Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu


    P. Dionysius Pamplona (1868-1936)

    "Isten önnel, odafent újra találkozunk!" - e szavakkal köszönt el P. Dionysius Pamplona a börtönőrtől. Az őr kölcsönadott neki egy ruhakefét, hogy kitisztíthassa reverendáját, mielőtt a vesztőhelyre vezették volna Monzón város főterére, 1936. július 25-én késő este. Monzónba bilincsbe verve szállították át a közeli Peralta de Salból, ahol P. Pamplona a piarista atyák közösségének házfőnöke és egyben az Huesca tartományhoz tartozó kicsiny település egyetlen plébánosa is volt. E tartomány igen kedves volt mindig is a piaristák számára, mert itt született a Rendalapító, Kalazanci Szent József.

    A vértanúhalál egy tevékeny élet megkoronázása volt, P. Pamplona 68 esztendős volt ekkor (Calamocha-Teruelben született 1868. október 11-én). A Rend Aragónia Tartományának számos rendházában végzett plébániai és nevelői szolgálatot. A rendi ruhát 1883-ban, tizenöt évesen öltötte magára, és tíz esztendővel később, 1893-ban zárult le képzésének időszaka a papszenteléssel, amelyben Jaca városában részesült. Zaragoza, Alcańiz, Jaca, Peralta de la Sal, Pamplona és Barbastro városaiban végezte apostoli munkáját tökéletesen engedelmes és szeretetteli lelkülettel, részben a nevelés, részben a plébániai szolgálat és részben a novíciusképzés területén. Ez utóbbi nehéz feladatot a peraltai noviciátusban látta el egy hatéves időszakon keresztül. Argentínában is tevékenykedett, mint a Buenos Aires-i piarista rendház és plébánia házfőnöke, 1919. és 1922. között.

    P. Pamplona mindenütt kitűnt feltétlen nagylelkűségével és mély hittel áthatott lelkületével, amellyel szolgálatát végezte. Nem csupán azt tartotta szem előtt, hogy a felelősségére bízott feladatok legyenek jól ellátva, hanem arra is törekedett, hogy a dolgoknak lelket és mélyebb értelmet adjon, keresve összefüggésüket Istennel és a lelki értékekkel. "Nagyfokú bölcsességről és elhivatottságról tett tanúbizonyságot a szerzetesi élet és a nevelői tevékenység elősegítésében, s azon igyekezett, hogy tanítványai ne csupán a tudományokban, hanem az erényekben is fejlődjenek". Ezt egy olyan rendtársa mondta róla, aki számos éven keresztül dolgozott mellette. A plébániai szolgálatban nem ismert határokat apostoli lendülete és az egyházi közösség iránti odaadó hűsége: "A templom kulcsait csak a püspökömnek adom oda, akitől azokat megkaptam" - ezt a határozott választ adta annak a fegyveresnek, aki letartóztatta plébániatemplomából kifelé jövet, miután szentmisét mondott ott, és magához vette az ott őrzött Oltáriszentséget, hogy megmentse a szentségtöréstől.

    Ő volt a boldoggá avatott 13 piarista vértanú között az első, aki önként életét adta, megkezdve a piarista család által a hit védelmében hozott áldozatok sorát. A kivégzés helyén is az első hely várt rá, mivel ő volt az egyetlen pap abban a 24 főből álló csoportban, akiket 1936-ban, Szent Jakab napjának szomorú éjszakáján kivégeztek. Krisztus és a Szentséges Szűz nevével az ajkán lehelte ki lelkét, miután keresztet vetett és karjait keresztbe helyezte mellkasán. "Istenért és Spanyolországért lett vértanú" - e szavakat vésték arra az emlékműre, amelyet Monzón város főterén állítottak kivégzésére emlékezve.

    P. Emmanuel Segura (1881-1936)

    P. Segura is a Peralta de la Sal-i piarista közösség tagja volt, ahol a novíciusmagiszter nehéz feladata hárult rá. Rendtársaival együtt 1936. július 23-ának délutánján tartóztatták le. "Néhány perc múlva a legfőbb bíró előtt fogunk állni" - szólt a fiatal novíciusokhoz és jelöltekhez, amint hírt kapott a közelgő támadásról. Estefelé tartóztatták le, és vezették el az ideiglenes börtönként szolgáló Llari-házba, amelyet a fogva tartott szerzetesek az imádság házává alakítottak. Elöljárója, P. Dionysius Pamplona kivégzése után P. Segura vette át a közösség vezetését a börtönben, és bátorította a többieket e fájdalmas pillanatokban. Amikor azután július 28-án reggel felszólították őt és David Carlos testvért, hogy készülődjenek, arra hivatkozva, hogy a fiatalokat át kell adniuk szüleiknek, már érezte földi létének közelgő végét és így búcsúzott el rendtársaitól: "Viszontlátásra a mennyországban".

    A településtől nem messze lőtték le David testvérrel együtt, holttesteiket pedig felgyújtották. "Coelo tegitur qui nullam habet urnam - Az ég borítja azt, akinek sírja nincs" - írták arra a kis kőből készült emlékműre, amit vértanúságának helyszínén állítottak.

