Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1926


        A csapat

      					    Gáspár Katának
      
      A dombon két gyerek tornyot rakott magosra a szép, puha sárból,
      Összedugták a homlokukat, nézték, fejük között elnyulva jött föl a nap,
      Lassan gurult föl a fatörzsön, vonta a csapatot arrafelé -
      Legelől a jóhúsú ifjak, kacagnak és két teli marokkal
        füvet nyujtanak föl az égnek,
      Meg a lányok, lányok - bő harmat gördül domboru melleteken,
      Cseresnye van a hajatokban, szaladtok és kezetekben lobog a szallag!
      Odadőltök a magos fának, vártok lihegve társaitokra,
      Akik komolyan lépdelnek mögöttetek, lenéznek és ugy mosolyognak -
      Erősek is a férfiak, vállukon jólcsinált csákány,
      Hegye úgy mozog, mint az inga, lépésre mozdul, figyelik
        jól az aggastyánok
      S közben-közben leülnek a nagy fehér kövekre, azok meg
        csöndben fölemelkednek,
      Szállnak lassan előre, mig ezüst fejük is rájahajtják,
      Aztán jönnek a friss halottak, átlátszók ők még, mint az ablak,
      Alvó fehér hal lebeg a törzsük közepén -
      Utánuk már a régebbiek, szép testükből nagy darabokat vetnek a bokrok alá
      S a csontvázasok kitárt karjukkal, piros madarak röpültek arra,
      Énekelnek a karcsú széllel, mely a port magosba dobja,
      Rajta átcsillognak zuhogó
      És frissen fakadt nagy, tömör vizek.
      
      1926. jan.

        A rák

      Nagy, ezüst halak árnyéka suhan a korállok fölött,
      Elhozzák nékem barnuló szined, gyönge fövényen lebeg tova,
      Megérinti a fáradt csigákat s azok csöndesen elalusznak.
      Én még sokáig figyelem a meduzák átlátszó világosságát
      S erős ollómmal utat vágok a moszatok közt, csengő karikák
        röpülnek föl a tiszta vizben -
      Amerre a legszebben csillog,
      Arra gyere.
      Sok akart dolgaimban néha
      Kis beteg csillagot nyujtok föl én a sugaraknak:
      Jól gondolj rám te is és ügyelj,
      Kertedben, hol a kagylók már nyitott szárnyakkal virágzanak.
      Páncélom erős áramok sodrában keményedik,
      Pirosságát legjobban te érted -
      Kék virágállat fénylik hátamon:
      A legfehérebb kavicsnál várlak...
      
      - Hullámok, szaladjatok gyorsan a dombról!
      A virágállat bő, lobogó szirmai közé
      Kövér falatokat hadd adogasson magosra
      A rák.
      
      1926. jan.

        Hivogató

      Röpül a rigó, röpül, megáll, lebukik a tó közepe fölött éppen,
      Növény várja tárt szirmokkal, levelei elsimulnak a viz szinében -
      Itt fáj, itt fáj - beszéli a hullám, azután elcsendesül szépen.
      Most már síma a felület, nyughatnak rajta a pártalan szeretők remegései,
      De azért csak mondják: Gyere már, gyer ide ki,
      Ne mosolyogj, mert szél ered, aztán ha föléhajolsz és belenézel,
        a tó is megtréfál majd téged.
      Gyere, gyere, majd meglátod, szép erős fiatalember áll ki
        a parton teelébed,
      Teleszívja magát kékkel, a bokrot frissiben átugorja,
      Tenyerét a vizbe meríti, domború mellét is meglocsolja,
      Aztán szerszámját fölemeli, jóhangú csengőket kalapácsol,
      A halak a partra jönnek, ott csillognak az ő dalára -
      Sok csengőt csinál s egy marékkal belekötöz majd a hajába.
      
      1926. jan. - márc.

        Csak a tenger jött el

      Melled két pólusa közt a kék sugár -
      A kötéltáncos álma áll azon.
      
      A felhő elfoszlott, hogy föllebeghess
      És én már túlsokat kerestelek -
      Nyugodt, mély vizek leheletével száll már az enyém
      S magányos, nagy fenyőmről hullong a jóhúsú toboz.
      
      S a legmagosabb füvek is kinőttek már a dombon,
      Szivükben szép, zöld tüzek égnek,
      Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
      S az Úr
      Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
      Ott áll az útjuk végén...
      
      De én nem vagyok fáradt, kedvesem -
      Csak a tenger jött el a küszöbömig.
      
      1926. jan. - márc.

        (A szeretők hallgatva álltak...)

      A szeretők hallgatva álltak,
      A tóban elrejtették szivüket
      S megbeszélvén a hullámokat,
      Széjjelváltak.
      
