Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

      1937


        Thomas Mann üdvözlése

      Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
      és el is jutott a nyugalmas ágyig
      még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
      (igy nem szökik rá hirtelen az éj)
      s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
      tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
      a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
      igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
      Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
      mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
      s együtt vagyunk veled mindannyian,
      kinek emberhez méltó gondja van.
      Te jól tudod, a költő sose lódit:
      az igazat mondd, ne csak a valódit,
      a fényt, amelytől világlik agyunk,
      hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
      Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
      hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
      Párnás szavadon át nem üt a zaj -
      mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
      emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
      Most temettük el szegény Kosztolányit
      s az emberségen, mint rajta a rák,
      nem egy szörny-állam iszonyata rág
      s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
      honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
      fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
      meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
      Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
      de mi férfiak férfiak maradjunk
      és nők a nők - szabadok, kedvesek
      - s mind ember, mert az egyre kevesebb...
      Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
      Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
      néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
      fehérek közt egy európait.
      
      1937. jan. eleje

        (Ős patkány terjeszt kórt...)

      Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
      a meg nem gondolt gondolat,
      belezabál, amit kifőztünk,
      s emberből emberbe szalad.
      Miatta nem tudja a részeg,
      ha kedvét pezsgőbe öli,
      hogy iszonyodó kis szegények
      üres levesét hörpöli.
      
      S mert a nemzetekből a szellem
      nem facsar nedves jogokat,
      hát uj gyalázat egymás ellen
      serkenti föl a fajokat.
      Az elnyomás csapatban károg,
      élő szívre mint dögre száll -
      s a földgolyón nyomor szivárog,
      mint hülyék orcáján a nyál.
      
      Lógatják szárnyuk az ínségnek
      gombostűjére szúrt nyarak.
      Bemásszák lelkünket a gépek,
      mint aluvót a bogarak.
      Belsőnk odvába bútt a hálás
      hűség, a könny lángba pereg -
      űzi egymást a bosszuállás
      vágya s a lelkiismeret.
      
      S mint a sakál, mely csillagoknak
      fordul kihányni hangjait,
      egünkre, hol kinok ragyognak,
      a költő hasztalan vonit...
      Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
      vastőrökül köröskörül
      hányszor lelkembe vagytok szurva -
      (itt csak meghalni sikerül.)
      
      S mégis bizom. Könnyezve intlek,
      szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
      Bizom, hisz mint elődeinket,
      karóba nem húznak ma már.
      Majd a szabadság békessége
      is eljön, finomúl a kín -
      s minket is elfelednek végre
      lugasok csendes árnyain.
      
      1937. jan.

        (Már régesrég...)

      Már régesrég rájöttem én,
      kétéltü vagyok, mint a béka.
      A zúgó egek fenekén
      lapulok most, e költemény
      szorongó lelkem buboréka.
      
      Gondos gazdáim nincsenek,
      nem les a parancsomra féreg.
      Mint a halak s az istenek,
      tengerben és egekben élek.
      
      Tengerem ölelő karok
      meleg homályu, lágy világa.
      Egem az ésszel fölfogott
      emberiség világossága.
      
      1937. jan.

        Flóra

        1. hexaméterek

      Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
      elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
      buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
      Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
      s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
      
      Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
      E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
      mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
      Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
      és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
      

        2. rejtelmek

      Rejtelmek ha zengenek,
      őrt állok, mint mesékbe'.
      Bebujtattál engemet
      talpig nehéz hűségbe.
      
      Szól a szellő, szól a víz,
      elpirulsz, ha megérted.
      Szól a szem és szól a szív,
      folyamodnak teérted.
      
      Én is írom énekem:
      ha már szeretlek téged,
      tedd könnyüvé énnekem
      ezt a nehéz hűséget.
      

        3. már két milliárd

      Már két milliárd ember kötöz itt,
      hogy belőlem hű állatuk legyen.
      De világuktól délre költözik
      a szép jóság s a szelid érzelem.
      Mindenségüket tartani a fénybe,
      mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
      már nem tudom, megadom magam kényre,
      ha nem segítesz nékem, szerelem.
      
      Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
      a csendes eső és a tiszta nap.
      Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
      hogy levelei kiviruljanak.
      Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
      kik daccal s tehetetlenül remegnek,
      mert kínjukból jövőnk nem született meg,
      munka, szabadság, kenyér s jószavak.
      
      Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
      villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
      mint gyermekeknek játék, oltalom,
      munkásoknak emberi öntudat.
      Mint minta, mint az erény a szegénybe,
      s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
      társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe',
      mely igazodni magára mutat.
      

        4. buzgóság

      Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
      s megbékülne e háborús család,
      az emberek, keresném engedelmes
      szívvel
      az örökös ifjuság italát.
      
      Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
      ha pírban zöldel a fiatal ág -
      bár búcsút int nekem... E fura dolgot
      űzném,
      az örökös ifjuság italát.
      
      Fecseghetnének nyelves tudományok -
      mind pártfogolna, ki szivébe lát:
      legalább keressem, amire vágyok,
      bár nincs,
      az örökös ifjuság italát.
      

        5. megméressél!

      Már nem képzelt ház üres telken,
      csinosodik, épül a lelkem,
      mivel az árnyakkal betelten
      a nők között Flórára leltem.
      
      Ő a mezőn a harmatosság,
      kétes létben a bizonyosság,
      lábai kígyóim tapossák,
      gondjaim mosolyai mossák.
      
      Ízét adja a tiszta víznek,
      száját adja a tiszta íznek,
      hazaszólít, amikor űznek,
      szemében csikó legelészget.
      
      Ő az okmány, kivel a kellem
      a porráomlás ellen, a szellem
      az ólálkodó semmi ellen
      szól, pöröl szorongó szerelmem.
      
      Érdekeimből megértettél,
      bátorrá vakmerőből tettél,
      kínlódtál, amig nem szerettél,
      egész világom ege lettél, -
      
      hát dícsértessél s hirdettessél,
      minden korokon át szeressél
      s nehogy bárkiben alább essél
      mindig, mindenütt megméressél!
      
      1937. febr. - márc.

        Nem emel föl

      Nem emel föl már senki sem,
      belenehezültem a sárba.
      Fogadj fiadnak, Istenem,
      hogy ne legyek kegyetlen árva.
      
      Fogj össze, formáló alak,
      s amire kényszerítnek engem,
      hogy valljalak, tagadjalak,
      segíts meg mindkét szükségemben.
      
      Tudod, szivem mily kisgyerek -
      ne viszonozd a tagadásom;
      ne vakítsd meg a lelkemet,
      néha engedd, hogy mennybe lásson.
      
      Kinek mindegy volt már a kín,
      hisz gondjaid magamra vettem,
      az árnyékvilág árkain
      most már te őrködj énfelettem.
      
      Intsd meg mind, kiket szeretek,
      hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
      Vizsgáld meg az én ügyemet,
      mielőtt magam feláldoznám.
      
      1937. febr. - márc.

        Flóra

      	     1
      
      Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
      erényeidből épül-e szerencse,
      hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
      hű szeretőd munkáján elfelejtse?
      
      Tudnál-e engem uj világra hozni,
      iparkodván szerelmes türelemmel,
      hogy legyen erőm ismét adakozni
      s eltölteni a gonoszt félelemmel?
      
      Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
      Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
      Én, aki vele mind csak hadakoztam,
      kibékülnék a haragvó halállal.
      
      	     2
      
      Félek, nem tudod megbocsájtani
      eltékozolt, ostoba, könnyü multam
      és majd ezerszeresen fáj, ami
      ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.
      
      Félek, nem ér majd annyit életem,
      törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
      hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
      önnön jóságom útján győzedelmem.
      
      Nehéz a szivem, hiszen bút fogan:
      örömöm tán a büntetések hozzák,
      hogy sírva nézem majd ha boldogan
      sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.
      
      1937. márc.

        Reggeli fény

      Ha reggeli fényben elindul a táj
      remegése, fuvalma: a kecs puha bolyha
      s mert még teli szender, rajzik a báj
      és mintha folyónknak a mélye se folyna,
      
      ugy játszik a felszin - szedd össze magad,
      botor emberkém, hiszen én se gyanitnám,
      hogy épp nem a hajnali mennybe ragad
      e jól sikerült angyal-hamisitvány!
      
