Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1924


        És keressük az igazságot

      Lábunk elkophat hónaljig,
      Sej haj, fütyülve baktatunk,
      Igazságot keresünk, de
      Nem találunk még seholse.
      
      Nincsen batyunk, csak az agyunk,
      Betyárkodó Ábel vagyunk,
      Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
      Gondolatunk az ördögé,
      Lelkünket meg Isten fogja
      Sziklaszántó ostorosba.
      
      Hogyha tél van, hát didergünk
      S nem is tudjuk, hogy didergünk,
      Szemünk, fülünk lefagy együtt,
      Lázas szóval melengetjük,
      Nem hálunk soha árnyékban,
      Zsebünkben is csak szándék van,
      Magunk vagyunk: a kenyerünk,
      Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
      Ínség, asszony nem bir velünk,
      Északnak meg délnek megyünk,
      Koldusokkal parolázunk,
      Ott a tanyánk, ahol ázunk,
      Összenőtt már a két kezünk
      S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
      Nagy éhünk van s nem éhezünk,
      Mindig korábban érkezünk,
      Szájunkra a jövő hágott,
      Kiáltunk emberebb világot,
      Szeretetet, szabadságot,
      Szél a lábunk, arcunk áldott,
      Nézünk minden követ, ágot,
      Ahol utat ki se vágott,
      Sej haj, dallal, jó vigasszal,
      Asztaltalan szómalaszttal
      Keressük az igazságot.
      
      1924. jan. 4.

        Kövek

      Öreg kövek, ne haragudjatok,
      Ha taposlak, hiszen tinálatok
      Nagyobb és mozgóbb taposó vagyok.
      
      Szólok hozzátok, vén testvéreim,
      Mozgóbb, nagyobb taposó tapos engem
      S nem szól, csak jár az emberköveken,
      Nem szól, nem szól, vagy jelekben beszél
      És tán ti vagytok súlyos szavai?
      Ó, némák, meg nem értlek titeket sem!
      
      Miért van kő, ha nem lesz épületté?
      
      Hát nem segít a jaj s az allelúja?
      Se hit? se malter? se Krisztushabarcs?
      Széthullt az ember millió darabra,
      Mint esőben a vályogkalyiba.
      És hol van az erős, terméskő-ember,
      Kit nem tapos fájóra semmi láb?
      Ó, borzalmas így: útfelen heverni,
      Ha bennünket nem épit városokká
      Gránithalmokba semmi épitő.
      Hiszen kölyökkorában az időnek
      Egymást-karoló barlanghegyek voltunk,
      Hol békesség és szeretet lakott.
      
      Széjjeltördelt a bölcseség s a bomba,
      Szétbomlasztott a gejzirlábu vér
      S nyomoruságos könnyekbe merülve
      Száz megváltó agy forr már, mint a mész,
      Hogy értelmes várossá magasodjunk,
      Mert most minden s egyetlen értelmünk
      Az úton heverő kövek fájdalma,
      Mely porban és piszokban taposódva
      Templomtorony kupolájába vágyik!
      
      1924. jan. 6.

        Ide újra a szeretet jön

      Fejünkre tapodták a multat,
      Hanem a jövő csak megérik,
      Dudvából föl a magas égig,
      Mely ízes gyümölcsű embert hirdet.
      
      Már izmainkká lett a szándék,
      Tél-túl a szemek már nem sírnak
      S volt-göthös anyák szerelmes pírnak
      A napot kendőzik magukra.
      
      Szándékoló, roppant kohókból
      Már ömlik a vas okos formába
      S nótás acél zeng majd, hol máma
      És tegnap aranyat imádkoztak.
      
      Az átkok már elátkozódtak,
      A vér elvérzett, széjjelmarva,
      És elrothadt gonosz hatalma
      A gyümölcsdögvesztő rothadásnak.
      
      Ide újra a szeretet jön
      S gonoszok vége nyögi jöttét,
      Nem mint eddig, hogy leütötték
      S a jókat áldozták eléje.
      
      Ide újra a szeretet jön
      S mindenkinek fakad bocsánat,
      De addig jaj, kik látva látnak
      S a vaknak nem adnak szemükből!
      
      1924. jan. 22.

        Miért mondottál rosszat nékem

      Miért mondottál rosszat nékem?
      Én nem bántottalak, barátom,
      Hogyha valamiért haragszol,
      Szívesen bocsánatot kérek
      S szeretném, ha most velem jönnél,
      Megnézzük majd a favágókat
      S leheverünk együtt az erdőn,
      Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
      Hűs tengerfenékről az eget nézzük,
      Ahol meg zsenge felhők lombosodnak.
      Ott nagy nyugalom karol majd belénk
      És nékünk az most olyanigen jó lesz,
      Háromszoros a jó, ha kettő kapja,
      Azért szeretném, hogyha velem lennél,
      Mig odahallik este a harangszó,
      A bogáncsokat leszedjük egymásról
      S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
      Miként a kapás, szótalan munkások,
      Akik a földek békés erejébe
      Százannyit termő magokat vetettek.
      
      1924. jan. 23.

        Lányszépség dícsérete

      Dícsérlek hát, mig minden erőm itthagy:
      A férfiból kiszakadt gondolat vagy,
      Hallgatsz, de szól a trombiták szava
      S ledől az elzárt Jerichó fala.
      
      Remek városok, puszták és az ég is -
      Körülötted van minden s azért mégis
      Csak téged lát meg, téged, aki lát.
      Éretted volt csak eddig a világ...
      
      Eh, ostoba, nem igy, de lelkesebben,
      Mint tűzimádónak vak rengetegben
      Áldó hozsánna zengne ajkirul,
      Ha körülötte az erdő kigyul!...
      
      Csak vergődés a méltó hódolat: ha
      Egy kőre lépsz, az fájdalmunk darabja.
      S hogy befejezzem a dicséretet,
      Szedjenek nagybetűből TÉGEDET!!
      
      1924. jan.

        Kedvesem,

      Bizony a szirmok összeborulnak este.
      Nem akartalak megcsókolni se,
      Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
      Mint kisgyerek az édesanyját.
      A vackorfa a beojtott ággal összenő,
      Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
      Én kedvesem,
      És szebb is vagyok, miként az éjszaka
      A számlálhatatlan csillagoktól.
      
      Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
      Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
      És fölkelti a sáros füveket.
      Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
      Hol éhesen, meg félfagyottan
      Indulatok aggancsos csapata öklelődött
      És most, íme,
      Békén legelgeti liliomszavaidat
      Meg a violákat.
      
      Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
      Én kedvesem.
      
      Még sötét van,
      Leheletünk se látszik,
      De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
      Odaki hajnalodik
      S én még mindig csókokat beszélek.
      
      1924. jan.

        Nyár volt

      Nyár volt,
      De mindnyájan fáztunk,
      Hát begyújtottunk a mesekályhákba,
      Ott melegedett belém,
      Hogy valahol, ahová elérünk,
      Vár ránk a lány, aki mi vagyunk,
      Vár rátok a legény, aki meg ti vagytok,
      Biztosan és észrevétlenűl,
      Mint hóborított földekben a tavasz
      És előjön és megigéz,
      Ha napszivünk kisüt szép homlokunkon.
      
      1924. jan.

        Nő a tükör előtt

      A tükör előtt öltözik. Csupasz,
      Akár a frissen megköszörült penge.
      Nem látta férfi, mégis beleszúrja
      Kegyetlen tükre minden férfi-szembe.
      
      A tükör előtt öltözik. Gyapjú
      Kelmét neki növeszt a férfi nyája.
      Szoknyaként veszi magára a poklot
      S az ég fodorként hullámzik alája.
      
      Hajára aggat mély rejtelmeket,
      Vagy hajnalból köti ragyogó kontyát
      S a férfierő roppant vásznait
      Ujjai apró szallagokra bontják.
      
      Fülönfüggőül szívünket veszi,
      Nem hallott zenét csak neki zenéljen
      És nyelve alatt jéghegyeket hordoz,
      Hogy forróságát elvermelje mélyen.
      
      Lelkiismeretünket gyújtja föl,
      Hogy szemöldökét véle bekormozza,
      Tíz manikűrözött méregfogát és
      Ajkát vérünkkel festi meg pirosra.
      
