Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1928


        Két dal

        Éji dal

      Néhány éjjelre, padra, kőre,
      adjatok nékem fekhelyet.
      Én nem vagyok jó gazda ökre,
      se lány, se bolha, se beteg.
      
      Jusson a néniknek nagy bögre,
      szerető mindnek, ki szeret -
      áldott, mert élek én örökre,
      aki egy éjre eltemet.
      
      1928. márc. / dec.

        Dal

      Derűs vagyok és hallgatag,
      pipám is, bicskám is elhagytam.
      Derűs vagyok és hallgatag.
      
      Hopp, szél, fúdd szét e dalomat!
      Nincs senki, akire rámondjam:
      "Örömét lelte nyomoromban."
      Felhő valék, már süt a nap.
      Derűs vagyok és hallgatag.
      
      1928. febr. 10. / dec.

        Két vers

        K. S. + tbc-ben

      Elsirattam - sírni szabad -
      legjobb, sánta elvtársamat.
      
      Kevés jó csók volt a fején:
      harcos volt és cipészlegény.
      
      Dolgozott is, hallgatott is,
      mikor örült, topogott is -
      
      nem csinál már több lábbelit,
      szeretőt is talált pedig,
      
      harcos volt a teste-lelke,
      díszt: sortüzet érdemelne.
      

        A három kovács

      A három rettentő kovács
      halottunk sírjánál megáll -
      
      az egyik tüzet fujtató,
      hogy meg ne hűtse a halál.
      
      A másik tüzes, százkilós
      abroncsból glóriát csinál, -
      
      szoknyában van a harmadik,
      izzó gyereket kalapál.
      
      1928 eleje

        Munkások Kórusa

        A világ szakszervezeteinek
      
      A vekker nem tud semmiről,
      a munkásember bériről,
      hamar megfáradt férfiről,
      az asszonyok jó vériről!
      
      Csak két kezünk, sok gyerekünk,
      téglát és zsákot emelünk,
      óh - botor ellenségeink
      jövőjéért is szenvedünk!
      
      Óh kalapáljuk a vasat,
      mert a vas szíve meghasad,
      ha nem verjük ki rajta, mit
      embernek sírni sem szabad!
      
      Óh jó a jövőnek: jövőnk!
      Óh jó az ételnek: erőnk!
      Óh jó az igazságnak is:
      győzni fog mégis mivelünk!
      
      Nincs géppuskánk, se templomunk!
      Egy héten hatszor meghalunk!
      Mert nékünk jaj! jaj: széthuzunk
      és pusztulunk! és pusztulunk!
      
      1928 eleje

        József Attila

      Vidám és jó volt s tán konok,
      ha bántották vélt igazában.
      Szeretett enni s egyben másban
      istenhez is hasonlitott.
      Egy zsidó orvostól kapott
      kabátot és a rokonok
      úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
      A görög-keleti vallásban
      nyugalmat nem lelt, csak papot -
      országos volt a pusztulásban,
      
      no de hát ne búsuljatok.
      
      1928 eleje

        Nemzett József Áron

      Nemzett József Áron,
      szappanfőző, aki már
      a Nagy Óceánon
      szagos füveket kaszál.
      
      Megszült Pőcze Borcsa,
      kit megettek a fenék,
      gyomrát, hasát sorba,
      százláb súroló kefék.
      
      Szerettem Lucámat,
      de Luca nem szeretett.
      Bútoraim: árnyak.
      Barátaim nincsenek.
      
      Bajom se lesz többé,
      lelkemmé lett mindahány, -
      élek mindörökké
      gazdátlan és ostobán.
      
      1928 eleje

        Pöttyös

      Imhol őzike-lépésekben
      kis rüggyel szájában a lány.
      Bűvös fogam koppanva ejti
      megszolgált, kesere pipám.
      
      Ifjui kínokban szenvednek
      mind-mind a vénülő füvek.
      Emlékeznek: mikor is láttak
      szellőcske járású szüzet.
      
      Hopsza! fű leszek én ma este,
      görnyesztnek bíbor harmatok,
      ropogós, tűrő fű, amelyben
      új kedved is topoghatod!
      
