Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1922


        Távol zongora mellett

      A hangok ömlenek a zongorából,
      Mint illatos teából száll a gőz.
      Lassan simítja arcomat a mámor
      És bennem most száz élet kergetőz.
      
      Mártának hangja jut eszembe mostan,
      Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
      Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
      Szemem mered a zongora fölé.
      
      A csókos ajka itt remeg előttem,
      Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
      Ó jaj, emléke mért olyan erős?
      
      Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
      És hangok ömlenek a zongorából,
      Mint illatos teából száll a gőz.
      
      1922. ápr. 11.

        Erőének

      Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
      És szemem meg nem csorbul a horizontnak az élén.
      Én vállamra veszem a Tavaszt
      S a szívemnek hozom el.
      Bírom vonszolni Időtlenségem igáját
      És térdeim nehezebb súlyú sóhaj alatt is
      Meg nem rogyadoznak.
      Én magamban rejtem a tűzokádót,
      De ajkaim keserű rimeknek a bánatát facsarják.
      Talpam alatt gúlák világa porladozik szét
      És a végtelen Nap ideszédült lelke
      Égbebillenő fejem koszorúzza.
      Összeszorított öklömről a sebek lecsöpögnek
      S én még tudok is alázattal borulni
      Anyám begyepesedett koporsójára.
      
      1922. ápr.

        Köntösök

      Remegni kell a vérsötét
      Gyökérző Bánat köntösét
      S tisztelni kell, ki hordja Ember
      És ebfoggal nem tépi szét.
      
      Csalán s tövisből jólszövött
      És nem libeg a test fölött,
      Tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
      Az emberrel szint' összenőtt.
      
      És néha egyszerű, poros
      És néha meg rózsás-piros
      És néha szemszinű, meg barna,
      De mindig egyformán szoros.
      
      És néha pókhálós, avas
      És néha súlyos, mint a vas
      És néha meg aranyszegélyű
      S csillog, mint messzi kék havas.
      
      Rettegni kell a vérsötét
      Gyökérző Bánat köntösét
      S tisztelni kell, ki hordja Ember
      És ebfoggal nem tépi szét.
      
      Ki fölvette, azon marad
      És benne jár és nem szabad.
      Elhordja egész életén át,
      Míg teljesen szét nem szakad.
      
      1922. máj. 17.

        Nagy ajándékok tora

      Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
      Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
      Szived fölött, a melled közepén,
      Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.
      
      Szememből fődre koszorút szövök,
      Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
      Utad selyemmel, rímekkel verem,
      De rajt' ne járj, mert ott sohaj terem.
      
      Ha szomjazol, hát asszubort adok,
      De pár sötétlő könnyet benn hagyok
      S ha érzed, hogy az íze keserű -,
      Azért csak idd, nincs édesebb nedű.
      
      Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
      Két vállad bársonnyal betakarom.
      És reszkető agyam, ha éhezel -,
      Szükségbe nálam soha nem leszel.
      
      S ha fáradt tested megpihenni vágy,
      Nyugodj karomba, - nincs puhább faágy
      S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
      Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.
      
      Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
      Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
      Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
      Nem kéri vissza gyönge pillanat.
      
      1922. máj. 17.

        Hymnus a borhoz

      Bor, te dús örömelixír,
      Bor, te táltos rőt pogány,
      Csók az Élet ajakán,
      Kedvesemnek várva vitt hír.
      
      Vérem forrjon véled össze,
      Bor, te férfikor teje,
      Mindeneknek elseje,
      Torkom érced hadd fürössze.
      
      Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
      Május hímes köntöse,
      Víg tüzek víg kürtöse,
      Őserők tüz-istenkorcsa.
      
      Bor, ma téged megrabollak,
      Mellem érted döng s tüzel,
      Bor, téged vasárnapollak.
      
      Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!
      
      1922. máj.

        Fohászkodó ének

      A szívem ócska, istenes, remek
      Szelence s rajta nem fogott a rozsda.
      Nyitott tenyéren nyujtom a magosba
      S a hajnalbíbor ércén megremeg.
      
      Isten, ha vagy - és benned hinni kell
      Kifosztott, földre vert bús jómagamnak -
      Ha vagy és vélem terveid is vannak,
      Ó, add, a csókját ifjan érjem el!
      
      Akkor nem szólnék többé nagy Nevedről,
      Csak öklöm ütné kétkedők hadát
      S ha nem teszed meg, bárha szeretetből,
      
      Marokkal összecíbálom haját,
      Úgy hogy sikolt, mint süllyedő naszád
      Bús kürtje távol barna part felé.
      
      1922. jún. 10.

        Tavaszi ének

      Éneklem a tavaszt, a fényt,
      Bimbózó ifjú zöld reményt,
      Szerelmes szívem sóhaját
      S csitítgatom szegényt,
      Nekem nyilik minden berek
      - A vérem játékos gyerek -
      S a Nap elém hajol
      És rám kacag, milyen ravasz
      - Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! -
      Csak Márta nincs sehol.
      
      Havas telekre zsenge fű,
      A szellő nádi hegedű,
      Rügyeznek ifjú lányszivek,
      Az arcokon derű!
      Csikó nyerít szerelmi vészt
      S a torkom fölkiáltni készt:
      - Vén Földünk hogy forog!
      S a kék ég is milyen magas,
      - Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
      - Reá ha gondolok.
      
      Itt ékes, hímes szőnyegek,
      Ott északon a bús hegyek,
      Hol nem gondolnék rá soha -
      De arra nem megyek...
      - Rikolts, dalolj szegény torok:
      - Ihaj, a Földünk hogy forog!
      Ihaj szerelmi láz!
      Mig jő a Tél, ki béhavaz
      - Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! -
      S a halál citeráz.
      
      1922. jún. 18.

        Csókkérés tavasszal

      	 Márta, hajad,
      	 Bronz-ajakad
      Kéri s lázad a vágyam
      	 Illatozó
      	 Vészt okozó
      Csókba lehelni be lágyan.
      	 Megremegő,
      	 Hű szerető
      Karban ölelni igézve,
      	 Édes ölön,
      	 Rózsatövön
      Szép szemeket megidézve.
      
      	 Retten a lomb,
      	 Zöldel a domb -
      Arra szaladnánk ketten,
      	 Reppen a szél,
      	 Csókra beszél,
      Dalra kel önfeledetten,
      	 Véle dalol
      	 Itt valahol
      Szív-körülöttem a vérem:
      	Csend, Kicsi, csend!
      	Így, ez a rend -
      Most csak a csókod kérem.
      
      1922. jún. 23.

