Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1936


        Ha a hold süt...

      Ha a hold süt, a néma, siron tuli fény,
      álmomba' kinyilnak a termek.
      Kioson, kenyeret szel a konyha kövén
      s majszolja riadtan a gyermek.
      
      Csak a léghuzat ismeri - alszik a ház.
      Les nagy szeme, reszket a térde.
      Zsirok és köcsögök teje közt kotorász,
      surranva, mint az egérke.
      
      Ha belé-belereccsen a szörnyü kredenc,
      ajkára repül kicsiny ujja:
      könyörögne az irgalomért, de a csend
      zord kürtje a zajt tovafujja.
      
      Ez a zaj, ez a kín, e világrecsegés
      nem szűnve, dühöngve növekszik.
      Belesáppad a gyermek, elejti a kést
      és visszalopódzva lefekszik...
      
      Mire ébredek, ég a nap, olvad a jég,
      szétfeccsen iromba szilánkja,
      mint déligyümölcs-kirakat üvegét
      öklével a vágy ha bevágja.
      
      Elalél a fagy istene, enged az ég.
      Már unja az ördög a poklot,
      ideönti a földre kövér melegét -
      zöld lángba borulnak a bokrok.
      
      1936. márc.

        Amit szivedbe rejtesz

      	       Freud nyolcvanadik
      	       születésnapjára
      
      Amit szivedbe rejtesz,
      szemednek tárd ki azt;
      amit szemeddel sejtesz,
      sziveddel várd ki azt.
      
      A szerelembe - mondják -
      belehal, aki él.
      De úgy kell a boldogság,
      mint egy falat kenyér.
      
      S aki él, mind-mind gyermek
      és anyaölbe vágy.
      Ölnek, ha nem ölelnek -
      a harctér nászi ágy.
      
      Légy, mint a Nyolcvan Éves,
      akit pusztítanak
      a növekvők s míg vérez,
      nemz millió fiat.
      
      Már nincs benned a régen
      talpadba tört tövis.
      És most szivedből szépen
      kihull halálod is.
      
      Amit szemeddel sejtesz,
      kezeddel fogd meg azt.
      Akit szivedbe rejtesz,
      öld, vagy csókold meg azt!
      
      1936. máj.

        Gyermekké tettél

      Gyermekké tettél. Hiába növesztett
      harminc csikorgó télen át a kín.
      Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
      Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
      
      Számban tartalak, mint kutya a kölykét
      s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
      Az éveket, mik sorsom összetörték,
      reám zudítja minden pillanat.
      
      Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
      Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
      Hiányod átjár, mint huzat a házon.
      Mondd, - távozzon tőlem a félelem.
      
      Reám néztél s én mindent elejtettem.
      Meghallgattál és elakadt szavam.
      Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
      hogy tudjak élni, halni egymagam!
      
      Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
      magamba bujtam volna, nem lehet -
      alattam kő és üresség fölöttem.
      Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
      
      Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
      kinek szeméből mégis könny ered.
      Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
      nagyon meg tudtam szeretni veled.
      
      1936. máj.

        A Dunánál

      	     1
      
      A rakodópart alsó kövén ültem,
      néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
      Alig hallottam, sorsomba merülten,
      hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
      Mintha szivemből folyt volna tova,
      zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
      
      Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
      reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
      úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
      minden hullám és minden mozdulás.
      S mint édesanyám, ringatott, mesélt
      s mosta a város minden szennyesét.
      
      És elkezdett az eső cseperészni,
      de mintha mindegy volna, el is állt.
      És mégis, mint aki barlangból nézi
      a hosszú esőt - néztem a határt:
      egykedvü, örök eső módra hullt,
      szintelenül, mi tarka volt, a mult.
      
      A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
      másra gondoló anyának ölén
      a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
      és nevetgéltek a habok felém.
      Az idő árján úgy remegtek ők,
      mint sírköves, dülöngő temetők.
      
