Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1935


        Altató

      Lehunyja kék szemét az ég,
      lehunyja sok szemét a ház,
      dunna alatt alszik a rét -
      aludj el szépen, kis Balázs.
      
      Lábára lehajtja fejét,
      alszik a bogár, a darázs,
      velealszik a zümmögés -
      aludj el szépen, kis Balázs.
      
      A villamos is aluszik,
      - s mig szendereg a robogás -
      álmában csönget egy picit -
      aludj el szépen, kis Balázs.
      
      Alszik a széken a kabát,
      szunnyadozik a szakadás,
      máma már nem hasad tovább -
      aludj el szépen, kis Balázs.
      
      Szundít a lapda, meg a sip,
      az erdő, a kirándulás,
      a jó cukor is aluszik -
      aludj el szépen, kis Balázs.
      
      A távolságot, mint üveg
      golyót, megkapod, óriás
      leszel, csak hunyd le kis szemed, -
      aludj el szépen, kis Balázs.
      
      Tüzoltó leszel s katona!
      Vadakat terelő juhász!
      Látod, elalszik anyuka. -
      Aludj el szépen, kis Balázs.
      
      1935. febr. 2.

        Ajtót nyitok

      Ajtót nyitok. Meglódul lomhán
      a főzelék fagyott szaga
      és végigvicsorog a konyhán
      a karmos tűzhely. A szoba
      
      üres, senki. Tizenhat éve
      ennek, mit sosem feledek.
      Viaszkos vásznu konyhaszékre
      ültem, nyafognék, nem lehet.
      
      Értem, hogy anyám eltemették,
      de nincs és nyugtalan vagyok,
      ezt nem értem. Felnőtt lehetnék.
      (A mosogatótál ragyog.)
      
      Nem fáj, de meg sem érinthettem,
      nem láttam holtában anyám,
      nem is sirtam. És érthetetlen,
      hogy mindig így lesz ezután.
      
      1935. febr. eleje

        Osztás után

      A kártya ki van osztva. Reszketünk,
      Észak, Kelet, Nyugat és Dél kezében,
      bubik, királyok, dámák jelmezében
      s szótlanul várjuk, mit tesz végzetünk.
      
      Ki vagyunk osztva. Megvan helyzetünk.
      Mit tehetnénk a szabály ellenében?!
      Mint mozdulatlan csillagok az égen,
      változhatatlan rajzunk, jellemünk.
      
      Vörösek és feketék, vérben, gyászban,
      fényesre lakkozottan, lámpalázban
      így kell kinek-kinek sorsára várni,
      
      hogy boldogságunkat, mit rejt szerelmünk,
      a gyönyörű sikert, mely megvan bennünk,
      ki tudja-e a végzet licitálni.
      
      1935. ápr.

        Modern szonett

      Az ember él, habár üres a kamra
      s a dobozokban semmi élelem.
      Életben tart a halálfélelem.
      (E nehéz percben ismerek magamra.)
      
      Most sajnálom (de ezt is lenyelem),
      hogy nincs isten, ki gondoljon kinomra
      és azok szemét ujjával kinyomja,
      kik elnézik, hogy nincsen kenyerem.
      
      Büszke nyomorúlt voltam én! Ma már
      belátom, csak a csökönyös szamár
      büszke, amikor szaggatja az ostor,
      
      meg az ujonc, ki első ízben posztol,
      meg a gyermek, kit dícsér a tanár
      és otthon édes meggybefőttet kóstol.
      
      1935. máj.

        (Leülepszik...)

      Leülepszik, nem illan el bajom.
      Bár munkát fogni, noha mit se tud már,
      a szerencsétlen ember ugrabugrál,
      mint ketrecében az ijedt majom.
      
      Igy eladott lány töpreng a hajón,
      ha ráeszmélt, hogy pártfogója foglár
      s azért a ruha meg a durva boglár,
      hogy enyhitsen a brazil óhajon.
      
      Tudja: táncol majd s gépiesen apróz,
      alája nyulhat öklendező matróz,
      ölelgethetik, ő már nem ölel.
      
      Néki a gólya síró, tiszta űrt hoz,
      azt is csak addig, mig a csend fülel
      s majd nem vágyik és vágyat nem öl el.
      
      1935. máj.

        Emberek

      Családunkban a jó a jövevény.
      Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, -
      ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
      s ma már sejteni kezdi sok szegény.
      