        Prologus

      Arany kalásztól duzzadt rónaságon
      - Úgy véltem - visz keresztül az utam
      Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
      S majd megpihenek egy kis faluban.
      
      Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
      Homály karolta félig át a tájt.
      Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal
      S fölöttem őszi varju-horda szállt.
      
      Nincsen kalász a síró pusztaságon
      S madár helyett a szárazlombú fákon
      Sötét gond rakja barna fészkeit.
      
      A földje is oly bús, szivós, makacs,
      Virágszál rajta sehol nem virít,
      Csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.
      
      1922. jún.

        A gyerekszemű élet-tavon

      Eveztem én az élet kék taván.
      (Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
      Mivelhogy nincsen semmi kabbalám
      
      S de furcsa állat a magános ember,
      Szeretne látni büszke partokat
      S kilépni egyre soha-soha nem mer,
      
      Csak messziről tár kapzsi karokat.)
      A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
      (Avar királyfi volt a gondolat):
      
      Pihen alattam a tajtékos élet,
      Egy vén öreg a parton gödröt ás:
      (Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)
      
      Riassza fel hát könnytelen csapás!
      Az ingó lécen bátoran megálltam
      S elém bukkant a vízi-óriás.
      
      Ajkát tartotta. Remegett az állam:
      Ha csókolom, a vérem nem hevül.
      (A partok égtek rőtszakállú lángban.)
      
      Aztán eltünt, otthagyva egyedül.
      S én még sokáig megkövülve vártam
      S úgy vert valami itt bennem, belül.
      
      1922. jún.

        Álomban enyém vagy

      A boldogságunk némán meghúzódott
      És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
      Kályhánk lángja is örömmel lobogott
      S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
      A komoly falióra se mormogott
      S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
      
      Álomban mindig egészen enyém vagy.
      S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
      
      1922.jún.

        Nem tudunk élni

      Bennem betöltetlen szomorúság tátong
      S gizgazzal benőve minden istenoltár.
      Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.
      
      Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
      A félelem sikong zirrenő haraszttal
      S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.
      
      A fák sudarára szállt az Est, az álnok
      És torkom szorongatja valami titok:
      Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?
      
      Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák)
      Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
      Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.
      
      1922. jún.

        Aratásban

      A búzát vágja sok szilaj legény
      - Marokszedő leány halad nyomukba -
      A síma réz-orcájok kipirulva.
      És villog a nap kaszájok hegyén.
      
      A rengő búza hódoló remény.
      Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
      Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
      És ihatnék a kutya is, szegény.
      
      Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
      Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
      És visszaindul, várja a dolog.
      
      A nap forró haragja újraéled,
      A homlokokról izzadság csorog,
      De gyűl a keresztekbe-rakott élet.
      
      1922. jún.

        Lélekszirteken

      A lelkem életért zugó tavában
      Rimek lapulnak, mint a zátonyok.
      Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam
      És szívemen el is barangolok.
      
      De csolnakom a habja elragadta,
      Sodorja éles zátonyok között.
      (A tájat erre bánat-népség lakja
      S én bánatom is ide költözött.)
      
      Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
      S zokogva várok, hátha partot ér;
      Még könnyem is van nékem; ó van annyi,
      
      Hogy vezekeljek minden álmamér' -
      És öntöm is sűrűn, bőséggel, híven,
      Míg tördelődik szirteken a szívem.
      
      1922. jún.

        Útrakészség

      Ha elmegyek, ha szólítanak,
      Utánam minden ittmarad.
      Össze leszek már én törve,
      Csóktalanul meggyötörve.
      S utánam minden ittmarad.
      
      Mennyi lány és mennyi ajándék!
      Mennyi bűn és mennyi szándék!
      De a bűnös, én nem vagyok,
      De a gyáva - én az vagyok.
      Mennyi bűn és mennyi szándék!
      
      Én soha, soha nem nyugodtam,
      Mindig, mindig csak futottam.
      De miért is? - nem is tudom;
      Szilaj Bánat az én hugom,
      Jaj, a hugommal futottam.
      
      A szerelemmel leszámolok,
      Az élettel elszámolok.
      Nincsen semmim s kire hagyjam,
      Nincs szeretőm, mit tagadjam.
      Az élettel is számolok.
      
      De csak az bánt most, ha szerettem,
      Hogy balog volt minden tettem.
      Néha bárgyú képpel álltam,
      Hogy szavakra nem találtam,
      Hogy balog volt minden tettem.
      
      Jaj, nem kisért az arany hangja,
      Se fényes cím nagy harangja.
      S ez a sorsunk - pici ember
      Nagyot merni soha nem mer,
      Csak törődik s nincs haragja.
      
      Szerettem én is a rózsákat,
      Még jobban a parti fákat.
      Lesz még virág, csókos rózsa,
      Sóhajt fa is le a tóra
      S nem szeretem már a fákat.
      
      Az én részem, a száz aranyom
      Nem az enyém, mind itt hagyom.
      Össze leszek már én törve,
      Csóktalanul meggyötörve.
      - Élet, Élet, Terád hagyom!
      
      1922. jún.

        Munkáshalál

      A gép elkapta. Messze fröccsent vére,
      Fehéren hullott földre a feje.
      (A férgek közt lesz immár a helye.)
      S letették kinn az udvar hűs kövére.
      
      Örök lett munkás két kezének éje.
      lrígyen nézte sok bús halvány arc,
      Az ő kezökben ég tovább a harc:
      A sok gyerekszáj vár a kis kenyérre.
      
      Megáll egy percre a dolog zaja,
      Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
      Két éhes gyermek ágyán felriad.
      
      A gép megindul újra zakatolva
      S megy minden, mintha mi se történt volna:
      A földön még elég ember marad.
      
      1922. jún.

        Egyszerű vers

      Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég,
          akkor szeretném látni a szemedet.
      Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném meg-
          csókolni kezedet merészen.
      Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom,
          hogy nem fogom megcsókolni a kezedet.
      
      1922. jún.

        Lovas a temetőben

      Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
      Kit csókkal vár a Nap leánya,
      Kitárul két temetőkapu
      S belovagol búsan-frissen
      Az álmok kapitánya.
      
      Bukott vezér, könnyet is hullat,
      Bús daccal bolyong szerte-széjjel,
      Lova már nyihog, gödröt kapar,
      Riadtan várja. - Sok a sír
      S fut a Holddal az Éjjel.
      
      Uj hant előtt sóhajtva áll meg,
      De kemény marka vasba szorul.
      És megy és jár sok sír között
      - Még a Hajnal is kacagja -
      Részegedve, botorul.
      