      S már készen van és nincsen rajta más.
      Á, dehogy! tán csak egy virágszál éppen!
      Annyira egyszerűen indul el,
      Hogy szőnyegére: holt agyunkra lépjen.
      
      1924. jan.

        Komoly lett már

      Komoly lett már hejehuja lelkem,
      Addig jártam ősz Uramhoz én.
      Ott is, ott is mindig csak követelőztem,
      De mit akartam, de mit is akartam?
      
      Kalapáló, hajórakó kedvet,
      Meleg asszonyt, hálószőni is,
      Hogy én, gyarló eszem szerint értelmetlen,
      Botor tengerének értelmet is adjak.
      
      Mi voltam én?... Oktalan próféta,
      Cifra szóvá gyötört akarás,
      Irigy, ha a másik szebben mond igét.
      Hiuságból vágytam töviskoszorúra.
      
      A fájdalom Isten feddő szava
      S fájdalomtól csöpög a szívem,
      Mint bő veritéktől a szegények arca
      S meleg olajtól a gépek karjai.
      
      Nem kérek már bús bocsánatot se,
      Csak igenigen alázkodom.
      Nincsen az az asszony, akit nem kivántam
      S asszonyriasztóra könyörgöm az arcom.
      
      Érzem, hajnali falucska lettem,
      Szelidség nyugodt tehenei
      Ballagnak belőlem az Ur kegyelmének
      Friss és térdigfüves legelője felé.
      
      1924. jan.

        Lázadó szentek

      Ülök én újfent dögrovást a porban.
      De gonoszok csontjából őrölt porban.
      
      Uram, én is keresztelek ujra.
      De fejemet oda nem adom ujra.
      
      Én nem áldozom föl többé Izsákot.
      Inkább magam, de soha Izsákot.
      
      Szólok, hiába, Szodoma rám se hallgat.
      Szólok, de annak, aki majd meghallgat.
      
      Menyország kulcsát én a földre ejtem.
      Vén szivemet is a földre ejtem.
      
      Csak bennem legyen gonoszság helyettük.
      Engem büntess meg tűzön őhelyettük.
      
      Csak a szegények jutnak a pokolra.
      Én nem vigyázok többet a pokolra.
      
      Gyógyíthatót én meggyógyítok most is.
      De halottakat nem keltek föl most is.
      
      1924. jan. 28.

        Villámok szeretője

      Ördög röhög és Isten sír belőle,
      Pap és csibész a villámok szeretője.
      
      Mindig beszél: "Mondd, testvérem, nem alszol?"
      S legszebb álmában kenyérhéjat majszol.
      
      Búzát vet s hideg csillagokat gyomlál,
      Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
      
      Hordókra áll és templomokba tér be,
      De vasgerincü és még nincsen térde.
      
      Ha szép idő van, a földeken fekszik,
      Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
      
      De fergetegben hegyormokon állva
      Villámszivét az éjszakába vágja.
      
      S mig ember, barom, fa szeliddé retten,
      Boldogan sír a megtárult egekben.
      
      1924. jan. 28.

        Nyolcesztendős lányok

      Hosszú sorban jönnek, mennek,
      Apró ördögök, de szentek,
      Homlokuk friss, meleg kenyér,
      Szén a szemük, szénparázs.
      
      Hosszú sorban jönnek, mennek,
      Mint a virág, úgy szeretnek,
      Ugy szeretik a fiúkat,
      Akárcsak a gyöngyvirág.
      
      Hosszú sorban jönnek, mennek,
      Ha sírnak is: csak nevetnek.
      Messze vannak, messze vannak,
      Mint a vídám csillagok!
      
      1924. febr. 8.

        Lopók között szegényember

      Lopók között szegényember,
      Szegényember sose fél,
      Minek félne, szíve, lelke
      Erősebb a többinél.
      
      Lopók között szegényember,
      A Jóisten megsegél!
      Nincs tehene a szegénynek,
      De ha van is elvetél.
      
      Lopók között szegényember,
      Szegényember kapanyél.
      A világot megkapálni,
      Szegényember annak él.
      
      1924. febr. 11.

        Művészet az emberek között

      Kerekek lehettek a talpán,
      A táncosnő begurult szemeinkbe,
      Egyszerű volt, de ragyogott, mint a kolibrik.
      
      Képzeld el a lápon libegő
      És nyujtózkodó, nyurga lidércet.
      Szebben ugrált a fiatal kecskénél,
      Vagy mint a hamarkedvű komondorkölyök,
      Ha futkároz és hempereg a fűben!
      
      Még az esztendőalvók is
      Szivesen vele-riszálódtak volna!
      
      Azt se tudom, ki volt mellettem,
      Az ujjongás együtt sejhajozott bennünk - -
      Aztán hirtelen kihült a terem
      S mi, emberek, szegények, ismét
      Idegenül néztük végig egymást.
      
      1924. febr. 12.

        (Szőke hajam...)

      Szőke hajam már kibontom a szélnek
      De arcomat mosolyba takarom
      A hiába várt csókok igazát
      Elbocsátja az asszony-hatalom.
      
      Rózsákból rakni mindig-égő máglyát
      Jól csókos tűzimádó tudna csak
      Hát elbocsátlak csókos csóktalan,
      Már lángot hívőbb kezek gyujtsanak.
      
      Megosztozunk most iker életünkön
      Tiéd a vágy, enyém a szerelem
      S kihullsz belőlem, mint az üstökös,
      De emlékcsillag száz marad velem.
      
      1924. febr. 13.

        Szelid, búcsúzó asszony

      Pusztába viszi csókjait magával
      Bölcs, bús fakír lett asszonydervised,
      Hullámzó violamezőket lábal,
      De virágot nem ad már senkinek.
      
      Akartam volna: Ragyogó árnyék légy,
      Mely büszkén gyönge, víg nyomomba jár,
      De már fölöttem barna lett a kék ég
      És ragyogásod kísértetre vál.
      
      De nyugodt vagyok, mint a végtelenség,
      Vagy falevél a zúgó tengeren,
      S az emberekhez mosolyogva mennék,
      Hisz akkor se lesz senki sem velem.
      
      A falak sírtak nagy szomorúságot,
      Naptalan életemnek falai,
      Nem én sírtam, mikor szivembe vágott,
      Hogy búcsuzót kell immár mondani.
      
      Könnyű legyen emlékem, mint az illat,
      Mely egekig száll és legyen örök,
      Amíg szivemből máglyarózsák nyilnak
      S feláldozott szerelmem füstölög.
      
      1924. febr. 19.

        Jónál jobb

      Páris, Berlin, Moszkva és Szeged -
      Kevesen vannak jó emberek.
      
      Akik meg vannak, jajgatni vannak.
      Narancshéjnak is útjába vannak.
      
      Gyönge harmat, ösztövér: fölszíjja a nap.
      S folyómedret mosni? Ki hallott olyat?
      
      Huncut a jóság, ha szégyent hoz a jóra -
      Minek jóság-festék a jót-akaróra?
      
      Van hű komondora, van bő karikása -
      Melyik juhász bőg, ha megszalad a nyája?
      
      A vasnál több az olvasztó kohó,
      Jónál több, jobb a jót-akaró.
      
      Washington, Wien, London és Czegléd,
      Rossz ember úgyiscsak mutatóba lesz még.
      
      1924. febr. 22.

        Szeretők

      Furcsák és betegek,
      Kik sebeket vetnek egymásba, hogy
      Beboronálhassák.
      Télen tüzek - nyáron
      Források fakadnak ujjaikból.
      
      Fáradatlanul csak
      Az örök gyönyört szigonyozgatják,
      Jégtömböket olvaszt
      És szöllőhegyeket
      Szárít ki sivatag lehelletük.
      
      Kalászos szemükből
      Kiszédült az arcok meleg magva,
      Kihull az értelem
      Rossz vihederéből
      Bomlottpántú, meghasadt agyuknak.
      
      Összemart szájukra
      Még tétova mosolyt tetoválnak
      S csókjuk, ölelésük
      Zengő kerteken át
      Egy bibére lopja a szerelem.
      
      Míg a bolygó-bimbók
      Meg a virágok milliárdjai
      A fényt és virágport
      Frissen, egészséggel
      Minden társuknak széthajigálják.
      
      1924. jan. - febr. [?]