      Kibomlik végül minden szövevény.
      Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
      kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
      A dallam nem változtat szövegén.
      
      De énekelünk mind teli torokkal
      s edzzük magunkat borokkal, porokkal,
      ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.
      
      Erényes lény, ki csalódni ügyes.
      Ugy teli vagyunk apró, maró okkal,
      mint szúnyoggal a susogó füzes.
      
      1935. máj.

        Légy ostoba

      Légy ostoba. Ne félj. A szép szabadság
      csak ostobaság. Eszméink között
      rabon ugrálunk, mint az üldözött
      majom, ki tépi ketrecének rácsát.
      
      Légy ostoba. A jóság és a béke
      csak ostobaság. Ami rend lehet,
      majd így ülepszik le szíved felett,
      mint medrében a folyó söpredéke.
      
      Légy ostoba. Hogy megszólnak, ne reszkess,
      bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes.
      Légy oly ostoba, mint majd a halál.
      
      Nem lehet soha nem igaz szavad -
      jó leszel, erős, békés és szabad
      vendég mult s jövő asztalainál.
      
      1935. aug. 6.

        Én nem tudtam

      Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
      a bűnről szóló tanitást. Utána
      nevettem is - mily ostoba beszéd!
      Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
      
      Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
      barlangja szivem. Azt hittem, mamája
      ringatja úgy elalvó gyermekét,
      ahogy dobogva álmait kinálja.
      
      Most már tudom. E rebbentő igazság
      nagy fényében az eredendő gazság
      szivemben, mint ravatal, feketül.
      
      S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
      bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
      hogy ne maradjak egész egyedül.
      
      1935. aug. 7.

        Boldog hazug...

      Boldog hazug, kinek van istene,
      ki rettenetes, de maga a jóság;
      kinek sebet kap reszkető keze,
      ha leszakítja a tilalmas rózsát.
      
      Boldog hazug - értetlen szelleme
      a meg nem fogant, ártatlan valóság;
      pihen rajta a mindenség szeme,
      bámulja őt, az öröklét lakósát.
      
      Én nem leltem szivemben, sem az égben
      s e halott fényü istentelenségben
      szivdobogással ringatom magam,
      
      kit más-gyötörte anyám azért vert meg,
      mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek,
      jól tudva már, hogy minden odavan.
      
      1935. aug. 9.

        Temetés után

      A láng ellibbent a sötétben,
          amint betört a szélroham,
      de mi már hallgattunk is régen,
          mint az öregek, komolyan,
      nekünk nem mondott semmi újat
          az a hirtelen zivatar,
      belénk nem csapkodtak a gallyak,
          minékünk nem volt ravatal
      az elfeketült föld s a mennybolt,
          mely oszladozni fölfakadt.
      (Csak most emlékszem rá, milyen volt!)
          Még csak biztató szavakat
      sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
          mint munka után ki leül.
      Csak ültünk ott, mi három árva,
          ki-ki magában, egyedül.
      
      1935. aug. 12.

        Mint gyermek...

      Mint gyermek, aki bosszut esküdött
      és felgyujtotta az apai házat
      s most idegenség lepi, mint a köd,
      s csak annak mellén, aki ellen lázadt,
      
      tudná magát kisírni, elfödött
      arcát mutatni szabad mosolyának, -
      oly reménytelenűl erőlködök,
      hogy könnyeimre: erényre találjak.
      
      Világot hamvasztottam el szivemben
      és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
      kuporogva csak várom a csodát,
      
      hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
      és meg is mondja szépen, micsodát
      bocsát meg nékem e farkasveremben!
      
      1935. aug.

        A bűn

      Zord bűnös vagyok, azt hiszem,
          de jól érzem magam.
      Csak az zavar e semmiben,
          mért nincs bűnöm, ha van.
      
      Hogy bűnös vagyok, nem vitás.
          De bármit gondolok,
      az én bűnöm valami más.
          Tán együgyű dolog.
      
      Mint fösvény eltünt aranyát,
           e bűnt keresem én;
      elhagytam érte egy anyát,
           bár szivem nem kemény.
      
      És meg is lelem egy napon
          az erény hősein;
      s hogy gyónjak, kávézni hivom
          meg ismerőseim.
      