      Most már kimehetsz a partra,
      Kinálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
      Nagyot szaladhatsz -
      A tóból minden kanyarodónál
      Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.
      
      1926. jan. - márc.

        Acélgömb föl, föl! Emelkedj!

      Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
      Lassan, csillogva, kéményem ormáról - emelkedj!
      
      A magos virág szirmaiból véled száll föl Isten elvesztett koponyája,
      Fönnsíkok fagyott zuhatagja zokogva indul néked -
      Ki gurul most végig rajta roppant hurjait zengetően?
      
      Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
      Körben térdeplő elefántok irányozott ormányai fölött: emelkedj!
      
      Minden szépen füttyentő vonat beleragadt az alagutakba,
      Vén gőzök buggyannak a kátrányfolyam buktató medrén -
      Dühödt ebek terelik ott a bús hullák keserű nyáját.
      
      Ki az esőt sötét barlang odvából vigyázza,
      Kedves annak az árva ég vakságot dobó dördülése -
      Minden villám feléd cikáz és benned hal meg -
      Acélgömbbe tömíttetett egyedülvalóság,
      Emelkedj!
      
      1926. jan. - márc.

        (A kelő korongba hajítom...)

      A kelő korongba hajítom heggyel
      Vadbika vörös húsán kalapált gerelyét a fiatal szűznek.
      
      Most indulsz el, hogy hazavezettesd falaimat -
      Változó árnyékaim ittmaradnak elhagyott hűvösében.
      
      Érzed a viharszellőt, az egymáshoz közelre bujtogatót?
      A tétetett város előtt bosszúsan köszörűli csorbított szerszámait.
      
      Most indulsz el, hogy új földet találtass magvaidnak -
      Kövér gyerek alatt sem törik ott ketté a faág,
      Leveleivel fölfogott kötényed ráncait igazítja.
      
      Bontsam-e hát a felhőket magosba érő térdeimről?
      Fektessem-e már szivünket egymásra a patak fehérlő kavicsain?
      
      Melledet két domb őrizze kétoldalt,
      Gyönge, kifejtett szádat marék érintetlen cseresnye óvja!
      
      1926. jan. - márc.

        Dalocska

      Mikor a szeretők veszekednek
      akkor hajlongva magasodnak,
      mikor a szeretők ölelőznek
      akkor a földdel elsímulnak.
      
      	Énekeljünk -
      	haja ha!
      	Bömbölődjünk -
      	böm-böm-böm!
      	Susogjunk, hogy
      	sususu -
      	üss egyet a
      	hátamba!
      
      1926. jan. - márc. / 1928

        (Pucér csapat dobog...)

      Pucér csapat dobog a dombon,
      Keresztülgázol kertemen.
      Belénevetnek kutamba,
      Hogy kékje nyugtalan legyen.
      
      Szépek, erősek, egymás húsát
      Jóltépett lombokkal verdesik -
      Ugrándozzatok csak magosra
      S a friss széllel
      Gyertek el ujra kertemig.
      
      1926. ápr.

        Kopogtatás nélkül

      Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
      de gondold jól meg,
      szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
      
      A kancsóba friss vizet hozok be néked,
      cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
      itt nem zavar bennünket senki,
      görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
      
      Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
      ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
      melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
      ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,
      hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
      
      Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
      de gondold jól meg,
      bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
      
      1926. ápr.

        Erősödik

      Pillantásomtól az almák pirosodnak és gömbölyödnek,
      térdigérő erős búzában henteregnek a fiúk, a lányok.
      Én a magos fa ágán ülök, lelógatom a lábomat,
      kacagásuk fürtjeimet megbodorítja.
      
      Nem tudják ám a leányok, hogy én mennyire kedvelem őket.
      Akkor szaladvást jönnének el, sokszázan gyűlnének össze itt körülöttem,
      én meg a zöld leveleket két marokkal szórnám hajukba,
      hanem előbb még minden szálat futtában is kétoldalt megcsókolnék.
      
      Erősödik az ág alattam, erősödöm én is a világon,
      sokaggancsú szarvasa hátán egyszer csak megérkezik a meztelen leányzó.
      Akkor indult el, amidőn anyámra szememet fölnyitottam,
      huszonegy éve már,
      hogy elhagyta értem az erdőt.
      
      1926. ápr.

        (Beteg vagyok...)

      Beteg vagyok, 3 napja nem láttam senkit, a szomszédasszony
        tejes köcsögöt állított asztalomra,
      Nem halhatok meg, nem szabad, mig meg nem találtam a tisztaságot,
      Nem tudom még, milyen lehet, szeretném, ha sok haja volna,
        én a hajat kedveltem mindig,
      Beletúrnék az ujjaimmal, de csak vigyázva,
      Belevesznék egészen végül s jószagától nyujtózkodva ott elaludnék.
      
      Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.
      
      Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul
        az eltünő csapat után,
      Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben.
      Hűvösödik,
      Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.
      
      1926. ápr.

        (Anyám meghalt...)

      Anyám meghalt, most nem tudom, hogy viselkedjem vele szemben,
      Megfoltozná kabátomat, megnézné milyen szép vagyok meztelenül,
      Még soha senkise látott meztelenül!
      A parasztok learattak, kis padokon várják a halált -
      Poloska marja álmainkat, tányérunk csak falakra való,
      Csak egy csöpp vajat adjatok kenyeremre.
      De jobb ebédet akarunk, hogy jobbak legyünk,
      Több pár cipőt az ágyunk mellé, hogy többek legyünk:
      A híd lassan kijön a ködből, a túlparton szuronyok állnak -
      Itt az olló, ott pedig a szövendő szövet -
      Mire várunk?
      
      1926. ápr.

        Mégis elveszem

      Ballagok lassan hazafelé,
      Vert hadak futnak hazafelé -
      Nem volt énnékem feleségem,
      Vár rám nagyon a feleségem.
      
      Elébem jön, szemével mondja,
      Elfut tőlem s zendítve mondja:
      Simogassál meg, édes uram.
      Bosszús tüzeddel verj meg, Uram!
      
      Kis küszöbén kicsit megállok,
      Magos szivén zengve megállok.
      Könnyel takarja el csókját.
      Lábam elé teríti csókját.
      
      Köréje rejtő erdő száll le,
      Énkörém égő erdő száll le.
      Igy vesz el engem diadallal.
      Mégis elveszem diadallal.
      
      1926. ápr.

        Páncélvonat

      Kigyulladt a repülőgép a világ alatt.
      A zengő sziget
      Érthetetlen módon elúszott.
      És két fiatal szerető
      Még mindig keresi
      A boldogságot.
      Minden gyűlöletem a feneszép jövőnek -
      Miért késik a vas-szagú,
      Mikor annyira várom!
      Az összecsődített házak letérdeltek,
      Csak a legkarcsúbb torony követelőzik,
      De nem büszke a városra többé.
      Nem ejti le fáradtan harangját,
      Egy elfeledett bús alagútból
      Kiront még zúgva a páncélvonat,
      Ütegeiben tömített fények -
      Az én pazarolt, sok szép erőm.
      Mint a legnagyobb,
      Legmegkivántabb szerelem,
      Vagyok számító; kíméletlen;
      És erős.
      
      1926. ápr.

        A mennyei páncélvonat

      Éjjel,
      Mikor a fáradt harcosok őrt állnak az épülő kapu előtt,
      A leggyötörtebb tompán a földre puffan,
      Szive kifuttatja a vágányokat
      S a fények szédítő pályaudvaráról
      Kirobog a mennyei páncélvonat.
      
      A páncélvonat megdördül haraggal,
      De csak a pávák hallják s kitárják rá farkukat kénytelen
      S a fiatalok vérébe zuhog
      Ütegeiből a szerelem.
      
      Mert küzdeni kell a halálban is:
      A fáradt élet nem bír minden harcokat -
      Mikor még friss eleven voltam,
      Mért nem akkor zúdultál szivemből
      Jobbharcú, mennyei páncélvonat!
      
      1926. ápr.

        A világ ha elbujdostat

      A világ ha elbujdostat
      Csak visszahív harangozni.
      Elbujdosott harangozó
      Csak visszajön harangozni.
      
      Ha visszajön meg is bánja,
      Elbúcsúzhat harangszóval.
      De ha tűz van megint jöhet,
      Megint jöhet harangszóval.
      
      Aztán egyszer nagy ünnepkor,
      Mikor keresik halálra,
      Visszajön még harangozni,
      Harangozni, de halálra.
      
      1926. ápr.

        Pohár

      A pohár friss, tiszta növény,
      A mezőn csillog és a harmatcseppek rárepülnek.
      Ha egy kisgyerek poharakra néz,
      Halkan
      Megcsendülnek.
      
      A források szivén pohár nő,
      De az üvegesek sem tudják eme titkukat.
      A lányok és fiatalemberek
      Mindig összetévesztik poharukat.
      
      Összevétettem egyszer én is,
      Nékem azóta ízes vízzel pohár nem akad,
      Pedig a szomjan haldokló madár
      Észreveszi az ég mögött a sok szép poharat.
      
      1926. ápr.

        Virágos

      Virágos fák közt ballagok,
      Feleségemhez ballagok,
      Kinő a földből már a nyár,
      Feleségemmel vár a nyár.
      
      Fényekkel ott a küszöbön,
      Szívemmel ül, mint küszöbön,
      Komoly örömmel énekel,
      Erős urának énekel.
      