      	     2
      
      Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
      nézem, amit meglátok hirtelen.
      Egy pillanat s kész az idő egésze,
      mit száz ezer ős szemlélget velem.
      
      Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
      öltek, öleltek, tették, ami kell.
      S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
      mit én nem látok, ha vallani kell.
      
      Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
      Enyém a mult és övék a jelen.
      Verset irunk - ők fogják ceruzámat
      s én érzem őket és emlékezem.
      
      	     3
      
      Anyám kún volt, az apám félig székely,
      félig román, vagy tán egészen az.
      Anyám szájából édes volt az étel,
      apám szájából szép volt az igaz.
      Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
      Elszomorodom néha emiatt -
      ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
      ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
      
      Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
      gyenge létemre így vagyok erős,
      ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
      mert az őssejtig vagyok minden ős -
      az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
      apám- s anyámmá válok boldogon,
      s apám, anyám maga is ketté oszlik
      s én lelkes Eggyé így szaporodom!
      
      A világ vagyok - minden, ami volt, van:
      a sok nemzedék, mely egymásra tör.
      A honfoglalók győznek velem holtan
      s a meghódoltak kínja meggyötör.
      Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
      török, tatár, tót, román kavarog
      e szívben, mely e multnak már adósa
      szelíd jövővel - mai magyarok!
      
      ... Én dolgozni akarok. Elegendő
      harc, hogy a multat be kell vallani.
      A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
      egymást ölelik lágy hullámai.
      A harcot, amelyet őseink vivtak,
      békévé oldja az emlékezés
      s rendezni végre közös dolgainkat,
      ez a mi munkánk; és nem is kevés.
      
      1936. jún.

        (A hullámok lágy tánca...)

      A hullámok lágy tánca s odaát
      a lombok gyenge lejtése az éjjelt
      lassudan hozták s csillagok raját
      hívták reszketni az egekre széjjel.
      
      Igy ők. S az érzelmek is csendesen
      mozdulnak benn a szívben ringatóan,
      emlékezés visszfénye, szerelem
      hatalma ring, mint a nagy víz a tóban.
      
      Én nem értem, csak érzem az egészet.
      Itt tangót jár a sok lány és fiú,
      a sok számító, kedves és hiú.
      
      Mert ez itt egy divatos nyári fürdő.
      De némán, hiszen ráér a természet,
      a zene mögött zúg az örök erdő.
      
      1936 nyara

        (Zöld napsütés hintált...)

      Zöld napsütés hintált a tenger lágy, habos vizén,
      meztelenül, vigan, nagy messzi beusztam biz én,
      a fényes ég, a csipke viz pólyája testemen,
      bölcsőben fekve ringtam ott, behunyva két szemem.
      
      Én nem tudom, hogyan, mi volt. A locska őselem,
      a víz kihült és nagy hideg zuhant rám hirtelen.
      Szivemből rémület szökellt, mint bokorból a vad,
      kiáltottam vón s keserűn szájon vágott a hab.
      
      A hátam mögött szüntelen valami orditott.
      Iszonyúbb volt, mint óriási tarajos gyikok
      csordája, az a tenger ott s én küzdöttem vele,
      elfeledtem, hogy mit sem ér az ember élete.
      
      Usztam, vagy usztam volna, ám ugy értem partot ott,
      hogy vert a hullám s végül egy hatalmas kidobott
      
      1936 nyara [?]

        Egy spanyol földmíves sírverse

      Franco tábornok besorolt ádáz katonának,
          nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.
      Féltem - azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
          ellen Irun falain. S így is elért a halál.
      
      1936. aug. vége

        Irgalom

      Bizony nem voltam én sem az,
      akit a családfők kegyelnek.
      És időm sem volt - az igaz -
      kikönyörögnöm a kegyelmet.
      
      S bár hűvös, örökkévaló
      dolgok közt muszáj őgyelegnem,
      a palánkok közt szárnyaló
      munkát nem lehet elfelednem.
      