      Lovára borul. Visszaüget,
      Búcsút int minden hulla-rögnek.
      S az eliramló lovas után
      Álomtemetőből vissza
      A vágyak dübörögnek.
      
      1922. jún.

        Éhség

      A gép megállt. Elfáradt por kering
      fölötte, mint az őszi köd meg pára,
      s rászáll az emberek hajlott nyakára,
      kik esznek most. Átizzadt szennyes ing
      
      hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind.
      Kenyér s uborka az ebédjük mára
      s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba
      s hogy jót harap s hozzáharap megint.
      
      Már nem törődnek semmit az idővel.
      A harapások majdnem összeesnek,
      de jól megrágnak minden falatot.
      
      Egészséges, még jó paraszttüdővel
      szívják, rágják a port, szénaszagot
      S csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.
      
      1922. jún. / 1934

        Keserű nekifohászkodás

      Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok -
      Tudom előtted el nem sáppadok.
      
      Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el!
      'sz csak hitegettem magam a Neveddel.
      
      Te oly erős vagy - gondolsz egyet s van,
      De nékem kínos a bizonytalan.
      
      Vagy nem is adtál - én véltem bolondul,
      Hogy számon élet-szöllő mustja csordul.
      
      Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
      De nyakamban száz kétséget viszek.
      
      Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
      Mint Nap havat, amit magába olvaszt.
      
      Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
      S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.
      
      Oda adom a vérem is, ha kéred.
      - Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!
      
      Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
      De vedd el tőlem a talentumod.
      
      Vagy mért faragtál énbelőlem Embert,
      Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?!
      
      Tudom, előtted el nem sáppadok -
      Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok!
      
      1922. júl.

        Névnapi dícséret

      Rózsás ajkaidon mámoros élet él,
      munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
      hajlós-szál derekad - nincs fakadóbb virág!
            Hűs és drága zafír szemed.
      
      Nem dícsérhetem én termetedet sehogy.
      Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel -
      márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él.
             Benned vér dübörög, piros.
      
      Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
      arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
      dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy.
             Krisztust vesztene el bokád!
      
      Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
      Nem méltó tereád senki se, jól tudom.
      Ám én azt akarom, hullva borulj elém,
            mondván: El ne veszíts! Szeress!
      
      1922. júl. 29. / 1934

        Pogányos hitvallás magyarul

      Hol vagy erős pogány sereg,
      Hős Vata, bálványos berek?
      Hol alszol bátor Bocskay?
      Kossuth dicső csapatjai?!
      
      A bősz magyar vér nem buzog?
      Mint gyáva, hitvány koldusok
      Könyörgünk már az életér'?
      Hadúr öszvérként mendegél?
      
      Ó nem, ilyet ne higgyetek -
      Hadúr itt van közöttetek,
      Hadúr a roppant Őspogány
      Üget sötétpej vadlován.
      
      Szegődjünk hát nyomába mi
      Gyávaságot irtani,
      Álljuk helyünket emberül -
      Ki küzd megél, más elmerül.
      
      Megáll Isten, meg a világ,
      Gyönyörrel bámul ily csudát,
      Hogy vasököllel ha akar,
      Szabad s egész lesz a magyar.
      
      1922. júl. - aug.

        Leánykérő ének

      Friss daloló szerelemmel elődbe
      Vonszolom ifju szivem s kacagok -
      Öltsd a karomba, hej, öltsd a karod,
      S hagyd a kezed a kezembe örökre.
      
      Érzed-e énekemet? Beköszönne
      Most a szivedbe, ha úgy akarod!
      Duzzad az ér, meg a vér kavarog
      S nem harapok ajakadba - megölne.
      
      Jajj, ez a csókom elölne, tudom,
      Ámde ha engeded én megölellek.
      Zeng a szivemben a forradalom!
      
      Nézd e kemény kezeket, meg e mellet!
      Nászt dalolok Teneked szilajon.
      - Jajj, ha fülednek e dal sose kellett.
      
      1922. júl. - aug.

        Holttest az uccán

      Már félig készen, büszkén állt a fal,
      Mikor leszédült. - Orvosért hamar!
      Szegény fiú erős volt s fiatal.
      
      Fehéren, törten ott feküdt a holt,
      Beszéltek hozzá - ajka mit se szólt.
      Ki volt az anyja? Jaj, ki volt, ki volt!!
      
      Körötte rajzott bámész uccanép,
      Mesélték hogy' volt, máris szerteszét
      S nem fogta senki malteros kezét.
      
      Ijedt-kerek nagy szeme kimeredt,
      Lehetett látni benn a kék eget,
      Amint a Nap sütött a holt felett.
      
      Eszébe tán csak kedvese jutott,
      Vagy édes apja s tán az is halott
      Vagy akiről soha nem is tudott.
      
      Leszédült vagy leugrott - jaj szegény,
      Erős vidám és most halott legény
      És senki nem sikolt: Fiam, enyém!
      
      És majd a hullát fel is boncolják.
      Nem ide való! Részeg volt? - Nohát.
      S ha huga van, azt eltoloncolják.
      
      1922. júl. - aug.

        Hajnali vers kedvesemnek

          A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
      mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
      útja felé.
      
          A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
      csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
      madarak köszöntik.
      
          Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
      halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
      éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.
      
          Az istenes	Napfény  viruló  orcája  boldog  mosollyal
      üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
      hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
      - Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
      pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.
      
          Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
      boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
      hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!
      
           De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
      Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
      megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:
      
           Sorsuk akarta így.
      
           Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
      diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
      homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.
      
           Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
      ösvényük elágazik.
      
           De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.
      
      1922. júl. - aug.

        Prédikáció

      Nagy hitvallás a nem-akarás -
      Tán próféta vagyok én.
      De jöhet azért akárki más.
      
      Ha akarnánk, hát ne akarjunk
      (Tán próféta vagyok én)
      Minden gőgöt földbe takarjunk.
      
      A férget el miért tapossam -
      (Tán próféta vagyok én)
      Ugyis elpusztul hamarossan.
      
      Legyen már ez a hitvallásunk
      (Tán próféta vagyok én)
      S a szeretet lesz áldomásunk.
      
      Az Isten szava most újra szól
      (Tán próféta vagyok én)
      Minket hí, emberek, valahol.
      
      A szív jól van csinálva itt benn
      (Tán próféta vagyok én)
      Éljünk! éljünk ebben a hitben.
      
      Gőg, akarás sokakat vitt el
      (Tán próféta vagyok én)
      S minek a fegyver, küzdjünk hittel.
      