        Rokkantak

      Parasztlábaikról
      Leamputálták az ásót... Nem veri
      Színek meleg essője többé
      Szemük szárazságát.
      
      Gránátokba törte
      Karcsú gerincük acélobeliszkjét
      A sátános tankokká vedlett
      Harangok ütése.
      
      Áttört tüdejükön
      Tajtékos borzalmak marsolnak nyögve
      És lágy agyukra internálták
      A Szibériákat.
      
      Ők azok, akikből
      Még visszakaptak valamit az anyák
      Amaz emberebb gödrök vámján,
      Hol most meszesednek
      
      Eggyé mindenfajta
      Dadogó Krisztusok, hogy irtózatos
      Hegyibeszéddé magasodjék
      A hörgés bacchanálja.
      
      Hiányzó karjukon
      A kenyeres tenyér megöklösödött
      És szívükben égve harangoz
      A Békesség elé.
      
      1924. jan. - febr. [?]

        Kakuk marci

      Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe,
      Arcunkra könyvelt bizonyossággal
      Mi tudjuk, ugye, gyöngyöm-bogaram.
      S kihajitnak csavargónak az utakra,
      Ahol vásárra szekerezik az öröm.
      De megterít a nyár eperfák zöld abroszán.
      Testes mosónővé negyvenévesedik
      Diaboló-derekú Beatricénk,
      Kinek szemében galambok laktak egykor.
      Lábainkon kolonc az országút,
      Megennénk egész kukoricatáblát,
      S elhiheted, az a legnagyobb bajunk,
      Hogy muszáj lenni becsületes ősállatoknak is,
      Akik nem hordják zsebben a gerincüket.
      
      Rózsás alakod is csukaszürkére mázolják,
      Torkodat elvitték gépkocsitülöknek,
      Hirdetőoszlopok árnyéka vagy,
      Más se maradt belőled, mint a: Kakuk Marci.
      
      Néha van úgy, hogy fejed szomorúság zsuzsuja
      És a piszkos járdáig fityeg.
      Ilyenkor kivilágitják a városokat
      S legszebbre festik magukat a lányok.
      Zokognál is, de nyelvem alá duglak,
      Mert ángyod is tudhatta, mikor megszülettél,
      Azért születtél,
      Hogy plébánia légy a templom egerének.
      És szélben szoknyaként gyűrődő bőröd alatt
      Mennél jobban szétsárgul a papirmadzag,
      Inaimra annál inkább drótkötelek nőnek.
      Te vagy sokunk szándékának rúdja
      És nem vagyunk vak csillagászok,
      Azt akarjuk, vakondok is lássa,
      Hogy a kelő nap mennyire illik hozzánk!
      
      1924. márc. 11.

        Szomorúfűz

      Lábonjáró szomorúfűz,
      Hivesség csal, hivesség űz,
      Hivesség űz, hivesség csal,
      Ez patakkal, az meg faggyal.
      
      De patakra nem találok,
      Mindenütt csak fagyot látok.
      S patak kéne, napfény kéne,
      Lehevernék az ölébe.
      
      Megduzzadnék, mint a többi
      Szerencsésebb erdőföldi.
      Virágoznék, mint az égbolt,
      Ha a kakas kukorékolt.
      
      Bokrok előtt alázkodok
      Csillagokhoz fohászkodok:
      Hé csillagok, jó csillagok,
      Patakra már hol akadok?
      
      Leveleim, vigasságom,
      Nem ér utól bolygó lábom:
      Elhullajtván vigasságom,
      Marad a szomorúságom.
      
      1924. ápr. 16.

        Ki verné föl lelkünkben a lelket?

      A meddő dombok homlokából
      Kiemeltük a csillagvizsgáló gondolatokat,
      Föl, föl a magasságig
      Repülőgépeket hajigálunk
      És roppant, visszahulló pályájukkal
      Kipányváztuk a madarak birodalmát,
      Mozdonyokkal korcsolyázunk messze földre
      És kantárt holnap elektromos hajókból dobunk
      A sörényes, üvöltő tengerekre,
      De emberek, emberek!
      
      Ki venné újból észre,
      Hogy le kell sikálni asztalainkat,
      Ki mondaná meg az asszonyoknak,
      Hogy kisöpörhetik a szomorúságot,
      Ki ültetne kerteket szemünkbe,
      Ki verné föl lelkünkben a lelket?
      
      1924. máj. 10.

        Hét napja

      Tintába mártom tollamat
      És tiszta, kék égbe magamat.
      
      Félrerángatom a harangkötelet,
      Falbaverdesem szegény fejemet.
      
      Ki látja meg, hogy már látszanak
      Kilógó nyelvünkön az igért utak,
      Hogy nincsen hiába semmi és a minden
      Nem siklott ki föltépett ereinken,
      Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
      S a darabkább utálja már a darabkát is,
      Hogy magadat tisztán találod meg másban
      És nyugalom van a szükséges rohanásban,
      Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
      És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
      Hogy hídak robbannak a szegényemberekben?!
      
      Ó, barátaim, hét napja nem ettem.
      
      1924. máj.

        Igaz ember

      Szemeim, ti fényfejő parasztnők,
      Fordítsátok ki a sajtárokat,
      Nyelvem, szép szál kurjantós legény,
      Hadd abba hát a kubikolást,
      Állat, szaladj belőlem Ázsiába
      Izzadó erdők gyökereihez,
      Gerincem, szédülj az Eiffel-torony alá,
      Szigonyod a szagot elkerülje,
      Orrom, vitorlázó grőnlandi halász,
      Kezeim, Rómába zarándokoljatok,
      Lábaim, árokba rugdossátok egymást,
      Szolgáltassátok be a cíntányérokat,
      Füleim, a cíntányérokat!
      Combom, ugorj Ausztráliába,
      Te harmatos-rózsaszínű fiahordó,
      Gyomrom, te könnyű léggömb,
      Repülj a Szaturnuszig, a Szaturnuszra!
      Mert úgyis kilépek számszélire
      S íves kiáltással füleikbe ugrom,
      Mert fölhúzták már a megállt órákat,
      Mert ívlámpákként ragyognak majd a falvak,
      Mert fehérre meszelik a városokat
      És csigolyáim szétgurulhatnak a világba,
      Én már akkor is egyenesen állok
      A görbén heverő halottak között.
      
      1924. máj.

        Koldusok

      		1
      
      Öreg, én eztán lopni fogok!
      Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!
      
      De a nők, a szagosak, a gazdagok!
      Ládd, én csak úgy tapogatom az eget.
      
      Öreg, a mankóm szaladni akar!
      Fiam, hát nem jön erre senki se?
      
      Ha akad is, mindig csak száraz karaj!
      Tej kéne, nem birok már enni se.
      
      Egy kirakatot még ma betörök!
      Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.
      
      Egy kirakatot mégis betörök!
      Psszt, meghallják s nem ad, aki erre jár.
      
      		2
      
      Öreg, a varrás újra gennyezik.
      Annál szebben tudsz könyörögni majd.
      
      De rúgnék vele, a szent mindenit!
      Te mást se csinálnál. Mindig csak a bajt.
      
      Engem nem akart a lányod, öreg.
      Örülj, hogy látod az áldott nyarat.
      
      Most rád se köpne, nyomorult, vén cövek.
      Legalább néki ruhára is marad.
      
      Selyemszoknyánál nincs becsületje több!
      De kéne neked, te korcs, te torzszülött.
      
      		3
      
      Fiam, nem élek soká, azt hiszem.
      Én pedig azt, hogy éltél eleget.
      
      Meghalok s nem fog sírni senki sem!
      Elég, hogy míg éltél, vezettelek.
      
      Én Istenem! - Mondass vagy két misét!
      Azon már inkább kolbászt is veszek.
      
      Téged még meg fog verni a nagy ég!
      Meg ám, ha mint te, véngonosz leszek.
      
      Légy jő, hisz egyszer elpusztulsz te is!
      De addig csak enyim lesz a sarok.
      
      Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!
      Félnék, de élni - s kölyköt akarok.
      
      Könyörgök érted ott. Mondass misét!
      Ép lányokért, hogy nőjjön rengeteg!
      
      Sokszor fogsz sántán megbotolni még!
      Csak legyen majd egy ép, erős gyerek!
      
      1924. máj.