      Mit oltalmaztunk, nincs jelen,
      azt most már támadóink védik.
      Elejtem képzelt fegyverem,
      mit kovácsoltam harminc évig.
      
      És hallgatom a híreket,
      miket mélyemből énszavam hoz.
      Amíg a világ ily veszett,
      én irgalmas leszek magamhoz.
      
      1936. júl.-okt.

        Jaj, majdnem...

      Jaj, majdnem szétfeszít a szerelem.
      Jaj, majdnem összenyom a félelem.
           Egy ölelésben, asszonyok,
      	    ki halna meg velem?
      
      Oly gyors a nyaram s lassú a telem -
      az ősz kockája kit mutat nekem?
           A lesi-csősz idő elől
      	    ki szállna el velem?
      
      Csillagok rácsa csillog az egen:
      ilyen pincében tart az értelem!
           A mindenséget, asszonyok,
      	    ki vetné szét velem?
      
      1936. júl.-okt.

        Az a szép, régi asszony

      Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
      akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
      aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
      vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
      aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
      azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.
      Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
      napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
      s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
      s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
      Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
      mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
      föláll és szertepillant és hirtelen megindul
      és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
      ott lappang, elvezetni a távolokon által,
      két oldalán a búcsút integető fákkal.
      Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
      azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
      
      1936. júl.-okt.

        Világosítsd föl

      Világosítsd föl gyermeked:
      a haramiák emberek;
      a boszorkák - kofák, kasok.
      (Csahos kutyák nem farkasok!)
          Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
          de mind-mind pénzre vált reményt;
          ki szenet árul, ki szerelmet,
          ki pedig ilyen költeményt.
      
      És vígasztald meg, ha vigasz
      a gyermeknek, hogy így igaz.
      Talán dünnyögj egy új mesét,
      fasiszta kommunizmusét -
          mivelhogy rend kell a világba,
          a rend pedig arravaló,
          hogy ne legyen a gyerek hiába
          s ne legyen szabad, ami jó.
      
      S ha száját tátja a gyerek
      és fölnéz rád, vagy pityereg -
      ne dőlj be néki, el ne hidd,
      hogy elkábítják elveid!
          Nézz a furfangos csecsemőre:
          bömböl, hogy szánassa magát,
          de míg mosolyog az emlőre,
          növeszti körmét és fogát.
      
      1936. júl.-okt.

        Balatonszárszó

      		 1
      
      Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog,
      fehér habokba szaggatja a zöldet.
      Fogócskáznak az apró viharok,
      az ablakban a legyek megdögölnek.
      
      Nyafog a táj, de néha némaság
      jut az eszébe s új derűt lel abban.
      Tollászkodnak a sárga lombu fák,
      féllábon állván a hunyorgó napban.
      
      Kell már ahhoz a testhez is az ágy,
      Mely úgy elkapott, mint a vizek sodra.
      Becsomagoljuk a vászonruhát
      s beöltözünk szövetbe, komolykodva.
      
      		 2
      
      Míg nyugtalanul forgott nagy, lágy habokon az az éj,
           a csónak alatt hüvös öblögetési kotyogván,
      én nyugtomat ott leltem piros ölben, amint a szeszély,
           meg a természet gyönyörűn lecsapott rám.
      
      Én fáztam előbb, mert ősz volt már s aki emberi lény,
           az mind szomorúbb, mikor újra tanulna remegni.
      Kettős remegés tölt: vágy s hüvös árnyak igy ősz elején,
           mikor elkezdnek a szelid öregek köhögetni.
      
      		 3
      
      	Je n'ai point de thŐme,
      	excepté que je t'aime -
      
      	költeni csak ezt tudtam,
      	mert mindig elaludtam,
      
      	hisz annyiszor öleltem,
      	ahányszor rája leltem.
      
