Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1932


        Holt vidék

      Füstöl a víz, lóg a káka
      kókkadón a pusztaságba.
      Dunnába bútt fönn a magas.
      Sűrű csönd ropog a havas
          mezőben.
      
      Kövér homály, zsíros, csendes;
      lapos lapály, kerek, rendes.
      Csak egy ladik, mely hallhatón
      kotyog még a kásás tavon
          magában.
      
      Jeges ágak között zörgő
      időt vajudik az erdő.
      Csattogó fagy itt lel mohát
      s ideköti csontos lovát
          pihenni.
      
      És a szőlő. Közbül szilva.
      A tőkéken nyirkos szalma.
      Sorakozó sovány karók,
      öreg parasztoknak valók
          járkálni.
      
      Tanya, - körülötte körbe
      fordul e táj. A tél körme
      oldaláról egy keveset
      repesztgeti még a meszet;
          eljátszik.
      
      Az ól ajtaja kitárva.
      Lóg, nyikorog, szél babrálja.
      Hátha betéved egy malac
      s kukoricatábla szalad
          csövestül!
      
      Kis szobában kis parasztok.
      Egy pipázik, de harasztot.
      Ezeken nem segít ima.
      Gondolkodva ülnek im a
          sötétben.
      
      Uraságnak fagy a szőlő.
      Neki durrog az az erdő.
      Övé a tó s a jég alatt
      neki bujnak a jó halak
          iszapba.
      
      1932. jan.

        Mondd, mit érlel...

      Mondd, mit érlel annak a sorsa,
      akinek nem jut kapanyél;
      kinek bajszán nem billeg morzsa,
      ki setét gondok közt henyél;
      ültetne krumplit harmadába
      s nincs szabad föld egy kapa se,
      s csomókban hull a hajaszála
      s nem veszi észre maga se?
      
      Mondd, mit érlel annak a sorsa,
      akinek öt holdja terem;
      lompos tyúkja kárál a torsra
      s gondjai fészke a verem;
      s igája nem zörög, sem ökre
      nem bőg elnyújtva - nincs neki -
      s mélyéről párolog a bögre,
      ha kis családját eteti?
      
      Mondd, mit érlel annak a sorsa,
      ki maga él, maga keres;
      levesének nincs sava-borsa,
      hitelt nem ád a fűszeres;
      egy tört széke van, hogy begyújtson,
      repedt kályháján macska ül,
      ritmust lóbál az ajtókulcson,
      néz, néz, s lefekszik egyedül?
      
      Mondd, mit érlel annak a sorsa,
      ki családjáért dolgozik;
      veszekszenek, kié a torzsa,
      és csak a nagy lány néz mozit;
      a nő mindíg mos - lucsok holtja -
      szájíze mint a főzelék
      s a szigor a lámpát ha eloltja,
      csend fülel, motoz a setét?
      
      Mondd, mit érlel annak a sorsa,
      ki a gyár körül őgyeleg;
      helyén a kapszlit nő kapdossa
      s elfakult fejű kisgyerek;
      s a palánkon hiába néz át,
      hiába cipel kosarat,
      szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák
      s lebukik, hogyha fosztogat?
      
      Mondd, mit érlel annak a sorsa,
      ki sót mér, krumplit, kenyeret,
      hozomra, újságpapirosba
      s nem söpri le a mérleget;
      s ritkás fény közt morogva rámol
      - az adó hosszú, nagy a bér -
      s mi haszna sincs, hiába számol
      többet a petróleumért?
      
      S mondd, mit érlel annak a sorsa,
      ki költő s fél és így dalol;
      felesége a padlót mossa
      s ő másolás után lohol;
      neve, ha van, csak áruvédjegy,
      mint akármely mosóporé,
      s élete, ha van élte még egy,
      a proletár utókoré?!
      
      1932. jan.

        Eső

      Kaszák villannak az egen,
      suhogó rendekben dől a zápor.
      Nagy nyalábokban, szélesen
      borul a szál, zizeg, aláhull.
      És búzaszemekként a cseppek
      tetőkön pattognak, peregnek.
      