      Csupa csin, csupa pír, csupa kár,
      csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás -
      most érted: ha reggel a csürhe kijár,
      mért káromkodik mindig a kondás.
      
      Beh megölelnéd! Ámde ne vedd
      kebledbe e tündét - mire maradsz, ha
      ártatlanul fölfalja szived,
      mint zsenge buzát a szőke malacka!
      
      1937. márc.

        Flórának

      Most azon muszáj elmerengnem:
      hogyha te nem szeretnél engem,
      kiolthatnám drága szenem,
      lehunyhatnám fáradt szemem.
      
      Mert jó meghalni. Tán örülnék,
      ha nem szeretnél így. Kiülnék
      a fehérhabú zöld egek,
      fecsegő csillagfellegek
      
      mellé a nyugalom partjára,
      a nem üres űr egy martjára,
      szemlélni a világokat,
      mint bokron a virágokat.
      
      Hajósinas koromban, nyáron,
      a zörgő, vontató Tatáron,
      egy szép napon munkátlanul,
      mint aki örömöt tanul,
      
      bámultam a Dunát, megáradt,
      libegtetett leveles ágat,
      úgy kanyarított sok fodort,
      deszkát harapdált és sodort
      
      olyan sok szép villogó dinnyét
      a sárga ár, hogy el se hinnéd
      és én se hinném el talán,
      ha nem tenéked mondanám.
      
      Piros almák is ringatóztak,
      zöld paprikák bicegve úsztak,
      most ez, majd az lett volna jó.
      S állt és bólintott a hajó.
      
      Ilyen lenne az űri szemle.
      Milyen szép! - bólintva mindenre,
      meglátnám, milyen kéken ég
      az ég, mely hozzád illenék.
      
      Mert a mindenség ráadás csak,
      az élet mint az áradás csap
      a halál partszegélyein
      túl, űrök, szívek mélyein
      
      túl, túl a hallgatag határon,
      akár a Duna akkor nyáron...
      Mert szeretsz s nyugton alhatom,
      neked én be is vallhatom
      
      az elmulástól tetten érten,
      hogy önmagamba én se fértem,
      a lelkem azért közvagyon
      s azért szeretlek ily nagyon.
      

        Március

      	     1
      
      Langy, permeteg eső szemerkél,
      új búza pelyhe ütközik.
      Kéményre gólya s a levert tél
      jeges csucsokra költözik.
      Zöld robbanásokkal kitört
      a kikeleti víg erőszak.
      Asztalos műhelye előtt
      remény legyint meg, friss fenyőszag
      
      Mit ír a hírlap? Dúl a banda
      Spanyolhonban és fosztogat;
      Kínában elűzi egy bamba
      tábornok a parasztokat
      kis telkükről. Had fenyeget,
      vérben áznak a tiszta vásznak.
      Kínozzák a szegényeket.
      Hadi uszítók hadonásznak.
      
      Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
      Flóra szeret. S lám, álnokul,
      meztelen, szép szerelmünk ellen
      tankkal, vasakkal fölvonul
      az ember alja. Megriaszt
      a buzgóság e söpredékben.
      S csak magunkból nyerek vigaszt,
      erőt az élet érdekében.
      
      	     2
      
      Zsoldos a férfi, a nő szajha,
      szivüket el nem érhetem.
      Gonoszságuk is föl van fujva,
      mégis féltem az életem.
      Hisz nincs egyebem e kivül.
      Számol ezzel a gondos elme.
      A megbántott Föld ha kihül,
      ég Flórám és szivem szerelme.
      
      Mert mi teremtünk szép, okos lányt
      és bátor, értelmes fiút,
      ki őriz belőlünk egy foszlányt,
      mint nap fényéből a Tejút, -
      és ha csak pislog már a Nap,
      sarjaink bízóan csacsogva
      jó gépen tovább szállanak
      a művelhető csillagokba.
      
      1937. márc.

        (Én, ki emberként...)

      Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,
      mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,
      hadd kiáltom szét az egeknek ujból -
          Flóra, szeretlek!
      
      Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat
      bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem
      könnyü intését okos ujjaidnak,
          mint leszek ember.
      
      Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,
      mint csokor van tűzve beléd a mennybolt
      s napvirág felhők, remegő levél közt
          hajlik az estnek.
      
      Lelkemen szöktet, paripán, a képed,
      épp csak érintvén vizeket, mezőket.
      Két szemedből fűre, bogárra, tiszta
          értelem árad.
      
      Este van, mindent körüláll a csillag,
      lásd, a mindenség aranyos kalitka,
      benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,
          rabmadaracskám!
      
      1937. márc.

        Ars poetica

      		      Németh Andornak
      
      Költő vagyok - mit érdekelne
      engem a költészet maga?
      Nem volna szép, ha égre kelne
      az éji folyó csillaga.
      
      Az idő lassan elszivárog,
      nem lógok a mesék tején,
      hörpintek valódi világot,
      habzó éggel a tetején.
      
      Szép a forrás - fürödni abban!
      A nyugalom, a remegés
      egymást öleli s kél a habban
      kecsesen okos csevegés.
      
      Mocskolván magukat szegyig,
      koholt képekkel és szeszekkel
      mímeljen mámort mindegyik.
      
      Én túllépek e mai kocsmán,
      az értelemig és tovább!
      Szabad ésszel nem adom ocsmány
      módon a szolga ostobát.
      
      Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
      A mindenséggel mérd magad!
      Sziszegve se szolgálok aljas,
      nyomorító hatalmakat.
      
      Nincs alku - én hadd legyek boldog!
      Másként akárki meggyaláz
      s megjelölnek pirosló foltok,
      elissza nedveim a láz.
      
      Én nem fogom be pörös számat.
      A tudásnak teszek panaszt.
      Rám tekint, pártfogón, e század:
      rám gondol, szántván, a paraszt;
      
      engem sejdít a munkás teste
      két merev mozdulat között;
      rám vár a mozi előtt este
      suhanc, a rosszul öltözött.
      
      S hol táborokba gyűlt bitangok
      verseim rendjét üldözik,
      fölindulnak testvéri tankok
      szertedübögni rímeit.
      
      Én mondom: Még nem nagy az ember.
      De képzeli, hát szertelen.
      Kisérje két szülője szemmel:
      a szellem és a szerelem!
      
      1937. febr. - márc.

        (Szállj költemény...)

      Szállj költemény, szólj költemény
      mindenkihez külön-külön,
      hogy élünk ám és van remény, -
      van idő, csipjük csak fülön.
      
      Nyugtasd a gazdagok riadt
      kis lelkét - lesz majd kegyelem.
      Forrást kutat, nem vért itat
      a szabadság s a szerelem.
      
      Szólitsd mint méla borjuszáj
      a szorgalmas szegényeket -
      rágd a szivükbe - nem muszáj
      hősnek lenni, ha nem lehet.
      
      1937. márc.

        Meghalt Juhász Gyula

      Szól a telefón, fáj a hír,
      hogy megölted magad, barátom,
      hogy konokul fekszel az ágyon.
      A bolondok között se bírt
      
      szíved a sorssal. Sehol írt
      nem leltél arra, hogy ne fájjon
      a képzelt kín e földi tájon,
      mely békén nyitja, lám, a sírt.
      
      Mit mondjak most? Hogy ég veled?
      Hogy rég megölt a képzelet?
      Még nő szép szakállad s hajad.
      
      Fölmondjuk sok szép versedet.
      Mosdatnak most. Anyád sirat,
      s társadtól jön egy sírirat.
      
      1937. ápr. 5.

        Születésnapomra

      Harminckét éves lettem én -
      meglepetés e költemény
          csecse
          becse:
      
      ajándék, mellyel meglepem
      e kávéházi szegleten
          magam
          magam.
      
      Harminckét évem elszelelt
      s még havi kétszáz sose telt.
          Az ám,
          Hazám!
      
      Lehettem volna oktató,
      nem ily töltőtoll koptató
          szegény
          legény.
      
      De nem lettem, mert Szegeden
      eltanácsolt az egyetem
          fura
          ura.
      
