási arány csökkenése és a végül is ellentétként érvényesülő születési arány csökkenése között. Kínában is kezdett növekedni a népesség a tizenkilencedik században, annak következtében, hogy ott a törvényességet és a rendet megszilárdította a mandzsu császári uralom, együttműködve az öntözés növelésével, valamint a kommunikációs eszközök javításával, hasonló népességnövekedést eredményezett a tizenkilencedik században. Az indiai és a kínai számok eltörpülnek az angol mellett, a huszadik században pedig a népességnövekedés, ugyanazon okok miatt, világarányúvá kezd válni.
Alig hihető, hogy a társadalmi szokások változása, ami szükséges ahhoz, hogy a világ népessége stabilizálódjék a születési arány önkéntes csökkentésével, elérhető lesz, mielőtt a világ népességének növekedése elérhetné azt a határt, ahol még élelmezhető, még ha a világ élelmiszer termelése el is érné azt a legfelső fokot, ami a tudomány módszeres felhasználásával elérhető lenne. Ebben az esetben Malthus jóslata csak abban tévedett volna, hogy mintegy 150 esztendővel előbbre hozta a krízist, és hogy az elkerülhetetlen következmény a szabadság további megszorítása lehet - és ebben az időben olyan területen, amelyen kormányzati beleszólás addigelé teljesen hallatlan volt.
A népesség mozgás irányítása mesterséges megszorításokkal önmagában természetesen nem új dolog az emberi ügyletek vonatkozásában. Sokszor és sok helyen szabályozták a népességet különféle szükségmegoldásokkal. De amikor és ahol ehhez nyúltak, majdnem teljesen férj és feleség (vagy mindenesetre a férfi) szabad választása alapján történt, saját belátásuk szerint eljárva, önmaguk jogán. A családi élet belső szentélye olyan birtok volt, ahová a múltban a kormányzatok óvakodtak betolakodni. A Lycurgos-i uralom Spártában kivétel volt, amennyiben a kormányzat igényelte és gyakorolta is azt a jogot, hogy visszautasítsa egy csecsemő életben tartását, bármi is volt szüleik óhaja. Egy olyan világban azonban, amelynek népessége elérte azt a számhatárt, amit még a bolygó felszíne el tud látni élelemmel, egy jóléti világállam kénytelen felelősséget vállalni azért, hogy minden élő személy minimum élelmiszeradagjáról gondoskodjék, következésképp kénytelen igényelni a maga számára a Lycurgos-i előjogot az élő szájak számának korlátozásában.
Ha ebben a világkrízisben a szülők elmulasztanák elfogadni saját beleegyezésükkel azt a forradalmi eszmét, hogy a világnak beleszólási joga van a tőlük világra hozott gyermekek számába, akkor a közhatóságok kényszerülnek arra, hogy megállapítsák a születések számát, az államoknak alattvalóik feletti kényszerítő hatalmuk érvényesítésével. Valóban ez a Lycurgos-i erőszak-alkalmazás lehet a növekvő éhínség egyetlen megoldási lehetősége egy olyan világban, amelyik megszabadult a ragályoktól és a háborúktól. Neki kell elvégeznie annak a barbár munkának az egészét, amit a múltban a három hagyományos öldöklő angyal vitt végbe közöttük. Az éhínség nem tudja újra végigpusztítani a világot, ha nem hozza ismét magával a ragályt és a háborút. Megengedni azt, hogy a világ népesedését még egyszer ezekkel az irracionális és embertelen hagyományos eszközökkel szorítsák le, a társadalmi csőd beismerése lenne. Sejthetjük, hogy amikor szembesülnie kell ezzel a borzalmas választással, az a látszhat előnyösebbnek, hogy az állam szorítsa meg az egyedek szabadságát éppen ezekben a legbensőbb és eddigelé magánügyletekben.
Ezek a megfontolások 1956-ban azt mutatják, mintha a szabadságot valószínűleg példátlan mértékben kellene megszorítani, és hogy ez a megszorítás végül úgy fog érződni a családi életben, mint a gazdaságiban és a politikaiban. Ez ideig a közérdekből történő családkorlátozás még nem vált valósággá, de az egyéni szabadság korlátozásai gazdasági és politikai szférában már megsokasodtak és még mindig növekvőben vannak. Egy elnyugatiasodó világban, amelyik nyilvánvalóan a társadalmi egyformaság felé mozog, ezek a beavatkozások az egyéni szabadság korábban védett övezetébe különböző mértékekben és fokokban helyet kapnak minden országban, nemcsak azokban amelyek most kommunista vagy fél-szocialista uralom alatt állnak. Ugyanez az irányzat felismerhető az Egyesült Államokban is, és itt különösen hatásos. Mert a mai világ összes állama közül az Egyesül Államok az egyetlen, ahol az anyagi életszínvonal a legmagasabb és ahol a társadalmi igazságosság és biztonság kívánalmai már a legnagyobb méltányolással találkoztak. A szabályozás és parancsolgatás növekedése az Egyesült Államokban így ,,sav-próbája'' az egész világon történő ilyesfajta növekedésnek. Ezen a próbán úgy tűnik, mintha a szabadság területe, ami szinte korlátlannak tűnt a tizenkilencedik századi nyugati társadalomban, a huszadik századi nyugatiasuló világban valószínűleg nemcsak erősen korlátozott, hanem drasztikusan megkurtított.
Egy olyan világban, amelyben a szabadságot így ide-oda üldözik, mi lehet az az életszféra, amelyben menedéket kereshetne? Magától adódik ez a kérdés, mivel az ember nem tud élni a szabadság minimuma nélkül, éppúgy nem, mint a biztonság, igazságosság és élelem minimuma nélkül. Úgy látszik, van az emberi természetben egy csökönyös hajlam - rokon az ember igás-társai, a teve, az öszvér és a kecske vérmérsékletével - amelyik ragaszkodik ahhoz, hogy megengedjenek neki egy kis szabadságot, és amelyik érti a módját, hogyan érvényesítse akaratát, ha elviselhetetlenül ösztökélik. Még a leghosszabban tűrő népek is lázadnak egy bizonyos ponton, amint erről az orosz és a kínai forradalmak tanúskodnak, és még a leghatékonyabban despotikus kormányzatok is lehetetlennek találták, hogy egyszerre minden területen elnyomják a szabadságot. A kényurak, akik gyanútlanul ültek a biztonsági szelepen, rendszerint előbb-utóbb levegőbe repültek, és ez a gyakori baleset megtanította a hazárdjáték legokosabb gyakorlóit arra, hogy valami rést hagyjanak nyitva alattvalóik számára.