      De pöttyös ruhádban, lobogván,
      ahogy látsz, itt hágysz engemet,
      s meg kell öntöznöm hűs csöbörrel
      a kigyulladó füveket.
      
      1928 tavasza

        Tószunnyadó

      Tószunnyadó békességgel,
      elülő végtelenséggel
      óvja szerelmem, ki adta
      s tenyerével megnyugtatta.
      
      Bajocskáimat felejtem,
      karddá nőtt bicskám elejtem -
      sáppadsz, kiáltó virággal,
      és ő dereng, csendes ággal.
      
      Szavad: nem értem, de sürgés.
      Szava: nem értem, de zengés.
      Nagyon szerethet már engem,
      megtür téged is szivemben.
      
      1928 tavasza

        Luca

      Menyasszony-mulásban
      szerelmem nő mogorván,
      üres szél a társam,
      gyenge szivem sodorván.
      Hétszámra hallgatok,
      meg se kérdem istenem -
      szerelmet mért adott,
      hogyha rossz a szerelem.
      
      Ahogy úr lelkemen,
      tán már istenkáromlás.
      Ez a bús szerelem
      szépnek jónak megromlás.
      Jércének éles kés,
      békés völgynek hóbika,
      hímeknek herélés,
      gyászlovaknak bóbita.
      
      S nem halhatok én meg,
      amig el nem érhetem,
      örökös kényének
      örökös életem.
      
      1928 tavasza

        Csüngője voltam

      Csüngője voltam én Lucámnak
      s ő rázott férfi s nő előtt.
      Fogyó kincsemül, én-mátkámnak,
      nem leltem nagyobb szeretőt.
      Megpattant, hűvös tűzhelyemhez,
      tejecskén nevelt életemhez,
      nem leltem másik szenvedőt.
      
      Nagyon kell, most hát Isten óvja,
      kis csorba bögréjét, szivem.
      Majd féltvén két kezébe fogja,
      hisz érte bánattal izen.
      Jó volt és rossz volt ő: embernyi,
      most nem jó s nem rossz, ám szeretni
      ma is lehet még szeliden.
      
      1928 tavasza

        Ringató

      Holott náddal ringat,
      holott csobogással,
      kékellő derűvel,
      tavi csókolással.
      
      Lehet, hogy szerelme
      földerül majd mással,
      de az is ringassa
      ilyen ringatással.
      
      1928 tavasza

        Lucához

      Lucám, hiába válok tőled,
      hiába vágok a mezőnek,
      baj mindenütt, mit szörnyű csép hadar,
      jobban busít sok búsuló magyar.
      
      Gulyáink, kik még terelődnek,
      üszökszagú szelektül bőgnek
      s a görbült, öreg számadó cseléd
      sóhajtva tolja hátra süvegét.
      
      Hátát jegenye támogatja,
      fáradt az is, de nem mutatja.
      Nem búg lombjáért, az jó földbe hullt,
      de az egen, hol alszik a borult,
      
      mindegyre keserűbben zörget.
      S köröskörül a megvert földek
      összemásznak, hogy motoz a setét,
      mind nyögve-súgva kéri istenét.
      
      Hijja van a legjobb kalásznak.
      Bosszús parasztok nyargalásznak,
      sírból jött lelkük dörgés, förgeteg,
      rongyos ködmenjük zsíros föllegek.
      
      Egy keserű nép sír belőlem,
      hát ne szeress, de ne félj tőlem,
      szövetség ez már, nem is szerelem,
      a kezedet add és kiáltsd velem:
      
      Orvosunk, szebb jövőnk szaladj hát!
      E bús nép ház előtti padját
      letörli: várnak komoly kurucok,
      míg pókos lovad mégis bekocog!
      
      1928 tavasza

        Tedd a kezed

      Tedd a kezed
      homlokomra,
      mintha kezed
      kezem volna.
      
      Úgy őrizz, mint
      ki gyilkolna,
      mintha éltem
      élted volna.
      
      Úgy szeress, mint
      ha jó volna,
      mintha szívem
      szíved volna.
      
      1928. máj. - jún.

        Virág

      	Mártinak
      
      Megőrized-e lángvirágom,
      mit kezem szivedre tűz?
      Heve: nyaram, s ő nyíló berkem:
      gyomnyi fekete tűz.
      