    P. Emmanuel 1881. január 22-én született Zaragoza tartomány egy kicsiny falujában (Almonacid de la Sierrában), igen szegény családban. Plébánosa takarítóként ajánlotta be a fiút a piarista atyák zaragozai rendházába. Ez a körülmény vezetett aztán oda, hogy 18 esztendős korában szerzetesnek jelentkezett, majd 26 éves korában pappá is szentelték a Piarista Rend barbastrói rendházában.

    Papként, tanítóként. nevelőként végezte szolgálatát mindazokon a helyeken, ahová engedelmesen fogadta elhelyezését: Barbastróban, Tamarite de Literában, Pamplonában, Táfallában, Torre de Cascajóban és Peralta de Salban. Mindenütt szolgálatkészen és igen alázatosan végezte a rábízott feladatot. Különösen a novíciusképzésben domborodott ki nagy szívjósága, amely a novíciusok számára a valódi anyai szeretetet idézte. Egy őt jól ismerő rendtársa mondta róla: "Az ismeretlennek megmaradó piarista szerzetes élő példája volt, aki azt vállalta magára, ami legnehezebb és legkevésbé látványos volt". Az egyszerűség jellemezte nevelői és papi szolgálatát, és ez tette őt alkalmassá különösen kényes feladatok ellátására, mint a novíciusmagiszterség. Éppen ezt a munkát végezte Peralta de la Salban, amikor a szomorú események során vértanúsorsra jutott. "Minden amit tett, színtiszta arany volt, a legkisebb álság nélkül - jelentette ki róla egy másik rendtársa -, úgy élt a világban, hogy jót tett és nem csapott zajt". Vértanúhalálát is csak a puskalövések zaja kísértea Peraltából Gabasába vezető kihalt út mentén. A jelenet egyetlen tanúja a gyilkosokon kívül David Carlos testvér volt, aki osztozott vele a vértanúság pálmaágán.

    David Carlos testvér (1907-1936)

    Mindössze 29 éves volt, amikor P. Segurával együtt meggyilkolták a Peralta és Gabasa közti út mellett. Amikor megtudták róla, hogy nem pap, a gyilkosok felajánlották neki, hogy megmenekülhet, ha leveti magáról a piarista szerzetesi ruhát és polgári ruhát vesz. Ezt ő határozottan visszautasította, élete feláldozásával téve tanúbizonyságot megingathatatlan hitéről. Mindez 1936. július 28-án történt; alig több, mint egy esztendeje (1935. június 28-án) tette le az ünnepélyes fogadalmat a Piarista Tanítórend peraltai házában, ahol néhány évvel azelőtt a szerzetesi ruhát magára öltötte. Egészen halála napjáig itt teljesített szolgálatot a konyháért és a kertért felelős világi testvérként.

    David testvér népes (12 gyermekes), és jómódú családból származott. Navarra tartományban, Asartában született 1907. december 29-én, és már kisgyermek korában kiemelkedő vonzalmat mutatott a jámbor élet iránt, ám tanulni kevésbé szeretett. A vidéki élet vonzotta, ahol édesapjával fiatalsága legszebb óráit töltötte. Nővérének, Paulának, aki a piarista szerzetesnők rendjébe lépett elmondta egy alkalommal, amikor egy katona korában nála tett látogatás után búcsúzkodott, elégedetlen, mivel "még nem tett semmit Istenért, noha már 21 éves". Ezután, minden külső nyomás nélkül váratlanul úgy határozott, hogy piarista lesz, egy "feketébe öltözött" szerzetessel történt emlékezetes talákozása után, aki alamizsnáért fordult hozzá. A szülők érthető módon ellenezték ezt, már csak nem éppen kiemelkedő tanulmányai miatt is; ám ő mégis megtette a végleges lépést. A szükséges próbaidőt Estellában töltötte, majd magára ölthette a piaristák szerzetesi ruháját. A noviciátust annak a P. Faustinus Oteizának a vezetése alatt végezte el, aki néhány nappal őutána szintén vértanúhalált szenvedett.

    Mélységes egyszerűség és alázat jellemeze dolgos napjait, amelyet imában és munkában töltött. Ez utóbbit nagy odaadással és hozzáértéssel végezte a kertben és konyhában. "Nap mint nap egyre boldogabbnak érzem magamat" - írta nővérének, Paulának. Még tisztábban szól boldogságáról a rokonaihoz írott levélben: "Mekkora boldogságra leltem ebben a házban! Ne bánkódjatok miattam, mert ha láthatnátok szívemet, olykor ki akar ugrani helyéből. akkora örömet és elégedettséget élek át!"

    A legnagyobb fájdalmat az okozta számára, amikor útban a vértanúság helyszíne felé meglátta, miképpen gyalázták meg a katonák a peraltai rendház templomát és szent berendezését, és hogy lerombolták a templom előtt álló Kalazanci Szent József szobrot. A vértanúhalál ezzel szemben Isten különleges ajándékaként fogta fel, amely megnyitotta számára a mennyország kapuit, hiszen mindig erre vágyott mély hittel.

