Jelenlegi hely

    1925


      Érik a fény

    Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.
    
    Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat
      látod-e vállainkon?
    Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
    Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
    
    A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek
      telepednek küszöbeinkre
    Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
    Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
      csókjainkban.
    
    Hát pazaroljuk	szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
    Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
      vidékeit
    Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
    Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
    
    1925. febr. [?]

      A fergeteg ormán

    Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek.
    Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok.
    Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár
    A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől
    
    Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot
    Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel
    Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai
    
    Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek
    A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.
    
    Nagyon szegény az ember,
    Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni,
    De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.
    
    1925. febr.

      Szélkiáltó madár

    Szegényember, hát már megint lázadsz?
    
    Jaj, dehogy lázadok, a gunyám szakadt el.
    Másikat szeretnék, olyat, amelyiknek
    Kevesebb a foltja.
    
    Hát tán már elittad mind a fizetséged?
    
    Nem volt nekem, uram, soha fizetségem,
    Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem.
    Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig,
    Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam,
    Mondta öregapám, nem lesz fizetségem.
    
    Hallod-e, te koldus, hordd el magad innen!
    
    El is megyek innen a tengeren túlra,
    A tengeren túlra: társaim szivibe,
    Ott pedig elmegyek szélvész közepibe,
    Danoljon, ha az kell, hej, de danol is már,
    Fennen danol már a szélkiáltó madár.
    
    1925. márc. eleje

      Tiszta szívvel

    Nincsen apám, se anyám,
    se istenem, se hazám,
    se bölcsőm, se szemfedőm,
    se csókom, se szeretőm.
    
    Harmadnapja nem eszek,
    se sokat, se keveset.
    Húsz esztendőm hatalom,
    húsz esztendőm eladom.
    
    Hogyha nem kell senkinek,
    hát az ördög veszi meg.
    Tiszta szívvel betörök,
    ha kell, embert is ölök.
    
    Elfognak és felkötnek,
    áldott földdel elfödnek
    s halált hozó fű terem
    gyönyörűszép szívemen.
    
    1925. márc.

      Reggeli

    A kakas forgó szavakat szól,
    a néni a tyúknak magot szór
    s a kenyerek erősen, bízva,
    kelnek,
    harangszó ömlik a Tiszába,
    frissen, nyujtózva kel a lárma,
    derékig mosdok s a vizet
    reápacskolom a fejemre.
    Oly hűsen, tisztán símul hozzám
    úgy ring a tálban, úgy zenél,
    mint a danoló lányok melle.
    Kitárt ajtómon szellő jön be,
    szaglász, vigyorog diadallal
    s mint rozsvetésben kisgyerek,
    édesen rúgkapál hajamban.
    
    Álmomban kazalról gurultunk,
    rózsámmal bukfencet vetettem,
    tótágast állnék most is én,
    de már munkába kell sietnem.
    Fürgén, vigan viszem magam,
    most úgyis én vagyok a legszebb
    és szépet, tisztát kell már egyszer
    fölmutatni az embereknek.
    Szeretnek majd, ha eljövök,
    szeretnek, mert közöttük voltam,
    együtt jártuk a széles utcát,
    zápor előtt velük loholtam.
    Az apókkal és az anyókkal,
    akik ráncaim tervét hordják,
    fiúkkal - s lányokkal, kik munka
    után a mellüket kibontják.
    
    1925. márc. / 1928

      Tavaszi sár

    Az uccán a téren és a mezőn is
    Zuhog az eső.
    Zúg a kanális kiönt az árok
    Öreg házak vakolatja máll
    A lovak tagjain csurog a lé
    Az áldott tiszta lé
    És a tetőkön is
    Víz és sár víz és sár.
    Puha meleg sár a föld
    A lovak a házak az ég
    Puha meleg sár.
    Az ablakokban gyerekek állnak
    Nézik hallgatják esik esik
    S az ő szivük is
    Puha meleg sár.
    
    Most a magok békessége él
    Házakban lovakban emberekben
    A magok békessége mely leszáll
    Oda ahol minden testvér és örök
    Puha meleg sár.
    
    Milyen jó is vakon zuhanni
    Eltékozolt csókjaim után.
    
    1925. ápr. eleje

      Szép csöndesen aludj

    Szép este van. Szép csöndesen aludj.
    Szomszédjaim is lefeküsznek már
    Az uccakövezők is elballagtak.
    Messze-tisztán csengett a kő.
    Meg a kalapács
    Meg az ucca
    S most csönd van.
    Régen volt amikor láttalak.
    
