Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1934


        Eszmélet

      	     1
      
      Földtől eloldja az eget
      a hajnal s tiszta, lágy szavára
      a bogarak, a gyerekek
      kipörögnek a napvilágra;
      a levegőben semmi pára,
      a csilló könnyűség lebeg!
      Az éjjel rászálltak a fákra,
      mint kis lepkék, a levelek.
      
      	     2
      
      Kék, piros, sárga, összekent
      képeket láttam álmaimban
      és úgy éreztem, ez a rend -
      egy szálló porszem el nem hibbant.
      Most homályként száll tagjaimban
      álmom s a vas világ a rend.
      Nappal hold kél bennem s ha kinn van
      az éj - egy nap süt idebent.
      
      	     3
      
      Sovány vagyok, csak kenyeret
      eszem néha, e léha, locska
      lelkek közt ingyen keresek
      bizonyosabbat, mint a kocka.
      Nem dörgölődzik sült lapocka
      számhoz s szívemhez kisgyerek -
      ügyeskedhet, nem fog a macska
      egyszerre kint s bent egeret.
      
      	     4
      
      Akár egy halom hasított fa,
      hever egymáson a világ,
      szorítja, nyomja, összefogja
      egyik dolog a másikát
      s így mindenik determinált.
      Csak ami nincs, annak van bokra,
      csak ami lesz, az a virág,
      ami van, széthull darabokra.
      
      	     5
      
      A teherpályaudvaron
      úgy lapultam a fa tövéhez,
      mint egy darab csönd; szürke gyom
      ért számhoz, nyers, különös-édes.
      Holtan lestem az őrt, mit érez,
      s a hallgatag vagónokon
      árnyát, mely ráugrott a fényes,
      harmatos szénre konokon.
      
      	     6
      
      Im itt a szenvedés belül,
      ám ott kívül a magyarázat.
      Sebed a világ - ég, hevül
      s te lelkedet érzed, a lázat.
      Rab vagy, amíg a szíved lázad -
      úgy szabadulsz, ha kényedül
      nem raksz magadnak olyan házat,
      melybe háziúr települ.
      
      	     7
      
      Én fölnéztem az est alól
      az egek fogaskerekére -
      csilló véletlen szálaiból
      törvényt szőtt a mult szövőszéke
      és megint fölnéztem az égre
      álmaim gőzei alól
      s láttam, a törvény szövedéke
      mindíg fölfeslik valahol.
      
      	     8
      
      Fülelt a csend - egyet ütött.
      Fölkereshetnéd ifjúságod;
      nyirkos cementfalak között
      képzelhetsz egy kis szabadságot -
      gondoltam. S hát amint fölállok,
      a csillagok, a Göncölök
      úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
      a hallgatag cella fölött.
      
      	     9
      
      Hallottam sírni a vasat,
      hallottam az esőt nevetni.
      Láttam, hogy a mult meghasadt
      s csak képzetet lehet feledni;
      s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
      görnyedve terheim alatt -
      minek is kell fegyvert veretni
      belőled, arany öntudat!
      
      	     10
      
      Az meglett ember, akinek
      szívében nincs se anyja, apja,
      ki tudja, hogy az életet
      halálra ráadásul kapja
      s mint talált tárgyat visszaadja
      bármikor - ezért őrzi meg,
      ki nem istene és nem papja
      se magának, sem senkinek.
      
      	     11
      
      Láttam a boldogságot én,
      lágy volt, szőke és másfél mázsa.
      Az udvar szigorú gyöpén
      imbolygott göndör mosolygása.
      Ledőlt a puha, langy tócsába,
      hunyorgott, röffent még felém -
      ma is látom, mily tétovázva
      babrált pihéi közt a fény.
      
      	     12
      
      Vasútnál lakom. Erre sok
      vonat jön-megy és el-elnézem,
      hogy' szállnak fényes ablakok
      a lengedező szösz-sötétben.
      Igy iramlanak örök éjben
      kivilágított nappalok
      s én állok minden fülke-fényben,
      én könyöklök és hallgatok.
      
      1933-1934 tele

        Nyári délután

      Cseveg az olló. Néne
          nyesi a pázsitot,
      guggol. Hátulról nézve
          is látni, ásitott.
      