        Tavasz van! gyönyörű!

      Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
      A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
      Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
      Mezei szagokkal a tavaszi szél.
      
      Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
      Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
      Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
      Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!
      
      Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
      Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
      Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
      A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
      
      1924 tavasza

        A világ megteremtése

      Igen, tudom, még nem volt a világ,
      Csak az erők nyugalmas vize,
      Fojtott dühű, nagy vize,
      Nem volt még hal se, de halat akart,
      Nem volt még dal se, de dalolni akart,
      Asszony se volt még, isten se volt még,
      Vagy isten volt-e az egészen férfi,
      Egészen gyermek, nem tudom,
      - Most munkás lehet, vagy talán költő,
      Hiszen mindegy a munkás, a költő -
      Ő volt még egyedül, nagyon magába,
      Mint én vagyok most, olyan magába.
      Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
      Társat akart és csak szeretet volt.
      
      Nem tudott tán még beszélni se,
      Nem tudott tán már hallgatni se,
      Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
      A te víg, meleg szemedre gondolt,
      Aki ha látná, nagyon szeretné,
      Aki ha lenne, nagyon szeretné,
      Frissen fürödve jobban szeretné.
      A te víg, meleg szemedre gondolt
      S a vízbe lépett,
      A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
      Elnyelte, mint a villámot az éj
      És ő lesüllyedt a fenekéig,
      Feneketlen víz nincs-fenekéig.
      
      A víz felhőkbe szállt a szíve fölött,
      Jéghegyekké vált a háta mögött,
      Akkor születtek a hideg csillagok,
      Akkor születtek a meleg napok,
      Ő volt még egyedül, nagyon magába,
      Társat akart és csak szeretet volt,
      Terád gondolt és az, az megölte,
      Meglett a világ - csak szeretet volt -
      Akkor megölte.
      
      1924 tavasza

        Most a teremtés kezdetén vagyunk

      Ime, már megvan az egysejtű ember,
      Él és mozog,
      Gondolatokat nyujt ki magából
      És visszahúzván kinyujtja újra,
      Hogy valamivel is előbbre jusson.
      Eddig vergődött, most már ténfereg,
      De serény és így mindig erősebb lesz.
      
      Kegyes miattunk a szigorú törvény.
      Holnap már ügyesek leszünk
      Könnyen úszunk, szaladunk, repülünk
      És ennek így kell lenni
      Hogy akkor már nem törődvén mással,
      Lelkünk tiszta ruhája legyen,
      Kívánt álmunk szűz teste legyen,
      Teste ének s igazság legyen,
      Alakja Istenhez hasonlóbb legyen
      Az eljövendő többsejtű embernek,
      Aki belőlünk vetül majd elő
      Aki mi leszünk,
      A nagy Továbbcsináló,
      Akiért most beteg a világ.
      
      1924 első fele

        Magyarok

      Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
      Nyisson ajtót nekünk a reménység!
      
      Űlünk, űlünk a mindenség szélén,
      Tán arra várunk, hogy fölfaljon a bánat?
      És várunk, csak várunk szomjasztó várásban,
      Átalfolyik rajtunk a világosság,
      De elhagytuk valahol kőedényeinket,
      Elhagytunk valahol minden akarást
      S most minden volt és jövendő szomjúság
      Itt van, itt van, ó nagyon itt van bennünk,
      Hogy friss kenyereink halomra száradnak!
      A négylábúak, melyeket megettünk,
      Most előjönnek és kinevetnek minket,
      Ezer és harmincegynehány esztendő
      Zuhog végtelen szomorú szemünkből
      S nem birja elmosni buta bűneinket.
      
      Most nagyon messze van tőlem a föld,
      Mégis azt érzem, hogy magyar vagyok,
      Keserű számnak ki mutatna cukrot?
      Ki hinné még el, hogy élni akartok?
      
      Jöttem, kölcsönkérjek még ezer kezet,
      Mert hogy adhatnék eleget kettővel?
      Két bárány volt én adó két kezem
      S a farkasok elbántak mindkettővel.
      Most minden kedvem holtan terül el,
      Mert levegőtlen vihar a jajom:
      
      Leszámitva az ostobaságot,
      Multunkat, életünket és a gyomraink,
      Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
      Nyisson ajtót nekünk a reménység!
      
      1924 első fele

        Tüntetés

      Kiszaladt a vér ereinkből
      S most az utcákon nyargal végig,
      Ime, eljöttek a gyárkémények
      Szikrát lehelő arkangyalai,
      Hogy visszavívják a pokoltól
      Ádámot és Évát.
      
      Szánkból sistergő meteorok hullnak
      És a rendőrök szelíd testvéreink,
      Kiáltások tarka pántlikákkal
      Kontyot kötnek a hajadon jövőre.
      
      Hát hol az a tenger, amelyik
      Ily kedvvel ringatna gyönyörű hajót,
      Mint ez a kormos és éhes tömeg
      A lelkesedés karcsú suhanását,
      Hol az az évszak, amelyik
      Ily remek virágot tűzne ki a földre,
      Hol az az égbolt, amelyik
      Ily erős karokkal ölelné a földet,
      Hol az a vaskapu, mely nem olvadna széjjel
      Ekkora nagyszerű hévség előtt?!
      
      Micsoda fölséges égiháború
      A külön lábak együttes dobbanása!
      Ilyen pompás ütések alatt
      Szénné sajtolódna erdő, mező.
      Az ég ekhóját mellünk visszadobja
      És minden bezárt, pókhálófödte ablak
      Csörömpölve darabokra pattan.
      
      1924 első fele

        Tűz van!

      Tűz van!
      Ég a malom!
      Ne bántsatok, én nem akarom,
      Jaj, tán csak bennem ég az a malom?
      Ne bántsatok, én nem akarom,
      Csak néha hittem úgy, álmaimban.
      Azért ordítok, hátha elhiszik,
      Hogy tűz van, tűz van.
      
      Nagykedvü, éhes nyujtózásokkal
      Nyurga karokkal kalimpál az égnek,
      Belül ég, de kívül éget,
      Hát senki se érzi, csak én?
      Vagy meghaltak már mindannyian?
      Meghalt a magyar, a lyány, a legény?
      Hiszen itt járnak körülöttem,
      Húsból és vérből vannak,
      Moziba mennek, esznek, isznak,
      Hát én hiába bőgök nekik?
      Vagy nem sírok én csak magamnak?
      Elég a búzánk, elég a lisztünk,
      Hát jobb lesz, hogyha majd a füstből
      Az angyalok sütnek kalácsot?
      
      Tűz van.
      És ti a tüzes tűzben jártok.
      Ha engem láttok, bolondot láttok,
      Mert én tudom a ti haláltok,
      Szemetek elé este állott,
      Fületekre a csönd leszállott,
      Nem érzitek a faló lángot,
      Ó, én tudom a ti haláltok,
      Mégis a fületekbe állok
      S dühödten bőgve, konokul,
      Reszketve félve csak kiáltok:
      
      Tűz van! Tűz van! Tűz van!
      
      1924 első fele

        Figyel a kancsal

      Mindig figyel valaki - biztos kancsal -
      A hátunk mögött. Hátrafordulok:
      Ki vagy?... Gügyögve gyűjti már a hajnal
      Pihés csibéit... Alszom? Vagy élek? A kancsal
      Parazsat dobál hátamra. Jajdulok:
      
      Csak én vagyok, csak én! Ó, virradattal
      Csak engem szül a fény, te, semmise!
      (Az Isten is kinőtt cipőket talpal
      És lelkünk csupasz lábbal jár a kancsal
      Sziklás, szurós szemén.) Mért jössz ide?
      
      Az én vágyamból sarjadzik a hajnal!..
      Mindig figyel valaki, aki kancsal.
      
      1924 első fele

        Egyszerű ez

      Lement a nap nyugaton,
      Följött a nap keleten.
      Egyszerű ez.
      Él az, aki eleven.
      
      Rongyos mindegyik zsebünk,
      Rossz a magyar zsebe rég,
      Egyszerű ez -
      Elveszett az ezerév.
      
      Ha elveszett, elveszett,
      Nem keressük már elő,
      Nem érünk rá,
      Vonaton jár az idő.
      
      Expresszen jár az idő
      S gépből csinált madarán,
      A gyalogos
      Bizony hogy elmarad ám.
      