      Intelme gyorsan, nyersen ért
      a "Nincsen apám" versemért,
          a hont
          kivont
      
      szablyával óvta ellenem.
      Ideidézi szellemem
          hevét
          s nevét:
      
      "Ön, amig szóból értek én,
      nem lesz tanár e féltekén" -
          gagyog
          s ragyog.
      
      Ha örül Horger Antal úr,
      hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
          sekély
          e kéj -
      
      Én egész népemet fogom
      nem középiskolás fokon
          taní-
          tani!
      
      1937. ápr. 11.

        Bukj föl az árból

      Ijessz meg engem, Istenem,
      szükségem van a haragodra.
      Bukj föl az árból hirtelen,
      ne rántson el a semmi sodra.
      
      Én, akit föltaszít a ló,
      s a porból éppen hogy kilátszom,
      nem ember szívébe való
      nagy kínok késeivel játszom.
      
      Gyulékony vagyok, s mint a nap,
      oly lángot lobbantottam - vedd el!
      Ordíts reám, hogy nem szabad!
      Csapj a kezemre menyköveddel.
      
      És verje bosszúd, vagy kegyed
      belém: a bűntelenség vétek!
      Hisz hogy ily ártatlan legyek,
      az a pokolnál jobban éget.
      
      Vad, habzó nyálú tengerek
      falatjaként forgok, ha fekszem,
      s egyedül. Már mindent merek,
      de nincs értelme semminek sem.
      
      Meghalni lélekzetemet
      fojtom vissza, ha nem versz bottal
      és úgy nézek farkasszemet,
      emberarcú, a hiányoddal!
      
      1937. márc. - ápr.

        (Jön a vihar...)

      Jön a vihar, tajtékja ében,
      haragos bírák feketében,
      villámok szelnek át az égen,
      mint fájó fejen a kinok,
      utánuk bársony nesz inog,
      megremegnek a jázminok.
      
      Almaszirmok - még ép a roncs ág -
      igyekszenek, hogy szállni bontsák
      kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!
      S ameddig ez a lanka nyúl,
      a szegény fűszál lekonyúl,
      fél, hogy örökre alkonyúl.
      
      Borzongásuk a nem remélt vád -
      így adnak e kicsinyek példát,
      hogy fájdalmad szerényen éld át,
      s legyen oly lágy a dallama
      mint ha a fű is hallana,
      s téged is fűnek vallana.
      
      1937. máj.

        Hazám

      	     1
      
      Az éjjel hazafelé mentem,
      éreztem, bársony nesz inog,
      a szellőzködő, lágy melegben
      tapsikolnak a jázminok,
      
      nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
      s háltak az uccán. Rám csapott,
      amiből eszméltem, nyelvem
      származik s táplálkozni fog,
      
      a közösség, amely e részeg
      ölbecsaló anyatermészet
      férfitársaként él, komor
      
      munkahelyeken káromkodva,
      vagy itt töpreng az éj nagy odva
      mélyén: a nemzeti nyomor.
      
      	     2
      
      Ezernyi fajta népbetegség,
      szapora csecsemőhalál,
      árvaság, korai öregség,
      elmebaj, egyke és sivár
      
      bűn, öngyilkosság, lelki restség,
      mely, hitetlen, csodára vár,
      nem elegendő, hogy kitessék:
      föl kéne szabadulni már!
      
      S a hozzáértő dolgozó
      nép gyülekezetében
      hányni-vetni meg száz bajunk.
      
      Az erőszak bűvöletében
      mint bánja sor törvényhozó,
      hogy mint pusztul el szép fajunk!
      
      	     3
      
      A földesúr, akinek sérvig
      emeltek tönköt, gabonát,
      csákányosokkal puszta tért nyit,
      szétveret falut és tanyát.
      
      S a gondra bátor, okos férfit,
      ki védte menthetlen honát,
      mint állatot terelni értik,
      hogy válasszon bölcs honatyát.
      
      Cicáznak a szép csendőrtollak,
      mosolyognak és szavatolnak,
      megírják, ki lesz a követ,
      
      hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve
      magával kötve mint a kéve,
      sunyít vagy parancsot követ.
      
