Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1930


        Füst

      Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
      Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
      Áttetszel rajta, égi hűvösség.
      
      Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
      elszállok, mint a köznapi bajok -
      áttetszel rajtam, égi hűvösség.
      
      Elszállok, el, de a lágy remegés
      az életért, világot ringat és
      áttetszik rajtad, égi hűvösség.
      
      1930. jan.

        Ady emlékezete

      - Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
      szóval, tettel és hallgatással is?
      Mért békitik a símák alattomba'
      lány-duzzogássá haragvásait?
      Földön a magyar és földben a költő,
      dühödt markába rögöket szorit,
      melléről égre libbent föl a felhő,
      de tovább vívja forradalmait.
      
      A televény titokzatos honában
      izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
      Ezer holdon kiált és haragjában
      szeleket űz a Hortobágy felett.
      Szeleket, melyek úri passzióból
      a begyüjtött kis szénát szétszedik
      s a sülyedt falun fölkapják a hóból
      Dózsa népének zsuppfedeleit.
      
      Teste a földé. Földmívesé lelke,
      ezért koppan a kapa néhanap.
      Sírja három millió koldus telke,
      hol házat épit, vet majd és arat.
      Verse törvény és édes ritmusában
      kő hull s a kastély ablaka zörög, -
      eke hasit barázdát uj husában,
      mert virágzás, mert élet és örök.
      
      1930. márc. 23.

        Egy költőre

      Sakált kiált, hollót hörög,
      ki jól dalolni restel;
      és idenyög a Dala-dög,
      az éveire mester.
          Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,
          kinek nem álma pálmaháza.
      
      Pálmáját öntözzék ebek,
      álljon közibük ő is.
      Kertésszen őszi kerteket,
      hol megtrágyázzák őt is.
          És orrát vájván, mint a vermet,
          csak higyje azt, hogy elmerengett.
      
      Mit koslat ködgyűrűk körül
      szárnyaska szamarával,
      ha nem vivódik emberül
      a népek nyomorával!
          S a poshadt ködöket habossá,
          ha nem habarja viharossá!
      
      Ha nem bú, nem baj őneki,
      hogy oszladozó felhő
      ez édes nép, mert szétszedi
      az úri szél, a dörgő.
          Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
          tapogatódzó ökörnyállal!...
      
      Kóró a lelke, űl azon
      kis varasbéka ékül;
      vartyog s míg zizzen a haszon,
      vénebb békákkal békül.
          Ha hitted messziről smaragdnak,
          csak fogd meg, ujjaid ragadnak.
      
      ... Olcsón adódott el, hiszen
      szerény, akár a kórság.
      Adjuk rá néki iziben
      ezt a jószagú rózsát.
          'sz künn azért zúg nemes viharja,
          mert benn a hasikát csikarja.
      
      1930. ápr.

        Egeres

      Megy a mező, mint a viz.
      Cincog a fűszál is.
      Egér lett a búza is,
      Egér a bogár is.
      
      Egymás vállán kis kezük,
      Táncra kerekednek,
      Fölrugják az életünk
      Arany porfellegnek.
      
      Nyüzsög, izog, föltolul,
      Ráncolódó bunda.
      Akasztotta fene úr
      Ide a nyakunkba.
      
      Szegény paraszt reményét
      Megeszi a kórság,
      Tántorodó kéményét
      Megüti a grófság.
      
      1930. ápr.

        Regös ének

      Koromorrú bikát fejtem,
          rege, róka, rejtem,
      sorsot nézni bikatejben,
          rege, róka, rejtem.
      Hét csöböröm jó vasában,
          rege, róka, rejtem,
      lobot vetött habosában,
          rege, róka, rejtem.
      Lángos csöbörim befödni,
          rege, róka, rejtem,
      szertefuttam rózsaszedni,
          rege, róka, rejtem.
      Nép rozsa ring a rózsában,
          rege, róka, ejtem,
      kasznár szíve káposztában,
          rege, róka, ejtem.
      Keni urát oly kenőccsel,
          rege, róka, ejtem,
      fizeti a népet lőccsel,
          rege, róka, ejtem.
      Váljon szénájuk szalmává,
          rege, róka, ejtem,
      tányér tészta piócává,
          rege, róka, ejtem.
      Láng legyen kecskéjük szarva,
          rege, róka, ejtem,
      böködjön a paplanukba!
          Rege, róka, ejtem.
      
      1930. ápr.

        Bánat

      Futtam, mint a szarvasok,
      lágy bánat a szememben.
      Famardosó farkasok
      űznek vala szivemben.
      
      Agancsom rég elhagyám,
      törötten ing az ágon.
      Szarvas voltam hajdanán,
      farkas leszek, azt bánom.
      
      Farkas leszek, takaros.
      Varázs-üttön megállok,
      ordas társam mind habos;
      mosolyogni próbálok.
      
      S ünőszóra fülelek.
      Hunyom szemem álomra,
      setét eperlevelek
      hullanak a vállamra.
      
      1930. jún.

        Tömeg

      Munkát! kenyeret!
      Munkát! kenyeret!
      Jön a tömeg, a tömeg!
      Mint a megriadt legyek
      röpülnek róla a kövek.
      Szálló szikla apró szikra,
      mint ki a szemét kinyitja,
      ha vasdorong ütötte meg.
      A tömeg
      járó erdő rengeteg,
      ha megáll, vér a gyökere.
      Termőföld talpa, tenyere.
      