    Dolgos két karod is oly hűs
    Mint ez a nagy csöndű folyó.
    Nem is csobog csak lassan elmegy.
    Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
    Aztán a halak
    A csillagok is.
    És én egészen egyedül maradok.
    
    Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
    Én is elalszom majd.
    Szép csöndesen aludj.
    Bizonyosan te is szomorú vagy
    Azért vagyok én is szomorú.
    
    Csönd van
    A virágok most megbocsátanak.
    
    1925. ápr. eleje

      Április 11

    A talló kalászait hányva
    S a verebek közé belesvén
    Nagy szél kapott föl egyszer engem
    Hirtelen, áprilisi estén.
    
    Gyerekeit kereste arra
    S engem talált ott épp az utban.
    Bömbölt, örült s én mosolyogva
    Rengeteg mellén elaludtam.
    
    Vitt falvan, földeken keresztül,
    Meghempergetett jó sárosra,
    Cibálva és kacagva vitt egy
    Pesti, csatakos külvárosba.
    
    Az uccán vídám jasszok lógtak
    S még vidámabban verekedtek,
    Kiabáltak, kiabáltunk és
    A jasszok végül berekedtek.
    
    Mondom, valami nagy ünnep volt,
    A hívek templomokba mentek
    És reszketve, szomorú kézzel
    Áldották őket meg a szentek.
    
    S hogy a harangok búgtak, fölnőtt
    A szívekben nagy, esti béke.
    A gyilkos végzett emberével
    S úgy menekült, kalaplevéve.
    
    Reménységnek és tulipánnak
    Kicsikis deszka alkotmányba
    1905-ben ígyen
    Iktattak be az alkotmányba.
    
    A kártyás munkásnak fiúként,
    S a szép, ifjú mosóasszonynak,
    Ligetnek, sárnak, vágynak, célnak,
    Fejkendőbe kötözött gondnak.
    
    A szegényasszony rég halott már,
    De fiát a szél el nem hagyja,
    Együtt nyögünk az erdőn éjjel
    S együtt alszunk el virradatra.
    
    1925. ápr. 11.

      A paradicsom életté lesz

    A fák megálltak mozdulatlan,
    A vizek nyugtalanok lettek,
    Különös zaj támadt a kertben,
    Valami bántotta a kertet.
    
    Egy hattyú énekelt és úszott
    Hullámos, karcsú lebegőben,
    Énekelt, úszott s hirtelen csak
    Meghalt ott fönn a levegőben.
    
    A fűszálak elszomorodtak,
    Kis homlokukat eltakarták,
    A bogarak szivére köd jött
    S a fűszálakat összemarták.
    
    Éhes lett minden, a virág is,
    Melyet jószagú szellő ápol,
    A harmatból a légy kimászott
    S Isten eltünt a trónusáról.
    
    Fellegbe ment, hogy majd a porban
    Megsirassa szép, álnok testét.
    S két ember - átkozták ők egymást
    S zokogva már egymást keresték.
    
    1925. ápr. 22.

      Ezüst élet

    		1
    
    Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
    Ha most kicsit halkabban élek.
    Halkabban élnek a felhők is,
    Meg a halottak, meg a rétek.
    
    Győzni épp oly szép, mint a virág,
    De én az uccákon lődörgök,
    Vagy esőt hallgatok szobámban
    S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.
    
    Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
    Bárha a győzők ti maradtok,
    Zászlótok is ezüstté őszül
    S egyszer győzni is elfáradtok.
    
    Csatazaj mögött eljön halkan
    Hozzátok is az ezüst élet.
    Nagyon halkan élnek a felhők,
    Meg a halottak, meg a rétek.
    
    		2
    
    Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
    S hová lépek, kibú a föld alól -
    Az árnyékom, mely mindenütt követ
    S találkozunk is egyszer valahol.
    
    Olyan szép dolog elfáradni és
    Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
    Kedves árnyékban leheverni, le
    S bennünk eleve ott a fáradás.
    
    Bennünk eleve ott a fáradás,
    Mely a szűz hónak testvére lehet -
    Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
    Csak hull a hó s új tavaszig befed.
    
    Egy télestén a földet csöndesen
    Betakarta a fáradtság, a szent,
    Az én szavammal együtt, hisz az is
    Végtelen hideg világban kereng.
    
    1925. ápr. 23.

      Szép lobogóval, vagy anélkül

    Azért vagyok, hogy virág nőjjön
    A szemeimben,
    Ezért öntözik kedveseim,
    S a fák, a városok meg minden.
    
    Szép lobogóval, vagy anélkül
    Győzünk mi mindig
    Mindnyájan győzünk szomorúan,
    Minket a szívünk győzni indít.
    