      	     4
      
      Sok urunk nem volt rest, se kába,
      birtokát óvni ellenünk
      s kitántorgott Amerikába
      másfél millió emberünk.
      
      Szíve szorult, rezgett a lába,
      acsargó habon tovatűnt,
      emlékezően és okádva,
      mint aki borba fojt be bűnt.
      
      Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
      s társa, ki tudta, ily bolondtól
      pénzt eztán se lát a család.
      
      Multunk mind össze van torlódva
      s mint szorongó kivándorlókra,
      ránk is úgy vár az új világ.
      
      	     5
      
      A munkásnak nem több a bére,
      mint amit maga kicsikart,
      levesre telik és kenyérre
      s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
      
      Az ország nem kérdi, mivégre
      engedik meggyűlni a bajt
      s mért nem a munkás védelmére
      gyámolítják a gyáripart.
      
      Szövőlány cukros ételekről
      álmodik, nem tud kartelekről.
      S ha szombaton kezébe nyomják
      
      a pénzt s a büntetést levonják:
      kuncog a krajcár: ennyiért
      dolgoztál, nem épp semmiért.
      
      	     6
      
      Retteg a szegénytől a gazdag
      s a gazdagtól fél a szegény.
      Fortélyos félelem igazgat
      minket s nem csalóka remény.
      
      Nem adna jogot a parasztnak,
      ki rág a paraszt kenyerén
      s a summás sárgul, mint az asztag,
      de követelni nem serény.
      
      Ezer esztendő távolából,
      hátán kis batyuval, kilábol
      a népségből a nép fia.
      
      Hol lehet altiszt, azt kutatja,
      holott a sírt, hol nyugszik atyja,
      kellene megbotoznia.
      
      	     7
      
      S mégis, magyarnak számkivetve,
      lelkem sikoltva megriad -
      édes Hazám, fogadj szivedbe,
      hadd legyek hűséges fiad!
      
      Totyogjon, aki buksi medve
      láncon - nekem ezt nem szabad!
      Költő vagyok - szólj ügyészedre,
      ki ne tépje a tollamat!
      
      Adtál földmívest a tengernek,
      adj emberséget az embernek.
      Adj magyarságot a magyarnak,
      
      hogy mi ne legyünk német gyarmat.
      Hadd írjak szépet, jót - nekem
      add meg boldogabb énekem!
      
      1937. máj.

        (Csak az olvassa...)

      Csak az olvassa versemet,
      ki ismer engem és szeret,
      mivel a semmiben hajóz
      s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
      
      mert álmaiban megjelent
      emberi formában a csend
      s szivében néha elidőz
      a tigris meg a szelid őz.
      
      1937. máj. - jún.

        Én nem tudom...

      Én nem tudom, mi fenyeget
      az estek csipkés árnyain;
      mint romló halról a legyek,
      szétszállnak tőle álmaim.
      
      És nem tudom, mily dajkahang
      cseng a szivembe csendesen:
      nyugodj, hiszen csak este van
      s mitől is félnél, kedvesem?
      
      1937. máj. - jún.

        Száradok, törődöm

      Száradok, törődöm,
      korán elöregszem.
      A sivatag földön
      álmatlanul fekszem.
      
      Éltető, friss nedvek
      nagy eres husomba
      nem öntenek kedvet
      s epedek busongva.
      
      Szemem is öregbül,
      árnyékolja árok.
      Könnyes bölcseség ül
      rajta mint a hályog.
      
      Gyors emlékpojácák
      forgatnak meg ébren
      s alva ujra játsszák,
      mily bolondul éltem.
      
      Nehéz ez a bánat,
      nem birja az elme.
      Ifjits meg, bocsánat!
      Flóra szép szerelme!
      
      1937. jún.

        Sas

      Micsoda óriás sas
      száll le a zengő mennybolt
      szikláira. E szárnyas
      a semmiből jött, nem volt.
      
      A mindenséget falja
      csilló azúri csőre.
      Vaskarma tépi, marja
      a meleg húst belőle.
      
      S a fogoly világ hullat
      könnyes üvegszemekkel
      vércseppes pihetollat.
      Ez a pirosló reggel.
      