      Elmondom: Öltem. Nem tudom
          kit, talán az apám -
      elnéztem, amint vére folyt
          egy alvadt éjszakán.
      
      Késsel szúrtam. Nem szinezem,
          hisz emberek vagyunk
      s mint megdöföttek, hirtelen
          majd mi is lerogyunk.
      
      Elmondom. S várom (várni kell),
          ki fut, hogy dolga van;
      megnézem, ki tünődik el;
          ki retteg boldogan.
      
      És észreveszek valakit,
          ki szemmel, melegen
      jelez, csak ennyit: Vannak itt
          s te nem vagy idegen...
      
      Ám lehet, bűnöm gyermekes
          és együgyű nagyon.
      Akkor a világ kicsi lesz
          s én játszani hagyom.
      
      Én istent nem hiszek s ha van,
          ne fáradjon velem;
      majd én föloldozom magam;
          ki él, segít nekem.
      
      1935. aug.

        Emberiség

      Óh emberiség, kit törött anyám
      szenvedni szaporított és nem értett!
      Nem rettenek születni ujra érted,
      te két milliárd párosult magány!
      
      Láttalak sírni a folyók fagyán,
      mint gyermeket, kit a jég tüze sértett;
      láttalak ölni, halni s mint nem éltet,
      tündökölni nagy egyházak falán.
      
      Hegyen láttalak és lapulni ólnál -
      szerencsétlen, ki úgy élsz, mintha volnál,
      megérdemled, hogy atyád a halál!
      
      Vértelen arravársz, hogy véred ontsák
      s föl-fölmutat a társuló bolondság,
      mely téged minden kínban megtalál.
      
      1935. aug.

        Egy ifju párra

      Úgy érzem, hogy mulik az idő, hogy bonyolultabb
      örömök várnak reám és egyszerübb,
      de nem disztelenebb szomoruság, mint a multak,
      melyeknek lágy s erős szövedéke most kiterült
      
      előttem, - im e zümmögő kávéházban várok reátok
      óvatosan, lassan s figyelve (multba? jövőbe? nem tudom)
      de vizsgán, mint a kutya, ki bár szemmel tartja a gyanusan nyüzsgő világot,
      félig ügyel csak, mert másfelől gazdáját várja jelenni a néma uton -
      
      ily félálomszerü figyelemben, mely egy, noha ketté irányul,
      kifelé multra-jövőre, befelé rátok, kis asszony s te kedves barát,
      érzem, hogy ti vagytok a gazdám (vagyis illő arányul
      veszem e magányos várakozáshoz kettős mosolyotok sugarát)
      
      érzem, hogy ti vagytok a gazdám, mert egyetlenegy vagytok ti ketten,
      kikre várok e sanda jelen gyanus jelenései közt,
      mig vöröshaju jellemszinészek kártyákat osztanak felettem,
      mérgeket hordanak szerte-körül, nyelik a füstöt, a gőzt...
      
      Lám-lám, nevetve jöttök, nem tudva, hogy ti vagytok Az, ki eligazitja
      az üres keretekben a képeket, melyek hanyag
      alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba
      surrannának vissza a festékek, a nem-lett multba az ősi anyag.
      
      Üljetek csak ide mellém, hadd legyünk együtt ujra a hármak,
      viduljunk, vonjunk határokat a térben s az óra szerint -
      ez a félálom visszahuzódik szivembe, máris ugy rémlik, mint az a gyarmat,
      melyet nem láttam s amelynek partján a kenyérfa koronája lágyan meging.
      

        Ősz

      Tar ágak-bogak rácsai között
      kaparásznak az őszi ködök,
      a vaskorláton hunyorog a dér.
      
      Fáradtság üli a teherkocsit,
      de szuszogó mozdonyról álmodik
      a vakvágányon, amint hazatér.
      
      Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
      tollászkodik és hosszan elborong.
      A kövön nyirkos tapadás pezseg.
      
      Batyuba szedte rongyait a nyár,
      a pirosító kedvü oda már,
      oly váratlanul, ahogy érkezett.
      
      Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
      a gyár körül az ősz ólálkodik,
      hogy nyála már a téglákra csorog?
      
      Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
      de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
      hogy szemembe néz s fülembe morog.
      
      1935. okt.