    S erre, arra, egészen mindegy,
    Hogy merre tartunk,
    Kit csönd, kit nagy zaj vár a parton
    S elsüllyedünk, ha nincsen partunk.
    
    1925. ápr. 23.

      Ködből, csöndből

    Nem várom már az életet.
    Vagyok úgy, ahogyan lehet.
    
    S ha nem lehet, akkor sehogy,
    Ha sok a nap, hát soká fogy.
    
    Két szememből a nap kivész.
    Már csupán a lámpába néz.
    
    Ha tűz lobog, hát majd elég.
    Ha vér ömlik, hát van elég.
    
    Aki megbánt, én nem bántom.
    Aki sajnál, nem sajnálom.
    
    Örülhetnek a hadnagyok.
    Mert én már éhes sem vagyok.
    
    Történt valami énvelem,
    De nem halál s nem türelem.
    
    Rúgtak itten, rúgtak ottan
    S egyszer mégsem káromkodtam.
    
    Egyszer megláttam a ködöt
    A nagy fényességek mögött.
    
    És meghallottam egyszer én,
    Hogy túl harcom vad zörején,
    
    Akárha lent, akárha fönt,
    A szegényé csupán a csönd.
    
    A köd, a csönd sosem ragyog.
    Én már ködből, csöndből vagyok.
    
    Ami énbennem botorkál,
    Elbukik egy vak ároknál.
    
    Iszonyatos, nagy bosszu ez,
    Várni, várni, mig vége lesz.
    
    S tudni, vannak így még többen,
    Mignem valaki megdöbben,
    
    Mig valaki föl nem ordit,
    Ködből, csöndből föl a holdig,
    
    Föl a pestishez magához!
    Aki irtózattal átkoz,
    
    Megátkoz ebtartót, ebet
    S legelőször is engemet.
    
    1925. ápr.

      Balga költő

    Nem adatott meg mindenkinek
    A balgaság, mely a füvekben ég,
    Tudom én jól, tudom én.
    Csak pazaroljam, 
    Csak tékozoljam
    Szegénységem,
    Alázatosságom,
    A friss levegőt,
    A rigókat,
    A földek bőízű nedveit,
    A futkározó mezei virágokat, melyek homlokukon hordják álmaim
    S huncutul dörgölőznek
    A nyihogó kancák bokáihoz.
    
    Lehetnék én a kőműves, aki
    Mikor ölel,
    Megroppantja az asszony derekát -
    Házat, börtönt és templomot épít magasra,
    De délben lehever a téglák mellé,
    Megeszi a kenyeret, szalonnát, hagymát, nagyot nyujtózkodik,
    Szusszantva-kortyantva vizet iszik még
    És máris alszik és mosolyog,
    Mint a legbölcsebb halott fáraó.
    Lehetnék én a könyvelő is,
    Akinek vannak főnökei,
    Vagy a szabó, kit nem irigyelnek,
    Ha jól varr kabátot s rossz az asszonya -
    Sokat dolgozik, de sztrájkol,
    Ha kicsi a bér -
    Lehetnék vándor hasbeszélő,
    Hisz annyi sok madár zokog, csapkod, kacag benn a szivemben,
    És szónok is, szellemes, aranyszájú!
    Aki fönn áll az emelvényen,
    Kis pocakját megveregeti
    S beszél a nép nagy nyomoráról,
    Melyet csak ő tud eltiporni,
    Francia szabású félcipőben -
    S éljen! éljen - dübörög a nép,
    Egymást tiporják, hogy jobban hallják -
    Mintha nagy, sötét alagútban sok szép gyorsvonat rohanna egymásba
    S én szebben tudnék bolonditani!
    Lehetnék paraszt, pap, remete, zsúrfiú, bankár és király is!
    
    Fogadjátok hát balgán, együgyüen
    Balga, együgyü szivemet.
    
    1925. ápr.

      Isten

    Hogyha golyóznak a gyerekek,
    az isten köztük ott ténfereg.
    S ha egy a szemét nagyra nyitja,
    golyóját ő lyukba gurítja.
    
    Ő sohase gondol magára,
    de nagyon ügyel a világra.
    A lányokat ő csinosítja,
    friss széllel arcuk pirosítja.
    
    Ő vigyáz a tiszta cipőre,
    az utcán is kitér előre.
    Nem tolakszik és nem verekszik,
    ha alszunk, csöndesen lefekszik.
    
    Gondolatban tán nem is hittem.
    De mikor egy nagy zsákot vittem
    s ledobván, ráültem a zsákra,
    a testem akkor is őt látta.
    