A kényurak természetesen olyan tevékenységet keresnek ilyen résként, ami nem látszik veszélyeztetni legfőbb érdeküket. A tizenhetedik századi nyugati kereszténységben például ahol a kényurak fő érdeke a vallás volt, készek voltak, mint láttuk, alattvalóiknak egy látszólag ártalmatlan rést engedni a kísérleti tudományok technikai felhasználásával. A huszadik században, amikor a tudományos technika éles késeket nyomott az ember kezébe és amikor a kormányzatok főérdeke a biztonság volt, a technika emberét a kormányzat megfosztotta attól a szabadságtól, amit ugyanannak a kormányzatnak tizenhetedik századi elődei adományoztak neki. A háború, a balesetek, a nyomor elleni biztonság olyan témakör, amit lehetetlen hatékonyan megvalósítani a szabadságnak politikai, gazdasági, sőt végül talán a családi élet területén megvalósított korlátozásával. 1956-ban a még fennmaradt helyi kormányzatok ráléptek erre az útra és semmi okunk sincs azt várni, hogy ez az irányzat a közéletben megváltozhat akkor, ha ezeket a helyi kormányzatokat már kiszorította, vagy ha ezt nem tudta megtenni, magának alárendelte egy világuralom. Ilyen körülmények között megjósolható, hogy a világtörténelem legközelebbi fejezetében az emberiség politikai, gazdasági, és talán még családi szabadsága nagy részének elvesztéséért azzal fog kárpótlást keresni, hogy több értéket fog tulajdonítani a lelki szabadságnak, és hogy a hatóságok megtűrhetik majd alattvalóik körében az ilyen irányultságot olyan korban, amelyben a vallás olyan ártalmatlan dolognak fog feltűnni, mint amilyennek a technika látszott 300 évvel ezelőtt.
Ez a jövendölés talál bizonyos támaszt a történelemben, mivel a vallásnak volt olyan tevékenységi köre, amit a múlt világbirodalmainak vezetői alattvalóknak engedélyezett, hogy más területeken elvesztett szabadságukért kárpótlást keressenek és találjanak. Ez egyik oka volt annak, hogy a történelem sok magasabbfejlettségű vallása miért fejlődhetett ki olyan birodalmak keretei között, amelyek találóan voltak világbirodalmak abban az értelemben, hogy érzésüket tekintve voltak világarányúak - megkülönböztetve a betűszerinti értelemben vett világállamoktól.
Eddig még egyetlen birodalom sem volt a szó szoros értelmében vett világállam. Ennek nem volt gyakorlati lehetősége addig, amíg a modern nyugati technika el nem érte a ,,távolság megszüntetését''. De mégis, a múlt világbirodalmainak földrajzi jellegű lehatároltsága nem teszi jelentéktelenné tapasztalataikat a szabadság jövendőbeli problémájára vonatkozólag egy nyugatiasuló világban, amelyben a világkormányzat most már a szó szoros értelmében technikailag lehetségessé vált. Mivel mind az alattvalók szabadságigénye, mind kormánypolitikák törődése ezzel az igénnyel, nem a fizikai földrajz, hanem az emberi természet ügyei, ebben a pszichológiai és politikai összefüggésben egy olyan birodalom, amelyik úgy érezte, hogy mindent összefog - abban az értelemben, hogy magába foglal minden területet, ahol alattvalói otthon érezhetik magukat - ténylegesen világbirodalom volt, mintha a szó betűszerinti értelmében nem is lettek volna határai. Világbirodalom volt abban a szubjektív értelemben, hogy semmi más hely nem volt a földön, ahol alattvalóik elviselhető menedéket találhattak volna, ha az élet elviselhetetlenné vált volna ez alatt az uralom alatt. Ebben a szubjektív értelemben lehetett joggal egyenlővé tenni a Római Birodalmat a ,,lakott világgal'', a Kínai Birodalmat pedig ,,mindennel az Ég alatt''. Egy, közös civilizációval rendelkező helyi államokból álló társadalom, egy athéni, aki tűrhetetlennek találta az életet Athénben, elköltözhetett Thurii-ba, Miletos-ba, vagy a sok más görög városállam valamelyikébe anélkül, hogy ezzel száműzte volna magát a görög civilizációból, ami pedig születésével adott társadalmi háttere volt. Másrészt a Római Birodalom alattvalója, aki elviselhetetlennek találta az életet ez alatt az egyetemes hellén uralom alatt, nem vándorolhatott ki a párthus birodalmába anélkül, hogy hazátlanná ne tette volna magát, mind pszichológiailag, mind politikailag.
Ez annyit jelent, hogy még a szószerinti értelmében világméretűnek nem vehető birodalom is különbözik bármelyik helyi jellegű államtól, az általa gyakorolt pszichológiai jellegű nyomásnak értelében. Ha egy világbirodalom elviselhetetlenné teszi magát alattvalói számára, sokkal aktívabb zárthely-iszonyt idézhet elő bennük, mint amilyent érezhetnének egy olyan államban, amelyet elhagyhatnak anélkül, hogy lakóhely változtatásukért kulturális örökségüket kellene cserébe adniok. Az ilyen akut zárthely-iszony robbantóerő, a bölcs világkormányzatok pedig általában aggódnak azért, nehogy ez a feszítőerő veszélyes mértékben növekedjék. Általános politikájuk az kell hogy legyen, hogy alattvalóik számára nyitva hagyjanak bizonyos szabadságszelepet, ami megkíméli őket a gyötrelmes választástól a tűrhetetlen hazai és hasonlóképp elviselhetetlen száműzetési viszonyok közt. A szelep, amit a világkormányzatok általában a legkevésbé kifogásolhatónak találtak, a lelki élet területén biztosított valamilyen mértékű szabadság, amit bizonyít az a tény, hogy sok világbirodalom hagyta, hogy a magasabbrendű vallások missziósterületként használják fel őket. Az Achamenida-birodalom például a zoroasztrizmus és a judaizmus számára szolgált missziósterületül, a Maurja-birodalom a hinayana buddhizmus számára, a Kusha- és a Han-birodalom a mahayana buddhizmus számára, a Római Birodalom az Izisz-kultusz, a Kybele-kultusz, Jupiter Dolichenus tisztelet, a Mithras-kultusz és a kereszténység számára, a Gupta-birodalom az utó-buddhista hinduizmus számára, az arab kalifátus az izlám számára.
A feltűnő közös vonás, amire fény derül, ha ezeket a példákat együttesen vizsgáljuk, az a viszonylagos türelem, amit az idegen, bizonyos esetekben agresszív, nem-hivatalos vallások irányában tanúsítottak a világbirodalmak kormányzatai, amelyek pedig általában gyanakvó természetűek voltak, egyetemleges politikájuk pedig elnyomó. A kereszténység előtti Római Birodalomnak a kereszténység, valamint a Han-birodalom újra megtestesülésének, a Tang-birodalomnak a mahayana irányában tanúsított politikájában a jellemző vonás nem az üldözéshez való alkalmi folyamodás volt, hanem az állandó türelem egy valójában olyan, hivatalosan el nem ismert vallás irányában, amelyik nemcsak ellenszenves volt számára, hanem hivatalosan üldözött is. Fordítva viszont nem meglepő, hogy a hinduizmus virágozhatott a Gupta-birodalomban, az iszlám pedig az arab kalifátusban, minthogy mindkét esetben a sikeres vallást vallotta és pártfogolta a birodalmi kormányzat. Ami meglepő mindkét esetben az az, hogy a hindu-érzelmű Gupta uralkodók nem üldözték a buddhizmust, és hogy azt a türelmet, amit a Korán kifejezetten a zsidóknak és a keresztényeknek biztosított, amíg azok alávetik magukat a muzulmán rendszabályoknak és megfizetik az adó, a kalifák de facto kiterjesztették a zoroaszteri hitet valló alattvalóikra, a kalifák utódai pedig a hindukra is, jóllehet sem a hinduk, sem a zoroasztriánusok nincsenek megemlítve a Koránban, a ,,Népek könyve'' felsorolásában.