      Kaszák villognak? Szuronyok.
      Golyók kopognak, csörögnek boltok,
      futók sortüze vet lobot,
      porzik a füst, összeszorított
      foggal a föld tömege zendül.
      Setét lé bugyog az erekből.
      
      Vagy csak motor zúg? S gép szövi
      az aláomló puha kelmét?
      S a kínzott talajt befödi,
      mint orsózaj a fáradt elmét?...
      Ősz anyó, - kerek tükröt vágott.
      Mit láttok benne, proletárok?
      
      1932. máj.

        Külvárosi éj

      A mellékudvarból a fény
      hálóját lassan emeli,
      mint gödör a víz fenekén,
      konyhánk már homállyal teli.
      
      Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
      s mászik a súroló kefe;
      fölötte egy kis faldarab
      azon tünődik, hulljon-e.
      
      S olajos rongyokban az égen
      megáll, sóhajt az éj;
      leül a város szélinél.
      Megindul ingón át a téren;
      egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.
      
      Mint az omladék, úgy állnak
      a gyárak,
      de még
      készül bennük a tömörebb sötét,
      a csönd talapzata.
      
      S a szövőgyárak ablakán
      kötegbe száll
      a holdsugár,
      a hold lágy fénye a fonál
      a bordás szövőszékeken
      s reggelig, míg a munka áll,
      a gépek mogorván szövik
      szövőnők omló álmait.
      
      S odébb, mint boltos temető,
      vasgyár, cementgyár, csavargyár.
      Visszhangzó családi kripták.
      A komor föltámadás titkát
      őrzik ezek az üzemek.
      
      Egy macska kotor a palánkon
      s a babonás éjjeli őr
      lidércet lát, gyors fényjelet, -
      a bogárhátú dinamók
      hűvösen fénylenek.
      
      Vonatfütty.
      
      Nedvesség motoz a homályban,
      a földre ledőlt fa lombjában
      s megnehezíti
      az út porát.
      
      Az úton rendőr, motyogó munkás.
      Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
      iramlik át.
      Kutyaként szimatol előre
      és mint a macska, fülel hátra;
      kerülő útja minden lámpa.
      
      Romlott fényt hány a korcsma szája,
      tócsát okádik ablaka;
      benn fuldokolva leng a lámpa,
      napszámos virraszt egymaga.
      Szundít a korcsmáros, szuszog,
      ő nekivicsorít a falnak,
      búja lépcsőkön fölbuzog,
      sír. Élteti a forradalmat.
      
      Akár a hült érc, merevek
      a csattogó vizek.
      Kóbor kutyaként jár a szél,
      nagy, lógó nyelve vizet ér
      és nyeli a vizet.
      
      Szalmazsákok, mint tutajok,
      úsznak némán az éjjel árján - -
      
      A raktár megfeneklett bárka,
      az öntőműhely vasladik
      s piros kisdedet álmodik
      a vasöntő az ércformákba.
      
      Minden nedves, minden nehéz.
      A nyomor országairól
      térképet rajzol a penész.
      S amott a kopár réteken
      rongyok a rongyos füveken
      s papír. Hogy' mászna! Mocorog
      s indulni erőtlen...
      
      Nedves, tapadós szeled mása
      szennyes lepedők lobogása,
      óh éj!
      Csüngsz az egen, mint kötelen
      foszló perkál s az életen
      a bú, óh éj!
      Szegények éje! Légy szenem,
      füstölögj itt a szívemen,
      olvaszd ki bennem a vasat,
      álló üllőt, mely nem hasad,
      kalapácsot, mely cikkan pengve,
      - sikló pengét a győzelemre,
      óh éj!
      
      Az éj komoly, az éj nehéz.
      Alszom hát én is, testvérek.
      Ne üljön lelkünkre szenvedés.
      Ne csipje testünket féreg.
      