    P. Faustinus Oteiza (1890-1936)

    "Ha alkalom nyílik rá, hogy kiontsam véremet Jézus Krisztussal, az isteni kegyelem segítségével szívesen fogom megtenni. Lehet-e ennél jobb sorsa embernek?" - ezt írta P. Faustinus Oteiza rokonainak 1931-ben, a spanyolországi mélyreható politikai változások után, amikor megkezdődtek az egyházellenes és vallásellenes megnyilvánulások. Ezidőtájt a peraltai piarista novíciusok magisztere volt, ahova rögtön Terrassában, 1913. szeptember 14-én történt pappászentelése után helyezték elöljárói. Sok éven át a település egyetlen elemi iskolájának tanítójaként dolgozott, amelyet a piaristák a Rendalapító szülőházában tartottak fenn. 1926. és 1931. között novíciusmagiszter lett, ám ezt a megbízatást megrendült egészségi állapota miatt nem tudta tovább ellátni. Ezután utóda, P. Emmanuel Segura segítőjeként folytatta szolgálatát.

    Mindössze 46 éves volt, amikor elszenvedte a vértanúhalált Florentinus Felipe testvérrel. Ők maradtak utoljára a peraltai öt fős piarista közösségből, miután rendtársaik, Dionysius Pamplona, Emmanuel Segura és David Carlos megelőzték már őket a vértanúságban.

    1890. február 14-én született a Navarra tartománybeli Ayeguiben. 15 esztendősen lett piarista novícius, miután kijárta az estellai piarista iskolát. Mélységesen jámbor lelkülete mellett az indította erre a lépésre, amikor egy ízben látta a közeli Irache piarista klerikusainak hosszú sorát.

    Nevelői szolgálata és az a lelkesedés, amivel novíciusmagiszteri feladatát ellátta, nem csupán azokban hagyott mély nyomot, akiket valaha nevelt, hanem a falu népében is, akik nagyra becsülték mélységesen jámbor lelkületét, nagy szeretetét és lángoló lelkesedését, amivel papi munkáját végezte. Két "szerelme" volt: az Oltáriszentségben rejtőző Jézus (a "szép Szerelmes") és a Szentséges Szűz Mária, akinek minden nap egy "virágkoszorút" ajánlott fel jócselekedetekből. "Szeresd és szerettesd meg Máriát" - írta naplójába. Valódi szenvedéllyel tisztelte P. Faustinus Kalazanci Szent Józsefet is, és ezt igyekezett szelíd szeretettel átadni novíciusainak is. Többek között arra is volt gondja, hogy a Peraltában, a Szent szülőházában épített, és neki szentelt templomot felújítsák.

    Ő lett a krónikása a piarista közösség 1936. július 23-án bekövetkezett letartóztatását követő eseményeknek, amelyekről néhány levélben beszámolt a tartományfőnök atyának és az előtte meggyilkolt rendtársak hozzátartozóinak: "...sok kilométeres körzetben én vagyok az egyetlen életben maradt pap mindezidáig. Ha az Úr szólít, készen állok, ez a sors vár rám". Az Úr pedig augusztus 9-én délután szólította magához vértanúi közé, az idős Florentinus testvérrel. A Peraltából Azanuy felé vezető út mellett végezték ki őket.

    Florentinus Felipe testvér (1856-1936)

    Nyolcvan esztendős kora sem volt elegendő, hogy megkíméljék őt a kegyetlen haláltól. Az Úr hosszú élete jutalmául neki is a vértanúság koronáját szánta. Példamutató szerzetes volt, alázattal és egyszerűen végezte szolgálatát az Isten és a felebarátok iránti szeretetből.

    Huesca tartományban, Alquézarban született, 1856. október 10-én. 20 éves volt, amikor éppen Peralta de la Salban magára öltötte a szerzetesi ruhát, ugyanott, ahol a vértanúságához vezető tragikus események érték. Úgy jutott el a szerzetesi életre, hogy egyszerű házimunkát végzett egy családnál, amelyik a barbastrói piaristák ismerőse volt. Zaragozában világi testvérként tett egyszerű fogadalmat 1880-ban (ugyanitt tett ünnepélyes fogadalmat is 1883-ban), majd hosszú szerzetesi életének éveit a Rend Aragónia tartományának különböző rendházaiban (Tafalla, Molina de Aragón, Pamplona, Alcańiz, Cascajo, Tamarite de Litera, Zaragoza, Peralta) töltötte a konyha és a refektórium körüli szolgálatban, példamutató szerzetesként.

    Szelíd és engedelmességre hajló ember volt, úgy végezte munkáját, hogy "elhalmozta szeretetteljes figyelmével az atyákat és a testvéreket, szívélyes volt a hozzá hasonlókkal és mindenkor tisztelettudó elöljáróival szemben", amint egy halála után írt visszaemlékezésben olvassuk. E szavak híven tükrözik Florentinus testvér jellemét és természetéből fakadó szívjóságát.

    Élete utolsó Peraltában töltött éveiben, amikor egészségének megrendülése miatt kézi munkát már nemigen végezhetett (mind súlyosabb vakság, süketség és folyamatos gyomorfájdalmak), sok időt töltött imában, a rózsafűzérrel kezei között. Így emlékeztek rá kegyetlen halála után azok, akik látták élete utolsó heteiben, amikor a falu forradalmi tanácsa a peraltai Zaydín-házba záratta, mielőtt augusztus 9-én kimondta rá a halálos ítéletet.