      "Neveltem kövem patakon -
      Ne bujdosódj már patakon -
      Csobogott nap mint nap a víz,
      Tiszta már kövem, mint a víz.
      
      Sokat kerested, tiszta vagy,
      Tornyunkat rakni való vagy;
      Lakom szivedben, én uram,
      Gyere már haza, én uram."
      
      Hivj csak, hivj, kedves, én megyek,
      Zászlókkal, zenékkel megyek,
      Mikorra kedved könnyet ér,
      Akkorra urad odaér.
      
      1926. ápr.

        Bődülj torony

      Kardhegyen pörg a világ.
      Háborúság a hitem.
      Szépekkel, nagyokért -
      Nincsen jobb a csatánál!
      
      Behúnyom a szememet:
      Ki rúg belém nagyobbat?
      Kacagok, nyilt a szám:
      Ki dúg békát beléje?
      
      Tréfás koldús a világ.
      Bot volnék a kezében.
      Földbe szúr - virágzom:
      Inkább hajít a tűzbe.
      
      Bődülj torony, rohanj hát!
      Fusd ki magad kedvedre!
      Szépekkel, nagyokért -
      Hiszen ugyis visszajössz.
      
      1926. ápr.

        Érted haragszom, nem ellened

      Mikor fölkél a nap,
      a sosem haragvók hajától eltéritődik a harmat,
      ne bántson téged az én haragom soha, kedves.
      
      Sokszor gondolok nagy futós terekre, ahol lehet el kell majd esnem,
      az árbocfaragók árbocokkal jönnek oda tömött sorokban,
      
      és győzvén ott, égnek hajítja hatmillió vasas az ő csengő szívű kalapácsát.
      Szerszámok égi viharába
      csókjaidat hadd viszem én is el oda kedves.
      
      Észre sem veszed hogy kihúzom magam, mikor a jövőről szólok,
      ha akarod, hát csak ama városdaloló győzelem után térek meg hozzád,
      vagy majd a pékek összekötik kenyérvető, jó lapátjaikat,
      végigfektetnek rajta engem és lehajtott lisztes fővel elhoznak
        lassan az ágyadig.
      
      Érted haragszom én, nem ellened,
      nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
      erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.
      
      1926. jún.

        Jut most elég virág

      Ha ki erős ember, erős az ő dolga,
      vagyok én a magam búsultató dolga.
      Kaszát kalapáltam s vittek háborúba,
      menjek hát, kaszával, menjek háborúba.
      
      Erős az én szívem s vagyok éhes, rongyos,
      nem akarok lenni én már éhes, rongyos.
      Inkább akarok csúf, tapodott holt lenni,
      méginkább új rendben sorsom ura lenni.
      
      Csúf halottak sírja kivirágzik szépen,
      csúf halottak sírja csak besüpped szépen.
      De ki győzésig élt, följebb jut virága,
      szabad szeretőknek eljut a virága.
      
      Jut most elég virág majd a szabadoknak,
      tetszik is akkori finnyás szabadoknak.
      Tetszhet is: ma harc az igazoknak rendje
      s igazok harcának győzelem a rendje.
      
      1926. jún.

        (Csodálkozó bogarak közt...)

      Csodálkozó bogarak közt lépkedek bátran,
      Ha felhő volnék, szárazságban járnék csak erre,
      Elkerülném a kirándulókat, összeszedik ők a papirt, nehogy
        jövőre eső legyen,
      Viseltes ruhájuk alól forró testük felesel a siető nyárral,
      Hétnapravalót játszadoznak és egy bujtató lombról
      Feledékeny madár figyeli
      Az örömüket.
      
      A lányok szagos lépte nyomán kibútt ez az ártatlan kavics,
      Ez a kavics nem József Attila és a fű se, én se vagyok az,
      Én a barátja vagyok itt mindennek, tenyeremben a jó dió
        háládatosan roppan ketté,
      A belékevert szalmaszálat hajamból vigyázva kihúzza az ág -
      Mező, mező, szaladtató, akár a kedvesem termékeny karjaival,
      Téritő lengésű szoknyájával a fiatalemberek élén jár ő,
      Minden szagodat néki adtad, virágozzunk most hát nélküle.
      
      Te rengeteg,
      Ég felé fordított paizs!
      
      1926. jún.

        Szeretők lázadása

      Eljön az az éjjel, melynek
      minden csillaga szívig ég el.
      Föllázadt szeretők szaladnak
      lobogó hajakkal, zenékkel.
      
      Nótázva hozza mind a partig
      görnyesztő piros drágaságát.
      Megtárul morogva a tenger
      s kincseiket mind bedobálják.
      
      - Győztél, eljöttünk szerelemmel,
      ízedet visszahoztuk néked,
      nosza fogadd bilincseinket,
      kötözd be fájó szívverésed.
      