      1932

        Ritkás erdő alatt

      Ritkás erdő alatt a langy tó,
      lukba búvik piros bogárka,
      fű biccen szürke csöpp varangytól
      és a szántón borong a nyárfa.
      
      Magos muharban hasán horkol
      odvas dorong, a végén gomba.
      Nézi teltkeblű öreg hordó;
      puha moha meg zsíros donga.
      
      Lebeg a hosszú szél lebontva,
      - késő, szép délután ez, késő -
      fodraiból a levelet
      fésüli zümmögő fésü.
      
      S a köd szoptatós melle buggyan
      a ráncos szoknyájú hegyek közt, -
      így volt. Egy ember ült a porban
      s eltünt a kifeslő jegyek közt.
      
      1932

        Ordas

      Éles a szeme a vadnak,
      ragadozónak, szabadnak.
      Mint a kék tél s a gyötrelem,
      világos és könyörtelen.
      
      Ordas kapál az ugaron;
      ugassatok az udvaron.
      Vonítsatok, de ne nagyon,
      meghallja az árny a fagyon.
      
      Zúzmara-lógókkal illan,
      jég fénye közt tovavillan;
      a kín csattogó hercege,
      álmunk házőrzője, ebe!
      
      Friss havat zabál még s érzi
      husotok, amint bevérzi.
      Eltünődik, száját nyalja
      s morog, de maga se hallja.
      
      1932

        A hetedik

      E világon ha ütsz tanyát,
      hétszer szűljön meg az anyád!
      Egyszer szűljön égő házban,
      egyszer jeges áradásban,
      egyszer bolondok házában,
      egyszer hajló, szép búzában,
      egyszer kongó kolostorban,
      egyszer disznók közt az ólban.
      Fölsír a hat, de mire mégy?
      A hetedik te magad légy!
      
      Ellenség ha elődbe áll,
      hét legyen, kit előtalál.
      Egy, ki kezdi szabad napját,
      egy, ki végzi szolgálatját,
      egy, ki népet ingyen oktat,
      egy, kit úszni vízbe dobtak,
      egy, ki magva erdőségnek,
      egy, kit őse bőgve védett,
      csellel, gánccsal mind nem elég, -
      a hetedik te magad légy!
      
      Szerető után ha járnál,
      hét legyen, ki lány után jár.
      Egy, ki szivet ad szaváért,
      egy, ki megfizet magáért,
      egy, ki a merengőt adja,
      egy, ki a szoknyát kutatja,
      egy, ki tudja, hol a kapocs,
      egy, ki kendőcskére tapos, -
      dongják körül, mint húst a légy!
      A hetedik te magad légy.
      
      Ha költenél s van rá költség,
      azt a verset heten költsék.
      Egy, ki márványból rak falut,
      egy, ki mikor szűlték, aludt,
      egy, ki eget mér és bólint,
      egy, kit a szó nevén szólít,
      egy, ki lelkét üti nyélbe,
      egy, ki patkányt boncol élve.
      Kettő vitéz és tudós négy, -
      a hetedik te magad légy.
      
      S ha mindez volt, ahogy írva,
      hét emberként szállj a sírba.
      Egy, kit tejes kebel ringat,
      egy, ki kemény mell után kap,
      egy, ki elvet üres edényt,
      egy, ki győzni segít szegényt,
      egy, ki dolgozik bomolva,
      egy, aki csak néz a Holdra:
      Világ sírköve alatt mégy!
      A hetedik te magad légy.
      
      1932

        Emlék

      Apró, kemény kontyú ángyom
      réz-homloka fénybe cikkan,
      réz-hajlással földet érint,
      búzát kötöz csörögve a nyomainkban.
      
      Ki kél pergő, könnyű hintón?
      Arany haja sétál, mászkál.
      Mi mint búza s ő pirosló
      napernyővel, mint a pipacs, fölöttünk száll.
      
      Ángyikám mint rézből öntött,
      áll a zizegő mezőben.
      Por lombjai hajladoznak.
      Bogár szemén piros villog eltünőben.
      