      Rádió nyüzsög. Szárnyak
          dongnak az üvegen.
      Lágy szellők táncot járnak
          a puha füveken.
      
      Az idő semmit játszik,
          langy tócsa most, megállt.
      Hogy elleng, abból látszik,
          hogy remeg a virág.
      
      Én sem tudom már régen,
          alszom? vagy dolgozom?
      Megterit feleségem
          szép fehér abroszon.
      
      Az eget is a tájon
          vászonfény lepi el.
      Csillog, mert üvegtálon
          ül, a földieper.
      
      Boldog vagyok? A kedves
          mellettem varrogat
      s hallgatjuk, amint elmegy
          egy vak tehervonat.
      
      1934 nyara

        Falu

      Mint egy tányér krumplipaprikás,
          lassan gőzölög lusta,
      langy estében a piros palás,
          rakás falucska.
      
      Itt is, ott is karcsú füst - remény -
          tünődni, merre szálljon,
      áll kicsit a kémény küszöbén
          és int a tájon.
      
      Akácocskát babrál a homály.
          A fa telt, kicsi keble
      beléreszket, csöpp sóhaja száll -
          levegő-lepke.
      
      S körülem, míg elfed hallgatag
          a lágy borongás bokra,
      ugatások némán hullanak
          nagy bársonyokra...
      
      ... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
          És erőlködve, rángva,
      égbe röppenne, mint elnyomott
          lélek, a lángja.
      
      El is lobban mind... Egy fény a rét.
          Az anyás hold-világa
      elé nyújtja kövér tenyerét
          egy bodza-ága.
      
      Örök boldogság forrása mos
          egy rekedt, csorba téglát.
      Smaragd Buddha-szobrok harmatos
          gyepben a békák.
      
      A vadzab, ki kardot vont elő,
          fejét mélyen lehajtja.
      Most a dicsőség és az erő
          a repedt pajta...
      
      ... Benne csend van. Mintha valami
          elhangzott volna csengve.
      Fontolni lehet, nem hallani.
          Nincs, csak a csendje.
      
      S ahogy földerül az értelem,
          megérti, hogy itt más szó
      nem eshetett, mint ami dereng:
          eke és ásó.
      
      Szó, mert velük szólal a paraszt
          napnak, esőnek, földnek.
      Szó, mint szóval mondom én el azt
          gondos időnek.
      
      Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
          Veregetés a lónak.
      Szó. De tiszta értelmű, komoly
          tagja a szónak...
      
      ... Hallgatom az álmodó falut.
          Szorongó álmok szállnak;
      meg-megrebbentik az elaludt
          árnyú fűszálat.
      
      Alszanak az egek, a mezők.
          Ostorok, csizmák, kések.
      Lombok közt a tiszta, tág közök.
           S a levélrések.
      
      Alszanak a nyers, nehéz szavú,
          kiszikkadó parasztok.
      Dombocskán, mint szívükön a bú,
          ülök. Virrasztok.
      
      1934 nyara

        Szappanosvíz

      Im, - a hűs udvar téglakocka
      vörösén előbb meglapul,
      majd óvatosan, ágra-bogra
      oszolva előrenyomul
      
      a szappanosvíz, de megtorpan
      s kis kék fején hol ott, hol itt,
      szinte meglátni láthatatlan,
      reszkető, apró csápjait,
      
      amint az akadályt leméri.
      Fel-alá futkos, mint a rab.
      A szappanosvizet eléri
      a halál és továbbhalad.
      
      Még megrázza habos sörényét,
      színe reszket, mint ideges
      állatok bőre. Sárga fény ég
      zöld-kék testén, melyet az est
      
      hamvas ujjával nem talál már.
      Nem lesz. De amíg ott remeg,
      semmicske borzongása átjár, -
      az én furakvó lelkemet
      
      is megrezgeti vergődése,
      én is szállnék s szállna az ág,
      a ház, a szalma, felhő és e
      sok egymáshoz kötött világ!
      
      1934 nyara

        Alkalmi vers a szocializmus állásáról

      		Ignotusnak
      
      		1
      
      Fák közt,
      virág közt
      ülök egy padon.
      Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
      sok lágy levegő locsolgat -
      a szabadság nagy csendjét hallgatom.
      S valami furcsa módon
      nyitott szemmel érzem,
      hogy testként folytatódom
      a külső világban -
      nem a fűben, a fákban,
      hanem az egészben.
      