      E madár könnyű röpte
      a létet elragadta.
      Nincs magasság fölötte
      és nincs mélység alatta.
      
      Az egyik szárnya lelkem,
      a másik szárnya Flóra.
      Én őt váltom és engem
      ő vált így új valóra.
      
      1937. jún.

        (Csak most...)

      Csak most értem meg az apámat,
      aki a zengő tengeren
      nekivágott Amerikának.
      
      Utnak eredt - nem uj jelenség, -
      hogy lefülelje bátoran
      a természetes jószerencsét.
      
      El is keserült, meg is csappant
      érdeke itt, az óhazán,
      unta főzni a szagos szappant.
      
      Csak most értem meg az apámat,
      aki az ingó tengeren
      nekivágott Amerikának.
      
      Az urak locsogtak fecsegtek,
      ő batyut kötött. Odaszállt,
      hol jó munkást szép pénz kecsegtet.
      
      Az erdőn nem volt egy szál bokra,
      egész uton emlékezett
      és hányt a hempergő habokra.
      
      Elhagyta bölcsen a családját -
      azért, mert keményen keres,
      a csemetéi őt ne áldják,
      
      mert megátkozzák, ha felnőnek.
      Nem volt erkölcsi példatár
      s nem hűse hazugság-felhőnek.
      
      Csak most értem meg az apámat,
      aki a csalárd tengeren
      nekivágott Amerikának.
      
      Csak most, hogy uj világba tartok.
      Flórám az én Amerikám.
      Elenyésztek a régi partok,
      
      nem ődöngök zajuk-bajukban:
      az emberarcok mélyiről
      uj értelem szegélye bukkan.
      
      Ahogy az apám nekivágott -
      ha százszor nincsen, akkor is
      Istenre bizom a világot.
      
      Én nem a tusától szabódom:
      szerelmemért csalok, ölök -
      bár lehetőleg korrekt módon.
      
      1937. jún.

        (Ha nem szorítsz...)

      Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
      mint egyetlen tulajdonod,
      engem, míg álmodol nevetve,
      szétkapkodnak a tolvajok
      s majd sírva dőlsz a kerevetre:
      mily árva s mily bolond vagyok!
      
      Ha minden percben nem kecsegtetsz,
      hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
      görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
      hogy gyötör a magány s a félsz.
      Nem lesz cérna a szerelmedhez,
      ha úgy kifoszlik, mint a férc.
      
      Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
      a fák, a hegyek, a habok.
      Én úgy szeretlek, mint a gyermek
      s épp olyan kegyetlen vagyok:
      hol fényben fürdesz, azt a termet
      elsötétítem - meghalok.
      
      1937 tavasza - nyara

        (Majd csöndbe fagynak a dalok...)

      Majd csöndbe fagynak a dalok,
      a hősiség eloldalog,
      irgalmat kérnek a balog
      és kapzsi szenvedélyek.
      Ugye jobb, hogyha nem csalok?
      És mert én úgyis meghalok,
      azt se kivánd, hogy éljek.
      
      1937 tavasza - nyara

        (Ha lelked, logikád...)

      Ha lelked, logikád,
      mint patak köveken
      csevegve folyik át
      dolgokon egeken -
      
      ver az ér, visz az ár
      eszmélhetsz nagyot:
      nem kell más verse már,
      költő én vagyok!
      
      Kertemben érik a
      leveles dohány.
      A líra: logika;
      de nem tudomány.
      
      1937 tavasza-nyara

        (Ne légy szeles...)

      Ne légy szeles.
      Bár a munkádon más keres -
      dolgozni csak pontosan, szépen,
      ahogy a csillag megy az égen,
      ugy érdemes.
      
      1935-1

        Könnyű, fehér ruhában

      		   Ignotus Pálnak
      
      Mindent, mi nem ennivaló,
      megrágtam és kiköptem.
      Magamtól tudom, mi a jó
      s hogy egyremegy, szappangolyó,
      vagy égbolt van fölöttem.
      
      És tudom, mint a kisgyerek,
      csak az boldog, ki játszhat.
      Én sok játékot ismerek,
      hisz a valóság elpereg
      és megmarad a látszat.
      