      Szolgabíránk az agyunk,
      Nem parancsol más nekünk,
      Egyszerű ez,
      Mi már mótorral megyünk.
      
      Nem vagyunk mi bölcs urak
      S nem is vagyunk szamarak.
      Új ezerév
      Új magyaroknak marad.
      
      1924 első fele

        Minden rendű emberi dolgokhoz

      Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik,
      Világtalan angyalaink játszogatnak itt,
      Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima.
      És a dráma mindig mindig csak tragédia.
      
      És az ember, szegény ember csak lapul belül,
      Benn, magában s ezer arccal egymagában ül,
      Három láng nő homlokából, zengő, mély virág
      És zokognak, elzokogják a litániát:
      
      "Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek!
      Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek,
      Életünk az ember kedve, hanem hol van ő,
      Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
      
      És az ember, szegény ember, csak lapul belül,
      Feje körül zengő szavak villáma röpül;
      No most, no most fölszáll majd az igazi ima!
      És a dráma mindig mindig csak tragédia.
      
      Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság,
      Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság
      S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul:
      Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
      
      Világtalan angyalaink sugárlábakon
      Átugranak a világi köntörfalakon,
      Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink
      S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
      
      És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit,
      Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit,
      Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot!
      S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
      
      Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény,
      Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém,
      Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!...
      És a dráma mindig mindig csak tragédia.
      
      S elmegyek és másik jön és az is én vagyok:
      Elsiklanak talpam alatt sziklás századok -
      Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök?
      S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
      
      Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem
      S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?...
      Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk
      S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
      
      1924 első fele

        Csudálkozunk az életen

      Ha mosolyog, mosolya csupa csillag,
      De ha szomjazom, akkor friss patak,
      Az én kedvesem az egeknek nyílhat,
      De megcsókolni csak nekem szabad.
      
      Haja szurokkal elkevert arany,
      Harmatos erdők az ő szemei,
      Küszöbe elé terítném magam
      Lábtörlőképpen, de nem engedi.
      
      Szavunk zugában megbuvik a csók,
      Testvéreihöz lopva jön ide...
      Mező álmodhat össze annyi jót -
      Az én kedvesem a füvek szive.
      
      Este a csókok megszöknek velünk
      S végigfutván a világi teren,
      A hajnali égre leheveredünk
      És csak csudálkozunk az életen.
      
      1924 első fele

        Szegényember balladája

      - Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
      - Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
      - Király vagyok, bírok nagy erővel,
      Ha nem adod, elveszem erővel.
      
      Szegényember, hejh, csak egyet szólna -
      A király már katonákért szólna.
      De a bölcsőt a tóba hajítja,
      Csöpp gyerekét utána hajítja.
      
      Szegényember sír-rí a börtönben.
      Szegényember nevet a börtönben.
      Nincs a gyerek már a rossz világban,
      Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!
      
      1924. jún.

        Szegényember szeretője

      Világ van a szegényember vállán,
      Istent emelt mindig másik vállán.
      Dühödne meg okosan egyszerre,
      Mindakettőt ledobná egyszerre.
      
      Szegényember sose kér kalácsot,
      Szegényember sose kap kalácsot.
      Kis kenyérrel, nagyon feketével,
      Fehér lelkét őrzi feketével.
      
      Szegényember sója is ízetlen,
      Szegényember kedve is ízetlen.
      Eladó kis holmija vetetlen
      S ha van ágya, az is megvetetlen.
      
      Szegényember akkor lop, ha éhes,
      Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
      Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
      S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.
      
      Kisgyereke sohase veretlen,
      Asszonya se marad megveretlen,
      De akármily gyönyörű lány lennék,
      Szegényember szeretője lennék.
      
      1924. jún.

        Nem én kiáltok

      Nem én kiáltok, a föld dübörög,
      Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
      Lapulj a források tiszta fenekére,
      Símulj az üveglapba,
      Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
      Kövek alatt a bogarak közé,
      Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
      Te szegény, szegény.
      Friss záporokkal szivárogj a földbe -
      Hiába fürösztöd önmagadban,
      Csak másban moshatod meg arcodat.
      Légy egy fűszálon a pici él
      S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
        Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
      Meddő anyánk gyerekért könyörög.
      Barátom, drága, szerelmes barátom,
      Akár borzalmas, akár nagyszerű,
      Nem én kiáltok, a föld dübörög.
      
      1924 első fele

        Milyen jó lenne nem ütni vissza

      Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
      Milyen jó lenne nem ütni vissza
      Se kézzel, se szóval,
      Világitni a napvilággal,
      Elaltatni az éjszakával,
      Szólni a gyávaság szavával,
      De sose ütni vissza.
      
      Lelkeimmel pörölnöm kéne
      S élvén is vagyok most a béke.
      Kristály patakvíz folydogál
      Gyémántos medrü ereimben.
      Szelid fényesség az ingem
      És béke, béke mindenütt,
      Pedig csak én élek vele!...
      Fölemelnek a napsugarak,
      Isten megcsókolja minden arcom
      És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
      A pusztaság fele.
      
      1924. júl. 10.

        Szólt az ember

      Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
      Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
      S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
      Lombja az ég
      És körtét ettek a bogarak,
      A madarak, az éhes csillagok.
      
      Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
      Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
      És csörömpölő acélműhelyekben
      Tűzre dobta a nagy hegyeket,
      Hogy a halállal és az új időkkel
      Száguldják meg a versenyt dübörögve
      Szédítő, karcsú expresszvonatok.
      
      Szólt az ember, szólt, megállt és elment
      S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.
      
      1924. júl. 17.

        (Tenyeremre tettem...)

      Tenyeremre tettem a lelkem:
      Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
      De Ő gyémántokat szedett elő,
      Mert Ő az embert sose érti meg.
      
      1924. júl. 17.

        A gondolkodó szonettje

      Dübörgő gépváros zúgó agyam.
      Hangja - mit roppant barlangvisszhang adhat
      Mély orgonára és a gondolathad
      Rokkant derékkal görbed untalan,
      
      Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
      Deres partján zajló, jeges pataknak.
      Az épitők téglát téglára raknak
      Molnárok szíja suhogón suhan.
      
      S mind robotol - minek? maguk se tudják,
      De egyszer tán megúnják ezt a munkát
      Izzadt ölükben őrület fogan -
      
      S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
      Műhelybörtönbül bősz anarkiába
      Szétkujtorognak részeg-boldogan!
      
      1924 nyara

        A szerelmes szonettje

      Kerengő bolygó friss humusza lelkem
      Nehéz ekével szántja milliárd
      Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
      Mélyen lenyomva gázol át a telken.
      
      Gőzös, meleg barázdákon vetetten
      Kincses kalászok bólogatnak át
      Az út felé, hol kényes, büszke fák,
      A szépség fái búgnak át a berken.
      
      Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
      Sötét szeme s paraszti szája véres.
      És éles sziklán gyilkos késeket fen.
      
      Egy tiszta érzés arra bandukol
      S forró vér gőze száll ködökbe, hol
      Szépség-fák állnak illatokkal telten.
      
      1924 nyara

        Mért hagytál el, hogyha kívánsz

      Igaz-e, hogy érezlek most is,
      Amikor messzire vagy tőlem?
      Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
      Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
      
      Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
      Mért fáradnak el a rohanók?
      Mért rág szú-módra szét a tenger
      Karcsú, viharra teremtett hajót?...
      
      Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
      Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
      De megégetnők-e a világot,
      Vonagló lángokként összefonódva?
      
      S pocsolyákba árkolt bús arcomba
      Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
      Ó asszonyom, te balga, te bolond,
      Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!
      
      1924 nyara

        Bosszúság

      Azt hiszik, ha ők karikáznak,
      Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
      S elvégre már tudhatnád,
      Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
      Az egészségügyi muzeum csak fontosabb.
      S ha jó is a holdas éjszaka,
      Azért inkább kell nappal a napvilág.
      Kutya dolog a népekkel törődni?
      Magaddal törődni még kutyább
      S végeredményben mégis egyre megy.
      Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
      Mert nincs jogod befogni a szádat,
      Ameddig csak foszlik belőle a szó,
      Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
      Most azért csak dühöngd ki magad,
      Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
      Fene, aki megeszi!
      Mert a csorba ekevasakat
      Immár igazán kicserélhetnék.
      