      Volt úgy, hogy nem volt füstgyomocska,
      de bokros mennyei jel, -
      a pokolvihar a virágzást
      tőle tanulta el.
      
      Tőle tanulta s fellegszirma
      fodrozva, rengve vonult,
      s mint jácintporzók, kihajolván
      villámival, lenyult.
      
      Szaggatta, tépte gyomocskámat.
      Harmatja jégeső,
      és megborzongva rája rázta,
      ki friss-nedvet leső.
      
      Most virágpora leheletnyi,
      és talán meddő korom,
      mely, ím, reszketve száll hajadra
      és gyászfátyolba von.
      
      Szeresd és viseld lángvirágom,
      mit kezem szivedre tűz,
      forró nyaram ő s csendes berkem:
      gyomnyi fekete tűz.
      
      1928. máj. jún.

        Gyász és patyolat

      A gyenge szűz, a patyolat
      már utánozza hajadat;
      barna, barna,
      mintha gyászolni akarna.
      
      A gyász, a gyász is megremeg,
      mintázza fején fejedet;
      barna, barna,
      mintha pirulni akarna.
      
      Örök gyász, örök patyolat
      irígyelik a hajadat.
      Barna, barna,
      mintha vérembe takarna.
      
      1928. máj. - jún.

        Tudtam én

      Tudtam én, hogy itt leszel közel -
      erre fordította kőfejét
      minden napraforgó és a lég
      salátánkat úgy borzolta fel.
      
      Mormolgattam: szoknyád szele ez!
      csermely: pipacsbúborral habos,
      aranyhalak raja benn a rozs,
      illanásuk mosolyodnyi nesz.
      
      Fürdőm vagy te, csengő italom.
      Karod hűs ár, melled kavarog,
      fülemben is csupán úgy csobog,
      hogyha lélegzel a vállamon.
      
      Zúdulj fogamra! parázsban remeg!
      Igyalak én, mert szomjas a halál:
      óriási korsó sör a nyár,
      habok rajta pufók fellegek.
      
      1928. jún.

        Gyereksírás

      Anyám melle tárula feléd, -
      erős valék mint az anyatej
      s ajkad közül sírva folyok el,
      édes fogad elejté csecsét.
      
      Mért nem ikertestvérem levél?
      Összebujnánk télen melegen
      s aranymoszatokkal fejeden
      kádacskámban velem fürdenél.
      
      Láttam én, míg száradt künn az ing:
      tátott szájjal büszkén szendereg,
      együtemre ringva két gyerek
      s halkan járnak vad szomszédaink.
      
      Óh, magamban vénít az idő!
      Hanyatt esett bogár búja ráz,
      kezem-lábam ríva hadonász,
      mint viharban ezer rózsatő.
      
      1928. jún.

        Gyöngy

      Gyöngy a csillag, ugy ragyog,
      gyöngyszilánkokként potyog,
      mint a szöllő, fürtösen,
      s mint a vizcsepp, hűvösen.
      
      Halovány bár a göröngy,
      ő is csámpás barna gyöngy;
      a barázdák fölfüzik,
      a bús földet diszitik.
      
      Kezed csillag énnekem,
      gyenge csillag fejemen.
      Vaskos göröngy a kezem,
      ott porlad a sziveden.
      
      Göröngy, göröngy, elporlik,
      gyenge csillag lehullik,
      s egy gyöngy lesz az ég megint,
      egybefogva szíveink.
      
      1928. júl. 6.

        Förgeteg

      A förgeteg fekete vadezüst;
      csattogó szivek árnya!
      Munkaruhám ő, szivemet hüvös
      hajlásaiba zárja!
      
      Ő mennyköves, virágos kalapot
      nem is csap más fejébe,
      csak annak, aki húzódik fagyott
      akác kemény tövébe,
      
      mint én s bár érez vasszuronyokat,
      melyek husába vágnak,
      behúnyva szemét rétjén szántogat
      egy jobb szikű világnak.
      
      Jó förgeteg, szerelmek dörmögő
      nagyatyja, csattos angyal!
      Bosszúinas, rajt piszkos kék kötő,
      mennyet letörlő ronggyal.
      