        Majd emlékezni jó lesz

      Rimánkodik az éghez sok bolond,
      hogy bújjanak beléjük hars erények.
      De ők alattomosak és szerények,
      suttyomban élnek, harangjuk kolomp.
      
      Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban
      szaporodik az idegen anyag,
      mint a halál is szívemben. Hanyag
      társadalmunkra szabatos szavam van.
      
      Mert hordtam téglát kínnal s jól tudom,
      a kín teszi, hogy lett belőle börtön,
      melyben időm oly egykedvűen töltöm,
      mint fáradt utas pihen féluton.
      
      De majd fölállok s zúgom nemsokára -
      adjátok meg a munka örömét,
      adjatok kedvet, nékem nem elég
      a munkabér, a munkaerő ára!
      
      Közeledik az én időm. Ha már
      ennyi a kín, világot vált valóra -
      én nem csalódom - minden szervem óra,
      mely csillagokhoz igazítva jár.
      
      Majd a kiontott vértócsa fakó lesz
      s mosolyra fakaszt mind, ami ma bánt,
      majd játszunk békés állatok gyanánt
      és emlékezni s meghalni is jó lesz.
      
      1935. okt. 24.

        Harag

      Busulsz-e, Pista?... A tépett esőben
      szél vergődik, mint hálóban a hal...
      Busulsz-e, mondd? És játszol-e merően
      az uccák lucskos csillámaival?
      
      Én fázom s búsulok. Arcomba támad
      a híg nedvesség s nem hevít harag.
      A harag tüzet kér s ellép. A bánat
      jön aztán, kémlel és velünk marad.
      
      Figyelmeztet-e munka közben téged
      e bánat, mely énhozzám sír, eseng, -
      hogy eltávozott, lassan mint a vének,
      barátod és helyébe ült a csend?
      
      Én is dacolni fogok, attól félek,
      hisz nem ismerem eléggé magam.
      De sajnálnám, ha elveszítenélek
      s nem kérdezhetném: hát veled mi van?...
      
      Tudtam, hogy örökre összeveszhet
      egy semmiségen két örök barát,
      de nem hittem, hogy vélem is megeshet,
      ami a halálnál ostobább.
      
      1935. nov. 19.

        Levegőt!

      Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
          hazafelé menet?
      A gyepre éppen langy sötétség szállott,
          mint bársony-permeteg
      és lábom alatt álmatlan forogtak,
      ütött gyermekként csendesen morogtak
          a sovány levelek.
      
      Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
          a város peremén.
      Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
          A hűvös televény
      a lámpák felé lesett gyanakvóan;
      vadkácsa riadt hápogva a tóban,
          amerre mentem én.
      
      Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
          e táj oly elhagyott.
      S im váratlan előbukkant egy férfi,
          de tovább baktatott.
      Utána néztem. Kifoszthatna engem,
      hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
           mig nyomorult vagyok.
      
      Számon tarthatják, mit telefonoztam
          s mikor, miért, kinek.
      Aktákba irják, miről álmodoztam
          s azt is, ki érti meg.
      És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
      előkotorni azt a kartotékot,
          mely jogom sérti meg.
      
      És az országban a törékeny falvak
          - anyám ott született -
      az eleven jog fájáról lehulltak,
          mint itt e levelek
      s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
      mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
          s elporlik, szétpereg.
      
      Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
          Lelkem nem ily honos.
      Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
          aki alattomos.
      Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
      szemét lesütve fontol sanda választ
          és vidul, ha toroz.
      
      Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
          Pedig hát engemet
      sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
          mint apró gyermeket,
      ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
      Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
          ezek idegenek.
      
      Felnőttem már. Szaporodik fogamban
          az idegen anyag,
      mint szivemben a halál. De jogom van
          és lélek vagy agyag
      még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
      hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
          ha nem vagyok szabad!
      
      Az én vezérem bensőmből vezérel!
          Emberek, nem vadak -
      elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
          nem kartoték-adat.
      Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
      jó szóval oktasd, játszani is engedd
          szép, komoly fiadat!
      
      1935. nov. 21.

        Március

      A föld alól a gyors csirák
      kidugják fejüket,
      a fák, mint boltos áruját,
      kirakják a rügyet,
      kamaszok arcán pattanás,
      férfiajkon a csók,
      mind egy repeső kapkodás
      a szoknyák lobogók,
      s már itt és ott fölhangzanak,
      elűzve kínt, fagyot,
      a szívbe húzódott szavak,
      eszmék és kardalok.
      