      1924 nyara

        Forduló

      Változások nehéz szagát görgeti a szél,
      Vincellérek enmagukat ütik csapra már,
      Enmagukat köszörűlik ifju harcosok
      S az elásott tojásból is
      Kibúvik és égre száll a madarabb madár.
      
      Most az órák mutatói ventillátorok,
      Jó földünk az óriási lenditőkerék
      Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt.
      Szándékaink - széles szíjjak -
      Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.
      
      Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les,
      Minden gazdátlan komondor küszöböt keres,
      Fáradtabban fáradnak a szegényemberek,
      Tél-túl néha tiszta kézzel
      Őszintén ád új portékát ravasz ószeres.
      
      Furulyáló juhász mellől nyája szétszalad,
      Mintha mindenki utazna s üres a vonat,
      Kiáltások raknak csöndből külön halmokat,
      Üstökös hull, bútor roppan,
      Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.
      
      Szellőtől is földighajló, sudár derekán
      Jövendőnek feszít ijjat mindegyik leány,
      Frissült kedvünk habzó mezőt göndörít alánk
      S mocsárkodó tenger alól
      Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.
      
      1924 nyara

        Szép nyári este van

      Szép, nyári este van.
      
      Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
      Gyárak ijedten vonítanak,
      Kormos tetőket kormoz az este,
      Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
      Kocsik szaladgálnak összevissza,
      Villamosok csengetnek nagy körmenetben,
      Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy,
      Mellékuccákba ballagó falak
      Visszalobogtatják a plakátot,
      Előtted, mögötted, mindenfele - látod -
      Plakátarcú emberek rohannak
      És - látni - a nagy háztömbök mögött
      Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
      Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
      Emberlajtorján másznak magasra
      Emberek
      S a dühödt körutak nyakán
      Kidagadnak az erek,
      Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
      A hazatartó munkások lassú lépéseit,
      Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
      Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
      Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
      És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
      Aki szomszédja kaszálójából
      Épp most nyúz le egy jó darabot.
      Hallok mindent, aki hallgatok.
      Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
      Körülszimatolnak asszonyok,
      De én nagyon messziről jöttem
      Kiűlök szíves küszöböm elé
      És hallgatok.
      
      Szép, nyári este van.
      
      1924 nyara

        Hajón megyek pestre

      Épp 1000 korona, hajón megyek Pestre.
      Annyit néztem, hogy belefáradtam,
      Azért elnézném még esztendeig
      Dehát itt az este.
      
      Csíp a kémény füstje, nem baj,
      Éppen ilyen bodor, tömött a haja,
      Mint két csónak egymásután,
      Tán még karcsúbb forró dereka,
      Orra szökken, mint az Erzsébethíd,
      Vagy mint aki
      Fejest ugrik róla.
      
      Eh, elég belőle... Mégis furcsa,
      Hogy Pest ragyogása szeméhez hasonlít.
      Kettős Bazilika-tornya kettős melle
      S hány ekkora kazán lehet benne!
      
      Ugy érzem, mintha összeszidtak volna,
      
      De bizonyos, ha olyan szomjas lennék,
      Amennyire most furán vagyok,
      Rögtön kiinnám alólunk
      Tán az egész Duna-folyamot!
      
      1924 nyara

        Este volt s a bőrünk összeért

      Este volt s a nyári égről
      Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
      Mikor a bőrünk össze-összeért,
      Egész életemmel ott éltem én,
      Azon a kicsi, darabka helyen,
      Ahol a bőrünk,
      A bőrünk összeért.
      
      Most már tudom, őt, őt kerestem,
      Mikor jelenést kért az eszem.
      S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
      Értitek-e az ő szavát, ölét?
      Mert már nem birom el s az egész asszonyt
      Méhike-zümmel és hatalmas
      Üstökös-dobó kiáltásokkal
      Kihirdetem.
      
      Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
      A hajnalszőrű friss, égi állat,
      Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
      A hajadon földek zsenge tomporán?
      Minden asszony csókja összebugyog benned
      S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
      Mert mi nagyon összebogozódtunk
      
      S még minden szabad szálat elkeversz.
      Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
      Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
      És te könnyű felhőkön heversz!
      
      1924 nyara

        Sírdomb a hegycsúcson

         A holtan megbántott Adyé
      
      Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
      Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
      Hántott héjú szivekből ez a hegy
      Már régen épült. S énekelni megy
      Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.
      
      - Sej haj, meghalt!... Ó, meghalt!... Hosszu csend.
      A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
      Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
      Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
      Fénylelke forrón leömlik az arcán.
      
      Hullámzik még és lépcsőkké mered.
      - A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
      Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
      Ki akar látni, apró emberek? -
      Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.
      
      1924. aug. 20.

        Oly friss

      Oly friss-ízű az ég, én tudom, én tizenkilenc esztendős vagyok
      A szebbik biplánon mindenki hallja a toronyóra ütéseit,
      az éhesnek körte a csillag is, ott már ebédelnek, de
        Magyarországon még nincsen rádió
      Minden emberben ketrecek élnek, ezek esznek vagy énekelnek
      És egyik emberben acélból vannak a másikban pedig furulyákból
      Ha alszom, hozzám képest mi lesz a harmat
      Egészen ostoba csak egy van s az az elégett itatóspapír,
        -- szegényke vizet se látott
      Ne haragudj, jóíze van az égnek
      És a szúnyogok amúgyis meghalnak éhségükben.
      
      1924. szept. [?]

        Keserű

      Ó rádióaktivitás! most olvasom és görögdinnyét eszem és erősen tudom
      Hogy a világ csak bennünk változik
      Szines kereplő vagyok csupán, halljátok? arcom átlátszó
      mögötte virágok röpködnek, amint fölbuktak az elektromos hullámokból
      Szeretőmtől is elszakít a humanista század, ó lepipált
        szomorúság, gyújtsd föl ma éjjel a menhelyeket
      A bárányok birkák, én szamár vagyok s csak hosszú elnyúlt árnyékom a pásztor
      Ha szemem behunyom, az eroplánok lezuhannak és azok is
      Melyek belőlem szállnak föl naponta
      Te csillogó porszem, állítsd el aranyos motoraidat, reggel
        úgyis kisöpör az asszony
      Ó az asszony, a szeretőm csak sír, csak sír és könnyei tovább
        hajtják a régi turbinákat
      Kár, kár miértünk is
      De éljenek a köszörűs inasok, akik fütyörésznek
      És nem is tudják, hogy az égbolt fejünk fölül elvitorlázott a pénztárcákba.
      
      1924. szept. [?]

        Most fehér a tűz

      Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
      Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik
      
      Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
      De üres kezemmel hiába kapkodok utána
      A fájdalom vakító felületén
      Temetőkben világít a villany
      Könnyeink fekete kristályokat mosnak
      Nincsen szavunk, amit kimondhatnánk
      Elhamvadt maradék álmunk
      Csak a gyilkosok sötét reményei világítanak még
      A butaság expresszvonaton robog előttünk
      Minden madarunk szárnyaszegett
      Olyan ártatlan, mint a kavicsok fehér homlokai
      Én mindig Riának hívtam
      Gyékényünk sincs és mégis kihúzzák alólunk
      Ünnepeink ájultan hevernek
      
      Énekelj tiszta szomorúság
      Lefekszem itt, a hold a fejemalja
      Énekelj tiszta szomorúság
      Lefekszem itt, a hold a fejemalja.
      
      1924. szept. [?]

        Néha szigetek

      Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el
      fölöttük, új, csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk
      A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny,
        rólunk a munka olajcsöppjei
      Lassan így fordul tovább a világ
      Tegnap azt hittem, körtefa vagyok s még ma is jönnek hozzám kisgyerekek
      Csókolnak és megrázzák bennem a roskadó körtefákat
      Első szerelmem spirituszba raktam s most néha elnézem,
        milyen furcsa kis állat
      Szervusz, szervusz, hogy vagy, köszönöm megvagyok és te,
        hát csak lassan, ilyenkor mintha vágyunk se volna
      De vacogva mászkálunk Mont Blancok tetején s imádkozunk,
        te Isten, te Isten
      Mért nem teremtesz hegyeket is
      Nektek úgy adom oda magam, mint az anya meleg teli
        mellét az ő éhes kicsikéjének
      A bokrok már alszanak, én is lefekszem tibennetek, hogy
        reggel kéznél legyenek majd kedvelt, acélhomlokú szerszámaim.
      