      Mert ez már nem a régi tétovás,
      a vénség tüsszentése -
      de helyettünk szakadt káromkodás,
      köpés a földre, égre.
      
      Az szülte, mikor rablót orditott
      a csősz, csatakba ülvén,
      sárga foga közt kikavarodott,
      a kastély ellen dülvén.
      
      Hogy két öklével hadonásza már
      az ősz varkocsu jobbágy -
      a csordában ha villámkutya jár,
      lábába mar a korbács.
      
      Vert-e már téged valaki, vihar?
      Ostorral kergetett-e?
      Sötét erődbe bujtál-e, vihar,
      úgy mint a szégyenedbe?
      
      Tartalmad vagyunk - robbanás-alak!
      Zászlós a dúlók rangján!
      Csettintek én! és felszólítalak,
      kínzottak hulló hangján -
      
      Te förgeteg, fekete vadezüst,
      parasztharag bográcsa,
      rotyogó mérget, engem főzz, nagy üst,
      és fordíts a világra!
      
      1928 nyara

        Pernyetáncra

      Te tűzkazal, mint pernye
      úgy röpködök körötted.
      Bicegve szállok édes
      kunkorgó száraidból.
      S hipphopp orrod hegyéről
      mosolygok rád, te drága.
      Subába jő az alkony,
      hüvös pipába fogja
      fickándó lángjaid, kik
      pofoznak jobbra-balra.
      Guggolsz már ugye, hékás?
      Ládd, lefejti magáról
      a bokor piros szoknyád,
      mit rádobtál, hogy vélem
      nyujtózva szemtelenkedj.
      Hát húzd be tüzes szarvad,
      feküdj a gyenge fűre.
      No majd be is borítom
      fehérrel barna szíved.
      
      1928 nyara

        Öreg minden

      Öreg itt minden, a vén vihar
      görbe villámra támaszkodva jár,
      tüskeszakállu rózsáknak dudál
      s velük totyog rossz lábaival.
      
      Öreg minden. A forradalom
      dobálni való hegyes köveken
      köhögve guggol s csontos keziben
      fillér fénylik: legszebbik dalom.
      
      Kezem mért nem átlátszó-öreg,
      hogy tapogatván arcom ráncait
      ölembe ejtném s aki látna így,
      hinné: szememből a könny pereg?
      
      Ifjuságom! oltáros korom!
      Juj, fickándozó, hüvös hal gyanánt
      az alkony hálójába reng a láng
      s békanyál lesz meghaló porom.
      
      1928 nyara

        Sok gondom közt

      Sok gondom közt veled vesződöm,
      bóbiskós szántón mérgelődöm
      s harmatos, dobogó dombokon
      szememre húzom a kalapom.
      
      Hosszúkat lépek s keserülvén
      legelgető borjak közt ülvén
      orrocskájuk is téged idéz
      s rózsás csülkökkel szivembe lépsz.
      
      Zsákom rádobom a bokorra,
      bottal ütök a virágokra,
      ordítok, ha szól a billegő,
      a folyóig szenved a mező.
      
      Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
      köténykéd lennék, ne tépj össze,
      dalocskád lennék, ne hallgass el,
      kenyérkéd leszek, ne taposs el.
      

        Klárisok

      Klárisok a nyakadon,
      békafejek a tavon.
      Báránygané,
      bárányganéj a havon.
      
      Rózsa a holdudvaron,
      aranyöv derekadon.
      Kenderkötél,
      kenderkötél nyakamon.
      
      Szoknyás lábad mozgása
      harangnyelvek ingása,
      folyóvízben
      két jegenye hajlása.
      
      Szoknyás lábad mozgása
      harangnyelvek kongása,
      folyóvízben
      néma lombok hullása.
      
      1928 nyara

        Az Édesanyjának

      Rajzás és nyüzsögés szivemben,
      széllé kellene kerekednem,
      ablakról ablakra szétfutni
      s függönyötökben elaludni.
      
      Jobbkezed csendes órazengés,
      balkezed télesti derengés.
      Örülök néked ködön át is,
      ledobnék érted pacsirtát is.
      