    Most már tudom őt mindenképpen,
    minden dolgában tetten értem.
    S tudom is, miért szeret engem -
    tetten értem az én szívemben.
    
    1925. ápr. / 1934

      Istenem

    Dolgaim elől rejtegetlek,
    Istenem, én nagyon szeretlek.
    Ha rikkancs volna mesterséged,
    segítnék kiabálni néked.
    
    Hogyha meg szántóvető lennél,
    segítnék akkor is mindennél.
    A lovaidat is szeretném
    és szépen, okosan vezetném.
    
    Vagy inkább ekeszarvat fogva
    szántanék én is a nyomodba,
    a szikre figyelnék, hogy ottan
    a vasat még mélyebbre nyomjam.
    
    Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
    én zavarnám a fele varjat.
    S bármi efféle volna munkád,
    velem azt soha meg nem unnád.
    
    Ha nevetnél, én is örülnék,
    vacsora után melléd ülnék,
    pipámat egy kicsit elkérnéd
    s én hosszan, mindent elbeszélnék.
    
    1925. ápr. / 1934

      Együgyü ének

    Fiatalember, húszesztendős, velem egyidős
    Szép szeretőjét nagyon szereti
    Ugy szereti, épp mint medrét a folyó, amelyikben a halak is
      lebúnak az iszapba, ha elfáradtak
    Csak símogatja és nagyon szereti
    Ha virágot kap, mint odaadja, a kenyeret is odaadja, nem szegi meg maga
    
    Fölolvassa neki az ujságot, megvárja, amig elalszik, aztán elalszik ő is
    Tüzet rakni is segít és fütyörészve vágja föl a fát
    Ha volna szeretőm, én is nagyon szeretném
    Éppen mint a medrét a folyó.
    
    1925. ápr.

      Kertész leszek

    Kertész leszek, fát nevelek,
    kelő nappal én is kelek,
    nem törődök semmi mással,
    csak a beojtott virággal.
    
    Minden beojtott virágom
    kedvesem lesz virágáron,
    ha csalán lesz, azt se bánom,
    igaz lesz majd a virágom.
    
    Tejet iszok és pipázok,
    jóhíremre jól vigyázok,
    nem ér engem veszedelem,
    magamat is elültetem.
    
    Kell ez nagyon, igen nagyon,
    napkeleten, napnyugaton -
    ha már elpusztul a világ,
    legyen a sírjára virág.
    
    1925. ápr.

      József Attila

    `József Attila`, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
    anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
    Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
      intézethez, mégiscsak másért örülünk neki
    
    Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
    gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
    Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
      bennetek lakik, az bizonyos
    Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
      lesznek frissek és épek
    A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
    Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
    gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
      mégis túljutottam a szakadékon
    Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
      őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
    
    1925. ápr. [?]

      Rossz volt, elszéledt szívemből

    Az asztal alól fölnyúlnak emlékeim
    A halottak is eszembe jutnak, pedig sohase gondolok rájuk
    Kedvesemben a lányok, asszonyok összebúnak és dideregnek
    Fuldokló kapkod valahol utánam
    Tenyerembe dobom a fejem
    Az a muzsika, a füveké, láttátok-e? szép volt
    A föld meleg arcával simogatott, behunyt szemmel fekszem a szemében,
      vele látok, egy kisgyerek lehelete ringat
    S akkor valaki elszéled szivemből, rossz ő nagyon
    Tegnap délután könnyezett a föld
    Mi lesz fölösleges virágaimmal?
    
    1925. ápr. [?]

      Isten

    Én az Istenem ugy szeretem,
    Hogy a szívemet földbe vetem,
    Megérik, akkor learatom,
    Fölösét pedig másnak adom.
    
    Meg is köszöni, akárki az,
    Akárha huncut, akár igaz,
    Ha mindörökre, ha csak percre,
    De az Isten fölébred benne.
    
    Ha lány az, hozzákomolyodva
    Rongyos kabátom megfoltozza,
    Hogyha meg ember, csak megállít
    Ki is kisér az ajtajáig.
    
    Ha éppen főzik az ebédet,
    Ottan marasztnak várt vendégnek
    S ahol az asszony sose hamis,
    Meghínak ott még máskorra is.
    
    Aztán csak amikor dolgoznak,
    Rólam is el-elgondolkoznak.
    S hogy munkaközben megpihennek,
    Erejét érzik a szivemnek.
    
    Nem csinálnak egymás közt mozit,
    Bennük már Isten álmodozik,
    Álmodik tágas, erős égről,
    Kicsiny fiának nagy szivéről.
    