      		2
      
      Ahogy fölvetem boldog szememet,
      mind följebb oszlanak az egek
      s egyszerre elém suhannak itt
      gólyákként lengő szavaid,
      te hamvadthajú öreg.
      És mint a tájon - mosolygok rajtad.
      
      		3
      
      Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
      S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
      öreg vagy és nem az elmulást
      siratod, mint helyedben én siratnám,
      hanem a munkát, a fölszabadulást,
      magát az emberi alkotást,
      a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
      és látható hatalmak.
      
      		4
      
      Ha beomlanak a bányát
      vázazó oszlopok
      a kincset azért a tárnák
      őrzik és az lobog.
      És mindig újra nyitnák
      a bányászok az aknát,
      amíg szivük dobog.
      
      		5
      
      A dolgos test s az alkotó szellem,
      mondd, hogy törhetne egymás ellen?
      Az elme, ha megért, megbékül,
      de nem nyughatik a szív nélkül.
      S az indulat muló görcsökbe vész,
      ha föl nem oldja eleve az ész.
      
      Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
      azért a szerető tévedés.
      S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
      hogy' köt hálót szellő faleveleken.
      
      		6
      
      Már karcsú idomaira
      pongyolát ölt a lég.
      Az alkony a felhőn fésű...
      Ülünk együtt, mint kedves és fia...
      
      A fűben gyepként sarjad a sötét.
      A homály pamutlombjai ingnak.
      
      S mi várjuk, hogy mikor lesz
      látható reszketésű
      bennünk az első csillag.
      
      1934. aug. eleje

        Bérmunkás-ballada

      Hordunk vinnyogó kosarat,
      kapálunk reszkető salátát,
      vályognak dagasztunk sarat,
      szabjuk a divathölgy ruháját,
      fejtjük a sertés-oldal háját,
      zsírt olvasztunk, libát tömünk,
      s az est ha bontja lengő táját,
      bérünk van, nincsen örömünk.
      
      Hiába emelünk falat
      és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
      fiúnk uccán, üveg alatt
      nézi csak építőkockáját
      s ha lányunk babaruhácskáját
      kéri - hisz szövetet szövünk -
      összeszorítja puha száját -
      bérünk van, nincsen örömünk.
      
      Szemünk előtt csak szíj szalad,
      csinálunk kocsit, hozzá pályát,
      földben, föld fölött, föld alatt
      elültetjük a világ fáját,
      begyűjtjük a rét gabonáját
      és még büszkék se lehetünk -
      tűzbe vetik, vízbe dobálják.
      Bérünk van, nincsen örömünk.
      
      A krumpli úgy nő, ha kapálják!
      Ott nincs hiba, hogy küzködünk,
      nem az rágja az ember máját.
      Bérünk van, nincsen örömünk.
      
      1934. aug.

        Anya

      Az őszi eső szürke kontya
      arcomba lóg zilálva, bontva.
      Harmadik napja sírja, mondja,
      mint tébolyult anya motyogja
      - mert csecsre vágyom - rám meredve:
      Reátaláltam gyermekemre,
      aludj el, édes kedvesem, te,
      csitt, csitt, kicsikém, tente, tente...
      
      1934. szept. eleje

        A fán a levelek...

      A fán a levelek
      lassan lengenek.
      Már mind görbe, sárga
           s konnyadt, puha.
      
      Egy hallgatag madár
      köztük föl-le jár,
      mintha kalitkája
           volna a fa.
      
      Igy csinál lelkem is.
      Jár-kel bennem is,
      ágról-ágra lépked
           egy némaság.
      
      Szállhatnék - nem merek.
      Meghajlik, remeg
      a galy, vár és lépked
           a némaság.
      
      1934. szept.

        Mama

      Már egy hete csak a mamára
      gondolok mindíg, meg-megállva.
      Nyikorgó kosárral ölében,
      ment a padlásra, ment serényen.
      
      Én még őszinte ember voltam,
      ordítottam, toporzékoltam.
      Hagyja a dagadt ruhát másra.
      Engem vigyen föl a padlásra.
      
      Csak ment és teregetett némán,
      nem szidott, nem is nézett énrám
      s a ruhák fényesen, suhogva,
      keringtek, szálltak a magosba.
      