      A hit a lélek állomása
      (Tán próféta vagyok én)
      S ez a szeretet hitvallása.
      
      A háború s minden borzalom
      (Tán próféta vagyok én)
      Feküdjék végre ravatalon.
      
      Majd így fogunk nagy nyugtot lelni
      (Tán próféta vagyok én)
      S egymást boldogan megölelni.
      
      Ápoljuk hát a szeretetet
      (Tán próféta vagyok én)
      E dús növényt, mit Isten vetett.
      
      A szeretet az örök élet
      (Tán próféta vagyok én)
      Az akarás mar, kínoz, éget.
      
      Sorsok voltak az akarások
      (Tán próféta vagyok én)
      De elpusztultak, jöttek mások.
      
      S károg fölöttünk Sorsunk, varjunk
      (Tán próféta vagyok én)
      Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk.
      
      1922. júl. - aug.

        Perc

      Dalol a madársereg,
      Hogy az erdő zeng belé,
      Maszatos parasztgyerek
      Inal a folyó felé.
      
      A Nap is süt melegen,
      Tüzesíti a leget,
      Nem is látni az egen
      Pici keskeny felleget.
      
      A parasztgyerek hevül,
      A folyóparton ledül,
      Homokon gurul tovább,
      
      Kavicsot fog, jó lapost,
      A folyóba dobja most
      S fütyörészve áll odább.
      
      1922. júl. - aug.

        Rövid óda a kelő Naphoz

      Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
      Antik istenség, örökifjú Élet!
      Fellobog most dús ereimben orcád,
      Zendül a vérem.
      
      Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
      Rég-pogányosan dalolok Neked most,
      Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
      Állok előtted.
      
      Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
      Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
      Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
      Élni meg élni!
      
      Ősapámnak bús fia lettem én is.
      Rám örökségnek csak a Név maradt már,
      S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
      Friss-vizü kancsóm.
      
      1922. júl. - aug.

        Csöndes estéli zsoltár

      Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
      Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
      De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
      
      Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel,
      	meg kinek zöldel.
      Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
      	megégetni a szám.
      Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
      	szomorú vagyok.
      De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.
      
      Csak egyszerűen,  primitíven szeretném	most Neked elmondani,
      hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
      Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra.
      Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
      Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.
      
      Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
      Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
      Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.
      
      De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
      
      1922. júl. - aug.

        Kukoricaföld

      			Osvát Ernőnek
      
      A kukoricaföldön űlök, várok,
      Tán arra, hogy a varju mikor károg
      És mikor kell zengő cínnel tovaűzni.
      
      A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,
      Én Rád gondolok nagy gyönyörűséggel
      S szeretném a karom derekadra fűzni.
      
      A Nap lement. Oly egyedűl maradtam,
      A Föld is kezd kihűlni már alattam.
      A néma út fölött már a bagoly huhog.
      
      A Nap lement. És én még várok, várok.
      Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok:
      Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.
      
      1922. júl. - aug.

        Parasztanyóka

      Vén, ráncos arca majdnem fekete,
      Kiszítta régen már a nap heve,
      Fogatlan szája bús sóhajüreg,
      Oly csöndes néni és olyan öreg.
      Fonnyadt karjával multakat ölel,
      Halálra vár s az tán sosem jön el.
      Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
      Sovány kezével lassan elmotoz,
      Szentképet s egy fényképet nézeget -
      Öreg korát dús bánat ülte meg.
      Sokszor kibámul a kis ablakon.
      Elrévedez egy álomalakon.
      Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
      Öreg királynő bú-trón tetején.
      S úgy elfárad míg a templomba ér,
      De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
      Letérdel ott a bús hideg kövön
      S ha van öröm, úgy néki ez öröm.
      Lakán is ott borong ez a ború,
      Falán sok szentkép, néma koszorú.
      Macskája vén, már régen nem dorombol.
      S az öreg anyó olyan szomorú.
      
      1922. júl. - aug.

        Részeg a síneken

      Egy részeg ember fekszik a síneken,
      A bal kezében tartja a butykosát
      És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
      Az Éj az úton most üget el tovább.
      
      Kuszált haját már ékesitette sok
      Giz-gaz szeméttel lágyan az éji szél,
      Most hint az ég rá isteni harmatot
      S meg nem mozog, csak melle zihál, hisz él.
      
      Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
      Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
      Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.
      
      A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
      Egy részeg ember fekszik a síneken
      És messziről lassan dübörög a föld.
      
      1922. júl. - aug.

        A jámbor tehén

      A csorda megjött. Vén, rokkant kapukba
      piros leányzók állnak illeteg.
      Várják az egyetlenke tehenet.
      Friss széna barnul már a jászolukba.
      
      Hozza adóját, sok zsíros tejet.
      Dús tőgye duzzadt, nagy szemére zúgva
      bögölyhad-köd telepszik. Lába durva.
      Fődísze rossz kolomp korcs szarv helyett.
      
      Bőgve megáll szokott-kopott helyén.
      Most megfejik - a gyér fűből bő tej lett
      s tejét nyugodtan adja le szegény.
      
      Lustán csámcsog jó-régi jászla mellett.
      Öreg jámbor bolond, de jó tehén -
      tavaly is, most is drága borjat ellett.
      
      1922. júl. - aug. / 1934

        Szeged alatt

             Fogadja Espersit János dr. szeretettel
      
      Tiszánk, ifjú folyónk, e nyári estén
      Halkan susogja régi bánatunk.
      A Nap bucsúzik. Tört örömre festvén
      A messzit; és az Éjfa rám borul.
      
      Reám borul s arcom simítja lágyan
      Hűs lombja, rajta nem terem virág,
      De béborítja csöndbe síri ágyam,
      Ha majd lefekszem, én is - bús diák.
      
      Öreg, borús vers kél borongva bennem,
      Rokon hang zendül vissza rá szivemben.
      - Mért is kell búmat rímbe önteni?
      
      Lelkemen most halk remegés fut át:
      Szeretném szépen felköszönteni
      Magányos, árva, bús Juhász Gyulát.
      
      1922. aug. 14.

        A Szent Jobb ünnepén

      Keresztények, ti hajtsatok fejet -
      A mai nap az örökéltü Szent Jobb
      Malasztja száll s a hívő lelkeket
      Megedzi. Zengjen zsoltárunk - ott fent jobb
      
      Lesz élni majd, ha bús fejünk felett
      Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb -
      Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet
      S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.
      