      Százezer hegy a kenyere,
      itala nem férne ködnek
      s a ködök bár hegyet födnek,
      a tömegnek nincs kenyere.
      
      Kenyértésztaként dobódik,
      hánykolódik, dagasztódik
      a tömeg.
      Tömény őssejt, püffeteg
      tapogatóit kibontja,
      nyúlik, válik amőbaként,
      más dudorait bevonja.
      
      Világ, bekap a tömeg!
      Felleget fú orralika,
      odvas foga
      bérkaszárnyák görbe sora.
      Kapkod, nyúl, ahova ér,
      csűrért, gyárért, boglyáért,
      hétórai munkáért,
      a Göncölért, Fiastyúkért,
      bővízű, alföldi kútért - -
      
      Nyirkos, görbedő atyáim,
      édes, sovány leánykáim
      a tömeg.
      Körötte füstölgő csövek.
      Folyót piszkál a szalmaszál, -
      ni, kapja, viszi már az ár!
      és sodorja a padokat,
      a kiszniket, a kocsikat,
      a csákókat, a lovakat,
      a fölmutatott kardokat - -
      
      Óh!
      Minden más hiábavaló,
      az alku, az átok, a csönd, a szó!
      Ő
      az épület s az építő,
      lenn alapkő és fönn tető,
      a dolgozó, a tervező - -
      
      Éljen a munkásság, parasztság,
      nem fogja polgári ravaszság,
      fölrugja milliónyi láb, -
      hú! tömegek, tovább! tovább!
      
      1930. szept. 1.

        Lebukott

      Megvallattak, hogy vérzett a husunk.
      Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
      gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
      és messze nézünk cellánk szögletén.
      Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
      eledelünket kiköpi a szánk,
      gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
      s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
      Még harcolunk, de testünk oly sovány.
      Testvér, segítsd a lebukottakat.
      
      Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
      hideg fazékban készül az ebéd:
      a csarnok nyirkos kövéről szedett
      kis káposztalevél és hulladék.
      Az asszony szédül, szidja gyerekét
      s a szomszédné a gangon kiabál,
      hogy tőlünk sosem kapja vissza már
      az ujjnyi kevés lámpaolajat.
      Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
      Testvér, segítsd a lebukottakat.
      
      Gondoljatok a büdös kiblire,
      mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
      Adjatok szappant, lóhúst s télire
      apadt testünkre adjatok ruhát.
      Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
      mert megőrjít a patkánypuha éj,
      az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
      Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
      Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
      Testvér, segítsd a lebukottakat.
      
      Küzdtünk híven a forradalomért,
      nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
      Zizegve várnak a röpcsik, a hék
      s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
      A mozgalom vár, munka és család,
      míg megbukik a kizsákmányolás,
      sarló villan, lesújt a kalapács
      s börtönről, gyárról lehull a lakat.
      Éljen a Szovjet, a munkástanács!
      Testvér, segítsd a lebukottakat.
      
      1930. nov.

        Farsangi lakodalom

      	    Tőke és Fasizmus jegyesek
      	    Minden külön értesítés helyett.
      
      Kuka kakuk mekegett,
      kis göndör domb röfögött,
          mosoly szállt az érre
      s a kiázott fák töve
      sárga foggal röhögött
          a lakzi hirére. Lám, lám.
      
      "- Édes úrnőnk házasul!
      Hé munkás! Hé bércseléd!
          Meghivott a tőke!
      Itt a levél, legalul
      napszám-pengő a pecsét -
          kétség nincs felőle!" Lám, lám.
      
       "- Görbe karónk meghizott!
      Kolbász lesz belőle, ám
          paraszti bendőbe!
      Napszámos is inni fog -
      sárga bor a láthatár,
          pezsdül erjedőbe!" Lám, lám.
      
      "- Kiki ezer egeret
      kap a mezőn - fogja meg!
          Jó lesz egyelőre,
      az idén, hogy spájz legyen
      s hogy ne álljon üresen
          a kamra jövőre!" Lám, lám.
      
      "- Mert a tőkés uraság
      nem az ördögök menye;
          ég a főkötője!
      Ezért áll a napvilág
      helybe, mint a jegenye
          viharos időbe." - Lám, lám.
      
      1930. nov.

        Kispolgár

      Szállt a daru. Tüntén
      révedtél mereven.
      S csak mormolgattad ülvén:
      az ott a szerelem.
      
      A tömör földeken
      dünnyögtél tétován.
      Tünődtél, mért hagy el
      a jómódú leány.
      
      A faj, a faj szavát
      gyűrte össze a szád.
      S nem tudtad, hogy a fajt.
      megosztja a világ.
      
      Hogy tuskó kezű munka
      s nyúlt ujjú élvezet
      igazít utunkra.
      Tied hová vezet?...
      
      Nyúlós, tömött e táj,
      hájas homály dereng.
      Hüllők hona. Megállj!
      A víz tompán mereng.
      
      Vékonyulsz, elhajolsz
      e puszta szélinél
      s széjjelkapkod a sors
      mint a füstöt a szél.
      
      1930. dec.

    dugo@szepi.hu