A vallási türelem meglepően nagy mértéke tényleg szembetűnő vonása volt a világbirodalmaknak, ilyjellegű politikájuk bölcsességét pedig azok a csapások igazolták, amikkel a tőle történt elszakadásért fizettek. A muzulmán mogul uralmat Indiában az rendítette meg, hogy Aurangzeb eltávolodott attól a hinduizmust megtűrő politikától, amíg a mogul dinasztia az őt Indiában megelőző muzulmán uralkodóktól vett át. A Római Birodalom azután, hogy Konstantin elfogadta a katolikus kereszténységet a császári kormányzat hivatalos vallásaként, elnyomorító végső veszteséget hozott magára, amikor I. Theodosius elhagyta Konstantin bölcs politikáját, amellyel minden hitet megtűrt, és azt a vallás minden változatát üldöző harcias politikával helyettesítette, kivéve az újonnan hivatalosan államvallássá tett egyet.
A pogányság elnyomását, ami I. Theodosius-szal indult és I. Justinianus-szal érte el tetőpontját, igaz, hogy igazolni látszhatnak a sikerek. Justinianus óta egy Róma-ország, ami azután túlnyomón keresztény többségűvé vált, folyamatosan részben idegenné lett a meg nem tért hellének csökönyösen visszamaradó kisebbsége számára. A görög filozófia hét elbocsátott tanára, akik a perzsa birodalomban kerestek és találtak menedéket, miután Justinianus 529-ben bezáratta az athéni egyetemet, saját tapasztalatuk alapján úgy találták, hogy egy utó-hellén birodalom levegője, amelyben megtiltották nekik a tanítást, még mindig az egyetlen levegő, amit be tudnak szívni. Egy zoroaszteri Irán légköre sokkal kellemetlenebbnek bizonyult számukra, mint egy keresztény rómaiságé, úgy hogy reménytelen honvágyat kezdtek érezni a kereszténység után, amelyben vallásukat eltörölték. Tanítási szabadságuknak visszanyerése a perzsa uralkodók oltalma alatt, nem vigasztalta meg őket egy olyan társadalmi miliőben, amelyben hellénista filozófiájuknak nem volt hallgató közönsége.
Száműzetésük valóban kétségbe ejtőbb volt, mint a nesztoriánus keresztényeké, akik ugyancsak a perzsa birodalomban találtak menedéket 100 évvel előttük. A Római Birodalom szírül beszélő provinciáiból menekült nesztoriánus keresztények tudtak egy új gyökeret verni egy bennszülött, szírül beszélő keresztény lakosság perzsa oldalra eső határán, ahol már sikerült őket megnyerni saját értelmezésű keresztény hitüknek. A perzsa területeken nem voltak, még meglévő, görögül beszélő görög filozófus növendékek, hogy egy évszázaddal később fogadják a hét menekült görög tanárt. Így a tanárok megadták magukat, és repatriálásért folyamodtak. Védnökük, Chosroes császár megértést tanúsított ígéretük irányában, és nagylelkűen sietett ismét segítségükre. Anélkül, hogy megsértődött volna a görög menekültek képtelenségén arra, hogy gyökeret verjenek Irán világában, Chosroes lovagiasan beírta egy békeszerződésbe, hogy Justinianus-szal megállapodott egy pontban, amely szerint a hét menekült pogány akadémikus nemcsak hogy hazatérhet a nyugatrómai birodalomba, de mentesül Justinianus pogány-ellenes büntető törvényeinek következményeitől.
Amikor a nesztoriánusokat a nyugatrómai birodalom határain túlra űzték és amikor a hellénista menekültek engedélyt kértek a visszatérésre olyan körülmények közé, ahol hellénista pogányságukat, velük együtt halálra ítélik, a Theodosius-i türelmetlenségi politika érvényesülni látszhatott. Már Justinianus idejében vereséget szenvedett ez a politika a Római Birodalom koptul, szírül és örményül beszélő alattvalóinak tömeges áttérésével a császári (,,melkita'') katolikus egyházból a monofizitizmusra. A monofiziták nem jelentettek olyan kisebbséget, akiket ki lehetett volna űzni, mint a nesztoriánusokat, vagy elnyomni, mint a helléneket. Döntő többségben voltak a Felső-Egyiptomból a Tigris és az Eufrátesz forrásvidékéig terjedő területeken. Nem lehetett őket sem elpusztítani, sem kiüldözni, de tudtak lázadni a Római Birodalom ellen, aminthogy már fellázadtak a katolikus egyház ellen, amikor erre alkalmuk nyílt. Lehetőségük erre akkor jött el, amikor a muzulmán arabok megtámadták a Római Birodalmat, alig több mint fél évszázaddal Justinianus halála után. A monofiziták hűtlensége a Birodalom irányában részben annak a gyorsaságnak és könnyűségnek tudható be, amivel az arab támadók kiragadták Szíriát, Mezopotámiát és Egyiptomot a melkita római kezekből.
A Theodosiustól kezdeményezett türelmetlenségi politikának ez a véglegesen katasztrofális eredménye visszatekintő jellegű elismerése volt a vele ellentétes tényleges türelmi politikának, a római császári kormányzat szokásos politikájának, mielőtt Diocletianus hozzájárult ahhoz, hogy jobb belátása ellenére, átok alá helyezze a kereszténységet. Konstantin újra helyreállította a vallási türelmet, de most nemcsak ténylegesen, hanem jogilag is, amikor megtérése után felmentette a kereszténységet a kiátkozás alól anélkül, hogy azzal viszont a pogányságot sújtotta volna. Szabadelvű valláspolitikájához Konstantin nemcsak a kereszténység előtti római kormányzat szellemében volt hűséges. Olyan irányvonalat vett fel, ami jellemzője volt a világbirodalmaknak. Theodosius pogányságot sújtó kiátkozása, hasonlóan Diocletianuséhoz a keresztények ellen, katasztrófába vezető eltévelyedés volt. Ezek a történeti előzmények sugallják azt, hogyha egy huszadik századi elnyugatiasodó világnak a maga részéről biztonságát valamiféle világállam politikai és gazdasági igája felvételének árán kellene megvásárolni, a vallás lehetne ismét az a terület, ahol az emberek kereshetnék szabadságukat, ami nélkül nem tudnak élni, és ez lehetne ismét az a terület, ahol a kormányszervek a legkevésbé óvatosak a szükséges szelep nyitva hagyásában.