      Majd áttetsző krumpli gőzlött,
      hűtötte a csendes este.
      Ángyom sóhajtott s elvillant
      a sűrűlő szürkületben még egy fecske.
      
      S jóéjszakát szólt a szalma.
      Jószágaink cirpelgettek
      s jószágunk volt a föld, az ég,
      a tücsköknek a csillagok felelgettek.
      
      1932

        Medvetánc

      Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
      aj de szép a kerek talpa!
          Hova vánszorogsz vele?
          Fordulj a szép lány fele!
          Brumma, brumma, brummadza.
      
      Híres, drága bunda rajtam,
      húsz körömmel magam varrtam.
          Nyusztból, nyestből, mókusból,
          kutyából meg farkasból.
          Brumma, brumma, brummadza.
      
      Gyöngyöt őszig válogattam,
      fogaimra úgy akadtam.
          Kéne ott a derekam,
          ahol kilenc gyerek van.
          Brumma, brumma, brummadza.
      
      Azért járom ilyen lassún,
      aki festő, pingálhasson.
          A feje a néninek
          éppen jó lesz pemszlinek.
          Brumma, brumma, brummadza.
      
      Kinek kincse van fazékkal,
      mér a markosnak marékkal.
          Ha nem azzal, körömmel,
          a körmösnek örömmel.
          Brumma, brumma, brummadza.
      
          Egy kasznárnak öt hete
          zsebbe nőtt a két keze.
          Brumma, brumma, brummadza.
      
      Állatnak van ingyen kedve,
      aki nem ád, az a medve.
          Ha megfázik a lába,
          takaródzzék deszkába.
          Brumma, brumma, brummadza.
      
      1932

        Határ

      Dongó ődöng az erdő szélinél.
      Harkály kopog, gyík ragyog. Marha bőg.
      S tovaringatja fodrosan a szél
      a tűnődve zümmögő időt.
      
      Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér,
      muharmező, kemény kötény, nehéz -
      mi van benne? Amott fut egy kis ér
      s itt ház ül. Kisfia, az ól, idenéz.
      
      Poros a víz, nincs kedve kékleni.
      Zörrenő fák közt pikkelylik az út -
      és gomolygón új korunk vénjei,
      kik elhagyták az omladó falut.
      
      Hátha kenyér nő idegen igán.
      Lassan ügetnek, barnák s csontosak.
      Csöpp cókmókjuk gunnyaszt a taligán.
      Fönn felhők lágy batyui bomlanak.
      
      S sziszeg a por, rájuk locsog a sár -
      na, ki ád nektek munkát, kenyeret?...
      Tétova szunyog sír és a határ
      száraz szemekkel magába mered.
      
      1932

        A kanász

      Az én falkám olyan falka,
      ondolálva van a farka.
          Orrukban csak magyar mód
          csillog egy kis aranydrót.
      
      Van egy pösze kis malacom,
      fővárosi grófkisasszony.
          Sóhajtott is egy ízbe,
          nézi magát a vízbe.
      
      Van nekem egy oly kis kanom,
      szelid szóra kezes nagyon.
          Az ha fogja s egyet túr,
          a kőkastély felfordul.
      
      Van egy semmi kis furulyám,
      nem nőtt az, csak datolyafán.
          Azt ha fúvom, hull a makk,
          a fák táncra állanak.
      
      S ahány felhő, összeszalad,
      ha csördítem ustoromat.
          Réz a nyele, szikrázik.
          De sok szoknya megázik!
      
      1932

        A cipő

      Költő vett föl, pici lábán
          egy ilyen tapos,
      két megtörött, szelid orcám
          azért bánatos.
      
      Fény deszkázhat, ég füstölhet.
          Lekvár lesz a sár?
      Neki mindegy. Füzőmből meg
          kanócot csinál.
      
      Sziszeghetek, ügyet se vet
          rám, a marcona.
      Kiadhatom a lelkemet, -
          ennek nincs hona.
      