      De ti, pogány ősöknek vérei
      Nagy daccal mégse szálljatok Neki -
      E kéz apáinkat halomra ölte
      
      S Hadúr e népet akkortól veri,
      Mikor hitének gyáva lett örökre,
      Mikor e kéz erős hitünk kiölte.
      
      1922. aug. 18.

        Ugy-e pajtás!

      Ugy-e pajtás mulatunk ma,
      Pár litert a holnapunkra!
      Üsse kő, a bor ha drága -
      Diák mulat itt magába!
      
      Igyunk azért, igyunk pajtás,
      Itt a kancsó - egy jó hajtás!
      
      Volna nékem bánatom is,
      Csitítgatom, altatom is.
      Nincs rendbe a szíve tája -
      Legény felejt itt bújába.
      
      Igyunk azért, igyunk pajtás,
      Itt a kancsó - egy jó hajtás!
      
      Ne gondoljunk bánatunkra,
      Azért jöttünk, vigadjunk ma!
      Hej! az a lány, az se bánja
      Ki iszik itt bánatába.
      
      Igyunk azért, igyunk pajtás,
      Itt a kancsó - egy jó hajtás!
      
      Korcsmárosné! szóljon szép szót,
      Hadd feledjem, ami rég volt!
      Nincs anyám, ki szedjen ráncba -
      Árva búsul itt magába.
      
      Csak még egyet igyunk pajtás!
      Üres kancsó - csak sóhajtás.
      
      1922. aug. - szept.

        Hymnus az Élethez

      Pharao, Élet, örök Nagyúr!
      Egy rabszolgád fohászkodik hozzád -
      Bocsáss, ha szava átokba fúl.
      
      Örök piramis-bábelt rakunk,
      Csókokkal tapasztjuk, aggyal vakoljuk,
      S italod vérünk, mámorunk.
      
      Jaj, érte csak én káromollak,
      Bús proletárod, - ó nyomorult Élet!
      Mások vígan vasárnapoznak.
      
      De nem bánom, víg vígan fusson,
      Én erős karral kicsikarom tőled
      Csakazértis az ősi jussom.
      
      Élet, Élet nyögve kivánlak
      És öblös mellel hymnusodat zengem,
      Futottam már, de most kivárlak.
      
      Jöttem hozzád - most még bilinccsel:
      Ó, hogyha néha riadok is tőled -
      Nagyuram, Élet ne taszíts el!
      
      1922. aug. - szept.

        Baál

      Vén Baál, te kapzsi, gyáva, rút gyászisten,
      Fösvény aranykorcs, véres dalbakó!
      Nem látsz elődbe csúszni szolgahitben,
      Könnypocsolyában - még szűztiszta hó
      A lelkem - hát imádjon béres-hadja
      Pénzedre szomjas embereknek,
      Én nem leszek soha vértrónod rabja,
      Legyen bár torlasz álomfellegeknek!
      Nagy a hatalmad? hát én megvetem,
      Nem áldozom föl néked életem,
      Hiába görnyedsz ott bután, henyén,
      Papod soha nem leszek, nem én!
      Tömjénezzen neked a nyomorúság,
      Énbennem ég a bátor háborúság,
      Daloló uri gőggel elöllek,
      Te arany, buta Baál, be gyülöllek!
      Dübörögve ha zúg az erő a szivemben,
      Akkor sunyi két szemed észrevesz engem,
      Fölemelt fejemet, korbács a kezemben,
      Akkor, akkor, végnapodat, nyomorult, buta Baál,
      Nagy-erős örömökkel, ihajjal zengem!
      Száz éhes kis papod papolhat -
      Tőled s tőlük - soha én nem félek,
      Vén Baál, de akkor megrabollak.
      
      (Aludj, aludj, nagy álmot aludj,
      Koldusból szökkent árva lélek!)
      
      1922. aug. - szept.

        Boros keserűség

      Öblös mellel szeptemberbe
      Vad dalokra fenekedve,
      Nekikeserülve most,
      Rajt' igyunk egy huzamost!
      Égjen a bor fene kedve
      S forrjon át a dús erekbe,
      Hát igyunk egy huzamost!
      
      Egyik kortyra jő a másik,
      Ifjú fogam úgyse vásik
      S fejem úgyis szürke lesz,
      A bánattól szürke lesz.
      Hejh, én láttam a bokáit!
      Hajh, de bor a bátorság itt
      S nagy-sanyarú ünnep ez.
      
      Bor, cselédem így veszünk el,
      Egymást égetjük tüzünkkel,
      Hajh! de virul az a lány!
      Hejh! de szép is az a lány!
      S élni úgyis keserűn kell,
      Ha veszni kell, hadd veszünk el,
      Csak viruljon az a Iány!
      
      1922. szept.

        Kép a tükörben

      Hogyan volt, azt már nem tudom.
      De mégis csak megláttam egyszer,
      Bámultam rája nagy szemekkel.
      Már régen volt, csak ezt tudom.
      
      Néztem égve.
      Arca, alakja tűztükörbe,
      Szemembe rögződött örökre
      S szivemre hajlott tündökölve.
      
      Már régen volt. Nem is tudom.
      
      1922. okt.

        Aratás előtt

      A bús biborkirályfi, naplemente
      Búcsúcsókjától ég a dús kalász.
      Néhány vidám tücsök már dúdorász
      S ugy ing a földön csendes este enyhe,
      
      Mint vén öreg huszáron lóg a mente,
      Kit nem ölel a nyárestéli láz.
      De itt a búza s rozs méhébe száz
      Apróság vár a fényre, napra, csendbe.
      
      És várnak egyre mind a virradatra,
      Mikor az égből napsugár pereg.
      A duzzadt tábla jó, acélos fajta
      
      S hajnalba jönnek barna emberek,
      A válluk széles, nagy kasza van rajta...
      ... Szellő fuvall, a tábla megremeg.
      
      1922. okt. [?]

        Őszi alkonyat

      	    Kedves tanáromnak, Tettamanti Bélának
      
      Az őszutói barna alkonyat
      Halkan piheg a pelyhező havon.
      
      Vállamra érzem szép, meleg nyakad
      És messzi csókod itt az ajkamon.
      
      Hideg vonyít, agyonmart arcomat
      Forró öledre mégse hajthatom.
      
      Be messze vagy még! Bús az alkonyat,
      Lágy hópihékbe hull a bánatom.
      
      1922. okt.

        A bánat

      A bánat szürke, néma postás,
      Sovány az arca, szeme kék,
      Keskeny válláról táska lóg le,
      Köntöse ócska, meg setét.
      