      Nosza fogadd hát koronánkat,
      a harangot, sapkánkon a csörgőt,
      egy zacskó lisztünk s egy marék
      elbúsult, ragaszkodó szöllőt.
      
      Fogadd most-tépett ágainkat,
      vedd jólcsinált szerszámainkat.
      Fogadd seprőnket, tányérunkat,
      de ágyunk helyett, nesze, magunkat.
      
      S füstölgő, parazsas homlokkal
      fiúk és lányok leguggolnak,
      fölöttük reszketve ereszkednek
      pártalanul nagy, teli holdak.
      
      S a víz a sok vad ajándéktól
      kijön értük, elönti őket,
      hanem hiába zúg, zúgása
      erősbíti az éneklőket.
      
      A lányok dalát: Tenger vagyunk,
      keserű só vagytok ti bennünk -
      a fiúk dalát: Partok vagyunk,
      keserű tenger vagytok bennünk. -
      
      S a víz habzó, kibomlott kontyán
      ragyogó holtakat ringat csengve
      és háborogván emlékezik
      az elcsöndesült szerelemre.
      
      1926. jún.

        (Mindig jótanácsot sziszegnek...)

      Mindig jótanácsot sziszegnek
      S még ifjú hülye akad ezeknek
      Az óvatosaknak, kopaszoknak,
      Nagyhasú, huncut okosoknak.
      
      Ha messzehangzón fölbúg a mellem,
      Törvényt tesznek szeretők ellen.
      S pénzzel - mig mennyégre tanítnak -
      Minden szép lányt elkaparítnak.
      
      Hogy kell rohanni, magyarázzák
      A köszvényes lábú strázsák.
      S mutogatva sok vacak érmet,
      Győzelmeinkről lebeszélnek.
      
      Szopós isten pelenka-lenben -
      Fenék szültek meg a szivemben:
      Kölyökséged örökidőnyi,
      De végül is föl kell már nőni!
      
      Akik kályhánál sosem ültünk,
      Kell, hogy egyszer mi is befütsünk!
      Megsütjük mind az okosokat,
      Legelőbb is: a kopaszokat.
      
      1926. jún.

        Hangya

      A bábok között elaludt a hangya.
      Szél, a bábokat most el ne fúdd!
      Különben jó az is.
      
      Kis, fáradt fejét csillámokra hajtja
      és alszik véle csöpp árnyéka is.
      
      Egy szalmaszállal fölkelteni szépen!
      De jobb, ha már indulunk haza
      erősen beborult - -
      
      A bábok között elaludt egy hangya
      és - hopp - egy csöpp már a kezemre hullt.
      
      1926 nyara

        Hajad az ujjamé...

      Hajad az ujjamé, a szoknyád alatt
      Ámulva búvik a szivem
      S zizegve hull a naptár levele.
      
      Vén küszöböm sír, mint a gyerek
      Amikor jössz, hogy többször gyere.
      
      Erős csapatban régi napjaim
      Elfúlva rágják a fülem -
      Bennünket mért nem csókoltál belé?
      
      És nem értik, hogy sápadtak, buták,
      Hogy fényük nem lehet a szemedé!
      
      1926 nyara

        Ülni, állni, ölni, halni

      Ezt a széket odább tolni,
      vonat elé leguggolni,
      óvatosan hegyre mászni,
      zsákomat a völgybe rázni,
      vén pókomnak méhet adni,
      öregasszonyt cirógatni,
      jóízű bablevest enni,
      sár van, lábujjhegyen menni,
      kalapom a sínre tenni,
      a tavat csak megkerülni,
      fenekén ruhástul ülni,
      csengő habok közt pirulni,
      napraforgók közt virulni -
      vagy csak szépet sóhajtani,
      csak egy legyet elhajtani,
      poros könyvem letörülni, -
      tükröm közepébe köpni,
      elleneimmel békülni,
      hosszú késsel mind megölni,
      vizsgálni, a vér hogy csordul,
      nézni, hogy egy kislány fordul -
      vagy csak így megülni veszteg -
      fölgyujtani Budapestet,
      morzsámra madarat várni,
      rossz kenyerem földhöz vágni,
      jó szeretőm megríkatni,
      kicsi hugát ölbe kapni
      s ha világ a számadásom,
      úgy itt hagyni, sose lásson - -
      
      ó köttető, oldoztató,
      most e verset megirató,
      nevettető, zokogtató,
      életem, te választató!
      