      S ha szivemet künn az uccán
          elébe teszem,
      elpirul ugyan, de aztán
          döfköd mérgesen.
      
      Nyelvem néha rája öltöm;
          visszanéz csunyán
      s ő is, az én morcos költőm
          nyelvét ölti rám.
      
      Volt fényes és szép életem.
          Hordott egy huszár
      s váltogatott, a hűtelen.
          Ennek vége már.
      
      Ne tartott vón ilyen árra,
          vetett volna ki
      Észak homályló havára
          dérrel porlani,
      
      vagy Dél izzadt erdejében
          tigris tépne szét,
      vagy gyik fülelné belőlem
          az éj gyors neszét,
      
      vagy egy éjjel hordanának
          szét a termeszek, - -
      vagy tengeri zöld homálynak,
          ahol elleszek
      
      virágállatok közt csendben,
          mint cipő-virág,
      mig belepnek puha testtel
          iszamos csigák.
      
      Oh, sudarán fa lombjának,
          szagolna maki,
      vagy csak mocsári gólyának
          vetett volna ki!
      
      Az is befüzne kigyóval,
          szállana velem,
      lassút lépne s állva tollal
          fedné egy felem.
      
      Rab vagyok a költő lábán,
          két éve tapos,
      két megtörött, szelid orcám
          azért bánatos.
      
      1932

        Fák

      Puha szántások esővert, leves
          gerezdjei között
      csüggedten várják a fák a sebes,
          apadt mellű ködöt.
      
      Sárga levelük lefele konyul,
          törzsük vizes, ragyog.
      Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
          s e fák magányosok.
      
      Még gallyas, vágatlan, sudár alak
          mind: hántatlan dorong.
      Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
          zömök varjú borong.
      
      Görcsösen fogja ijedt gyökerük
          az elmálló talajt.
      Nedvük sebesen kering, tüdejük
          még zörren, még sohajt.
      
      Rügyre gondolnak mormolva e fák.
          S a tág ég tiszta, nagy -
      reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
          megvillantja a fagy.
      
      1932

        Háló

      Hull a hajam, nincs kenyerem
          tollam vásik,
      halász bátyám így veszett el.
          Él így más is.
      
      Idegeim elmeritem,
          mint a hálót,
      hust fogni s a nehéz vizen
          könnyű álmot.
      
      Szakadt lehet - gondolkozom, -
          az én hálóm.
      Kiaggatom, megfoltozom.
          S íme, látom -
      
      Kiterített fagyos hálóm
          az ég, ragyog -
      jeges bogai szikrázón
          a csillagok.
      
      1932

        (Tehervonatok tolatnak...)

      Tehervonatok tolatnak,
      a méla csörömpölés
      könnyü bilincseket rak
      a néma tájra.
      
      Oly könnyen száll a hold,
      mint a fölszabadult.
      
      A megtört kövek
      önnön árnyukon fekszenek,
      csillognak
      maguknak,
      úgy a helyükön vannak,
      mint még soha.
      
      Milyen óriás éjszaka
      szilánkja ez a sulyos éj,
      mely úgy hull le ránk,
      mint a porra a vasszilánk?
      
      Napszülte vágy!
      Ha majd árnyat fogad az ágy,
      abban az egész éjben
      is ébren
      maradnál?
      
      A raktár
      előtt poros lámpa ég.
      Csak látszik, nem világit,
      ilyen az ész, ha áhit.
      Pislog élénken, holott
      nagy halott
      fény az ég.
      
      1932 [?]

        (Hová forduljon az ember...)

      Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
      nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
      Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
      és nem elégedetlen, bár nem elégedett?
      
      Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
      Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
      Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
      Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
        bátran állna a halál elé.
      
      Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
      Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
      Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
        kopasz ág zörgő tetején - -
      néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.
      
      Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
        egy öregre figyel
      ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
      hűvös szelét már én is érzem s megrendülök.
        El innen, el -
      Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
      nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.
      
      1932 [?]