    1925. máj.

      Mikor az uccán átment a kedves

    Mikor az uccán átment a kedves,
    galambok ültek a verebekhez.
    
    Mikor gyöngéden járdára lépett,
    édes bokája derengve fénylett.
    
    Mikor a válla picikét rándult,
    egy kis fiúcska utána bámult.
    
    Lebegve lépett - már gyúlt a villany
    s kedvükre nézték, csodálták vígan.
    
    És ránevettek, senki se bánta,
    hogy ő a szívem gyökere-ága.
    
    Akit ringattam vigyázva, ölben,
    óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!
    
    De begyes kedvük szivemre rászállt,
    letörte ott az irígy virágszált.
    
    És ment a kedves, szépen, derűsen,
    karcsú szél hajlott utána hűsen!
    
    1925. jún. / 1928

      Tüzek éneke

    Ott alszunk a száraz fában, villogó bő szénrakásban,
    ifju asszony keze kelt,
    sustorgunk a katlanokban, szikránk pattog úgy szalad,
    pírt adunk a szőke kőnek, kövér darab husok főnek
    fölöttünk a tarka cinfedő alatt.
    
    Zöld fa lombjait bekapjuk, vastag nyelvvel megforgatjuk,
    szörnyű szarvval szertehányjuk, zúzzuk az avart,
    bika derekára kormot rovunk ha borjúra morgott s toklyó-
      tülökkel lékelni, öklelni akart -
    piros pozsgás ifiakban csimbókos gyümölcsünk csattan
    csatakban csordítva rengő velőt és tejet,
    gyümölcs pattan visszacsapó, dühöngők ijjának való ágakon, melyek
    őserdőben századhosszat ropogósan hajladoznak, bőrükből meg bomlik,
      forr a lé
    s roppant arany madarakat nyujtanak a tágas ég felé!
    
    Kerek kazal tetejében Isten guggol ördögképben, vörös
      paprikaujjakkal dalunk pengeti,
    gördülő farát a sok lány körbe rengeti,
    nyujtózkodnak a fiúkkal, míg megértik csendes énekünk,
    s ha megértik, összerogynak, pörnyét hint fejükre istenünk,
    zörgő imákat rebegnek, földre rogyva öregednek, öregen pedig
    töpörödött kicsi testük a mi erős hamvainkba ríva fektetik.
    
    1925. jún. / 1928

      Hajnalban kel föl, mint a pékek

    Kedvesem erősderekú, karcsú asszony,
    ültem már repülőgépen, magasból ő is kicsinek látszik,
    de pilótalétemre is megbecsülném.
    
    Maga mossa a ruhát, a hab álmodozva reszket karjain,
    letérdel, mintha imádkozna, fölsikálja a padlót és nagyot
      kacag, ha elvégezte,
    kacagása mint az alma, melybe héjjastul beléharap,
    olyankor az is hangosan nevet,
    ha kenyeret dagaszt, hajnalban kel föl, mint a pékek, akik
      a jólsütő kemencék rokonai,
    hosszú lapáttal őrködnek fölöttünk,
    fölverődik a liszt és odaszáll a szép, szabad mellükre, ahol
      meg nyugodtan elalszik,
    mint kedvesem a jószagú ágyban, hogy elmosogatott
    s tisztára ölelte szívemet.
    
    Feleségem is ilyen lesz, ha majd egész emberré növök
    és megházasodom, mint az apám.
    
    1925. júl.

      Fiatal asszonyok éneke

    Pihés, huncut, görbe állunk,
    formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
    meg a szemünk, meg a szánk.
    
    Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, főzünk
    s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
    fényesedik fonatja.
    
    Kelleti magát a szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
    jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
    lobogtatja.
    
    Takarítunk, törülgetünk, a hajunkat kontyba kötjük,
    lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.
    
    Hűs derekunk hintázása, karunk-farunk hullámzása,
    mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek
    sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.
    
    Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk
    ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
    egész éjjel ölelgetjük
    s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.
    
    1925. júl. - aug.

      [Bibliai]

    A te hajad kövérfürtű feketében lecsordul,
    Mint a jóillatú kátrány,
    Mikor kéthektós kondérból gőzölögve kifordul.
    Lebeg is, mint három csapat
    Erős testü, fodor fekete holló -
    A te melled, szerelmesem,
    Szőke kenyerekkel teli kosarakhoz hasonló
    
    Rokona vagy
    A nagy
    Meleg teheneknek,
    Melyek tejszagú csordában
    Füzes parton
    Egymás mellé heverednek. -
    Fürödjünk meg a folyóban, szív a szívben,
    Hiszen mi is tiszták vagyunk,
    Hátha mi is elfolyunk a tiszta vizben.
    