      	Szemüveg volt az orrán,
      	az alól nézett énrám
      
      s amikor magamhoz szorítottam, a szemüveg alatt
      hunyta le a szemét. Pedig mindig zavarják az embert.
      
      	Szivemben bizony kín dúlt,
      	mikor a vonat indult,
      
      	de nem sokat merengtem -
      	esett, hát hazamentem.
      
      	Száz gramm dohányt hagyott rám,
      	hogy legyen cigarettám.
      
      	S nem álmot, hanem alvást.
      	Nem látjuk többé egymást.
      
      1936. szept.

        Judit

      Fosztja az ősz a fákat, hüvösödik már,
          be kell gyújtani.
      Lecipeled a kályhát, egyedül hozod,
          mint a hajdani
      
      hidegek idejében, még mikor, kedves,
          nem öleltelek,
      mikor nem civakodtam s nem éreztem, hogy
          nem vagyok veled.
      
      Némább a hosszabb éjjel, nagyobb a világ
          s félelmetesebb.
      Ha varrsz, se varrhatod meg közös takarónk,
          ha már szétesett.
      
      Hideg csillagok égnek tar fák ága közt.
          Merengsz még? Aludj,
      egyedül alszom én is. Huzódzkodj össze
          s rám ne haragudj.
      
      1936. okt. eleje

        Kirakják a fát

      A pályaudvar hídja még remeg,
      de már a kényes őszi dél dorombol
      és kiszáradt hasábfák döngenek,
      amint dobálják őket a vagonból.
      
      Ha fordul is egy, a lehullt halom
      néma... Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék,
      menekülnék, hasáb a vállamon.
      A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.
      
      A kis kölyök, ki voltam, ma is él
      s a felnőttet a bánat fojtogatja;
      de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
      s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.
      
      Tőletek féltem, kemény emberek,
      ti fadobálók, akiket csodáltam?
      Most mint lopott fát, viszlek titeket
      ez otthontalan, csupa-csősz világban.
      
      1936. okt.

        ... aki szeretni gyáva vagy

      Te rongy, aki szeretni gyáva vagy,
      akinek több a biztosító munka,
      melyet a tetves ég taszít nyakunkba,
      küldvén máris a külső fagyokat, -
      fordított ringyó, ki a kötelesség
      aranyát gyüjtöd élő nap alatt:
      a gyermek rimánkodhat, hogy szeressék,
      én nem tehetem; elpusztítalak.
      
      Én férfi vagyok, nemes és konok,
      nincs vigaszom s nem erényem a bánat.
      Csak szenvedek, mint akit megnyomott
      ásás közben a föld; káromkodok -
      Ringyó! - hogy rólad ilyen szavam támad!
      Rajtad a komolyság is kellemes,
      nő létedre erős vagy s érdemes,
      hogy lábod csámpás mivoltán nevess.
      Én nem jártatom hiába a számat,
      de kín sem űzhet hiába utánad.
      
      Már elrebbent a férfias szemérem
      nyoma orcámról, és csak sáppadok.
      Dolgaim is úgy hallgatják személyem,
      mint bolond tanárt az üres padok.
      Nem éreznéd, mily veszély fenyeget
      téged, életem s engem is, ki vágyom,
      ha másra nem, hát hogy veled legyek
      s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?
      
      Add kezembe e zárt világ kilincsét,
      könnyü kezedet - vár kinn a szabad.
      Gyülekező halottaimat intsd szét,
      szólj s hízelegjen körül jószavad.
      Ismersz engem, kit szemed megviselt,
      lehetetlen, hogy ne szeressél, kedves!
      Egykor egy sejt a tengerben kikelt,
      hadd jusson el már örökös öledhez!
      
      1936. okt. 23.

        Kosztolányi

      A kínba még csak most fogunk, mi restek,
      de te már aláírtad művedet.
      
      Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
      Téged már csak a féreg fal, szeret,
      
      mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom!
      Testvérünk voltál és lettél apánk.
      
      Gyémánt szavaid nem méred karáton -
      nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.
      
      Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
      ahogy letört a halál tégedet.
      
      Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
      mint tudja, ki halottat költöget.
      
      1936. nov. eleje

        Nagyon fáj

      Kivül-belől
      leselkedő halál elől
      (mint lukba megriadt egérke)
      
      amíg hevülsz,
      az asszonyhoz ugy menekülsz,
      hogy óvjon karja, öle, térde.
      
      Nemcsak a lágy,
      meleg öl csal, nemcsak a vágy,
      de odataszit a muszáj is -
      
      ezért ölel
      minden, ami asszonyra lel,
      mig el nem fehérül a száj is.
      
      Kettős teher
      s kettős kincs, hogy szeretni kell.
      Ki szeret s párra nem találhat,
      
      oly hontalan,
      mint amilyen gyámoltalan
      a szükségét végző vadállat.
      
      Nincsen egyéb
      menedékünk; a kés hegyét
      bár anyádnak szegezd, te bátor!
      
      És lásd, akadt
      nő, ki érti e szavakat,
      de mégis ellökött magától.
      
      Nincsen helyem
      így, élők közt. Zúg a fejem,
      gondom s fájdalmam kicifrázva;
      
      mint a gyerek
      kezében a csörgő csereg,
      ha magára hagyottan rázza.
      
      Mit kellene
      tenni érte és ellene?
      Nem szégyenlem, ha kitalálom,
      
      hisz kitaszit
      a világ így is olyat, akit
      kábít a nap, rettent az álom.
      
      A kultura
      ugy hull le rólam, mint ruha
      másról a boldog szerelemben -
      
      de az hol áll,
      hogy nézze, mint dobál halál
      s még egyedül kelljen szenvednem?
      
      A csecsemő
      is szenvedi, ha szül a nő.
      Páros kínt enyhíthet alázat.
      
      De énnekem
      pénzt hoz fájdalmas énekem
      s hozzám szegődik a gyalázat.
      
      Segítsetek!
      Ti kisfiuk, a szemetek
      pattanjon meg ott, ő ahol jár.
      
      Ártatlanok,
      csizmák alatt sikongjatok
      és mondjátok neki: Nagyon fáj.
      
      Ti hű ebek,
      kerék alá kerüljetek
      s ugassátok neki: Nagyon fáj.
      
      Nők, terhetek
      viselők, elvetéljetek
      és sirjátok neki: Nagyon fáj.
      
      Ép emberek,
      bukjatok, összetörjetek
      s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
      
      Ti férfiak,
      egymást megtépve nő miatt,
      ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
      
      Lovak, bikák,
      kiket, hogy húzzatok igát,
      herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
      
      Néma halak,
      horgot kapjatok jég alatt
      és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
      
      Elevenek,
      minden, mi kíntól megremeg,
      égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
      
      s ágya körül,
      üszkösen, ha elszenderül,
      vakogjatok velem: Nagyon fáj.
      
      Hallja, mig él.
      Azt tagadta meg, amit ér.
      Elvonta puszta kénye végett
      
      kivül-belől
      menekülő élő elől
      a legutolsó menedéket.
      
      1936. okt. - nov.

        Majd megöregszel

      Majd megöregszel és bánni fogod,
      hogy bántasz, - azt, amire büszke vagy ma.
      A lelkiismeret majd bekopog
      s nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
      
      Lesz vén ebed s az melléd települ.
      Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
      mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
      Árnyak ütnek a rezgő anyókára.
      
      Az öreg kutya néha majd nyafog,
      de a szobában csend lesz, csupa rend lesz;
      hanem valaki hiányozni fog
      a multból ahhoz a magányos csendhez.
      