    Amikor beszállították az autóba P. Oteizával, hogy a kivégzés helyére vigyék őket, ezt kérdezte rendtársától, mivel nem tudta mi történik: "Hova megyünk?". "A halálba, testvérem", válaszolta az. "Azt mondod, atyám, hogy az égbe megyünk? - kérdezte erre - Mit tehetünk, ha ez az Isten akarata?". Miután vértanú társától megkapta az áldást, arca felragyogott és szemeit az égre emelte, hogy köszönetet mondjon Istennek.

    P. Enricus Canadell (1890-1936)

    Katalóniában, Barcelona városában élt az a 73 piarista, akikre tragikus sors várt 1936-ban. Közülük négyen emelkednek ma az oltárokra, köztük P. Enricus Canadell is.

    Gerona tartományban, Olotban született 1890. június 29-én, egy anyagilag szegény de keresztényi erényekben gazdag család utolsó, ötödik gyermekeként. P. Enricus Canadell két fivére volt még pap, egyikük piarista szerzetes, csakúgy, mint ő, a másik egyházmegyés pap a geronai egyházmegyében. Szülővárosa piarista iskolájában megfelelő környezetre talált, ahol tanulhatott és meghozta a hivatására vonatkozó döntését 14 esztendős korában. Moiŕ városában lett piarista novícius jelölt, majd itt töltötte a noviciátus időszakát és itt tett szerzetesi fogadalmat is 1907. augusztus 8-án. Irachében és Terrassában végzett filozófiai és teológiai tanulmányai végeztével Léridában szentelték pappá, 1913. december 20-án.

    Nevelői és papi szolgálatát Matarň, Balaguer és Barcelona (Miasszonyunk és Szent Antal Intézet) piarista intézményeiben végezte tanárként, a Miasszonyunk Intézetben iskolatitkárként is működött. A kalazanciusi apostoli munkájáról tanúságok egybehangzóak: a tanítás és a jámborság mélyen összekapcsolódott benne abban a szándékban, hogy Krisztust elvigye a gyermekekhez és az ifjakhoz. Különösen az Oltáriszentségben lelte meg lelki élete és apostoli munkája támaszát. Nagy buzgalommal szervezte meg a "szentségimádási turnusokat" a matarňi kollégiumban, elősegítve tanítványaiban az eucharisztikus áhitatot és a gyakori szentáldozást. "Nagyon örülök neki - írja -, hogy Isten ehhez az eszközhöz folyamodik, hogy a gyermekek még egy kicsit jobban szeressék őt".

    Igen élő volt benne a vágy, hogy folytonosan képezze magát, és így minél jobban végezze nevelői és papi feladatát. Éppen ezért nem kevés időt szánt erkölcsteológiai és szent retorikai könyvek olvasására. Az igehirdetésben ugyanis a hívek nagy hasznára fejtette ki tevékenységét, mindenki nagyra becsülte tudását és stílusát. Ennek ő tudatában is volt: "Adjunk hálát az Istennek - írta nővérének -, hogy ezt a szegényes eszközt is felhasználja a lelkek javára. Úgy gondolom, ez életem legfőbb célja: megszentelni életemet és annyi jót tenni, amennyit csak tudok".

    Amikor, számos fájdalmas esemény után végül letartóztatták nővére házában, Olot városában, ahova a papok lemészárlása elől menekülve érkezett, megvallotta, hogy piarista szerzetes: "Nem kell több - szólt durván a fegyveresek vezetője -; követned kell bennünket". Ő így szólt még könnyező nővéréhez: "Viszontlátásra a mennyországban!". Ezután egy rövid autóútja volt már csak hátra, miközben hóhérai ütlegelték, mivel nem volt hajlandó elárulni két pap testvérének rejtekhelyét. Castelfullit közelében lőtték le, 1936. augusztus 17-én. P. Enricus Canadell 46 éves volt.

    P. Matthias Cardona (1902-1936)

    A 34 esztendős, éppen csak 4 hónapja felszentelt P. Matthias Cardonát (1936. április 11-én szentelték pappá a calahorrai püspöki kápolnában) a Castellón tartománybeli Vallibona közelében gyilkolták meg. Ugyanebben a városban született 1902. december 23-án.

    Meglehetősen rögös volt útja a szerzetesi életig és a papságig, de töretlen volt mindvégig benne a szándék, hogy teljesen az Úrnak szentelje életét és jótevő apostoli munkát végezzen. A legfőbb nehézséget családjának nyomorúságos szegénysége jelentette, ami arra indította szüleit, hogy fiukat vegyék ki a piaristák morellai noviciátusából jelöltkorában, ahol 12 évesen kezdett tanulni, hogy hivatása útján járhasson. Ekkor azonban munkába kellett állnia, hogy segíthesse családját. Legalábbis így gondolkoztak a szülők, de nem ez volt vele Isten terve. A plébános fellépése révén munkát kapott Barcelonában, a Keresztény Iskolák Testvéreinek Kollégiumában, ahol meg is maradt derűs légkörben és mindenki által szeretve egészen 20 esztendős koráig. Ekkor felszólítást kapott, hogy tegyen eleget sorkatonai szolgálatának.