        Sárga füvek

      Sárga füvek a homokon
      Csontos öreg nő ez a szél
      A tócsa ideges barom
      A tenger nyugodt, elbeszél
      
      Dúdolom halk leltáromat
      Hazám az eladott kabát
      Buckákra omlott alkonyat
      Nincs szivem folytatni tovább
      
      Csillan a nyüzsögő idő
      Korallszirtje, a holt világ
      A nyirfa, a bérház, a nő
      Az áramló kék égen át
      
      1932 [?]

        Ballada

      Vizcsepp az ég, viszi a szél
      
      `Ajánlás:`
      
      Legalább N. A. sejtse meg
      Ki izlelő nyelven beszél
      E gorgonzola-versemet
      
      1932 [?]

        [Töredékek]

        (Arcodon könnyed ott ragadt...)

      Arcodon könnyed ott ragadt
      kicsike kezed megdagadt
      kicsim ne búsulj tartsd magad
      azért hogy rongyoskodsz, velem
      szövetség ez s nem szerelem
      lakásunk műhely s jégverem
      hol zúg a szél
      
      az ember nagykabátban él
      az ember él
      kenyeret eszik és remél
      várja hogy elmuljon a tél
      hogy egy padon a napba üljön
      és fölpiruljon még a vér
      

        (Mikor dolgozol csendesen...)

      Mikor dolgozol csendesen,
      érzed e néha kedvesem,
      hogy bár éhezve, fázva
      buvunk össze a nyirkos házba,
      

        (Zúgó, fehér...)

      Zúgó, fehér
      falkában ujból
      ránk tört a tél.
      
      Semmi remény.
      Gyémánt a mennybolt,
      erős, kemény.
      
      Begyujthatunk?
      Muszáj. Oly lágyak,
      gyengék vagyunk.
      
      Az ágy meleg.
      Simuljunk összébb.
      Vágy nem feled.
      
      Ruhát, neked,
      s teritett asztalt,
      uj székeket.
      

        (Erős, kemény...)

      Erős, kemény
      gyémánt a mennybolt.
      De te meg én?
      
      Gyengék vagyunk;
      szenet kell venni,
      begyujtanunk.
      
      Mint más szegény,
      pénzt és nyugalmat
      terveztem én.
      
      Vágy nem feled.
      Simuljunk összébb.
      Az ágy meleg.
      

        (Kedveském...)

             Én
      
      Kedveském, ha szemed lágy lobogásait
      összegyüjthetném s pici polcaink közt
      libbennének - öreg butoraink puha
      táncukat elmosolyodva néznék.
      
             Ő
      
      Édeském ........................
      ................................
      ................................
      ................................
      
             Én
      
      Kedveském, ha szelíd két karod átölel,
      mintha édes, holt anyukám öléből
      lassú lelkem, a lágy, még ma se lépve ki
      mind csak aludna a gyors világban.
      
             Ő
      
      Édeském, ha szerény friss vacsoránk után
      földerülten jaj ki se mondhatom, hogy
      büszkén, boldogon - ugy kell
      

        (Mily szép vagy, milyen gyönyörü...)

      Mily szép vagy, milyen gyönyörü,
      mindenütt kerek s gömbölyü
      
      Alvást ér, ha rád borulok,
      mikor ölellek, megfulok
      s holtomból ujjá éledek,
      hogy el ne vesszelek tégedet.
      

        (Repedt kályhámon macska ül...)

      Repedt kályhámon macska ül -
      ne hadd, hogy szomorú legyek,
      ne hadd motyognom félszegül
      hogy élni kell és nem lehet.
      
      Töprengett ősszel szilajon,
      havazik gondolkodva most -
      kérdezem hát, ha nem tudom:
      követ tépjek, vagy papirost?
      
      Tél van, puhán jár, mint a köd
      a síkló, soknyákú, kegyenc -
      kékorru katonák között
      polgár vagyok-e, vagy fegyenc!
      

        (Ragyog az ég...)