      Majd tipegsz: s ha eleget totyogott
      rossz lábod, leülsz. Fönn aranykeretben
      áll ifju képed. Hozzá motyogod:
      "Nem öleltem meg, hiszen nem szerettem."
      
      "Mit is tehettem volna?" - kérdezed,
      de fogatlan szád már nem válaszolhat;
      s ki a nap előtt lehunyod szemed,
      alig várod, hogy feljöjjön, a holdat.
      
      Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy,
      mint a csikó, hogy a hámot levesse.
      S a félelem tünődik, nem a vágy,
      a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e.
      
      Magadban döntöd el. Én fájlalom,
      hogy nem felelhetek, ha kérded: él-e.
      Mert elfárad bennem a fájdalom,
      elalszik, mint a gyermek s én is véle.
      
      1936. okt. - nov.

        Mint a mezőn...

      Mint a mezőn a kisfiut, ha
      eléri a vihar
      s nincs tanya, anya, hova futna
      kapkodott lábaival,
      a tömött, dühödt ég dörög,
      a tarlón szalmaszál pörög,
      ő, mint az állat, nyöszörög,
      zokogna, de a félelem
      elveszi könnye melegét,
      sóhajtana, de hirtelen
      reálehel a hideg ég
      s csak akkor, amikor sovány
      testén és arcán halovány
      borzongás villan, mint a villám
      s fekete eső dől szakadva,
      az mintha belőle fakadna,
      mint mérhetetlen nagy sirás,
      amely fölgyül a földeken,
      fénylőn csorog a zöldeken,
      árkot betölt és gödröt ás,
      hömpölyög a réten, az éren,
      hömpölyög fönn a levegőben
      s a gyermek megindul a téren,
      útja van ebben az időben -
      így tört e vágy rám, ily veszetten,
      ily hirtelen, ily szilajon,
      férfi létemre sírni kezdtem.
      S e könnyel ázott talajon,
      hol nehezen emeli lábát
      az ember, ki pedig sietne,
      megállok most. A kívánságát
      észre se venném, ha szeretne.
      
      1936. okt.-nov.

        Ne bántsd

      Ne bántsd a gyenge nőt, ha már szeretted,
      magadat érte kínokba veretted
      s nem adtál két pofont neki.
      Telefirkáltad a falat vele.
      
      Vesd le magadról! Mint ruhád is épen,
      gyámoltalanul lóg alá a széken -
      annak karján, ki szereti,
      csüngjön, mig foszlik kéje éjjele!
      
      Dobd le - a háta legyen ujra görbe,
      lába csámpás, bujjon az álla szőrbe!
      Bibircsók nőjjön a hasán!
      Gyűrje e verset kapzsi tenyere!
      
      Te fuss vissza a szép növésü, kedves
      lányok ölébe - oly illőt ölelgess,
      ki kapkod, fúl vágyad után,
      mint zivatarban zengő jegenye!
      
      1936. nov.-dec.

        Magány

      Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
      bársony-penész pihézze melledet.
      Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
      Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet.
      
      Száraz homokként peregjen szét arcod,
      a kedves. S ha cirógatnál nagyon,
      mert öled helyén a tiszta űrt tartod:
      dolgos ujjaid kösse le a gyom.
      
      Lásd, ez vagy, ez a förtelmes kivánság.
      Meg se rebbennél, ha az emberek
      némán körülkerülnének, hogy lássák:
      ilyen gonosszá ki tett engemet.
      
      Kit szorongatsz most? Ha szülsz, a fiadnak
      öröme az lesz, hogy körbe forog,
      te meg rápislogsz, míg körülhasalnak
      telibendőjü aligátorok.
      
      Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon,
      látom a szemem: rám nézel vele.
      Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom,
      hogy azt hihetném, meghalok bele.
      
      1936. nov.-dec.