    Az Úr Sr. Anna Maria Ferrer révén segítette tovább, aki anyai pártfogásába vette őt a málagai katonai kórházban. "Úgy tűnik nekem, hogy Isten mást akar Önnel" - tanácsolta neki a szerzetesnő. 27 esztendősen találkozott azután a piaristák katalóniai tartományfőnökével és újra belevágott a papság felé vezető útba. Szabályos teológiai és filozófiai tanulmányai után, 34 éves korában jutott el a felszentelésig, 1936 Nagycsütörtökén, vértanúhalála előtt nem sokkal.

    Ünnepélyes fogadalma napján, amit piaristaként 1934-ben Nagyboldogasszony ünnepén tett le, a következőket írta Sr. Anna Mariának: "... vannak olyan napok, amikor az ember érzi, hogy kapcsolatban áll Istennel, úgy átitatja jelenlétének édessége, s az ember felkiáltani kényszerül Jákobbal: Valóban Isten van itt!". Ezt a lelki valóságot élte át élete utolsó napjáig, amelyen a forradalmárok vallásellenes gyűlölete meggyilkolta őt. Az erőszakhullám különösen 1936. július 18-a, a hadsereg fellázadása után csapott magasra.

    P. Matthias Barcelonában, a Szent Antal Intézet piarista közösségében élt, amikor a körülmények arra kényszerítették, hogy a nővérénél keressen menedéket Vallibonában. 1936. augusztus 17-ének délutánján történt letartóztatásának részletei kidomborítják bátorságát és hitét: "Nyugodt és derűs vagyok - mondta nővérének, aki meglátogatta őt a fogságban -, készen vagyok életemet adni Istenért". Egy másik pappal, Don Emmanuel Meseguerrel együtt végezték ki Villabona környékén, augusztus 20- án.

    P. Franciscus Carceller (1901-1936)

    "Az az álmom, hogy megismertessem Jézus Krisztust a fiatalokkal, hogy megmentsem őket, s az Úr testet és lelket adott számomra, hogy ezt megtehessem" - írta levelében P. Franciscus testvérének, P. Petrusnak, aki szintén piarista szerzetes pap volt.

    Különleges család volt P. Franciscus családja, hiszen az elsőszülött kivételével a többi hat testvér mind szerzetes lett: Jacobus, Franciscus és Petrus piarista, Domenicus és Emmanuel ágostonrendi, Maria pedig, az egyetlen lány, domonkos nővér. Ebből sejthetjük, milyen jámbor légkörben tölthette gyermekkorát szülőfalujában, a Castellón tartománybeli Forcallban, ahol igen sok volt akkor a szerzeteseket és papokat adó család. 13 éves korában (1901. október 3-án született), miután (amint mondták: "csodával határos módon") kigyógyult egy térdbetegségből, ami miatt nem tudta azt behajlítani, belépett jelöltként a piarista atyák morellai noviciátusába, ahol kitűnt jámborságával és szorgalmával, amelyek mindvégig jellemezték. "Példaszerű ifjú, igen szereti a csendet, a szerénységet, a pontosságot, a kötelességteljesítésben nem tűr nemtörődömséget, igen jámbor és összeszedett": így foglalta össze alakját P. Valentinus Caballero, az emberi szív nagy ismerője.

    Léridában, 1925. szeptember 9-én pappá szentelték, miután Irachében filozófiát és Alellában teológiát tanult, piarista szolgálatát Barcelonában kezdte végezni, eleinte a Szent Antal Intézetben, majd a Miasszonyunkról elnevezett iskolában. A tanításon túl, amelyben kiváló tanári és nevelői képességeit kamatoztatta, a fiatalok közt végzett apostoli munkája kiterjedt egy Actio Catholica-csoport szervezésére és vezetésére, amit ő kezdeményezett elsőként a Miasszonyunk Intézetben. "Az apostoli munka volt életének központi gondolata és érzése - mondotta róla egyik tanítványa -; ennek szentelte teljes szívét, eszét és akaratát". Ez az apostoli munka nem csak lázas tevékenységből állt, hanem mély imádságos lelkület éltette, amely értelmet adott cselekedeteinek és erőt adott neki a nehéz pillanatokban.

    Azoknak, akik figyelmeztették a rá leselkedő veszélyre, amikor már keresték őt az 1936. júliusi felkelés utáni tragikus napokban, habozás nélkül így felelt: "A legnagyobb kegyelem, amivel Isten megajándékozhat, a vértanúhalál, hiszen így biztosan elnyerem a mennyet". Ebben a meggyőződésben volt, amikor letartóztatták 1936. augusztus 29-én, amikor édesanyja házában pihent. Mintegy harminc másik pappal együtt október másodikáig volt börtönben, amikor elővezették, hogy egy úgynevezett "bíróság" ítéletet mondjon felette. Miután megvallotta, hogy pap, halálra ítélték. Még ugyanaznap kivégezték, a nemrég meggyilkoltak holttestei előtt, a forcalli temető fala mellett. Másnap lett volna 35 éves.