Egy katonailag szervezett világban a lelki terület a szabadság fellegvára lehet. De a lelki szabadság nem érhető el egyedül állami ténykedéssel. Amit az állam tehet a szabadság érdekében, az kétségkívül nélkülözhetetlen, de ha az állam világbirodalom jellegű, ugyanakkor azonban ez az állam részéről szükséges ténykedés lehet kizárólag negatív jellegű. Az állam vissza tudja tartani, és kell is hogy visszatartsa magát bármilyen, alattvalóitól gyakorolt bármelyik vallás üldözésétől vagy pártolásától, és tudja is ,,hordani a kalapot'' és kell is hogy hordja azt, abban az értelemben, hogy megakadályozza különböző vallása alattvalóit a bármilyen eszközzel vívott egymás elleni harcban, kivéve a nem erőszakos hittérítő tevékenységet. De ez a szükségképpen negatív tevékenység az állam részéről nem elégséges a tényleges lelki szabadság megteremtéséhez. Hogy ez tényleges legyen, kell hogy maguknak a lakosoknak a szívében is eleven legyen. Igazi lelki szabadság akkor érhető el, ha a társadalom minden tagja megtanulta összebékíteni saját hitbeli meggyőződése igazságáról és saját vallásos gyakorlata helyességéről vallott őszinte meggyőződését felebarátai különböző hitbeli meggyőződései és gyakorlatai iránti szándékos türelemmel. Csak az eredendően szándékos türelem az egyetlen válfaja annak, ami erénynek mondható. Az erény foka függ indítékától, márpedig a türelem indítékai különbözőek lehetnek. Lehetnek alacsonyabb- és magasabbrendűek, negatívok és pozitívok.
A legalacsonyabbrendű negatív indítéka a türelemnek az a meggyőződés, hogy a vallásnak nincs gyakorlati fontossága, ezért nem jelentős, milyen vallásban hisznek felebarátaink. Ehhez közelálló alacsonyabbrendű negatív indíték az az elképzelés, hogy a vallás csak ábrándkép, ezért ostobaság keresni, hogy a vallásnak ez vagy az a formája igaz vagy hamis, helyes vagy téves. A következő alacsonyabbrendű negatív indíték önző, ami abból a megfigyelésből származik, hogy az erőszakhoz való folyamodás alkalmas arra, hogy ellenállást váltson ki, ami visszaüthet a támadóra. Bármilyen jól célzottnak is ígérkezik az én első indokolatlan ütésem, nem lehetek biztos abban, hogy nem fogok-e kiütést kapni embertársamtól, akit engesztelhetetlen ellenségemmé tettem önkényes támadásommal. A következő alacsonyabbrendű negatív indíték abból a megfigyelésből ered, hogy a vallási összetűzés közkellemetlenség, ami könnyen válik közveszéllyé. Ezért jobb a széthúzó vallási nézetek létébe beletörődni és hagyni őket élni, nem törvén meg a békét azzal, hogy megkísérelnénk egyiket a másikkal eltávolítani.
Ezek a negatív türelmi indítékok látszhattak a legjelentősebbeknek a nyugati világban, amikor az a türelemhez folyamodott, ellenhatásaként a katolikus-protestáns vallásháborúk okozta károknak. Jelenlegi nyugati tapasztalataik azt mutatják, hogy az ilyen negatív indítékoktól sugalmazott türelem ingatag. Amíg nem mozgatnak minket ezeknél magasabbrendű és pozitív indítékok, addig nincs biztosíték arra, hogy a türelmetlenség nem fogja újra felütni fejét. Ha az nem is éled újra magának a vallásnak a területén, megjelenhet bizonyos pszichológiai pótvallásokban, evilági ,,ideológia'' köntösében, mint amilyen a nacionalizmus, fasizmus vagy kommunizmus. Szerencsére magasabbrendű és pozitívabb indítékok is szerepeltek a tizenhetedik századi nyugati szellemi forradalomban, és ezek azok az indítékok, amelyeket erősítenünk és szilárdítanunk kell szívünkben napjainkban.
A türelem alapvető pozitív indítéka annak beismerése, hogy a vallási viszály nemcsak kellemetlenség, hanem egyenesen bűn. Bűn azért, mert felébreszti a vadállatot az emberi természetben. A vallásüldözés azért is bűnös, mert senkinek sincs joga megkísérelni azt, hogy odaálljon egy másik emberi lélek és Isten közé. Minden léleknek joga van Istennel kapcsolatot teremteni, Isten és a szóban forgó lélek módján, ez a sajátos mód pedig senki másra nem tartozik. Csak Istenre és az illető egyedi lélekre. Egyetlen embernek sincs joga bármilyen eszköz igénybevételével közbelépni, kivéve a nem erőszakos térítő tevékenységet. Az erőszak pedig ezen a téren nemcsak bűnös, hanem hiábavaló is, mivel vallást nem lehet erőszakkal senki szívébe sem belevésni. Csak olyan hit létezik, amit nem erőszakolnak, hanem eredendően önkéntes belső meggyőződésből fakad. A különböző népek meggyőződései különbözni fognak egymástól, mivel az Abszolút Valóság titok, aminek nem több mint egy töredéke hatol be az emberi elmébe vagy annyi nyilatkozik meg számára. ,,Egy ilyen nagy titok legbelsejébe sohasem lehet eljutni egyetlen úton.''[52] Bármilyen erős és biztos is lehet meggyőződésem, hogy titok-megközelítésem helyes, tudatában kell lennem annak, hogy szellemi látóköröm szűk volta miatt nem tudhatom, nincs-e értékük más megközelítéseknek is? Teisztikus fogalmakkal kifejezve ez azt jelenti, nem tudhatom, hogy más népek megközelítései nem lehetnek-e szintén Isten kinyilatkoztatásai és azok talán teljesebb és megvilágítóbb kinyilatkoztatások, mint az, amelyről én azt hiszem, hogy Tőle kaptam.
Azonfelül az a tény, hogy én és felebarátaim különböző úton haladunk, olyasvalami, ami kevésbé oszt meg bennünket, mint amennyire összetart bennünket az a tény, hogy különböző utjainkon járva, mindnyájan ugyanazt a Titkot törekszünk elérni. Minden emberi lény, aki igyekszik megközelíteni a titkot, abból a célból, hogy életét összhangba hozza az Abszolút Valóság természetével és szellemével, vagy teisztikus fogalmakkal kifejezve, az Isten akaratával, ezek a keresők mindnyájan azonos feladatra kötelezték el magukat. El kell ismerniök, hogy lelki testvérek és így kell érezniök és viselkedniök, egymás iránt. A türelem nem válik tökéletessé addig, amíg át nem alakul szeretetté.