        Kiáltozás

      Jaj, szeressetek szilajon,
      hessentsétek el nagy bajom!
      Eszméim közt, mint a majom
      	 a rácsok közt le és föl,
      vicsorgok és ugrándozom,
      mert semmit nem hiszek s nagyon
      	 félek a büntetéstől.
      
      Halandó, hallod-e dalom,
      vagy zúgod csak, mint a vadon?
      Ölelj meg, ne bámulj vakon
      	 a kifent rohamkéstől -
      nincs halhatatlan oltalom,
      akinek panaszolhatom:
      	 félek a büntetéstől.
      
      Mint fatutaj a folyamon,
      mint méla tót a tutajon,
      száll alá emberi fajom
      	 némán a szenvedéstől -
      de én sirok, kiáltozom:
      szeress: ne legyek rossz nagyon -
      	 félek a büntetéstől.
      
      1936. nov.-dec.

        Ki-be ugrál...

      Ki-be ugrál a két szemem, ugy érzem.
      Ha megbolondulok, ne bántsatok.
      Erős karokkal fogjatok le szépen;
      
      ha majd egész valómmal kancsitok -
      ne mutassatok öklöt, úgy se látom.
      A semmiből vissza ne rántsatok.
      
      Gondoljátok meg: Ezen a világon
      nincs senkim, semmim. S mit úgy hivtam: én,
      az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,
      
      amig elkészül ez a költemény...
      Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
      kutatja bennem: Mit vétettem én,
      
      hogy nem felelnek, akárhogyan intek,
      hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.
      Ne higyjetek értetlen bűneimnek,
      
      míg föl nem ment az odvas televény.
      
      1936. nov.-dec.

        Két hexameter

      Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
      Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.
      
      1936. nov.-dec.

        Azt mondják

      Mikor születtem, a kezemben kés volt -
          azt mondják, ez költemény.
      Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
          embernek születtem én.
      
      Kiben zokogva bolyong heves hűség,
          azt mondják, hogy az szeret.
      Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
          Csupán játszom én veled.
      
      Én nem emlékezem és nem felejtek.
          Azt mondják, ez hogy lehet?
      Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
          ha én nem, te megleled.
      
      Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
          azt mondják, hogy meghalok.
      De annyi mindenfélét hall az ember,
          hogy erre csak hallgatok.
      
      1936. nov.-dec.

        Kész a leltár

      Magamban bíztam eleitől fogva -
      ha semmije sincs, nem is kerül sokba
      ez az embernek. Semmiképp se többe,
      mint az állatnak, mely elhull örökre.
      Ha féltem is, a helyemet megálltam -
      születtem, elvegyültem és kiváltam.
      Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
      ki ingyen adott, azt szerettem érte.
      Asszony ha játszott velem hitegetve:
      hittem igazán - hadd teljen a kedve!
      Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
      Okos urak közt játszottam a bambát.
      Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
      ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
      Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
      de ágyban végzem, néha ezt remélem.
      Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
      Éltem - és ebbe más is belehalt már.
      
      1936. nov.-dec.

        Elmaradt ölelés miatt

      Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
      ha feküdtem s anyám még odajárt.
      Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
      hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
      nem jött, hálisten... Látod, ilyen boldog
      vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
          De az még ostobább,
      hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!
      
      Makacs elmulás tolja a világot
      maga előtt, mint bányász a szenet,
      melyet kifejtett, darabokra vágott.
      De mélyben, egyben él, aki szeret.
      Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
      káprázata volt, ami visszatartott,
          hogy míg a hold haladt,
      nem fogózhattam beléd azalatt?
      
      Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
      csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
      s nem is uszhattam a sodorral szembe
      kedves öledben!... Hol volt az öled?...
      Mig itt hadart s hazudozott az óra,
      te fölbámészkodtál egy dobogóra
          s a szétterült ütem
      hálójában remegtél nélkülem.
      
      Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
      harisnyádon ha egy szem leszalad!
      Most szerelmünkből kivált s kellemedben
      egy ölelés örökre szétszakadt.
      Az a müvész pörölt az elmulással -
      tanuskodj néki! De velem, ne mással.
          Tudd meg már, mi a gond.
      Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.
      