      1935 vége

        Május

      A rengő lomb virágban ég
      és készül a gyümölcsre,
      a nyilt uccára lép a nép,
      hogy végzetét betöltse.
      Iramlanak a bogarak,
      friss jelszavak repülnek.
      S az aranyba vont ég alatt,
      - mert beköszönt az ünnep -
      a szabadság sétára megy.
      Hős népe ágat lenget,
      s ő kézenfogva vezeti
      szép gyermekét, a rendet!
      
      1935 vége

        Biztató

      Csomagodat ne bontsd ki,
      ha véginségre jutsz.
      Azért véredet ontsd ki,
      amiért sírni tudsz.
      
      A késő fordulásu
      eget mig nézheted,
      te lassu jajdulásu,
      alkosd meg végzeted.
      
      Amit szemeddel sejtesz,
      sziveddel várd ki azt,
      amit szivedbe rejtesz,
      szemednek tárd ki azt.
      
      "Hol csavarogsz, te vásott?"
      Aggódva vár reád,
      megvetvén elmulásod,
      csendes édesanyád.
      
      1935 [?]

        (Indiában, hol éjjel a vadak...)

      Indiában, hol éjjel a vadak
      zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
      mikor dédapa is kicsi volt még,
      élt egy nagy fejedelem.
      
      Parancsot adott, büszkét, szigorút:
       "Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
      hol a lombzenére táncot lejt a hold,
      épüljön hétszáz ékes palota!"
      
      Hétszáz ékes palota közé
      kincstárat vasból rakatott
      s a napot akarta ráveretni,
      mint óriás, tüzes lakatot.
      
      Hiába szörnyedt el a nép
      s kérlelték vének és papok:
      "Ami égi, ne hozd a földre!"
      A kapu pántja kérte a napot.
      
      Feszült létra a felhő szélihez.
      Megbillent az; a létra leszakadt.
      Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
      A hámot szétszedték dalos madarak.
      
      S míg sürgött irtózva, serénykedett
      a dolgos népek megdöbbent zöme,
      kisült a vetés, kigyult a város;
      kicsordult a nap lángos özöne.
      
      Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
      Állva száradt el a fejedelem.
      S a hétszáz palota helyét elfoglalta
      az őserdő egy hűvös éjjelen.
      
      1934-1935 [?]

        Kései sirató

      Harminchat fokos lázban égek mindig
          s te nem ápolsz, anyám.
      Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
      kinyujtóztál a halál oldalán.
      Lágy őszi tájból és sok kedves nőből
      próbállak összeállitani téged;
      de nem futja, már látom, az időből,
          a tömény tűz eléget.
      
      Utoljára Szabadszállásra mentem,
          a hadak vége volt
      s ez összekuszálódott Budapesten
      kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
      A vonattetőn hasaltam keresztben,
      hoztam krumplit; a zsákban köles volt már;
      neked, én konok, csirkét is szereztem
          s te már seholse voltál.
      
      Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
          édes emlőd s magad.
      Vigasztaltad fiad és pirongattad
      s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
      Levesem hütötted, fujtad, kavartad,
      mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
      Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad -
          félrevezettél engem.
      
      Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
          hoztad el - kértem én?
      Mért görbitetted mosásnak a hátad?
      Hogy egyengesd egy láda fenekén?
      Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
      Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
      haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
          s mindent elrontsz, te árnyék!
      
      Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
          ki csal és hiteget!
      Suttyomban elhagytad szerelmeidből
      jajongva szült, eleven hitedet.
      Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
      mind visszaloptad az utolsó órán!
      A gyereknek kél káromkodni kedve -
          nem hallod, mama? Szólj rám!
      
      Világosodik lassacskán az elmém,
          a legenda oda.
      A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,
      észreveszi, hogy milyen ostoba.
      Kit anya szült, az mind csalódik végül,
      vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
      Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,
          ebbe fog belehalni.
      
      1935/1936. dec.

        [Töredékek]

        (lesz lágy hús...)

      lesz lágy hús s mellé ifju karalábé
      ökör hizik és nő a csalamádé
      de az már a mi porunkból fakad
      

        (mint oroszlán...)

      mint oroszlán, ki ketrecében bömböl
      az öreg bácsi kerti útat döngöl
      

        (és testem végül...)