    Tiszta vagyok, azért vagyok,
    Mert szeretlek,
    Látom én az Istent, amint
    Szivét adja a szivednek.
    Hogy tebenned jött most elém,
    Azt is látom -
    Ő az én örök szerelmem
    S a halálom.
    
    Szerelmesem, mi már egymást úgy kivánjuk, úgy szeretjük,
    Hogy ruhánkat, szemérmünket, alig vettük, már levetjük.
    Akkor is, amikor énrám sok szörnyü és nagy kő esnék
    És te könnyü fellegeken heverésznél, mint az esték.
    
    Most akár a történelem Európa két zúgába szétzavarhat,
    Megszerethetsz másik fiút, aki téged igy akarhat.
    Szerelmesen, mint én veled, evezhettek föl a viznek -
    Csak az Istent, szerelmesem,
    Az én szép, nagy Istenemet,
    Megőrizzed.
    
    1925. júl. - aug.

      Nagy városokról beszélt a messzi vándor

    Nagy városokról beszélt a messzi vándor
    Ott az emberek nem ismerik egymást
    A katonák se hordanak puskát, hanem a nagy tereken muzsikálnak
    Sokan gyűlnek oda, a gyerekeket magasra tartják, ugy hallgatják
    Meghallgatják, aztán odahaza elmesélik, milyen szép volt
      és azok is örülnek neki
    A lányok ott is kinevetik a fiúkat, de azért szeretik őket
    Fényes nappal is szeretik egymást
    Nagy hidak vannak, amelyeken el lehet álldogálni és nézni
      a vizet meg a hajókat
    Úszkálnak ide oda, az utasok meg hangosan fölkacagnak
    Hirtelen elhallgatnak s úgy nézik a nagy vizet, amint
      komolyan elmegy a hullámok alatt
    Azok meg csillognak, mint a pengék
    S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság
    Pedig már egészen beesteledett.
    
    1925. aug. [?]

      A nagy városokat

    A nagy városokat sehogysem tudom elfeledni,
    az idegen is csak róluk beszélt, a mi kertünket észre se vette,
    nem is tudom, mi hozta ide, a szinházba se jött el hogy híttuk,
    a szomszéd kisasszonnyal se törődött, pedig azt mindenki megcsodálja,
    szőke és magas mint a torony a házak fölött,
    ha megy az uccán, ablakba állnak, ugy néznek utána az
      asszonyok is, aztán sóhajtva főzik tovább a jó vacsorát,
    hallgatagon megterítik az asztalt és várnak,
    még nem beszéltünk, csak mosolyogtunk, de én azért köszönök néki,
      ha találkozunk,
    ő meg éppen csak rápillantott,
    csak elment mellette, hozzá se nyult a kalapjához.
    
    Én akkor is köszönnék néki, ha láttam volna nagy városokat,
      ahol szebbek a kisasszonyok,
    karcsúbbak mint a diaboló és magosabbak, ott a torony is magosabb,
    hajladoznak, ha fú a szél és kipirulva lefogják szoknyájukat,
    én akkor is köszönnék néki, akkor még meg is szólitanám
    s a nagy városokat, ahol még ő se járt,
    nagyon szépen neki is elmesélném.
    
    1925. aug. [?]

      Ifjúmunkás

    Gyere, menjünk édesapádhoz, ott ül a lámpa előtt
    Fekete kenyeret eszik, friss vizet önt a poharába, csobog,
      mint a fiatal állatok lelke
    Mindjárt meghallják szomszédai, keresztet vetnek, lehajolnak,
      fölemelik a roppant lakatot
    S csitt csatt - bezárják ajtóikat.
    
    No gyere már, a kémény füstje kékebben száll most otthonába -
    Bizony, hogy nagyon szeret téged az édesapád és nagyon vár -
    Kimegy este a városszélre, aztán fáradtan hazaballag -
    Anyáddal még ébren van soká -
    Kinyílik nehéz tenyerük, no gyere már -
    Ideje, hogy a pávák széttárják gyönyörű farkaikat.
    
    1925. aug. [?]