      1936. nov.-dec.

        Semmi

      Semmi, semmi, semmi, semmi, semmi.
      Legyen, hogy ne legyen,
      legyen, hogy ne legyen -
      mondjuk: Edit.
      
      A csillagokat most a láthatatlan,
      sárga kis csibék szemelgetik.
      
      Talán hajnalodik, talán Budapest ég,
      talán egy izzadt óriás-leány
      arcán olvad a festék.
      
      Kocsik zörögnek, redőnyök görögnek,
      tengerek dörögnek, emberek áradnak.
      
      Bosszant az a goromba ház a sarkon -
      olyan, mint kisgyermek arcán az ótvar.
      
      Vagy ismeretlen reggel ez, vagy idegen pályaudvar,
      ahová most érkeztem.
      
      Nincsen málhám.
      Valamit elfelejtettem - talán ha azt kitalálnám.
      Egy: semmi.
      Kettő: semmi.
      Három: semmi.
      Olyan szokatlan, mint ez a pályaudvar,
      hogy egyáltalában nincsen semmi.
      
      1936. dec.

        [Töredékek]

        (Szólj hát, mit tegyek én...)

      Szólj hát, mit tegyek én, hogy szeress
      ha sírva fakadok, ne nevess
      ............................................
      ............................................
      
      Mint a motor, mely már begyulladt,
      de nincsen utja és nem indulhat,
      olyan vagyok s ha bátrabb volnék,
      értelmetlen szavakat szólnék.
      

        Halálos szerelem

      s ha nem volt még halálos szerelem,
      azt akarom, ez halálos legyen,
      értelmes kín: mert nincs értelme annak,
      ha embernek üres kínjai vannak,
      s ha nem szeretsz úgy, mint tenmagadat,
      én meg fogom majd ölni magamat,
      nem hogy szerelmem vagy bosszúm mutassam,
      de jobban fájna elsorvadni lassan,
      s árnyék leszek, melytől szorongva félsz,
      bíró, kitől büntetést nem remélsz:
      Vigyázz! Ne hagyj meghalnom, amíg élsz!
      

        (Segítsetek, hogy meg ne öljem...)

      Segítsetek, hogy meg ne öljem,
      hogy hirtelen ki ne töröljem
      világ képei közül
      

        (Óh hittem volna inkább...)

      Óh hittem volna inkább, hogy van isten,
      mint hogy van énnálam különb
      

        (Szeretem s ezért megölöm...)

      Szeretem s ezért megölöm,
      hogy jön ahhoz, hogy én szeressem?
      Miféle ördögi öröm
      osztozkodik a bőrömön
      

        (Bocsássátok meg, barátság...)

      Bocsássátok meg, barátság, te hív kincs
      s ti kemény Kőmíves Kelemenek,
      hogy egy ringyóért, kiben semmi szív nincs,
      háromszor tagadtam meg művemet.
      
      Azt hittem, a mű reám eső részét
      elvégeznem majd jobban sikerül
      ha hozzá térek haza
      

        (Átizzadt fekvő helyeden...)

      Átizzadt fekvő helyeden
      fölülve, halkan, betegen
      - emlékszel? - azt mondtad nekem,
      hogy ne hozzak virágot.
      

        (Jutkám, csapódj!...)

      Jutkám, csapódj! én szép szőke kalászom!
      Könnyezz! potyogtasd buzaszemeid!
      Tested már nem lesz lágy fonott kalácsom.
      Lehull a sarló. Hát majd felveszik.
      

        (Sokan voltak és körülvettek...)

      Sokan voltak és körülvettek
      álmomban engem s kinevettek:
       "Hehe, hát ennél van a kincs
      ami nincs!"
      
      1936

    dugo@szepi.hu