1956-ban úgy látszik, hogy a türelem késő-modern gyakorlatát komolyan fenyegeti az a veszély, hogy a fanatizmus újraéledése véget vet neki. Ma ezeket az ismerős rossz szellemeket felidéző okok nem a nyugati kereszténység egymással harcoló változatai, amelyek nevében a tizenhatodik és tizenhetedik század vallásháborúit vívták. Ma evilági ,,ideológiák'' vannak előtérben, mint a nacionalizmus, fasizmus és kommunizmus. Nos ezekben a bevallottan újkeletű hitekben a judaizmus és a kereszténység hagyományos szellemében fellelhető fanatikus véna valamint a hagyományos zsidó és kereszténység mitológia alapmotívumainak némelyike világosan felismerhető és könnyen visszavezethető történeti forrásához. Valóban, az a szellemiség, amit a nyugati kereszténységben elfojtottak a tizenhetedik század végén, újraéledt a huszadik században. Ez az újraéledés felveti a kérdést, miért van az, hogy a türelem gyakorlata most ismét veszélybe juthatott nyugaton, miután itt nem kevesebb, mint egy negyed évezreden át érvényben volt és miután ebben az egész időszakban természetesnek vették, mint a civilizáció tartozékát, amit amikor végre elértünk, bebiztosítottnak látszott, hogy sohasem veszítjük el. Erre az 1956-ban oly sürgetően jelentkező kérdésre adható válaszra talán valami szempontot találhatunk, ha újra felidézzük azokat az indítékokat, amelyek a késő-modern nyugati liberalizmus szülőatyáinak agyában mozogtak, amikor mintegy 250 évvel ezelőtt a türelmi időszakot kezdeményezték, amelyről most derül ki, hogy nem tud automatikusan örökérvényűvé lenni. E motívumok közül sok megtalálható a tizenhetedik századi úttörő nyugati liberális irodalom klasszikus műveiben. A következő oldalakon kerülnek majd azok elő, abban a sorrendben csoportosítva, amint ezek a motívumok sorban előkerültek ennek a könyvnek előbbi fejezetében, amelyhez jelen függelék tartozik.
Ottani felsorolásunkban szereplő két legalacsonyabbrendű negatív indítékot nehéznek bizonyul dokumentálni a tizenhetedik századi nyugati forrásokból. A vallási türelem sok tizenhetedik századi szószólója, mint Locke, a kereszténység őszinte hívei voltak. Ők főleg azért érezték indíttatva magukat, hogy fellépjenek a vallási türelem érdekében, mert kereszténytelen dolognak érezték a türelmetlenséget, és azt látták, hogy a kereszténység nevében gyakorolt vallási türelmetlenség elidegenítette a nyugati szíveket Nyugat ősi vallásától. Másik, mint Bayle, legalábbis részben, már elidegenedtek a kereszténységtől, sőt mindenfajta vallástól, de azért jól tudták azt, hogy bár e hit gyenge erejű lehet egy hanyatlóban lévő fanatizmus felébresztésében koruk nyugati világában, mégis a kortárs nyugati érzés- és véleményklíma még mindig olyan, hogy tanácsos a szkeptikusoknak álcázni szkepticizmusukat, még ha az az álcázás felületes és áttetsző is.
,,Ennek az egy dolognak (a türelemnek) a meghonosítása kihúzhatja a talajt a lelkiismeret címén keltett zűrzavarok lába alól; és ha egyszer eltávolították az egyenetlenkedés és neheztelés ilyen okait, és nem maradna semmi olyan ezekben a gyülekezetekben (általánosan így nevezte őket, bár talán néha a pártütés és zendülés titkos összejövetelei és melegágyai), ami nem lenne kevésbé békességes és kevésbé alkalmas az államrend megzavarására, mint bármilyen más gyűlés...
Ha az emberek egy zendülésre irányuló összeesküvésbe bocsátkoznak, nem a vallás ösztönzi őket erre összejöveteleiken, hanem szenvedéseik és elnyomattatásaik, amik arra késztetik őket, hogy könnyítsenek magukon. Az igazságos és mérsékelt kormányzatok mindenütt nyugodtak, mindenütt bebiztosítottak, az elnyomás azonban kovászt erjeszt és az embereket küzdelemre serkenti, hogy ledobják a nehéz és zsarnoki igát... Egyetlen dolog van, ami az embereket lázadó mozgalmakba tömöríti, ez pedig az elnyomás...
Nem a véleménykülönbségek (amik elkerülhetetlenek), hanem a türelem megvonása az ellenkező véleményen lévőktől (amit pedig meg lehetett volna adni nekik) okozott minden zajos nyüzsgést és háborúskodást, ami a keresztény világban vallás ürügyén lezajlott. Az egyház vezetői és fejei kapzsiságtól és telhetetlen bírvágytól vezérelve, hasznot húztak a köztisztviselők mérhetetlen becsvágyából és a kerge tömeg hiszékenységéből, tüzelték és lelkesítették őket az övékétől eltérő véleményen lévők ellen, beléjük beszélvén, az evangéliumi törvényekkel és a szeretet paranccsal ellentétben, hogy a szakadárokat és eretnekeket ki kell űzni birtokaikból és meg kell semmisíteni őket... Hogy a köztisztviselők el tudják viselni a közbékességnek ezeket a bujtogató zavarkeltőit, azon csodálkozni lehetne, ha nem derülne ki, hogy ezek meghívják őket a zsákmányon történő osztozkodásra.[53]
Nem lehet letagadni, hogy a halálbüntetéstől való félelem jó eredménnyel hallgattatja el az embereket, hogy kétségeikkel előhuzakodjanak az uralkodó vallással szemben és nagy hatással tartja meg az egyházi egységet külső dolgokban; de az a dogma, amely szentesíti ezt a gyakorlatot, önmagát fogja ítélni bombákra, aknákra és más háborús pokolgépekre. Akik először húztak nagy hasznot belőle, és amíg fölényben vannak, előnyös helyzetet foglalnak el, de ha lehanyatlanak, saját kelepcéjükbe esnek.''[54]
,,A vallás, amit mindenki úgy tekint, mint a politikai tekintély legerősebb támaszát, és valóban betöltheti ezt a szerepet, ha jól megértik és helyesen gyakorolják, rendszerint mégis olyan erő, amelyik a legtöbbet tesz a politikai tekintély megbénítására.''[55]
,,Nem lehet kétséges, hogy a (teológiai) újdonságok szeretete sorscsapás, ami miután felgyújtotta az akadémiákat és zsinatokat, megrázkódtatja a világi kormányzatokat és gyakran megdönti őket. Ezért nem lehet eléggé dicsérni azokat a tanárokat, akik azt ajánlják a növendékeiknek, hogy messze kerüljék el ezt az újító szellemiséget... Egy új tanítási módszer ellenfelei nagy szenvedélyességet árulnak el... Éppen olyan oktalanságra képesek, mint támadóik: úgy látszik nem vették tudomásul, hogy egy figyelemre nem méltatott új módszer saját felelősségére lép porondra, míg másrészt, ha frontális támadást indítanak ellene, szabályszerű szektává változtatják.