      és testem végül megbetegedett
      mert férfi vagyok és nem tudja senki,
      még magam sem, hogy mennyit szenvedek.
      

        (Egész testében reszket...)

      Egész testében reszket, mint a gyermek,
      kit rajtakaptak, hogy buktát lopott
      

        (vadász szemünkre lányok térde les...)

      vadász szemünkre lányok térde les
      és haragomban megölnék egy tündért
      holott talált és lukas életünkért
      belátom - ölni meg nem érdemes.
      

        (mint locspocs-fényben...)

      mint locspocs-fényben a vastaligákkal
      zörgő, seszinü alakok
      ugy vonulnak a fejemen által
      karácsonyesti gondolatok -
      
      nem éppen olyanok hogy fönn az egekben
      ily talicskákon hozzák a felhőhegyen
      a havat libasorban kéklő seregben
      az angyalok, hogy inség munka legyen -
      
      nem, hanem
      

        Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból

      	  BŰNÖS
      
      Azért jöttem, hogy följelentsem
      magam, mert nem birom tovább
      adni a szendét, ostobát.
      Szótlanabb, némább bűne nincsen
      enyémnél senkinek, bevallom.
      Szeretném, hogyha itt, te vád,
      szemtől szemembe mondanád
      a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.
      
      	  VÁDLÓ
      
      Én legyek bünének tudója -
      mit motyog a reménytelen!
      Én csak a bűnöst ismerem,
      ki szemét lesüti s kitolja.
      Mit vall be? Amit mind tudunk már -
      iramló fényt a tengeren,
      de bűne íze (rengve lenn)
      fogai s ínye között bujkál!
      
      	  BÍRÓ
      
      Lépj közelébb s figyelj. A törvény
      tudod, betellik szószerint.
      A biróság, ha rád tekint,
      a tűzön ítél, nem a pörnyén.
      Mig eleven bizonyság nincsen,
      mig `itt` nem illan fürge tény,
      bár szánlak, fiam, nincs remény,
      a bíróság föl kell hogy mentsen.
      
      	  VÁDLOTT
      
      Óh, nem lehet ilyen kegyetlen
      törvény a tűzön, a vizen!
      A bűnt, mely elnémit, hiszen
      igy ujra el kéne követnem!
      Végtelen semmi vár, tudom jól
      s nem bocsánat. Ám ennyiben
      nem kényszeríthet senkisem,
      hogy a bűnt elkövessem ujból.
      
      	  VÁDLÓ
      
      Arcátlan szenvedő! Nem átalsz
      rettegni! Kínod örömét.
      A tengerfenék gyönyörét.
      Süt a nap és te éjszakát vallsz.
      A pocsolyákból száll a pára
      hajtván gépeid kerekét
      s te mozdulatlan, mint a jég,
      akarsz megérni a halálra!
      
      	  BÍRÓ
      
      Látlak fiam s nem csal a látszat.
      Szemedben könnycsepp ég - hazudsz.
      Bánod a bűnt - megbánni tudsz,
      így jelzel a cinkos világnak.
      Ammiatt az ember bánkódik,
      mit nem tett, vagy nem tehetett,
      de a bűnt nem bánhatja meg,
      mert az igazság megbántódik.
      
      	  VÁDLOTT
      
      Amit kivántok, lehetetlen.
      Hisz emlékezni sincs időm,
      mikor már tűnődnék merőn,
      lökdös az éhség tehetetlen.
      Belátom, hogy hitvány e bánat,
      a gyengeséghez sincs erőm.
      Engedjétek - ez nem öröm -
      hogy tanúnak hívjam anyámat.
      
      	  VÁDLÓ
      
      Im anyját falta föl magzatja
      vonítva s mohón e cseléd.
      Két kézzel tépte emlejét,
      ahogy most önmagát szaggatja.
      Nem emlékezik arra persze,
      mint vette vérét és tejét
      s lógatja fondor fafejét,
      hogy elhigyjük, nincs bűnre mersze!
      
      	  BÍRÓ
      
      Anyád meghalt tizenhat éve
      - ezt meg kell állapítani -
      le vannak rágva csontjai
      és szülőhúsa meg van éve.
      Igaz-e hát, hogy őbelőle
      táplálkoztál, te hajdani
      élősdi kisded. Majd ami
      
      1934-1935

    dugo@szepi.hu