      Arcomat olajtól haraggal
      hányszor törültem zsákdarabbal!
      és nyálkás kosarakkal jártam.
      Engedd, hogy fátokat fölvágjam.
      
      Lábadhoz leülvén, simitsd meg,
      hulló hajamat erősitsd meg,
      szülőcském, fillérem aranyja,
      mennyezetemnek édesanyja.
      
      Szelid dörgésben, jó harmatban
      csurgóra húzott rossz kalapban
      nem fogok bolyongni már többé,
      űlök és mosolygok örökké.
      
      1928 nyara [?]

        Derengő rózsa

      Óh, köd a lelkem, ködben áll
      a rózsaszál, a rózsaszál.
      Papagáj-hajnal szállt fölötte,
      szárnyával hátba is ütötte
      és ő mosolygott, a balog
      s amikor csendes este volt,
      levelén megpihent a hold
      és tüskéin a csillagok.
      
      Derengő rózsa, szomorú,
      derekán szalmakoszorú.
      Derű, de bú a foglalatja.
      Tavaszom, hajnalom lakatja.
      Szerelmem atyja! el ne dülj!
      Bár reszketésre született,
      böködik nagycsontú szelek,
      hópelyhek zümmögik körül.
      
      1928. szept. 12.

        Mióta elmentél

      Mióta elmentél, itt hűvösebb
      a sajtár, a tej, a balta nyele,
      puffanva hull a hasított fa le
      s dermed fehéren, ahogy leesett.
      
      A tompa földön öltözik a szél,
      kapkod s kezei meg-megállanak,
      leejti kebléről az ágakat,
      dühödten hull a törékeny levél.
      
      Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
      két melled óv meg észak s dél felől,
      a hajnal nyílik hajam fürtjiből
      s a talpamon az alkonyat ragyog!...
      
      Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
      világ, kóró virágja, messziség.
      Kék szirmaidban elhamvad az ég.
      A nagy szürkület lassan elborít.
      
      1928. szept. 13.

        (Ördög farába...)

      Ördög farába, semmi husába
      s harapván Isten fehér hasába,
      hajnal-nyelvem a világra öltöm -
      lelkem még jó e rossz étkü földön.
      
      Teteje felhő, mocsok az alja,
      az se kóstolja, aki kavarja.
      S ha már csak bicska volna ebédem,
      akkor is meggyfa volna cselédem.
      
      Csak aki főzte, énvelem enne,
      csak egy csipetnyit nyelvire venne,
      fájdalom volna kóstoló nyála,
      nálam is lakna sok vacsorára.
      
      Fátyolból varrná törülgetőjét,
      csontjából venné kevergetőjét,
      elmosó tálja gyermeke lenne,
      piros fedőnek ülne szivemre.
      
      1928. okt. 1.

        (Nyüzsög a boldogság...)

      Nyüzsög a boldogság bennem,
      a napfény se fér be tőle,
      lecsurog szakállam
      fonatán a lábaimra.
      Kalapom, repülj a mennybe
      a kopasz felhő fejére
      ha meg prüsszent lebbenhetsz
      a kékorru kaparóra.
      Pipacsot szedett a kedves,
      belefonta fürtjeimbe -
      s ha elalszom köd-ölében
      a szirmocskák ringatóznak.
      
      1928. okt. 10.

        Zuzmara

      Fürtöm szöllőkhöz volt hasonló
      s most hüvelyében rohadt borsó.
      Fekete szemei peregnek,
      hulló könnyemmel keverednek.
      
      Óh kínos, szögletes mulásom,
      széltörte, fehér hajlongásom!
      Koppanó hátam iramlása!
      Csonka szerelmem forradása!
      
      Óh égbolt csontos tisztasága -
      éhen halottak fagyossága!
      Hunyor nélküli nyugalommal!
      Tettembe vetett bizalommal!
      
      Gyémántos, hűs heringen élek,
      bútoraim az égi fények,
      körmeim egyre keményebbek,
      de a rózsái fehérebbek.
      
      1928. nov. 16.

        Piros hold körül

      Piros hold körül denevérek,
      bársony koszorú, bodor féreg.
      Malacvilágosság az égen.
      Hűvöslő szalmazsák a réten.
      