Az isteni gondviselés, amelynek útjai mindig végtelenül bölcsek, megengedte, hogy az emberi gyengeségnek része legyen a reformáció nagy művében, azért, hogy a természetes okok és okozatok összjátékával elérje (isteni) célját, ami, amint ezt a tapasztalat bizonyítja, az volt, hogy a két vallás egyike se dönthesse teljesen romlásba a másikat.''[56]
,,Ne vidd a vitákat túl azon a ponton, ameddig a közbéke megzavarása nélkül tudod azokat eljuttatni, és maradj békében, mihelyst meggyőződtél arról, hogy a családi körben megoszlást okozol, vagy elősegíted pártok kialakulását. Ne menj el addig, hogy újra felébressz ezernyi gonosz szenvedélyt, amelyeket vadállatok módjára láncra kellene verni, és magadra vess, ha felelős vagy azért, hogy ezek a vadállatok eltépték láncaikat.''[57]
,,Bár a magisztrátus véleménye vallási kérdésekben józan és az általa kijelölt út hitelesen evangéliumi, mégis ha tudatomban nem vagyok teljesen meggyőződve, nem lesz biztonságos számomra követése. Egyetlen út sem, amelyen lelkiismeretem parancsai ellen járok, sem fog elvezetni engem a szent hajlékokba. Nem üdvözít engem olyan vallás, amelyben nem hiszek, és az olyan imádás, amitől visszaborzadok... Csak a hit és a bensőséges őszinteség nyernek elismerést Isten előtt... Az embereket... saját lelkiismeretükre kell hagyni.
Egyáltalában nincs az Evangéliumban olyan, hogy keresztény állam... Krisztus nem alapított államot... és nem adott kardot semmiféle magisztrátus kezébe se, azzal a megbízatással, hogy használatával kényszerítse az embereket, hagyják cserbe előző vallásukat és fogadják el az övékét...
Senkit sem lehet kényszeríteni vallási dolgokban sem törvénnyel, sem erőszakkal.''[58]
,,Az egyháznak olyan hatalmat tulajdonítanánk, aminőt az nem birtokol, ha azt tartanánk, hogy joga van úgy bánni az őt elhagyókkal, amint a világ királyai bánnak a lázadókkal. Az egyháznak csak önkéntes alattvalói lehetnek, és nincs joga olyan esküt kicsikarni, ami sérti azt a törvényt, amely szerint mindig és mindenhol lelkiismerete világosságát kell az embernek követnie.''[59]
,,Azt hinni, hogy az egyház reformációra szorul és helyeselni a reformálás néhány speciális módját, két teljesen különböző dolog. Másrészt, hibáztatni a reformáció ellenzőinek magatartását és helyteleníteni a reformerek eljárását, két teljesen összeegyeztethető dolog. Így utánozhatja valaki Erazmust anélkül, hogy hittagadó vagy áruló lenne, anélkül, hogy vétkezne a Szentlélek ellen, és anélkül, hogy hűtlen lenne lelkiismerete fényéhez.''[60]
,,Koornhert sohasem fáradt bele mondogatni, hogy Luther, Kálvin és Mennon élénk támadást indítottak egész csomó római katolikus tévedés ellen, hogy különösen csekély sikert értek el abban a harcban, amit azon borzasztó és istentelen dogma ellen vívtak, amely szerint jogos erőszakot tenni az emberi lelkiismereteken, és hogy ahelyett, hogy alaposan és őszintén támadták volna ezt a dogmát, valójában megerősítették azt - mivel mindegyikük gyakorolta, ahol csak ura lett a helyzetnek, és egy új pápaságot alapított egy szakadár egyház alapításával, amelyik az összes többet elítéli... Ami őt illeti, azt tartotta, nem jogos bárkit is gyűlölni, hogy minden istenes ember, aki Jézus Krisztusba vetett hittel mindent megtesz, hogy kövesse Őt, jó keresztény, és hogy a polgári hatóságnak kötelessége az ország minden békés lakóját jó alattvalójának tekinteni.''[61]
,,Ez a két tanú (egy protestáns lelkész és egy katolikus pap) még egy pontban egyetértenek, és ez még megdöbbentőbb. Mindkettő komolyan állítja, hogy ha a keresztény fejedelmek nem alkalmazták volna a törvény teljes erejét, hogy eljárjanak az orthodoxia ellenségeivel szemben, a hamis vallások elözönlötték volna az egész földet. Más szavakkal, ha megváltónk megígérte, hogy egyházán a pokol kapui nem vesznek erőt, ez az ígéret csak azt jelentheti, hogy Neki a fejedelmeket kell támogatni, akik el tudják nyomni az igazság ellenfeleit, megfosztván őket örökségüktől, börtönbe hurcolván őket, kiátkozva, gályára hurcolva, felakasztva őket, és így tovább. Nincs olyan tanítás, legyen bármilyen abszurd, ami eltűnhetne, ha ilyen eszközöket vesznek igénybe, hogy dacoljon minden evilági hatalommal, amelyik jogtalanságot kíván elkövetni.''[62]
,,Akik megőrizni kívánják semlegességüket polgárháborúk során, legyenek azok politikaiak vagy vallásiak... kiteszik magukat mindkét párt zaklatásának... Siralmas emberi sors! Filozofikus értelmének nyilvánvalósága... »Boldogok a békességszerzők« mondja a Szentírás... És ez a túlvilágra vonatkoztatva igaz. E világon azonban szerencsétlenek. Minthogy nem akarnak kalapáccsá válni, ez arra kárhoztatja őket, hogy folytonosan üllők legyenek, jobbra és balra egyaránt.''[63]
,,Az igaz hit egész léte és ereje az elme belső és önkéntes meggyőződésén nyugszik, és a hit nem hit meggyőződés nélkül... Ha ilyen természetű annak megértése, hogy senkit sem lehet külső erőszakkal bármiben való hitre kényszeríteni...
Senki sem születik valamilyen egyház tagjaként... hanem mindenki önként csatlakozik ahhoz a társasághoz, amelyben úgy hiszi, megtalálja azt a hitvallást és kultuszt, amelyik valóban kedves Isten előtt...
Egyetlen vallás sem, amelyikről nem hiszem el, hogy igaz, nem lehet számomra sem igaz, sem követhető...
Azt hinni, hogy ez vagy az az igaz, nem akaratunktól függ.''[64]
,,Minden egyház igazhitű önmaga számára, a többiek szemében tévedő vagy eretnek... Tanításuk igazára, imádásuk tisztaságára vonatkozó viták ezek között az egyházak között, mindkét oldalon egyenlőek, nincs is bíró... a földön, akinek ítélete azt eldönthetné. Ennek a kérdésnek az eldöntése minden ember Legfőbb Bírájához tartozik csupán...
Az igazságnak bizonyára nagyon jót tenne, ha egyszer a saját lábán hagynák járni.