      Mellében olcsó tik-tak lüktet,
      Az utcán félénken suhan,
      Odasímul a házfalakhoz
      És eltűnik a kapuban.
      
      Aztán kopogtat. Levelet hoz.
      
      1922. okt.

        Pap a templomban

      Fejem forró, de büszke templom,
      Nagy orgonája búgva zeng,
      Sötét vér hull a kőre lent
      Sötét oltárról, régi tempón.
      
      Tömjének kába füstje leng
      És nyöszörögve és sohajtón
      Egy lélek sír a templomajtón
      Bús éneket, istentelent.
      
      Egy őrült festő rég-időbe
      Arcképet festett - haja szőke -
      Oltárképül a csonttemplomnak.
      
      Előtte ott áll a Halál.
      Nagy csönd lesz. És a vén, komor pap
      Halkan, csudásan prédikál.
      
      1922. okt.

        Koldus

      Örökre látlak szépség-verte szemmel
      - Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! -
      Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
      Mindig Reád és bárhová mehetsz,
      Mindig találkozol bolond szememmel,
      A kapzsi koldus új nyomort szerez:
      Szegényház óvná olcsó irgalomtul,
      Mégis kiáll az útra s újra koldul.
      
      1922. okt.

        Napszonett

      A vén díványon hentereg a Nap,
      Magával hozta erdők illatát
      S kinek örömből semmi sem maradt,
      Vidultan nézem én kopott diák.
      
      Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
      Aranyhajával elborítja arcom,
      Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
      Ölébe békén árva főmet hajtom.
      
      - Ó Nap, a csókod új életre kelt,
      Ha símogat selyem hajad, még élek;
      Rossz idegem új ösztönökre lelt.
      
      Maradj örökre - éjszaka lesz, félek,
      Az éjnek oly riasztó árnya van
      S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!
      
      1922. okt.

        Falak

      Kopár szobám - kopárabb négy fala
      Csupaszon, fázón mered az égnek.
      Talán a kékes magasba vágynak,
      Hol nem fú szél és csillagok égnek.
      
      Őriznek engem, óvnak, szeretnek -
      Kétoldalt egy-egy, hátul egy s elől.
      - Ha meghalok, gondolom magamban,
      E négy fal akkor rögtön összedől.
      
      Föltámad akkor Anyjok a Szélvész,
      Föltámad akkor Apjok a Vihar
      S tetemem lassan betakargatják
      A leomló falak poraival.
      
      1922. okt.

        Fiatal életek indulója

      Apáink mindig robotoltak,
      Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
      Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
      Az isten se törődött velünk.
      
      De fölnőttünk már valahára,
      Kik nem tudjuk, mi az vígan élni,
      És mostan vashittel, jó bátorsággal
      Sorsunk akarjuk fölcserélni.
      
      Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk,
      Nem volt jogunk se, csak igazságunk.
      Most nincs, ki megállat az élet-úton,
      De, ha akad, nyakára hágunk.
      
      Mi vagyunk az Élet fiai,
      A küzdelemre fölkent daliák,
      Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor
      Alattunk ez a régi világ!
      
      1922. okt.

        Ősapám

      	    Sz. Szigethy Vilmosnak
      
      Fakó köntösben, hószín ménlován,
      Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,
      Ruhája egyszerű, díszt nem visel,
      De nagy szemében őserő tüzel.
      
      Dús hosszú fürtje barna mint a föld,
      Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
      Süvegje mellett karvalyszárnya száll,
      Előtte messze száz vitéz halál.
      
      Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
      - Kacagni tán soha nem is tudott -
      Nyakán feszülnek holló-vérerek,
      Tömbmelle vulkán tengerek felett.
      
      Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! -
      Bronzajka mozdul s nem hallik szava,
      Rám néz, szemembe, kezet fog velem,
      Bús apa bús fiával, csendesen.
      
      1922. okt.

        Üdvözlés

      Ma újfent üdvözöl szivem
      A szomorúság enyhiben.
      
      Ma száll szerelmem bronzhajadra,
      Mint holdsugár pajkos patakra.
      
      Ma bús torokbul hull a szó,
      Mint holt fölött a puskaszó.
      
      Ma nem fogynék ki én a csókbul:
      Galamb szemelne friss kacsókbul.
      
      Ma ím elődbe térdelek,
      Szerelmesen köszöntelek.
      
      De férfiságom harcra int,
      Csitítom, fölpattan megint.
      
      S oly bús szivem, hogy még megöllek.
      Nem ma, ne félj, ma üdvözöllek.
      
      1922. nov. 9.

        Ó zordon Szépség

      	  Versemmel hogyha megelégszel
      	  - Kínáltam úgyis már elégszer -
      	  Fogadd el: véres, könnyes ékszer.
      
      Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
      Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
      Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
      De trónusodhoz mégis elvetődtem.
      
      Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
      S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.
      Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
      És fölajánlom Néked összetörten.
      
      Örökkön verte mákonyos varázsod,
      Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
      S várna reá száz büszke viadal.
      
      Ó hívd életre ápoló szavakkal,
      Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
      Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.
      
      1922. nov. 12.

        Tél

      Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
      Hogy melegednének az emberek.
      
      Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
      Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
      Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
      S rászórni szórva mindent, ami szép.
      
      Dalolna forró láng az égig róla
      S kezén fogná mindenki földiét.
      
      Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
      Hisz zúzmarás a város, a berek...
      Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
      És rakni, adjon sok-sok meleget.
      
      Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
      Hogy fölengednének az emberek!
      
      1922. nov. 12.

        Várlak

      Egyre várlak. Harmatos a gyep,
      Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
      Rideg vagyok és reszketeg is néha,
      Egyedül olyan borzongós az éjjel.
      Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
      És csend volna. Nagy csend.
      De hallanánk titkos éjjeli zenét,
      A szívünk muzsikálna ajkainkon
      És beolvadnánk lassan, pirosan,
      Illatos oltáron égve
      A végtelenségbe.
      
      1922. nov. 12.

        Bús énekhivás

      Lelkem, részeg szavak örök-mogorva csősze,
      A pince ajtaját nyisd fel komor legény!
      Ma bús vagyok nagyon - és, jaj, felejteném
      Kegyetlen bánatom, mely ifjuságom ősze.
      
      Lelkem, komor legény, ma ölni kell a bornak -
      Pogány erős legyen: a súlyos alkohol
      Csókolja szét agyam, ki verseket kohol
      A szőke lány felől, míg sejtjei bomolnak.
      