    P. Ignatius Casanovas (1893-1936)

    Barcelona tartományban, Igualadában született P. Ignatius Casanovas, aki bátyjával, P. Jacobussal együtt életét a Piarista Rendben Istennek szentelte, és kiváló nevelő és pap volt.

    Jómódú családból származott (1893. június 15-én született), ám 7 esztendős korában meghalt édesapja. Mélyen vallásos édesanyja ekkor a piarista atyák nevelő gondjaira bízta őt. Közöttük a jó nevelésen kívül hivatása első jeleit is megkapta, amit képes volt azután tovább fejleszteni és kiérlelni édesanyja iránti nagy szeretete és a jómódú élet kilátása ellenére, amivel az apai örökség kecsegtette. P. Josep Maria Balcells, a piaristák jelenlegi generálisa azt írta róla: "Többre volt képes azonban az Isten iránti szeretet és a szolgálat iránti elhivatottság, mint a fiúi szeretet, jóllehet ez is egészen különleges erős volt benne élete egész során". Moilŕban öltötte magát a szerzetesi ruhát, 1909. november 21- én, majd tanulmányait Irachében, és Terrassában folytatta, ahol ünnepélyes fogadalmát 1911. december 11-én tette le. 1916-ban, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén szentelték pappá, Barcelonában.

    Piarista szolgálatát a katalóniai rendtartomány számos rendházában (Terrassa, Villanueva y Geltrú, Olot, Barcelona - Miasszonyunk Intézet) végezte élete során, és mindenütt kitűnt mély jámborságával és magatartása következetes voltával. "Pontos volt szerzetesi és tanítói feladatainak teljesítésében, őrizte a békét és az összhangot a közösségben, nagyra tartották tanítványai, akikkel szeretettel és tisztelettel bánt": ezek voltak személyiségének kiemelkedő vonásai azoknak a tanúvallomásai alapján, akik ismerték őt és közel álltak hozzá. Az alellai noviciátus jelöltjeiben, akiket gyakran felkeresett, hogy zenét és liturgikus éneket tanítson nekik, igen jó emléket hagyott szívjóságával.

    Sajátos családi helyzete (édesanyja özvegy volt és egyedül élt) gyakran indította arra, hogy hazalátogasson. Éppen itt tartózkodott 1936 augusztusában is, amikor kitört a forradalmárok vallásellenes dühe. Napjait visszavonultan, imádságban élte, mindig készen állva a papi szolgálatra, azonnal odasietve, ha egy-egy beteghez hívták. Azoknak, akik arra buzdították, hogy rejtőzzön el a letartóztatás elől, Kalazancius egy mondatával válaszolt, amelyet a Szent mondogatott a nehéz pillanatokban: "Csak az fog megtörténni, amit Isten akar". Amikor azután a veszély már egészen közeli volt, ezt mondta édesanyjának: "Édesanyám, engem meg fognak ölni, de milyen más ennél szentebb és nemesebb célért halhatnék meg?"

    A tragédia szeptember 16-án következett be. A fegyveresek betörtek a vidéki birtokra, ahol tartózkodott, letartóztatták, majd egy kilométernyire elkísérte kilenc katona, és itt gúnyosan így szólt hozzá a vezérük: "Már csak pár perced maradt imádkozni". A Miatyánkot a pisztolylövések szakították félbe.

    P. Carolus Navarro (1911-1936)

    Alig huszonöt esztendősen lett Krisztus vértanúja, amikor egyetlen éve volt a Piarista Rend papja. Valencia tartományban, Torrentében született, 1911. február 11-én, mélyen vallásos keresztény családban, ahol keresztény nevelést kapott. Így hivatása bizonytalankodás nélkül érlelődhetett, csakúgy, mint nővéréé, Purificacióné, aki szalézi szerzetesnő lett. Kicsiny korában papot és prédikátort játszott gyermeki ártatlansággal, Később áhítata megerősödött, amikor rendszeresen részt vett a plébániai szertartásokon és különböző vallási társulatok összejövetelein. Néhány esztendőt a valenciai egyházmegyei szemináriumban töltött, majd véglegesen a Piarista Rend mellett döntött. "Nagy hírt adok tudtodra - írta szalézi nővérének -, méghozzá a következőt: hívást kaptam Szűz Máriától, hogy hagyjam el a világot és szerzetes életet éljek. Követtem az isteni hívást és beléptem a kiváló Piarista Rendbe, ahol már egy hónapja novícius vagyok". Ez 1928 szeptemberében történt. Később Albarracínból, ahol szerzetesi fogadalmat tett, Irachéba, majd Albeldába ment filozófiai majd teológiai tanulmányai miatt. Mindenütt kitűnt jókedvével és szeretetteljességével "ugyanakkor megfontolt, pontos, lángoló hitű és példamutató volt" - mondta róla magisztere.

    1934. augusztus 4-én szentelték pappá az égő hitű és lelkesedésű fiatalembert, aki alig várta, hogy megkezdhesse a piarista szolgálatot, "hogy Krisztus nyomait követhesse a gyermekek között", ahogyan ő maga fogalmazott szüleinek írott levelében néhány hónappal felszentelése előtt.