Akiknek tanítása békés és erkölcse tiszta és gáncstalan, egyenjogúak lehetnek alattvaló-társaikkal... Sem pogány, sem mohamedán, sem zsidó nem zárható ki az állam biztosította jogokból vallása miatt.''[65]
,,Tisztességtelen dolog keményen megbélyegezni minden más ország vallását: rájuk tartozik, hogy hitük ésszerűségét meglássák, számunkra pedig elégséges, hogy megszilárduljunk saját igazunkban.''[66]
,,Mivel a római pápák maguknak tulajdonították a tévedhetetlenséget és a hitünk feletti korlátlan uralmat, a reformált egyházak nemcsak hogy jogosan elutasították ennek elismerését, és némelyikük kötelezve is érezte magát arra, hogy megtiltson minden közösséget velük, és nem akarta megadni nekik azt a tiszteletet, ami pedig bizonnyal megillethet egy olyan régi és híres egyházat, és amit most is meg lehet adni neki a babonaság veszélye nélkül.''[67]
,,Több érdemes és tekintélyes egyén a másikon elég okos volt ahhoz, hogy igazat adjon egy protestáns szerzőnek, aki jól vitatta ezt az ügyet anélkül, hogy túllépett volna saját tárgykörén. Közéjük tartozik a mi Drélincourt-unk is, valamint Calude-unk, minthogy nagyra értékelik őket római katolikus körökben is. Kirakatba helyezte bizonyos egyének durva téveszméjét vagy nyers őszintétlenségét, akik nagyra vannak azzal, hogy úgy utálják őket, mint a bűnüket, katolikus, arminiánus, anababtista és más körökben. Ha nem tettek volna mást, csak helyesen vitatták volna ügyüket, nem váltak volna egyetemes utálat tárgyává. Magatartásuk, személyeskedő szidalmazásaik, tisztességtelen állításaik, amiket közleményeikben terjesztettek - ezek felelősek az idegenkedésért, amivel nézik őket.''[68]
,,(A zelóták) azt kívánják, hogy mindenki úgy tegyen, mint ők, vagyis erősen ragaszkodjék egy véleményhez és ítélje el a vele ellenkezőt. Képtelenek megérteni, hogy valaki hűséges követője lehet egy vallásnak, ha azt látják rajta, hogy teljesen megőrzi hidegvérét, ha összehasonlítják saját vallását a másokéval, és ha azt látják, hogy nagyfokú pártatlanságot tanúsít az eretnekség követői iránt.''[69]
,,Megdöbbentő nézni, hogy túl a szavakon, milyen mérges szakadást okoznak a lelkekben a kegyelemtani viták. Minden szekta a másik tanítását borzasztó istentelenségnek és káromlásnak minősíti, és ellenszenvét végsőkig fokozza, pedig minden illemszabály szerint kimondottan az ilyesfajta tanok azok, amelyekben az embereknek a legkészségesebb kölcsönös türelmet kell tanúsítaniok. Megbocsátható lenne a türelmetlenség egy olyan csoportnál, amelyik világosan be tudná bizonyítani nézetének igazságát és tiszta, kategorikus és meggyőző feleleteket tudna adni a nehézségekre. De ha kénytelenek azt mondani, hogy nem tudnak jobb megoldást nyújtani, mint (minthogy azok is) titkokat, amelyek érthetetlenek az emberi értelem számára, és amelyek rejtve vannak Isten felmérhetetlenül végtelen kincseskamrájában, teljességgel menthetetlennek látszik, hogy emberek, akik értelmes lénynek tartják magukat, olyan nagyra lehetnek, dobálódzhatnak a kiátkozás mennykövével, száműzhetik és felakaszthatják ellenfeleiket.''[70]
,,Hogy egy királynő (Valois Margit, Navarra királynője, I. Ferenc nővére) oltalmat tudott nyújtani egy népnek, amelyet meggyőződése miatt üldöztek, amit ő egyébként tévesnek tartott, és ezt azért tette, hogy megmentse a máglyától, amivel üldözői halálra akarták juttatni, hogy életlehetőséget tudott adni neki, hogy bőkezűen enyhíteni tudta száműzetésének szomorúságát és kényelmetlenségét: heroikus jellegű nagylelkűség volt, szinte példátlan. Ez az emelkedett szellemi zsenialitásnak olyan megnyilvánulása, amihez nehezen jut el bárki is. Feltételezi az együttérzés képességét egy olyan nép balsorsával, amelyik tévedésben él, egyúttal pedig a csodálatot a hűség iránt, amellyel engedelmeskednek lelkiismeretük szavának, képességet arra, hogy igazat adjon szándékuk jóságának és a buzgóságnak, amiről bizonyságot tettek az alapigazságok irányában. Feltételezni annak elismerését, hogy bár tévednek feltételezéseikben, de igazak (alapvető) tételeikben, a rend megváltoztathatatlan és örök törvényeiben, - a törvényekben, amelyek azt kívánják tőlünk, hogy szeressük az igazságot és hogy ennek szeretetéért feláldozzuk anyagi javainkat és az életet kellemessé tevő dolgokat. Egyszóval, feltételezi a képességet, amellyel különböztet ugyanannak a személynek a lelkében, az illetőnek a részletigazságok iránt megnyilvánuló ellenkező felfogása, amiben téved, és az igazság iránti alapvető szeretete között, - olyan szeretet ez, amit nyilvánvalóan kifejezésre juttat az általa igaznak tartott tanokhoz való erős ragaszkodásával. Erre a tisztánlátó megkülönböztetésre mutatkozott képesnek a navarrai királynő.''[71]
,,Ha valaki meg van győződve a keresztény hit alapvető tételeinek igazságáról, de tartózkodik az úrvacsora vételétől, mert azt olyan jelnek tekinti, aminek alapján más keresztény szektákat elítél, az ilyent csak egy sültbolond minősíthet ateistának, egy olyan valaki, aki megfeledkezett a dolgok jelentőségéről és a szavak értelméről. Továbbmegyek, és azt tartom, hogy az ilyen embertől, amilyet leírtam, nem lehet megtagadni a keresztény nevet.''[72]
,,Biztos, hogy nincs még egy olyan vád, amivel annyira durván vissza lehetne élni, mint az ateizmusé. Számtalan kicsinyes emberke, vagy rosszindulatú lélek szegezi ezt a vádat bárki felé, aki egy szolid metafizika nagy és fenséges igazságainak megvallására és a Szentírás általános tanaira szorítkozik. Arra akarják kényszeríteni az ilyeneket, hogy ezenkívül fogadják el az összes részletkérdésre vonatkozó tételt, amelyeket régi idők óta rendszeresen az emberek elé terjesztenek. Aki megkockáztatja, hogy kivonja magát ebből a rutinból, az istentelen, és makacs gondolkodású, ha doktoraink közül soknak hisz is.''[73]
,,Úgy alkottatott az emberi elme, hogy első pillanatra az istenimádás témájában tanúsított semleges magatartás sokkal érzékenyebben bántónak tűnik, mint a hamis istenek imádása. Így, ha azt hallják az emberek valakiről, hogy atyai vallását elhagyta anélkül, hogy egy másikhoz csatlakozott volna, sokkal jobban elborzadnak, mintha azt hallanák, hogy egy jobb vallásról egy rosszabbra tért át.''[74]
42. Vannak azonban annak is jelei 1956-ban, hogy ez a megtizedelt és
politikailag hatalomnélkülivé lett nyugateurópai királyi család új
síkon egy új életfogytiglanig tartó bérleti szerződést köthet. Az
utóbbi másfél évszázad háborúi és forradalmai okozta megtizedelés a
túlélőknek a ritkaság értékét adta meg, és nem véletlen, hogy az a
néhány ország amelyben a királyság intézménye fennmaradt olyan,
amelyben már megelőzőleg elveszítette politikai hatalmát. A koronának
ez az elkülönítése a hatalomtól, egyelőre nem látott következményként
új jelentőséget adott neki, a pártok és osztályok közötti különbségek
fölébe emelkedő társadalmi, politikailag nem harcos szolidaritás
szimbólumát. Ez az új szimbólikus szerep a koronának új befolyást
biztosít az emberek szívében és 1956-ban úgy tűnik, mintha a
nyugateurópában még fennálló hét monarchia közül legalább hat egyre
növekvő fontosságot nyer, mint az egység eszméjének érzelmi fókusza,
nemcsak az illető országain belül, hanem mindenütt a nyugati
világban, beleszámítva Brit Nemzetközösség nem-európai tagállamait,
sőt az Egyesült Államokat is. Ez a meglepő irányváltozása egy olyan
intézmény szerepének, amelyik előzőleg megoszlást és harcot szült, jó
előjel a nyugati civilizáció jövőjét illetőleg.