      A saláták az estharmatban
      borzonganak, kotyognak halkan.
      Már-már rikoltva fölrepülnek.
      S tollászkodva megint elülnek.
      
      Pokoli tompa puffanások,
      puha füveken járkálások.
      Szarvasok agancsai hullnak.
      Vagy virág után ágak nyúlnak?
      
      Piheg a meggy kicsattant ajka,
      még a kórón is, fönnakadva.
      S hogy tágul, szűkül gyors ütemre
      az egész világ! Mint a melle...
      
      Minden lábához ejti kincsét.
      Lábamhoz ess-e, ó szegénység?
      Ki terhel majd, gyökig hajolva,
      miként ha termésem ő volna?
      
      1928. nov. 16.

        Óh szív! Nyugodj!

      Fegyverben réved fönn a téli ég,
      kemény a menny és vándor a vidék,
      halkul a hó, megáll az elmenő,
      lehellete a lobbant keszkenő.
      
      Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
      helyezkedik a csontozott uton;
      kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
      zuzódik, zizzen, izzad és buzog.
      
      De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
      mint egykor melléd: mellé leülök.
      Bajos szél jaját csendben hallgatom,
      csak hulló hajam repes vállamon.
      
      Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
      szerelem szólal, incseleg felém,
      pirkadó madár, karcsu, koronás,
      de áttetsző, mint minden látomás.
      
      1928 vége

        Hosszú az Úristen

      Hosszú az Úristen,
      rövid a szalonna,
      nyavalyás a szegény ember,
      mintha gazdag volna.
      
      Úgy meggörbül, mintha
      réti ösvény volna
      s rajt libegnének a lányok
      tejért a majorba.
      
      Hosszú és kemény is,
      püspököké mégis,
      rábízná pedig siralmas
      dolgát a szegény is.
      
      Jutna neki kolbász,
      asszonyának szoknya -
      az ájtatos Úristenhez
      vigadozva szokna.
      
      Délszemmel ha néz a
      sokútú világra,
      a legbajosabb dülőkön
      a szegényt találja.
      
      Ha ma sincs, hogy értünk
      seregekké lenne,
      szegény ember, ha elpusztul,
      nem is pihen benne.
      
      1928

        Magyar Alföld

      Magyar Alföld - gond a dombja;
      temploma cövek;
      talaja mély aludttej, de benne
      hánykolódnak szögletes kövek.
      
      Magyar ember - rongya zászló;
      étele a tál:
      dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
      mezítláb jön foltozott halál!
      
      Nosza költő! Holt a holdad;
      köldököd kötél;
      csettintésed égő város, tollad
      füstölög s egy szál gyufát nem ér!
      
      Ó, kik nőttök felhőt leveledzvén,
      bodzás kis fenék -
      nézzétek, ím, országúton, némán
      vándorolnak ki a jegenyék!
      
      1928

        Szeretnének

      Jóról és rosszról nem gondolkozom,
      csak szenvedek én és csak dolgozom.
      
      Csinálok csempét, csavaros hajót,
      bánatba rosszat, közönyömbe jót.
      
      Munkámnak nincs se száma, se szeri.
      Kedvesem tudja, ő számba veszi.
      
      Ő számba veszi, hisz valamiben.
      S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.
      
      Ha fa volnék, hát fészket igazán
      a varjú is szükségből rakna rám.
      
      Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
      csicsókás volna az a krumpliföld.
      
      Krumplival is csak úgy volnék teli,
      ahogy a munka megköveteli.
      
      Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
      Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.
      
      S ha én volnék az úr, az úr helyett,
      nagyon szeretnének az emberek.
      