    Ezt azonban csak alig több, mint egy évig tehette, az albacetei piarista kollégiumban, ahova elöljárói helyezték. Az Úr úgy akarta, hogy még közelebb kerüljön hozzá, a vértanúság révén.

    Amikor 1936. júliusában az albacetei piarista közösség arra kényszerült, hogy elhagyja a kollégiumot, P. Carolus néhány napig egy tanítványa családjánál vendégeskedett, majd szüleihez utazott, Torrentébe, augusztus 20-án. Ez nem volt biztos hely számára, hiszen felégettek mindent, aminek csak köze volt a szent dolgokhoz: templomokat, kápolnákat, berendezéseket, kolostorokat, stb. A vértanúkról már beszéltek a faluban. "Ahhoz, hogy valaki vértanú legyen - mondotta P. Carolus hozzátartozóinak - nem csak az kell, hogy valakit meggyilkoljanak, hanem az is, hogy tiszta legyen a lelkiismerete, jót tegyen, megbocsásson gyilkosainak. Nem szabad elfeledni ezt: a megbocsátást, ha a vértanúságra kerül a sor". Így írta le saját lelkiállapotát, öntudatlanul kijelentve ezzel, hogy készen áll életét adni Krisztusért. Éppen ezért önként jelentkezett a forradalmi tanácsnál, amikor családját megfenyegették, és nyíltan megvallotta: "Igen, piarista szerzetes vagyok".

    Néhány hetet börtönben töltött a falu többi papjával együtt, majd szeptember 22-én a Montserrat felé vezető úton agyonlőtték. Ajkai megbocsátást rebegtek, a "Desamparados" Szűzanyához könyörgött és ezt kiáltotta: "Éljen Krisztus király!".

    P. Josephus Ferrer (1904-1936)

    Igen jámbor szülők egyetlen gyermekeként született a Valencia tartománybeli Algemesíben 1904. február 17-én. A piarista atyák nevelték kora gyermekkorától, boldog családias légkörben, ami arra indította, hogy az Úrnak szentelje maga is életét a Piarista Rendben A szülők nagyon fellelkesültek e döntéstől és Josephus 1919. augusztus 7-én magára öltötte a rendi ruhát. Ezután Irachében végezte filozófiai, majd Masíában és Pilarban a teológiai tanulmányait, és nem egészen 23 évesen jutott el a papszentelésig 1926 decemberében.

    Az a tíz esztendő, amit piarista szolgálatban töltött, kiemelte mély jámborságát, kiváló nevelői és tanári képességeit, és még néhány olyan kitűnő képességét, amit rendkívül jól tudott kamatoztatni apostoli munkájában. Ilyen volt zenei érzéke, amit szorgalmasan művelt is, olyannyira, hogy ő lett az albarracíni székesegyház orgonistája.

    Szolgálatát Albacete, Algemesí és Utiel városokban végezte, majd 1934- ben visszatért Albarracínba, mivel ide nevezték ki a novíciusok magiszterévé, mindössze 31 esztendős korában. Ezt a tényt azért is hangsúlyoznunk kell, mert mutatja mély lelkületét és vallási példamutatását, amelyre eljutott nem egészen 8 papságban és nevelői szolgálatban eltöltött év alatt.

    "Adj nekem égető szomjúságot, hogy szeretetedért dolgozhassak és szenvedhessek - olvassuk naplójában - adjál nekem hatalmas vágyat, hogy mindig egyesülhessek Veled. Önts belém szent türelmetlenséget, hogy mindig várja Szentlelkedet". E szavak jelzik lelkiségének érett voltát, amely érintette az áldozat misztikáját és a kénóziszt: "Add meg nekem a kegyelmet, hogy szenvedve dolgozhassak, mindenkitől elfeledve, hogy senki ne figyeljen rám és ne törődjön velem, egyedül Te..."

    Ez a gazdag lélek egészen bizonyosan készen volt a vértanúhalálra, amikor 1936-ban a helyzet hirtelen rosszra fordult.

    Elöljáróival egyetértésben Algemesíben tartózkodott, szüleinél, mert ezt a helyet biztosabbnak ítélték meg a vallásellenes gyűlölet tombolása idején. Itt december 9-én letartóztatták, mert ráismert egy forradalmár szomszéd. Börtönbe zárták, majd onnan még aznap este elővezették egy rendtársával. P. Bernardus Castillóval, kivezették a falun kívülre és barbár módon lemészárolták az út mellett.

    P. Joannes Agramunt (1907-1936)

    Rövid életére a vértanúhalál tette fel a koronát 29 esztendős korában, 1936. augusztus 4-én, a Castellón tartománybeli Almazorra mellett. Ugyanitt született 1907. február 14-én.