      Munkás

    Tedd le kissé a szerszámokat
    Engedd szabadon szivedet acélhomlokú barátaival
    Sok mindent akarok elmondani elfeledett testvéreidről,
      akik a vén fák gyökereit betakarják
    Hová melegen búnak a kígyók, isznak a csillagok szelíd
      tejéből, aztán szép halk énekbe fognak
    Árnyékképük is kicsúszik a félős gyerekek álmaiból -
    Sápadtak azok és meghalnak, mire az ég tehene megérkezik
      bő, meleg ajándékkal.
    
    És elhoztam én a madarat is, hisz te akartad
    Egyszerüen akarok szólni, hisz te akartad
    Mindent, amit megérintettem, odaadok a kezeidbe,
    Mindent elmondok, amit előtted elhallgattak.
    
    1925. aug. [?]

      Viszem a földem

    Magyar vagyok, de európai.
    Párizs, szeress, én földemet viszem,
    Szép földemet, mely csókjaidra vár,
    Mert nem csókolja itten senkisem.
    
    Telt melleire varjak szállanak,
    Erős husában vakondok lakik -
    Párizs, te nagy vagy s az én földem is
    Nagy táncos városokról álmodik!
    
    Bőízű szíve sötéten csorog,
    Részeg szagától tántorog a szél -
    A nehéz, zsíros televény alól
    Városok tornyos öröme beszél.
    
    Csak egyszer megfoganja álmait
    S karcsú tornyokkal csengve énekel -
    Párizs, szeress, én földemet hozom
    És csókjaidat néki viszem el.
    
    1925. aug.

      Látod?

    A nap kigyulladt vonata elrobogott
    Egykedvü küszöböm előtt.
    
    Eredj csak
    A te lábaid nyoma
    Nem fáj már néki többé.
    
    Csönd van
    Csak egy csobbanás:
    Kövér halamat visszaadom a folyónak
    Egy surranás:
    Gyönge madaram visszaadom a mezőnek
    Eredj csak
    Elfedezi megcsorbult levelét
    A virág.
    
    Látod?
    Már esteledik.
    
    1925 ősze

      A tavi torony harangozója

    Takarékos emberhez illőn
    Répaleveleket kevertem dohányomba
    Ezért pipám
    Igen hálás volt
    Göthös szavakkal noszogatott
    Kékszivü
    Fia után
    S hogy elértem a tavi toronyhoz
    Az estéli violák lelke
    A szűz kicsi fiúkák tavának mélyén
    Már költögette
    Az aranyhajút:
    - No ébredj, látod, ma is oly sokat nőttünk
    Már a boltos is azt mondta: Urfi
    S jövőre már egész biztosan
    Hosszú nadrágot vesz nekünk
    Az édesanyánk - -
    
    És ott
    A hiú némbernek rakott toronyban
    Az alkoholtilalom ellenére
    Felkötötte magát
    A harangozó.
    
    1925 ősze

      Pirosszemű

    Sok szárnyad alatt melengeted
    Együgyü, szebbik szivemet.
    Már hullnak a legpirosabb almák,
    Ők is
    Visszagondolnak szemedre.
    Pirosszemű madaram hol vagy?
    Bejártam
    Sok fekete földet utánad.
    Repülj csak.
    Aztán gyere vissza. Én várlak.
    És sokat járkálok az uccán, keresem
    Piros nyomod a levegőben.
    Kavicsokat dobtam a folyóba,
    Ő is itthagy most engem.
    Oly magos házak közt élek.
    El is vesznék, ha nem vigyázna rám
    Nehány ittfelejtett éneked. Pedig
    Szeretnék nagyobb lenni mint a házak -
    Meglátnál messziről, amint
    Szemem fölé emelt tenyérrel
    Nézelődöm és szomorú vagyok.
    Pirosszemű madaram hol vagy?
    Sok szép földet bejártam utánad.
    
    1925 ősze

      Olyan bolond vagy

    Olyan bolond vagy
    Szaladsz
    Akár a reggeli szél
    Még elüt valamelyik autó.
    Pedig lesikáltam kis asztalomat
    És most
    Tisztábban világit kenyerem enyhe fénye.
    No gyere vissza, ha akarod
    Veszek takarót vaságyamra
    Egyszerü, szürke takarót.
    Illik az
    Szegénységemhez, aki szeret téged
    És az Úr is szereti nagyon
    És engem is szeret az Úr
    Nem jön soha nagy fényességgel
    Nem akarja, hogy elromoljanak
    Szemeim, akik
    Nagyon kivánnak látni téged
    És nagyon szépen néznek majd terád
    Ha visszajössz
    Vigyázva foglak megcsókolni
    Nem tépem le rólad a kabátot
    És elmondom mind a sok tréfát
    Mert sokat kieszeltem azóta
    Hogy te is örülj
    Majd elpirulsz
    Lenézel a földre és kacagunk
    Hangosan, hogy behallatszik szomszédunkba
    A szótlan, komoly napszámosokhoz is behallik
    És fáradt, összetört álmukban majd elmosolyodnak ők is.
    