43. ,,Az írók e köztársasága végtelenül liberális alkotmányú állam. Az itt
elismert egyetlen uralom az igazságé és az észé, és zászlajuk alatt
vérnélküli háborút vívnak a személyre való tekintet nélkül. Ennek a
világköztársaságnak mindegyik polgára uralkodó és ugyanakkor
alávetett mindegyik más polgár joghatóságának.'' - Vayle, id.m. I.
812. Catius c.a.
44. Franciaország nyelvi és kulturális ,,birodalmának'' ezt követő bukása
1956-ra nagyon messzire ment, mint Délnyugat-Ázsiában mind Latin-Amerikában.
A nyugatiasodó világ e két kulturális provinciájában az
angol nyelv látszott pillanatnyilag nyerni a francia nyelv vesztesége
révén, de gyorsan bizonyosnak lehetett venni, hogy végső soron az
angolnak sikerülhet azt a rést betöltenie, amit a latin bukása
hagyott maga után és amit a franciának sohasem sikerült jobban
kitöltenie, csak részlegesen. Abban a hatszáz esztendőben, ami az
Achamenida Birodalomnak Nagy Sándortól történt meghódításától a Pax
Romanának a keresztény időszámítás harmadik századában bekövetkezett
első összeomlásáig eltelt, a ,,a köznyelvű attikai görög'' (koiné) volt
a görög-római világ lingua france-ja, amelyik egyik irányban Indiába
nyomult be, a másikban Britanniába. Szent Pál nemzedékében még egy
óvatos megfigyelő is megkockáztathatta volna azt a jóslatot, hogy
bármit is tartogathat készenlétben a jövő, most biztosra lehet venni,
hogy az attikai koiné azon az úton van, hogy végleg a félvilág közös
nyelvévé váljék. Ennek az akkor nyilvánvalóan ésszerű várakozásnak
nem-teljesedése figyelmeztetés az elnyugatiasodó világ megfigyelői
számára a keresztény időszámítás huszadik századában, hogy ebben az
időpontban az angol nyelv kilátásai még nem feltétlenül
biztosítottak.
45. Egy pszichológus talán lélektani összefüggésre deríthet fényt a teste
védő felszerelés elvetése, ami Nyugaton a tizenhetedik század utolsó
évtizedeiben következett be, és a vallási intolerancia ezzel egykorú
felszámolása között. A nyugati ember úgy látszik ugyanabban a
pillanatban jutott tudatára annak, hogy a mellvértek nem nyújtanak
védelmet a golyók ellen, amint a dogmák sem a tapasztalati úton
megállapított tényekkel szemben. A késő-modern nyugati hadseregekben
a tizenhetedik századi páncélzat az árkászoktól és utászoktól vont
futóárokban folytatódott még a napóleoni háborúk korában is. Némelyik
nyugati hadseregben egy kis sarlóalakú lemez, nyakláncot képezve, még
az első világháború után is megmaradt tiszti rangjelzésként.
46. ,,Meglepő, hogy Spanyolország még nem tudott felmutatni azzal az
igénnyel fellépő írókat, hogy ők a kinyilatkoztatásból hitelt
érdemlően tudják, miszerint az Atyaisten, hosszasan megtapasztalván,
Szűz Mária végtelen képességét és hogy ilyen kiválóan tudja
gyakorolni azt a hatalmát, amellyel felruházta őt, elhatározta, hogy
lemond a világmindenség feletti uralmáról, a Fiúisten pedig belátván,
hogy nem találhat különb követésre méltó példaképet, egyetértett
ezzel az elhatározással, amelynek eredményeképpen a Szentlélek, aki
mindig csatlakozik annak a két személynek az akaratához, akiktől
származik, hozzájárult ehhez a csodálatos indítványhoz. Így az egész
Szentháromság letette a világ kormányzását Szűz Mária kezébe, és hogy
a lemondásnak és a világuralom átadásának ez a kettős szertartása
megfelelő ünnepélyességgel ment végbe az összes angyal jelenlétében,
továbbá hogy részletes és hiteles jegyzőkönyvet vettek fel az
eljárásról; és hogy ettől kezdve Isten többé semmibe sem avatkozik
bele, csak Mária éber gondosságára hagyatkozva; továbbá hogy
rendeletet küldtek sok angyalhoz, hogy értesítse a Földet erről a
kormányváltozásról, abból a célból, hogy az emberiség a jövőben tudja
kihez, és milyen stílusban forduljon imáival, és hogy többé ne
forduljanak Istenhez, mivel saját akaratából »kiérdemesültnek« és
»elbocsátottnak« nyilvánította magát, és hogy Szűz Máriához se
forduljanak közbenjáró vagy alárendelt királynői minőségében, hanem
mint a mindenség szuverén és abszolút uralkodónőjéhez. Meglepő, hogy
ez a különcség még csak a jövő méhében szunnyad.'' (Bayle, id.m. I. 98
a és b, Agrada)
47. Bacon, Francis, Novum Organum, Partis Secundae Summa, Aphorismus
CXXIX
48. Uo. Aphorismus CXXIX
49. Descartes, René, Módszerről szóló tanulmányok, VI. rész.
50. Glanvill, J., A dogmatizálás hiúsága, 178. 1.
51. Sprat, id.m. 327. 1.
52. Quintus Aurelius Syamachus, Szent Ambrussal folytatott vitájában.
53. Locke, John, Levél a vallási türelem ügyében
54. Bayle, id.m. I. 543. b. Béne címszó alatt.
55. Uo. II. 1585 b, Junius c.a.
56. Uo. I. 100 a, Agricola (George) c.a.
57. Uo. I. 182. a, Asyraut c.a.
58. Locke, id.m.
59. Bayle, II. 1304 b, I. Gergely c.a.
60. Bayle, I. 801 b, Castellan c.a.
61. Uo. II. 1622, Koornhert.
62. Uo. III. 2079 a, Nestorius c.a.
63. Locke, id.m.
64. Locke, id.m.
65. Sprat, id.m. 65.1.
66. Sprat, 63.o.
67. Sprat, 47.1.
68. Bayle, id.m. II. 1020 a és b, Drélincourt c.a.
69. Bayle, II. 1028 a, Drusius c.a.
70. Uo. III. 2596 b, Synergistes.
71. Uo. III. 2058 a és b, Navarra c.a.
72. Bayle, II. 1325 b, Grotius c.a.
73. Uo. II. 1481 a, Hobbes c.a.
74. Uo. I. 69 b, Acosta c.a.