      Nem nyafognék, de most már késő,
      most látom, milyen óriás ő -
      szürke haja lebben az égen,
      kékítőt old az ég vizében.
      
      1934. okt.

        Iszonyat

      A szobakonyhán félhomály van.
      Az alkóv mögött szendereg
      csücsörgő szájjal, rongy pólyában
      s fölnyög néha egy kisgyerek.
      
      Rezeg, rándul, mint őszi szélben
      tócsa a rideg köveken.
      Egy kislány, gondolkodva mélyen,
      ül a sarokban félszegen.
      
      Csak ketten élnek az alkóvban,
      kiket vágy éltet s gyűlölet.
      Bundás kutyával, megkopottan,
      Rákóczi-árny az ágy felett.
      
      A kislány hétéves. Kiszökne
      s itt benn ugrálni sem lehet.
      A mama lelkére kötötte
      ezt a dögöt, a gyermeket.
      
      Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
      hogy majdnem elalszik bele.
      Erőt is érez, hogy a földig
      egy várost lerontson vele.
      
      ... Ám dagadt szemét nyitja s menten
      fölsír a csöpp fiúgyerek.
      A lányka végigméri; csendben
      megmelegíti a tejet.
      
      A kékülő arcú gyerekre
      mereven néz és hallgatag.
      Fakó haján, mint halott lepke,
      lógatja szárnyát a szalag.
      
      Majd az ordító szájba tolja
      a tejes üveg cucliját.
      A fiú köhög fuldokolva
      s mint bot, ha törik, úgy kiált.
      
      Mint tenger, ráng az apró termet;
      a cucli csöpög, mint a csap;
      a lány elveszi és a gyermek
      nyel, vonít és utánakap.
      
      Majd ismét a szájába nyomja,
      mert már csak tátog és feszül
      s mire az szopva megnyugodna,
      kiveszi ajkai közül.
      
      A gyermek nem tudja, örüljön,
      vagy sírjon véghetetlenül;
      haragja rázza. A tej följön
      kis gyomrából s ajkára ül.
      
      Akárha most született volna,
      oly vörös; fején az erek,
      mint pondrók, másznak vonagolva;
      lába nagyujja megmered.
      
      Üvölt és hápog; szopna s retteg.
      Inyével a homályba kap.
      Csak mikor istenek születtek,
      szülőkben kélt ily iszonyat.
      
      A gyermek irtózattól nyirkos, -
      ha adja, miért veszi el?
      A leány hideg, mint a gyilkos.
      Az udvaron vak énekel.
      
      Igy játszik egy félóra hosszat,
      némán és mosolytalanul.
      Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
      megrezzen, mégis válaszul
      
      lágyan szól ki a hasadékon:
      "Tán most kap szegényke fogat!"
      Aztán az alkóvba ül s vékony
      tíz kis ujjával játszogat.
      
      Az anya este - hetek óta
      így van ez - ölébe veszi
      fiát, az őt marokra fogja
      s az édes tejet nem eszi.
      
      Az üveg láttán sírni kezd el;
      csak az öl erős melegét
      kéri s mint roskadt öregember,
      reszketve húnyja le szemét.
      
      Az anya nem tudja, mi lelte,
      (kendőjét ekkor veti le).
      A kisleánynak perg a nyelve:
      "Időben adtam ennie."
      
      "Mama, engedjen főzni engem!"
      Már frissen, vidoran nyafog.
      A mama fáradtan, esetten
      érzi, aludni volna jobb...
      
      Éjjel a csillagok nem égnek,
      évszakok sírnak és egek.
      Álmában sír az anya s ébred,
      azt hiszi, sír a kisgyerek.
      
      Azon néma vinnyogás dermed.
      Az anya ágyából kikel -
      úgy látja, mosolyog a gyermek,
      és megnyugodva alszik el...
      
      Mikor munkába siet reggel,
      készít egy kis tízórait
      s indul. A kisleány is felkel
      s míg ruhát ölt, fogadkozik.
      
      De nyomja nagy magánya itt benn,
      kín löki - játsszék odakint.
      Ismét fölsír a gyermek s minden
      előlről kezdődik megint.
      
      1934. nov.

    dugo@szepi.hu