      1926 nyara

        Táncba fognak

      Ismeretlen érveket ki győz
      bús fejével bizton birni le!...
      Már hajóra szállok, elmegyek,
      egyszer aztán észre is veszik,
      hogy hiába főtt a jó ebéd
      és hiába szólnak énnekem,
      nem hozok a pincéből szenet.
      Majd a rendőr elgondolkodik,
      hogyha csillagos, nagy este lesz
      s nem kószál az utcán senki sem.
      Érzik majd a lányok is nagyon,
      hogy nem annyi szem néz hosszasan
      vízben hajló nád-lábuk után,
      de csak összekacagnak megint,
      táncba fognak valamennyien
      és vidáman elénekelik:
      
      	annyira szerette
      	kedvesét eme,
      	hogy hajóra szállt s az
      	elsüllyedt vele.
      
      1926 nyara

        Négyen ugrottunk vízbe

      Négyen ugrottunk vízbe. A habok
      Szivünkben zúgnak, zubognak, fehér
      Tarajuk lobog, mint kigyulladt zászlók.
      Barátaim, szép, tiszta, hűsitő
      Nagy lángokat kavartunk a nyugodt
      Vizekből, melyek bátor vágyaikkal
      Dallal vonulnak roppant hegyfokok
      Istenünk-rakta tornyai alatt.
      Az áldott anyaföldet más ki vinné
      Friss karjaiban, testében, szivében,
      Ilyen erőt-foganó, tiszta nászba?
      Ki fojtaná el borus könnyeit,
      Bús sóhaját az árva panaszoknak,
      Hogy szivében fájóra földagadjon
      Minden, mi Istendicsérő, derék,
      Emberben-bízó cselekedet volna
      Az új kapuk gyémántos fordulóján?
      Ki maradna még komoly és erős?
      Ó maradjunk is erősek nagyon,
      Ha majdan eljön bensőbb rokona
      Erőnek, földnek, víznek, tisztaságnak,
      Elporló emlékünk fölött ne hallja
      Bús szózatát az igaz kritikának:
      Elfordult arccal vették be a földek,
      És némán vették vissza a vizek,
      Kik az erőt: A földet izmaikban,
      S szivükben a háborgó vizeket
      Egy gyönge korban gyáván megtagadták.
      
      1926 nyara

        Jut az ember

      Jut az ember két virághoz
      egyik jön a kalapjához
      a másikat odaadja
      mindakettőt elhervasztja
      
      nekibúsul hidon ballag
      fölszól a víz - le nem csallak -
      s ő valamijét leejti
      aztán azt is elfelejti
      
      nevet s vacog - esteledik
      vizen a hab sebesedik
      karjára dűl el is alszik
      de csak jobban sötétedik.
      
      1926 nyara

        Csengő

      A csengetyűcsinálást
      Felfedezni csak az tudta,
      Aki kedvese kék szemét
      Elfeledni sohasem tudta.
      
      A fákon megszólalnak a csengők:
      Valaki megérkezett.
      A hajnalnak is sok csengője van,
      A hajnal
      Fiatalasszonyok szivéből keletkezett.
      
      Egy bosszus leány
      A bokrok közé dobta csengőjét
      S most halványan figyel az elveszett csengő szavára.
      S egy gazdag úr
      Csengőt akasztott szolgája nyakába.
      
      S a csengőszó
      Néha átszáll a szolga álmán.
      Ha nem volna csengő akkor én magam
      Kitalálnám.
      
      1926 nyara

        Feleségem

      		1
      
      Engem küldtek mindig boltba gyermekkoromban
      Az ostobák engem nevettek mindig jobban
      Én a feleségem megtaláltam.
      Az én feleségem szeme hűs akár a gyógyszertárak
      És mint a harmatos dombok melyeket hegyes galambok körüljárnak
      Az én feleségem patak mélyén neveli csókjait olyan tiszták.
      Van-e valami fölmutatandó frissebb a most vágott almagerezdnél?
      Van-e valami erősebb a tűzvészben fennhangon éneklő sziveknél?
      Vasasok én mindig pártoltalak benneteket
      Állítsatok magos szerkezetet
      Az én feleségem alá.
      Én a feleségem megtaláltam
      És most az uccára kimegyek
      Lássák meg az én arcomat a komor kapuk
      És nyiladozzanak és örüljenek.
      
      		2
      
      Ki az akinek szomjúságára az ivóvíz zavara leülepszik?
      Ki az aki komiszok közt igazat tesz a szépségével?
      Az én feleségem nógat engem:
      Nosza keress kenyeret hamar a te két karod erejével.
      Az én feleségem nevet engem:
      Nosza fuss kalapod után míg a szoknyám legszebben lobog...
      Az én feleségem igazán nagyon szép
      Összecsókol munka után ha megmosdatott.
      Gyere kedves
      Erre jönnek barátaim - a mi esténk összehozóan holdas -
      Kinyitom én az ablakot a szebbiket hogy te eléjük kihajolhass.
      