      1928

        Medáliák

      		1
      
      Elefánt voltam, jámbor és szegény,
      hűvös és bölcs vizeket ittam én,
      a dombon álltam s ormányommal ott
      megsímogattam a holdat, a napot,
      
      és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
      a zöld cincért, a kígyót, a kovát, -
      most lelkem: ember - mennyem odavan,
      szörnyű fülekkel legyezem magam - -
      
      		2
      
      Porszem mászik gyenge harmaton,
      lukas nadrágom kézzel takarom,
      a kis kanász ríva öleli át
      kővé varázsolt tarka malacát -
      
      zöld füst az ég és lassan elpirul,
      csöngess, a csöngés tompa tóra hull,
      jéglapba fagyva tejfehér virág,
      elvált levélen lebeg a világ - -
      
      		3
      
      Totyog, totyog a piócahalász,
      bámul, bámul a sovány kanász,
      lebeg, lebeg a tó fölött a gém,
      gőzöl, gőzöl a friss tehénlepény -
      
      egy fáradt alma függ fejem felett,
      a hernyó rágott szívéig szemet,
      kinéz hát rajta és mindent belát,
      virág volt ez a vers, almavirág - -
      
      		4
      
      Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen,
      lehet, hogy zörej, meredt éjjelen,
      lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt,
      lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad -
      
      a cselédlány könnye a kovászba hull,
      ne keress csókot, ez a ház kigyúl,
      hazatalálsz még, szedd a lábodat -
      füstölgő szemek világítanak - -
      
      		5
      
      Disznó, de akin jáspis a csülök,
      fábul faragott istenen ülök,
      hejh, bársony gyász, a tejen tünj elő!
      meghalok s mázsás szakállam kinő
      
      s ha megrándul még bőröm, az egek,
      hátamról minden hasamra pereg;
      hemzsegnek majd az apró zsírosok,
      a csillagok, kis fehér kukacok - -
      
      		6
      
      Ragyog a zöld gyík, sorsom keresi,
      zörget a búza: magvát kiveti,
      rámnéz a tó, ha belé kő esett
      s a sírók sóhajtotta fellegek,
      
      a háborúkkal hívott hajnalok,
      ugró napok és rezgő csillagok
      körülkóvályogják nyugodt fejem -
      világizzása hőmérsékletem - -
      
      		7
      
      A küszöbön a vashabú vödör, -
      szeresd a lányt, ki meztéláb söpör,
      a szennyes lé lapulva árad el,
      tajtékja fölgyűrt karján szárad el -
      
      én is bádoghabokba horpadok,
      de kélnek csengő és szabad habok
      s végigcsattognak tengerek lován
      a lépcsőházak villogó fogán - -
      
      		8
      
      Borostyánkőbe fagy be az ügyész,
      fekete frakkban guggolva kinéz,
      meredten nézi, hogy mi féltve föd,
      cirógat, áld a fény, a szél, a köd,
      
      befut a rózsa, amint rothadok,
      pihévé szednek hűvös kócsagok
      és őszi esték melege leszek,
      hogy ne ludbőrzzenek az öregek - -
      
      		9
      
      Barátommal egy ágyban lakom,
      nem is lesz hervadó liliomom,
      nincs gépfegyverem, kövem vagy nyilam,
      ölni szeretnék, mint mindannyian
      
      s míg gőggel fortyog a bab és sziszeg,
      főzelékszínű szemmel nézitek,
      hogy széles ajkam lázba rezgve ring
      s fecskék etetnek bogárral megint - -
      
      		10
      
      Szakállam sercenj, reccsenj, kunkorodj,
      boronaként a vetésen vonódj -
      az ég fölött, mint lent a fellegek,
      egy cirógatás gazdátlan lebeg
      
      s e hűvös varázs húzva, szeliden,
      szakállamon majd egykor megpihen
      s vörös fonatján bütykömig csorog
      jó ízzel-gőzzel, mint a gyógyborok - -
      
      		11
      
      Huszonhárom király sétál,
      jáspiskorona fejükben,
      sárga dinnyét edegélnek,
      új hold süt a balkezükben.
      
      Huszonhárom kölyök császkál,
      csámpás sityak a fejükben,
      görögdinnyét szürcsölőznek,
      új nap lángol jobbkezükben.
      
      		12
      
      Az eltaposott orrú fekete,
      a sárga, kinek kékebb az ege,
      a rézbőrű, kin megfagyott a vér
      és a lidércként rugódzó fehér -
      
      - - - - - - - - - - - - - - - - -
      - - - - - - - - - - - - - - - - -
      - - - - - - - - - - - - - - - - -
      - - - - - - - - - - - - - - - - -
      
      1928

    dugo@szepi.hu