    1925 ősze

      Isten

    Láttam Uram, a hegyeidet
    S olyan kicsike vagyok én.
    Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
    Hogy küszöbödre ülhessek. Uram.
    Odatenném a szivemet,
    De apró szivem hogy tetszene néked?
    Roppant hegyeid dobogásában
    Elvész ő gyönge dadogása
    S ágyam alatt hál meg a bánat:
    Mért nem tudom hát sokkal szebben?
    Mint a hegyek és mint a füvek
    Szivükben szép zöld tüzek égnek
    Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
    S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
    Ott állsz az utjuk végén -
    Meg nem zavarlak, én Uram,
    Elnézel kis virágaink fölött.
    
    1925 ősze

      Félidő: 0-0

    Vörös dresszünkön elmaradt nyarak
    Vérlódító, nagy forrósága izzik. Gyerekek,
    Félidő: 0:0. A vizek
    Okos erővel elöntenek mindent.
    Érzitek-e, hogy árad az idő? S a vér,
    Szép, ifjú vérünk lüktető lovak
    Módjára harmatos mezőn nyerit. Ma nincs,
    Ki áhitattal meg ne irigyelné
    Baráti jobbunkat, melyet
    Odanyujtunk a roskadó világnak.
    Félidő: 0:0; karcsu tagjainkból
    Hajbókoljatok ki cédrusok,
    Kövek, tüzek és elektromos álmok!
    Őrizzétek, mint kövér kisdedet
    Jövő nagy országlásunkat, ahol
    Szépek, tiszták és becsületesek
    Maradhatnak jó, gyönge társaink.
    Idegen autók taposnak el. Erős
    Kovácsok markában a vas
    Kipirul, mint a fiatal leány,
    Ha futva ér virágai közé. Mi már
    Meg sem tudnánk maradni, üldögélni,
    A távcsöves, kényelmes páholyokban.
    Egy pohár friss vizet s aztán tovább -
    Kedvünkre győzünk:
    Félidő: 0:0, gyerekek -
    Hátunk mögött a Szél, a Nap s az Isten!
    
    1925 ősze

      Pilóta

    Szép szál legény vagy, egy röpüléssel
    Magosabb vagy a magos madárnál.
    Csinos mesterség a tiéd, de az az enyém is.
    Szijjas nyergedben hátradülsz, nézed, hogy a föld elfordul kelet felé,
    Én meg hosszu seprűvel takarítom az egyesület poros termeit,
    Tagok se nyitják ilyenkor erős lökéssel sarkig az ajtót,
    Tárva áll az, a nap arany deszkákat nyujt be rajta.
    Papir is akad, hát lehajolok, derekamra dől a seprünyél,
    Ugy bámészkodik fölfelé és verset is írok,
    Azt se magamról, olyan egyszerü az életem.
    Szállj, csak szállj, én ügyellek téged, a rendőr is fölemeli
      szigorú fejét -
    Hegyes sisakja két szélén két torony karcsu póznáival -
    Nyujtott nyakkal futnak a lovak, a tejes kannák össze-kocódnak,
    Öt ujj között a fölnyujtott alma csillog.
    Te elröpülsz,
    A felhők gyűrődnek, mint a paplanod,
    Lassan te is megöregedsz, hosszu szakálladon átsüt a napfény
    S homlokod fölött az ég
    Lehorpad és földuzzad megint
    A fiatal lányok szagától.
    
    1925 vége

      Kovács

    Kovács, kovács, fölgyűrted jól az inget,
    aztán megemelted két szép gyereked és bemártottad a tűzbe.
    Most ott pirosodnak, ahol a fiatal madár!
    Meg ahol a sokkal nagyobb virágok, melyeket oda kéne
      tenni a házad elé.
    A nap is ott kél ha meglóbálod fejed fölött a kalapácsot
    s az üllő
    megcsendül belé, akár a dalolók szive.
    Ez a legkékebb tavon él, ahol a halak vert ezüst lelke nyugszik,
    este eljön tisztán, kéken, bekocog minden ablakon:
    Kalapálj csak, hiszen szépeket kalapálsz te!
    A juharfa is úgy nő, ahogy nagyot lépsz, fütyülsz és a
      homlokod megbököd!
    Te vagy a kovács és kikalapálod
    a virágokat.
    
    1925

dugo@szepi.hu