      S eredj a lányhoz el - ó, csókold meg helyettem
      Szép ajkát, szép nyakát, durúzsolj önfeledten
      Bódító dalokat: s amíg te énekelsz,
      
      Alkoholos szavak ködös pincéje torkán
      Vad orgiát csapunk, dalolva mint az orkán,
      Bús szívem, én s a víg delírium tremens.
      
      1922. nov.

        Juhász Gyulához

      Bátyám, ki bortól mámoros éneket
      Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
        Csitítsd el Anna-kérő szíved
          S öntsd az erőd a reménytelenbe.
      
      Hangod legyen az őszi vihar sötét
      Zúgása, melyben tompa a jajgatás,
        De a harangszó messze hangzik
          S tornya fehérlik az éjszakában,
      
      Ha sujt a villám s retten a gyönge szív.
      És ösztökéld a tétova honfiút:
        Üzend, hogy nincsen Isten, Ember,
          Csak magyarok letiport hazája.
      
      És hogyha kell, ó, csak könyörögj nekik,
      Hogy dolgozó nép karja erős marad
        És vagdald föl meleg nagy szíved
          S oszd ki közöttük az éheseknek.
      
      Csak így lehet célt érni magyarral el,
      Szidj, kérj, dörögj és hozd a reményt nekünk,
        Mert hogyha nem remél a költő,
          Más ki remélne az új hazában.
      
      1922. nov.

        Versek végére

      Ó jajgató, bús hangok, a könyvetek megírtam
      És most, hogy már reátok hajtom a fedelet,
      Nem is tudom elhinni, hogy annyit összesírtam,
      Hogy bennem annyi édes, részeg bú erjedett.
      
      Ritka mosolyom dalba kiönteni nem bírtam,
      Csak könny zuhant szememből, ó sírtam eleget!
      Egy csúfos hang belülről űzött, hogy így megírjam
      S higyjem, a víg Öröm hogy egész elfeledett.
      
      De íme, bánatom már rímekbe van megölve
      És sajnálom, hogy nincsen, ki szívemmel pörölne;
      Ó gyertek vissza régi, enyhítő bánatok!
      
      Én gyönge legény verset vérrel nem áztatok.
      De kotorász mellemben Magányom éles körme
      S már sírok, mert egy szőke fejet nem láthatok.
      
      1922. nov.

        A vergődő diák

      Előtte sívár halom mered,
      Két szemében a szíve remeg.
      - Szegény diák.
      
      Illatos és csókos az éjjel,
      Piros szirmok szállanak széjjel
      Rózsatövön.
      
      Nagyon szeretne kisuhanni,
      Mámoros csókban együtthalni
      Valakivel.
      
      Hanyatt feküdni uccakövön
      S úgy várni, ha már nincs más öröm,
      Naptalanul.
      
      Száguldani egy örök éjen
      S az éji széllel friss fehéren
      Titkolózni.
      
      Vágyva vár kint az Élet-asszony
      Egy új sebet, hogy fölfakasszon
      Ifjú ajkon.
      
      De hiába, ő nem csókolhat,
      A diák nem megy, int a Holnap.
      (Elhal a Vágy.)
      
      S előtte sívár halom mered,
      Két szeméből a bánat ered.
      - Szegény diák.
      
      1922

        Nézem a lámpát

      Nézem a lámpám. Villamos lámpa.
      Fűti egy titkos, rejtett erő.
      Tompa árnyékból csillogó élet lesz,
      Ahogy belőle fény tör elő.
      
      Nézzétek, milyen megfoghatatlan,
      Csupa titok, csupa hatalom
      S mégis, fényével akkor pompázhat csak,
      Mikor én, az Ember, akarom!
      
      Midőn lefekszem s oltom a lámpát,
      Váratlanul azon akadok:
      Mi lenne, hogyha többé föl nem gyulna
      S örökre sötétbe maradok!
      
      1922

        Várakozás

      Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
      Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
      Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
      Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.
      
      Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
      (Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
      Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt' a selyem csókra terül.
      Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül.
      
      Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,
      Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
      Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
      S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.
      
      1922

        Csend

      Riasztó, mint a fölmorajló tenger
      És mint a végtelen hó épp olyan.
      Álarca mélyén bús Halál rohan -
      Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember
      
      Remegve ejtem lelkemet elébe.
      A szívem hallgatom - kopog-e még?
      És megunom ez egyhangú zenét,
      Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.
      
      Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
      És jaj süpped alattam a talaj,
      De bennem még ellentállás szaval,
      
      De fülemet betömte. - Ó, mi vár még
      Reám, ki immár néma, hangtalan.
      - Fejem lehajtva megadom magam.
      
      1922

        Bús magyar éneke

      Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
      Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
      Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
      S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.
      
      Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
      Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
      
      Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
      Régi honát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja.
      Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
      Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.
      
      Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
      Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
      
      Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
      Rajt' pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
      Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
      S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.
      
      Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
      Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.
      
      Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
      S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
      Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
      S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:
      
      Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
      S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.
      
      1922

        Nyári délután a szobában

      Fuldoklik már a széternyedt szoba.
      A polituros asztal és a székek
      Vén arca kéksötét homályba réved.
      Vár rám a lépcső villogó foga.
      
      De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
      Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. -
      Jó ára van a könnyü tüllnek,
      A friss szél futkos fodrai után.
      
      Nem volna rossz az ódon Óbudába,
      Ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
      Kis korcsmában a sört isszák. - Talán
      
      Ha én is innék, habzana a szám.
      Száradt a számpadlása és a nyelvem.
      Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.
      
      1922

        Szerelmes keserű hazafiság

      Engem nem hívnak Párisok, Velencék,
      Hol mint szökőkút, gyöngyöz életár,
      Reám Hazám tarolt mezője vár -
      Ó, csak tarolt ne volna! én is mennék!
      
      Talán, talán úgy én is ott lehetnék.
      De itt aszott a tépdesett határ
      S hiába hullatom könyűm le, már
      Nem sercen fű és nem libegnek lepkék,
      
      Mert Istenúr hogy szántsa, bérre vár
      És semmim sincsen, amivel fizetnék,
      És hitem összedől, mint kártyavár:
      
      Jaj, Sorsunk elvesztette bús lelencét!
      És szívem sincs, odadtam régen már
      Egy szőke lánynak e fakult szelencét.
      
      1922

        Ének magamhoz

      Szeretni kell a csalfa köd-eget,
      Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
      Fölnézvén a szív könnyebben feled
      És föltalálja tán az örök békét.
      
      Csókolni kell az élet-mart sebet,
      Csudálni kell a lányszem tiszta kékét,
      Dalolni kell a bánatok felett
      S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még.
      