      1924. szept. [?]

        Én dobtam

      Én dobtam ide magamat, szivünkben vakok topognak, de
        szándékunk egyet jelent a rádiummal
      Maholnap Jehovák leszünk, hogy emberré teremtsük magunkat újra
      Ez a szerelem s a patakhúrú ének, mely most kinyujtozkodik,
        hogy fölérjen valahogy kedvesem bokájáig
      A lélek hullámhossza éppen a magasságom, ezért van az,
        hogy csóknak mondjuk a szédítő naprendszereket
      Forognak és zengő fekete hajuk alatt szelíden mosolyognak az imádságok.
      
      Nehéz álomban hervadnak az órák
      De violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé
      Odaindul a vonat s a könnyek árnyékában odasikoltanak a karcsú tornyok
      Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények
      Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre.
      
      1924. szept. [?]

        Ekrazittömeg

      Ki lesz a madár, ha meghalunk és a világok ékköveit csiszolgatjuk
      Az utak lassanként fölemelkednek s észre se vesszük, hogy levegőben járunk
      Eltévedt sugaraink visszaszállnak a vadmadarak tojásaiba
      Kiégett kiáltásokból épül a porszem
      Az óceánok szinén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit
      Holttetemek, nosza ugorjatok ki barátaimból
      Lelkünket kivisszük a napra melegedni
      Lángok csúcsain zuhanunk és emelkedünk fürkészhetetlen titkainkkal
      Oly mértékben sírunk, amint a vizek párolognak
      Füvek láthatatlan fényszálaiból
      Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak a tükör előtt
      De kegyetlenül bízom az erőmben
      Elbocsátom távozó éheimet
      Nagyszerűen
      Konok ekrazittömeg
      Arcotok mögött a hangtalan mélység és szivetek
      Lassan végkép lesüllyednek benne a befalazott, lobogó aranyajtók.
      
      1924. szept. [?]

        Riának hívom

      Riának hívom őt
      De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
      Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép
        s azután kiejtjük kezünkől
      Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
      Haj, de igen messze van
      Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
      Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait
      Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
      Pedig én láttam, hallottam is, szines harangokat dobálnak jobbra-balra
      Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
      Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
      Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával
      
      Egy hangvilla két ága vagyunk
      S mégis, ha egymásra nézünk
      Néha rekedten száll föl a szomorúság.
      
      1924. szept. [?]

        Esti felhőkön

      Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és
        gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra
      nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
      ezek ilyenkor egész elolvadnak
      ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva
        nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
      csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
      kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek
        elbujtak tenyereinkben
      mi az igazság kérdem a falaktól
      erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
      a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
      az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
      ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet
        ha takarónk lassacskán lecsúszik.
      
      1924. szept. [?]

        Kilóméterekkel

      Kilóméterekkel vagyunk magunk előtt és meglóbáljuk elvesztett
        lelkeinket melyekben vágyaink virrasztanak
      Eltáncolt öregek felülnek még az ágyon
      Titokban fejet is függesztenek hajuk alá, hogy megtévesszék
        a mitsemsejtő gondolatokat
      Pedig hiába minden szakértelem mikor hajnali levegő siklik szivünkön át
      Kedvesünk ő,  akinek meg kell köszönni párunk libegő mosolygását
      És mégis körülményes becsukott kézzel járni a szemünkben
      A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre mászunk
      És mélyen hullámaink alatt kábelek szállnak melyek tengerbe
        vetik elkorcsult fiaikat
      
      Angyal kovályog nyelvünk felületén
      Szikrasineken vörösmozdonyok zuhannak előre
      Szemtől szembe
      Ria karcsúbb a liliomillat esteli árnyékánál
      De csapzott homlokomon kinyílnak a sípok
      Feszültség szemverős rakétáiban röppentsük föl a fiatalok
        egyetlen osztályharcát.
      
      1924. szept. [?]

        Dícsértessék

      Rózsa, rózsa, szállj és énekelj...
      És dícsértessék csúf, hazug szava,
      Olyan hajnal lengesse szivét,
      Amilyen örök bennem ő maga.
      
      Minden lelkem csak kőrakás neki.
      Fölötte holt galambok csapata -
      Mélyen magában leljen a virágra,
      Ha nincs is színe, nincs is illata.
      
      Dícsértessék. Tőle szállt fölém
      Egy magasztos nyugalmu pillanat,
      Mikor nem vártam. És még akkor is
      Minden kristályom sírva széthasadt.
      
      Csúcsán, sötét, különös fényeken
      Siklik bennem és nem tudni, hova.
      Kiégeti a szememet belülről.
      De dícsértessék csúf, hazug szava.
      
      1924. okt. 6.

        Aki szegény, az a legszegényebb

      Ha az Isten íródiák volna
      S éjjel nappal mozogna a tolla,
      Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
      Mennyit kell a szegénynek szenvedni.
      
      Aki szegény, az a legszegényebb,
      Fázósságát odadja a télnek,
      Melegét meg odadja a nyárnak,
      Üres kedvét a puszta határnak.
      
      Köznapokon ott van a dologba,
      Várt szombatját száz gond nyomorítja,
      S ha vasárnap kedvét megfordítja,
      Akkor máris hétfő szomorítja.
      
      Pedig benne laknak a galambok,
      Csillagtollú éneklő galambok,
      De így végül griffmadarak lesznek,
      Hollónépen igaz törvényt tesznek.
      
      1924. nov.

        Itt egy fa, ott egy fa

      Itt egy fa, ott egy fa,
      Villámsujtott, lombtalan,
      Szenesszivű, keserű,
      Büszke fa.
      Itt egy fa, ott egy fa.
      
      Mért nem zöldek? - kérdik a mezők.
      Fekete porukat kerülik a méhek.
      Suttognak az almafák:
      Legalább
      Mért nem hoznak vadalmát
      Mit henyélnek?...
      Gerendának nem valók
      Akasztófának se jók.
      Csupa kérdés szidja őket,
      Szomjas kérdés öli őket.
      Kiesett a fényes ég
      Összeégett karjuk közül!
      Állnak, mint a kútgémek,
      Mégsem jelölnek kutat:
      Igy is élni! Mit akarnak?...
      Itt egy fa, ott egy fa,
      Összeégett szívvel-karral
      Messzi egekbe mutat.
      
      Hejh!
      Ha mi egyszer az Úristen elé
      - Papunk mondta, hogy mindent ő ad -
      Ki a sorbaállást adta,
      Szívünk helyével, szótlanul
      Sorbaállunk elszánt csapatba
      És követeljük az ifjúságot!
      
      1924. nov.

        Mindent hagyok

      Nagyon útálkozhatott az Isten,
      Hogy ilyen csúnya plánétát köpött -
      Ó, szépség, jóság!... De már mindent hagyok.
      Villámokból font kerités tövébe,
      Ma lefekszem a szívem közepébe.
      Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
      A nagy akolban egyedül vagyok.
      
      Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
      Akin az idő csak tovább fut át
      És úgy magasztaltam a minden-embert,
      Mint akinek
      Csak magyarázták a megvolt csudát.
      
      Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
      Ó, egy percre megláttam magam.
      Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
      Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
      Véredben állsz, te, ha bennem állsz!...
      És lassan, lassan süllyedtem a Napban.
      
      A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
      S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
      Végiggurult lobogva az égen.
      Utánaszaladt.
      A földre ekkor tűzcsóva esett.
      
      Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
      Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
      Tiszta mosolyom hideg víz hulláma,
      Hogyha néha fölemelem arcom.
      
      1924

        A csoda

      Kár volna magamat eladnom
      Célért, eszméért, okért, hitért.
      Hogy magyarázzam az eget másoknak.
      Eladni magamat semmiért.
      
      Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
      Te tudod, te százesztendőt éltél!...
      S akkor sikított, elbőgte magát
      A kert mellett egy vén acéltehén.
      
      Nem is acél volt, hanem drágakő.
      Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
      Tele gyerekekkel
      Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
      Szarvai hegyén.
      
      És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
      Késnyelek hullottak pengétlenül
      A szemeibül.
      - Ó, mennyi dinamit lakik
      Én élve síró szemeimben! -
      A föld egyszerre elszaladt alólunk
      És elszaladt alólunk minden;
      Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
      A tehén lángszőre szintén elszaladt,
      Aztán visszajött
      S a homlokomon kezdett énekelni.
      
      Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
      Szivemben ő s az ő szivében én.
      Hátulról keresztülnéztem magamon
      S úgy láttam, hogy bennem él tovább
      A tehén.
      S tele gyerekekkel
      Kőrhinták forogtak vidáman
      Szarvai hegyén.
      Nem szúrt vele, csak fölemelte.
      Arrabökött, amerre elszaladtunk
      A föld, az ég, a tűz, a semmi s én
      
      S én szégyenverten lopózkodtam arra,
      Hogy embertszülő tüzet énekeljek
      Örökké, újra
      Jeges, havas
      Ismeretlen hegyek tetején.
      
      1924

        Ti jók vagytok mindannyian

      Ti jók vagytok mindannyian,
      Miért csinálnátok hát rosszat?
      
      Néha úgy vagytok a rosszal,
      Mint a gyerek a csavargással.
      Ujjong, eltéved, sirdogál
      S hazakívánkozik.
      
      Ti mindannyian örültök a jónak
      S fontoljátok meg, mit mondok:
      Nem sánta az, aki
      Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!
      
      1924

        Üvegöntők

      Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
      És vérükkel meg veritékükkel
      Összekeverik az anyagot,
      Mely katlanukban átlátszóvá forr.
      Azután meg táblákba öntik
      S erős karjuk fogyó erejével
      Egészen símára hengerelik.
      És amikor megvirrad a nap,
      A városokba meg a tanyai viskókba
      Elviszik vele a világosságot.
      
      Néha napszámosnak hívjátok őket
      Néha pedig költőnek mondjátok,
      Noha nem több egyik a másiknál.
      Lassan egyformán elfogy a vérük,
      Ők maguk is átlátszókká lesznek,
      Ragyogó, nagy kristályablakok
      A belőletek épülő jövendőn.
      
      1924

        Jövendő férfiak

      Ők lesznek az erő és szelidség,
      Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
      Hogy az arcán meglássák a lelkét.
      Megcsókolják a kenyeret, a tejet
      S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
      Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
      A vasat és minden fémeket.
      Városokat raknak a hegyekből,
      Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
      A fergeteget magába szívja
      S megcsöndesülnek mind az óceánok.
      Mindig várnak váratlan vendégre,
      Az ő számára is terítenek
      És megterítik a szivüket is.
      
      Legyetek hasonlók hozzájuk,
      Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
      Ártatlanul mehessenek át
      Az előttük álló vértengeren.
      
      1924

        Imádság megfáradtaknak

      Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
      Gyerekeink sem azért vannak,
      Hogy tiszteljenek bennünket
      S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
      Hiszünk az erő jó szándokában.
      Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
      Akár az égben laksz, akár a tejben,
      A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
      Te is tudod, hogyha mi sírunk,
      Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
      Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
      De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
      Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
      Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
      Most mégis, megfáradván
      Dícséreteddel keresünk új erőt
      S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
      Szabadíts meg a gonosztól.
      				      Akarom.
      
      1924

        A kutya

      Oly lompos volt és lucskos,
      A szőre sárga láng,
      Éhségtől karcsú,
      Vágytól girhes,
      Szomorú derekáról
      Messze lobogott
      A hűvös éji szél.
      Futott, könyörgött.
      Tömött, sóhajtó templomok
      Laktak a szemében
      S kenyérhéját, miegymást
      Keresgélt.
      
      Úgy megsajnáltam, mintha
      Belőlem szaladt volna
      Elő szegény kutya.
      S a világból nyüvötten
      Ekkor mindent láttam ott.
      
      Lefekszünk, mert így kell,
      Mert lefektet az este
      S elalszunk, mert elaltat
      Végül a nyomorúság.
      De elalvás előtt még,
      Feküdvén, mint a város,
      Fáradtság, tisztaság
      Hűs boltja alatt némán,
      Egyszer csak előbúvik
      Nappali rejtekéből,
      Belőlünk,
      Az az oly-igen éhes,
      Lompos, lucskos kutya
      És Istenhulladékot,
      Istendarabkákat
      Keresgél.
      
      1924

        Gyémánt

      Mindenkor idejük van a zsoltároknak.
      
      Gyémánthegyen állunk,
      De zsebünkben kavicsok vannak.
      Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
      Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
      Most könyörgések szomjazzák erőnket
      És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
      Szívünkben a csillag megfagyott.
      
      Igen. Igen.
      Elsüllyedtek a haditengerészek:
      Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
      Még a nagyon öregek is
      Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
      S türelmet prédikálnak messze,
      A mulandóság halainak.
      Igen, igen.
      
      Ne higyjük el hát barátaim,
      Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
      Mindent meg kell simogatni,
      A hiénákat, a békákat is.
      
      Gyémánthegyen állunk,
      Szigorú hó, takard el bűneinket,
      Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
      Te határtalan kristály!
      
      1924

        Nekem mindegy...

      Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen
      S bizonyisten hinnék benne,
      De még annyi szabadidőm sincsen.
      
      Ha megsegít, csak neki jobb,
      Ha nem segít, rosszabb se lesz.
      Ha van, hát a mostaninál
      Ugy se lehet rosszabb,
      Ha van: kutyába se vesznek,
      Ha nincs: kutyába se vesznek,
      Se nem jobb, se rosszabb.
      
      Előbb-utóbb a szegénynek
      Ugyis meg kell bolondulni,
      Vagy fölakasztódni valamelyik ágra,
      Ha csak észre nem tér,
      Mert a szegény itt az isten,
      Világot-teremtő isten,
      A gazdag csak angyal;
      Sóhajtásunk ad rá szárnyat
      S a vonagló teremtésben
      Minek kell az angyal?
      
      1924

        Érzitek-e?

      Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
      Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
      És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
      Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
      Érzitek-e a XXV. századot?
      Ha csak rágondolunk,
      Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
      A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
      És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
      Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
      Túlkiabálom a fergeteget
      És halkabban hallgatok a csöndnél,
      Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
      És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
      Ahová minden vonat egyszerre befut!
      
      Villogó vágyú lányok, asszonyok,
      Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
      Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
      Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
      Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
      Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
      Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!
      
      Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?
      
      Frissest pörgök,
      Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
      Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
        szentjeinek rubintos rézangyalát.
      
      1924

        [Töredékek]

        (Kis asszonyom ne sírj...)

      Kis Asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,
      A végtelenbe megmaradsz velem
      Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.
      
      1923. jan. vége

        (Rossz vágy járatja...)

      Rossz vágy járatja jaj velem bolondját,
      Két asszony s egy se s fáj az agyvelőm.
      Sűrű olajnak fájhat így midőn
      Hengerben lassan, lassan összenyomják.
      
      1923. jan. vége

        (Szép, ártatlan, fehér galambot öltem...)

      Szép, ártatlan, fehér galambot öltem:
      Szivem, fogadd be ifjuságomat.
      
      Rongyos, fakult hitem vadul sikálja,
      De szűzre mossa ismét a harag.
      
      1923. márc. eleje

        (Boruljatok csak össze bennem...)

      Boruljatok csak össze bennem,
      Bús Ember, bús Magyar
      Mert Egy vagytok ti mindaketten.
      
      Istentelen bú sarkvidékén
      Bús Ember, bús Magyar,
      Boruljatok csak össze békén.
      
      A fájdalmak nagy, éhes kedve
      Ugyis megmar, miként
      Veszett fókát nagy, szörnyü medve.
      
      S fájásotok csak egy nagy fájás.
      
      1923. máj. eleje

        (Mint tenger alól felrobajló vulkán...)

      Mint tenger alól felrobajló vulkán
      Úgy szökken már vágyam feléd, hogy szörnyű
      És forró szikláin neked, a messzi,
      Vidám vincellérnek szent, csókkaros
      És lángoló csudaszőlő teremjen.
      
      1923. nov. 6.

        (Jaj azoknak, akik az isten...)

      Jaj azoknak, akik az isten
      Kinőtt cipőit fényesitik
      
      Akik elrongyolt lobogóval
      Szívükkel, dobott önmagukkal
      Fényesitik,
      Jaj azoknak, akik az isten
      Kinőtt cipőit fényesitik
      
      Lehet foltozni minden világot
      
      1923 ősze

    dugo@szepi.hu