      1926 nyara

        Végül

      Kazánt súroltam; vágtam sarjat;
      elnyúltam rothadt szalmazsákon;
      bíró elítélt; hülye csúfolt;
      pincéből tódult ragyogásom.
      Csókoltam lányt, aki dalolva
      ropogós cipót sütött másnak.
      Ruhát kaptam és könyvet adtam
      a parasztnak és a munkásnak.
      Egy jómódú leányt szerettem,
      osztálya elragadta tőlem.
      Két naponként csak egyszer ettem
      és gyomorbajos lett belőlem.
      Éreztem, forgó, gyulladásos
      gyomor a világ is és nyálkás,
      gyomorbeteg szerelmünk, elménk
      s a háború csak véres hányás.
      S mert savanykás csönd tölti szánkat,
      szivembe rúgtam, ordítson már!
      Hogyan is hagyna dolgos elmém
      feledtető, de bérdaloknál.
      Kínáltak pénzt nagy sok bosszúmért,
      pap mondta: Fiam, szállj az úrhoz!
      S tudtam, ki üres kézzel tér meg,
      baltát, kapát meg köveket hoz.
      Villogó szívű, győzni bíró
      vagyok, kinek kell legyen kedve
      igazat tenni, pártot állni,
      ím, e szigorú emlékekre.
      De emlékhez mi közöm nékem?
      Rongy ceruzámat inkább leteszem
      s köszörülöm a kasza élit,
      mert földünkön az idő érik,
      zajtalanul és félelmesen.
      
      1926 nyara / 1930

        Esik

      		1
      
      Esik esik -
      a por nedvesen reszket életünkön -
      
      csattog, dörög -
      dörömbölnek - hallod? - a szivünkön!
      
      Meztelenül
      futni futni
      tárt karral futni egy erdő felé - - -
      
      esik esik -
      kis tenyered
      mért tartod ki a menykő elé? - - -
      
      A szél hozta -
      a szél
      hangosan kacagó lányok
      bontott hajából zudulva lebeg - - -
      
      recsegve jajdulnak az ágon
      hibás-szivű száraz levelek.
      
      		2
      
      És szoknyád szagát is akarom tőled
      s te csókolsz, ütsz és sohase vársz -
      hogy tisztulhatna meg hát a szerelmem,
      ha látlak, hallak, hogy szólsz és hogy állsz -
      nézd, fáj a homlokom az ütközéstől
      és fáj, hogy elmulik ez a fájás,
      mert bomlott melled varként rátapad
      s elfordult szemmel hiába tépem róla,
      ne félj, nem gyógyul, csak tovább szakad - - -
      
      s hiába bánkódsz,
      az igazak lehelte felhő
      nem segít a te könnyeiden -
      az én szememmel kell kisírnod mindent,
      hogy érted el ne pusztuljon szivem!
      
      		3
      
      És isten lábánál ülünk le együtt,
      te kettős melled bontod összecsengve,
      ő elhalványul, én közönnyel nézem,
      hogy két lélek mellettem újra gyenge,
      hogy szivemben csak kerestétek egymást,
      akik ágyamban találkoztatok - - -
      
      de úgy mondom csak a közönyt s az istent,
      mert bús fennszóval sírva rothadok.
      
      		4
      
      Hullj eső hullj és öntsd el e világot,
      mely ilyen nőkkel verte meg magát,
      ki védené azt bicskával szurom le,
      a történelem ha parancsot ád.
      S bár piszkos vagyok már a nagy jövőre,
      ott leszek én a barrikád előtt -
      az új szeretők, sárgák és fehérek,
      ne lássanak mint gyönge szenvedőt.
      Találkozzanak vágyó testemen
      Sanghajtól Wienig, Chikagon keresztül,
      csak mosolyogjanak ezen a versen,
      melyben meghülyült korunk kínja rezdül.
      Szabad közösség, jöjj, feléd megyek,
      néném könnyei feléd hullanak,
      mind szenvedünk s nagyon kiérdemeltük,
      hogy megérjük már néhány napodat!
      
      1926 nyara - 1927 vége

        Szocialisták

      Fájás, nyomor és jóság hajtott össze,
      Erős búzában gázolunk, kedves fegyverünk böködi tomporunkat -
      Kedves fegyverünk, böködd csak szüntelen tomporunkat,
      Hadd tudjuk meg újra és újra - nem győzünk semmikép véletlenül.
      
      Nem sietünk, erősek vagyunk, tudjuk, kit miért állítunk törvény elé.
      Tanácsot állunk a dombon, gyönge fürjek, nyulak búnak
          meg nyugodtan lábainknál -
      Elmegy fölülünk a felleg, hogy észrevehessünk minden idegen repülőgépet.
      
      Te délre mégy, te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs!
      
      1926 nyara [?]

        Engem temetnek

      A pap mosolyog és derűsen
      gondtalan üdvű istent dícsér.
      Darazsak dongnak s poros úton
      végig zümmögő gyásznép kísér.
      