      Tisztelni kell az öregek kezét,
      Símogatni az ifjúság fejét
      És bátor hittel élni, ölni, csalni.
      
      Halotti torban folyjon drága bor,
      Nem szabad sírni soha, semmikor
      S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.
      
      1922

        A füst

      Keménydereku gyárbörtön dús füstje
      Nagy kedvvel száll a piszkos égre föl.
      Szemében százszám szikra tündököl
      S haját borítja sóhajok ezüstje.
      
      Szelíden símul barna bús ökölre
      S a szívből ellop könnyet, bánatot,
      Kilop a szívből könnyet, bánatot,
      De ha akarná, csípne, marna, ölne.
      
      Ráomlik a gyár szürke gyászfalára,
      Fátyolt terít az izzadt munkásvállra
      S amíg a sok gép zúgva zakatol,
      
      Sötéten, büszkén, lázadó imával
      Jó bátorsággal egyre följebb szárnyal,
      Az Istenhez; valahol.
      
      1922

        Szerelem ez?

         Őrjöngök Rád, ha néznek,
      Szeretne ütni két kemény ököl,
      Hogy útálom ízét a sárga méznek,
      Agyamban, hogy csak arcod tündököl,
      Hogy megvetem szelét az élet-vésznek
      S haraggal bámulok az égre föl
      S ha sírni kéne, könnyeim is késnek
      S belőlem minden jóérzést kiöl.
      Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak,
      Csak azt tudom, hogy megbolondulok,
      Bronzajkaim, mint gyáva koldusok,
      Csókmorzsáért könyörgenek - agyoncsap,
      Érzem, szaladj, rohanj kezem elől!
      Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl,
      Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén
      Hogy zúz sebet e gyáva két ököl
      S csókolj bolondul holtak füstös üszkén.
      Akarom kezeimbe sodorni hajad,
      Akarom megízlelni telér ajakad,
      De mondd nekem, ki eddig nem is hittem,
      Karodban él az ifjú Életisten!
      
      1922

        Gyöngysor

      Szonett, te drágakő, te antik
      Gyöngysor, Reá akasztlak ím,
      Hűsen pihenj le vállain,
      De fujtsd nyakát, ha dús brigantik
      
      Orzó szavára hangja hallik
      S nagy átkot mondj, ha bántja kín,
      Őrködj okosan álmain
      S tüzelj, ha könnyű könnye zajlik.
      
      De meg ne mondd, hogy érte sírok,
      - Szavadnak akkor úgyse hisz, -
      Hogy verseket csak néki írok
      
      S útam az őrülésbe visz.
      Csak éjfelen, ha fénye csillog,
      Csókold haját helyettem is.
      
      1922

        Spleen

      Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom,
      Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
      A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt
      S bús esten meztelen bőrig megázom.
      
      Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom,
      A bátorságom is bizony inakba tört.
      S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg,
      Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon.
      
      Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket,
      Szemem homályos, tért, útat tévesztek
      És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad.
      
      Szeretne köpenyedbe burkolózni,
      Már úgy se tudna vígan lobogózni,
      Szegény, a lelke fázik s az élettől riad.
      
      1922

        Proletárok!

      Ma nektek tornyozó akaratból ekhózok öblös meg forró szivemmel,
      Mert valaki belém kovácsolta a végtelen
      Szeretet meg el-nem-csüggedés zengő acélját
      És a neki-fohászkodások és a neki-keserülések
      Tajtos csöppjeit is belém injekciózta,
      Valaki, aki Krisztus üreges sebére nem rettegéssel gondolt -
      Szent hallelujával lelkezte csókját
      Az Emberisten fonnyadt ajakára,
      Valaki, aki most
      Pásztorok istenes kurjantásával
      Közétek lendül belőlem,
      
      Testvéreim!
      
      1922. nov.

        Tanulmányfej

      Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
      A kocsma terme sápadt, búskomor.
      Dús polcain a sűrű alkohol
      fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.
      
      Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel
      flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;
      földszín bajszán leperg a drága bor;
      tört száraz tófenék az arc, de ember.
      
      Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,
      nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,
      agyán pihennek elfáradt borok.
      
      Ködlepte, síkos szemsikátorában,
      véres kövön a mámor tántorog.
      Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.
      
      1922. nov. vége / 1934

        Istenjárás

      Az Úristen minket nagyon szeret,
      Minket mindennap látogat.
      Nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
      S egy-két magyar szív néha megszakad.
      
      Istenjárás van, csöndesek legyünk.
      Valaki bús dalokat dalol.
      Tudom kicsoda - Ő az, énekel,
      Csak énekelget bennünk valahol.
      
      Hangja úgy búg, mint a nagy harangé,
      Szeme vak, mindent eltipor.
      - Úristen szeress, de eredj innen,
      Vendégre nem vár víg halotti tor.
      
      Az Úristen minket nagyon szeret,
      Minket mindennap látogat.
      Nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
      S egy-két magyar szív néha megszakad.
      
      1922 végén

        (Téged siratlak...)

      Téged siratlak, büszke sirató.
      Az Isten sem néz többé immár hátra
      És hull a rokkant, tömzsi kis tanyákra,
      Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó.
      
      Az Isten sem néz többé immár hátra
      S én nem tudok kiáltni: hejh! hahó!
      Pedig kiáltnék s jaj, csak elfuló
      Keserves hörgés - az torkomra hágna.
      
      Én nem tudok kiáltni: hejh! hahó!
      Pedig nagy vétket én sosem vétettem:
      Fekszem hanyatt a Pusztán megdermedten
      S fagyott, fehér szivemre hull a hó.
      
      1922 végén

        Szerelmes kiszólás

      Kegyetlen bánat marja meg szivét,
      Mosolygó, mély szemét apassza, törje,
      Dús bronzhaját a vágy cibálja szét,
      Lelkét sorvasztó forróság gyötörje,
      Ajkát a kín harapja össze, még
      Imás, kulcsolt kezét is ejtse ölbe!
      Magányos éj gázolja át eszét
      És jajgató szerelmi őrületben
      Az én nevem sikítsa vad beszéd:
      Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem!
      
      1922 végén

        A szemed

      Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
      S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
      Mint ifju pásztor künn a messzi réten
      Subáján fekve méláz fényes égen
      S kezében búsan sírdogál a nád.
      
      Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
      S már fenyves szívem zöldje nem örök.
      Galambok álma, minek jössz elébem?
      Forró csöppekben gurulnak az égen
      S arcomba hullnak a csillagkörök.
      
      Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
      S a vér agyamban zúgva dübörög.
      
      1922. dec. 28.

    dugo@szepi.hu