    Derűs gyermekkorát teljesen áthatotta családjának mély jámborsága és a plébániai életben való szorgalmas részvétel, ami felkészítette őt a szerzetesi életre, ahova felvételét kérte még iskolás korában. Családja gazdasági nehézségein bátyja közbelépése segített, aki a castellóni piaristáknál végzett. Ő volt az, aki beszélt az ottani házfőnökkel, és elérte, hogy Joannest felvegyék jelöltként a Masía del Pilar de Godelleta-i noviciátusba. Joannes a papságra való készület minden fokozatát nagy elhivatottsággal és komolysággal élte meg: az Albarracínban töltött noviciátust, ahol 1922. augusztus 15-én öltötte magára a szerzetesi ruhát; az Irachéban folytatott filozófiai tanulmányait, ahol teológiai tanulmányait is megkezdte, hogy Masía del Pilarban fejezze be. Ugyanitt tett ünnepélyes szerzetesi fogadalmat is 1928. február 15-én. 1930 decemberében szentelték pappá: tele volt lelkesedéssel és készen állt a kalazanciusi szolgálatra.

    Nevelői és papi tevékenységét Gandía, Albacete és Castellón de la Plana piarista iskoláiban végezte, itt teljesedett ki pedagógiai képessége és vallásos jámborsága. Mindezekhez még derűs kedély és jó zenei adottságok társultak, amit kamatoztatott világi és egyházi téren egyaránt nevelői munkájában. Rendtársai és volt tanítványai egybehangzóan töretlen lelkesedését emelik ki. "Hét tökéletesen átadott esztendőt töltött a tanításban", ez lett az előkészület a kemény próbára, amit az Úr fiatalsága teljében kért tőle.

    Szülőfalujában tartózkodott, miután elöljárói ide küldték a vallásellenes üldözések elől 1936. július 18-a után. Végig kellett néznie a plébániatemplom felgyújtását és az erőszak tombolásának más megnyilvánulásait, egészen letartóztatásáig. Ez akkor következett be, amikor egy igen fontos küldetésről tért hazafelé, miután biztonságba helyezte egy felgyújtott templom romjai között talált szentostyákat. Július utolsó napja volt amikor börtönbe zárták, és itt is maradt egészen augusztus 13-án éjfélig, pedig számos hozzátartozója és barátja tett kísérletet rá, hogy kiszabadítsa őt.

    "Csak az életünket vehetik el, semmi mást" - szokta volt bátorítani börtöntársait a tragikus percekben. Valóban ez történt vele, miután kivezették egy másik pappal együtt egy elhagyott út mellé, még azon az éjjelen.

    Utolsó szavai megbocsátásról szóltak gyilkosai felé, miközben térden állva várta, hogy agyonlőjék.

    P. Alfredus Parte (1899-1936)

    P. Alfredus Parte utolsó földi lakhelye az "Alfondo Pérez" nevű kísértethajó volt, amely tragikus börtönként horgonyzott Santander kikötőjében. Földi élete 1936. december 27-ért kegyetlen véget, karácsony ünnepe után. Néhány napot töltött a hajóbörtönben. miután La Conchában, nagynénje házában letartóztatták november 17-én. Ide menekült ugyanis, amikor elűzték a villacarriedói piarista kollégiumból. Villacarriedóban 1922 óta tartózkodott és itt végezte piarista szolgálatát teológiai tanulmányai befejeztével, miután Palenciában pappá szentelték 1918. március 3-án.

    Burgos tartományban született, Cirreluelo de Briciában, 1899. június 2- án. Getaféban, (Madrid mellett) öltött piarista szerzetesi ruhát 1915. augusztus elsején, majd egy évre rá itt tett szerzetesi fogadalmat. Filozófiai és teológiai tanulmányait, amelyeket Irachében kezdett meg, hosszú betegség szakította meg, amely arra kényszerítette, hogy visszatérjen a szülői házba, majd a villacarriedói kollégiumba. A hosszú betegség fájdalmas nyomokat hagyott maga után egyik lábán, úgyhogy sokáig mankóval járt, majd sánta maradt.

    E fizikai hátrány ellenére vallási és nevelői apostoli munkáját különleges elhivatottsággal és hatékonysággal végezte. Jó humor és derű jellemezte, amely sokszor hozott jókedvet és vidámságot a szerzetesi közösségbe. "Épületes volt - írta róla egy rendtársa - látni, amint mankóival ilyen vidám, mintha tökéletesen egészséges volna. Mindig mosolygott". Igen pontosan végezte beszerzői munkáját is a rendházban, ami nem kis feladat volt ezekben az időkben, ami a spanyolországi szerzetes közösségekre és katolikus iskolákra köszöntött.

    Vértanúhalálának tragikus részletei elegendőek volnának egy dráma megírásához. A hajó gyomrából, ahova más foglyokkal együtt bezárták, egyszer csak hivatták, hogy jelenjen meg egy úgynevezett "bíróság" előtt, amelynek a bűnösség megállapítása volt a feladata. Ha összepiszkolja a kezét és kétkezi munkásnak vallja magát, megmenthette volna az életét. Köszönetet mondott annak, aki ezt a cselt sugallta neki: "Nem akarom megtagadni papi és piarista hivatásomat". A bírákhoz pedig így szólt: "Villacarriedói piarista pap vagyok".

    Ez volt a vég: amint elérte a fedélzetre vezető lépcső tizenharmadik fokát, egy pisztolylövés érte a tarkóját. Csakhamar ott állhatott Ura előtt, akihez olyan közel érezte már magát a halála előtti napokban.