      Ragyog az ég. Terülő, fagyos háló,
      a jeges bogok rajta csillagok.
      Itt nyárfa sír. S a tömör vizben gázló
      halászok csendes árnya ring amott.
      
      Most partra lépnek rekedt csizmáikban,
      s mig lágyan málnak iszamos rögök,
      a halak husa fölpattanva villan
      s a háló-alji kis vizben csörög -
      
      A bulldog csuka sötét fényü teste
      mint árnyék fekszik a keszeg hasán,
      s mintha taknyos ponty lágyságára lesne
      tátogván kap a görgő víz után.
      

        (Csendes, kévébe kötött reggel...)

      Csendes, kévébe kötött reggel,
      zsömle-zizegésü világ,
      porhanyó falucska, mondd el
           a lágy kenyér dalát.
      
      Im, a könnyü szél elősurran,
      tereget szép búzamezőt
      s tovaringatja lágy fodorban
           a zümmögő időt
      
      a lombok közt
      borzong az este már.
      Tömött gondját bontja a béres.
      
      Gyenge muharos mezőt
      terít a szél könnyedén,
      a fű zümmögő időt
      ringat rezgő levelén.
      
      Az idő
      futva terem mint bab
      
      Esős, kisímult vidékem
      tócsába foglalta a holdat.
      

        (Szegény ember hova menjen...)

      Szegény ember hova menjen?
      Megfogott egy marék bolhát
      

        (A vásártéren...)

      A vásártéren sátrat ütnek, vernek
      
      süvölvények közt ácsorog a Gyermek
      egy roskadozó deszkapolc előtt.
      
      A deszkapolcon bádogdobozok
      
      Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,
      én játszom.
      
      Fedezheti igazamat a
      napsugár elől Kazamata, -
      fogaim közt leng a zamata.
      
      Nem testedben, ám tebenned, a nedvek
      ha meg-megcsillantják a tünde kedvet
      
      Vassal csorbitott csontváz-leletek
      mutatják, hogy itt mivé lehetek,
      ha mellemre kitüzöm jeletek, -
      csirkefogók! Nem játszom veletek!
      

        (Dagadt hentes bárdja vágjon át...)

      Dagadt hentes bárdja vágjon át,
      tátott hátadba hulljon bé a hó
      
      te kézrebbentő hülye elnyomó
      

        (Szamár széllel pajtáskodni vén...)

      Szamár széllel pajtáskodni vén
      bosszankodó rózsa vagyok én
      

        (Mióta egyéb nagy írók...)

      Mióta egyéb nagy írók
      bús másolását vállalom
      

        (Szélnevelő, tágas pusztán...)

      Szélnevelő, tágas pusztán
      soványkodunk tökkáposztán
      
      1929-1932

        Invokáció

      Énekelni oly nehéz, hol kiváncsi szemek figyelnek,
      Mégis, elfogódva bár,
      Fujd el dalod, zengd a munkások dalát.
      Föl vagy húzva az életre s végül minden óramű lejár.
      Nyisd meg szived, a világ alázatosan ül a kapunál.
      Ez itt körül mind ellenség, gondold meg jól, az nyugalmat ád.
      Énekelni oly nehéz itt, énekeld a munkások dalát!
      
      Tekints körül e tört sikon, melyre kövér falkában épp betör a homály.
      Nincs ideje vigadásnak, ládd, a nap is feldöntött pohár.
      Mi már nyugtalan álmunkhoz készülődünk - drága a világ, -
      Cirpelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát!
      
      Óh hogy fetreng a nagy este! Erdős öléből sötéten dől a vér.
      Az orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falat kenyér.
      Ama százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj,
      
      Megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király -
      Egész világ ege alatt
      Emeld föl műszered, szavadat, -
      Ismered a modern pszichológiát, -
      Szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát!
      
      Rebbentsd meg a kiváncsiak gúnyos csapatát.
      Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint barát.
      Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át.
      - Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát!
      
      1932. dec.

    dugo@szepi.hu