      Egy barna és ijedt leányka
      ablakhoz nyomja orrocskáját
      és papája a pipaszárral
      megveregeti farocskáját.
      
      S harmatos füvek gyenge ízzel.
      A fákon hajnali pirosság.
      Lombok zizegnek, szöcske ugrik,
      a pókok hálójuk foltozzák.
      
      Emlékem egyre merevebb lesz.
      Valaki rábök homlokára,
      síromig setteng s jó kutyámat
      nem uszíthatom többé rája.
      
      1926. aug. / 1928

        Két vers, kertről

      		1
      
      Új borzongást gondolt ki a kert
      hozzámvalót és énekeltetőt
      tudott engem és öltöződve várt
      és én szívét még nem láttam előbb
      
      legszebb fáit dombra küldte fel
      hogy zúgjanak ha kél a homlokon
      s vízig hajolva mosták gyökerük
      kik elémjöttek völgyi útamon
      
      völgyi úton érek égbe én
      de ezt a dombot én nem engedem
      elpusztíthat már választott veszély
      itt pusztul el a kert a szívemen.
      
      		2
      
      Szeretem és szeretnek nagyon
      szőke ajándék hibás uzsora
      csengő habok s a tompa por de már
      por nem szállhat a szívemig soha
      
      tükröm mögé faháncsot teszek
      kirakom fűvel: itt járt valaki
      hajába szalmaszálat fútt a szél
      és itt egy ág vigyázva húzta ki
      
      most meg elmegyek a fák közé
      az erősök pálcáját letöröm
      három virágot ütök el vele
      hogy illatozzanak az övömön.
      
      1926. aug.

        Az oroszlán idézése

      Volt fogam közt már szivar,
      csuklómban megállt a kés,
      mosdatott habos vihar,
      alvó számba szállt a légy,
      néni szunnyadt ágyamon,
      szépet álmodott szegény.
      Tiszteltek, ha vért köhögtem,
      mégse köptem hóba én.
      Voltam vonító kaján:
      halljunk hát nevetni holtat,
      vagy a holt is él talán?
      Erre ittam jó borocskát,
      rágtam főtt malaclapockát,
      kezet fogtam balkezemmel,
      megpöngettem szemfogam,
      isteneim mind eladtam,
      ez a ruha másé rajtam,
      kereshet pipogya ember,
      az én megnyurgult szivemmel,
      tükröm mögött szerelemmel,
      oroszlánra várok én - -
      
      Első ízben cipőm fényét
      kényesítse bús sörénye,
      másodízben cirógasson,
      körme torkomat kitépje,
      behunyt szemmel végignyaljon
      harmadízben az ágyamon,
      pártalanul és üvöltve
      őrizze a ravatalom.
      
      1926 ősze [?]

        Kultura

      A virág elfáradt már szagosodni.
      Unta,
      hogy mifenének tettük asztalunkra.
      S igyekezett árnyékot vetni,
      nagyobbat, mint a kertben
      s elfáradt, mikor nem néztünk oda.
      
      De észrevettem.
      
      1926 ősze [?]

        Anyám a mosásban gyászkoszorú

      		       Hirsch Albertné asszonynak sok szeretettel
      
      Anyám meghalt, most nem tudom, mit tegyek véle,
      a bögrét két kezébe fogta,
      egy vasárnap, ugy estefelé, csöndesen elmosolyodott,
      akitől virágot kapott, nem volt anyakönyvi lapja még a házmester sem látta,
      ha Kínában él, őt küldik el a sárkányokhoz,
      de ő föláll,
      a sárkány messze lakik tőlem, kis rizsemért most hazafutok
      gyászkoszorúm is megfonom helyettetek.
      
      Megfoltozná kabátomat, megnézné milyen szép vagyok meztelenül,
      még soha senki se látott meztelenül,
      a mosásban kicsit meggörnyedt,
      én nem tudtam, hogy fiatalasszony,
      álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki.
      
      1926 ősze [?]

        (Aludj...)

      Aludj
      egy fáradt vén fa fölrepült és elpihent a legkönnyebb felhőn
      a vízcsepp lábujjhegyen gurul reszkető szíved fölött
      szeretném ha kócsag lebegne mosolyodban
      hó hull
      komoly fekete medvék vonulnak
      én nem tudom hogy férnek el kicsi tavaszi szobánkban
      nem is rád gondoltam tavaly mikor hirtelen fölgyógyultam
      amerre jársz jószagú friss fehérnemű lebeg a fejed fölött
      könyvek hallgatnak köröttünk
      nagyon örülni nem szabad vigyázz
      a halott virággal legyezlek melyet hajadból nekem adtál
      
      1926 ősze [?]

    dugo@szepi.hu