      Nem szeretnek a gazdagok,
      mig élek ily szegényen.
      Szegényeket sem izgatok,
      nem állok én vigasznak ott,
      ahol szeretni szégyen.
      
      Megalkotom szerelmemet...
      Égitesten a lábam:
      elindulok az istenek
      ellen - a szívem nem remeg -
      könnyű, fehér ruhában.
      
      1937. jún.

        Az árnyékok...

      Az árnyékok kinyúlanak,
      a csillagok kigyúlanak,
      föllobognak a lángok
      s megbonthatatlan rend szerint,
      mint űrben égitest, kering
      a lelkemben hiányod.
      
      Mint tenger, reng az éjszaka,
      növényi szenvedély szaga
      fojtja szoruló mellem.
      Végy ki e mélyből engemet,
      fogd ki a kéjt, meritsd szemed
      hálóját mélyre bennem.
      
      1937. jún.

        Ha nem leszel...

      Ha nem leszel most azé, ki szeret,
      majd leszel akkor másé.
      Egy ország porába irom neved.
      Vigyázz, belőled is lehet
      N. Pálné, X. Tamásné.
      
      Ne méricskéld, ne latold magadat.
      Ölj öledbe, ha kellek.
      Vagy fölkél s falhoz veti a harag,
      mint a részeg a poharat,
      e szesztelen szerelmet.
      
      1937. jún.

        Majd...

      Majd eljön értem a halott,
      ki szült, ki dajkált énekelve.
      És elmulik szivem szerelme.
      A hűség is eloldalog.
      A csöndbe térnek a dalok,
      kitágul, mint az űr, az elme.
      Kitetszik, hogy üres dolog
      s mint világ visszája, bolyog
      bennem a lélek, a lét türelme.
      Széthull a testem, mint a kelme,
      mit összerágtak a molyok.
      S majd összeszedi a halott,
      ki élt, ki dajkált énekelve.
      
      1937. jún.

        Arany

      Lombozott a por még, ám elült a zaj,
      elfult a homokban a sziklamoraj.
      Köt a karcsu füst is, e szelid virág
      s gond érleli termőn a puszta fiát.
      
      Édes burgonyát föd darabos talaj -
      Téged is födött így a gond meg a baj.
      S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
      a hős el van vetve, teremni muszáj.
      
      S mig szél nyalta, tépte a rét bokrait,
      lassan lépve hoztad komoly ökreid.
      Verseidre raktál szép cseréptetőt
      s homokot kötöttél, a futó időt.
      
      Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
      Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
      Hadar a szárazság, pusztit az egér
      s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?
      
      1937. júl.

        Egy költőre

      Téged szeretnek: könnyen értenek,
      nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e;
      én tulmagasra vettem egemet
      s nehéz vagyok, azért sülyedtem mélyre.
      
      Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
      de elviselte. Azért kell kivárnom,
      ki innen vesz föl s elvisel magán,
      hogy szabad lélek legyek a világon.
      
      Szerencséd volna? Én azt nem hiszem.
      Majd előtűnik mögüle az érdem,
      vagy összetörsz s a tél vizeiben
      kemény szavakért könyörögsz majd térden.
      
      Nekem sikerült `(s ez is szégyenem,
      hisz nem egyéb az ember-árulásnál)`
      hogy csupán száraz kenyeret egyem
      az isten testén való osztozásnál.
      
      1937. júl.

        Gyönyörűt láttam

      Gyönyörűt láttam, édeset,
      elképzeltem egy gyenge rózsát.
      Elbámészkodtam s rám esett,
      mint nagy darab kő, a valóság.
      
      Ám ez a kő is képletes.
      A legjobb, ha mindent kimondok.
      Igy oktatnak ügyeletes
      és tanulságos napi gondok.
      
      Lám, ösztönöm helyes nyomon
      járt, amikor bejött az ember.
      "Kikapcsolja a villanyom" -
      ez zúgott bennem, mint a tenger.
      
      A kés ott volt az asztalon
      - éppen a ceruzám hegyeztem -
      ha ezt az embert leszurom,
      tudom, mindennel kiegyeztem.
      
      El voltam keseredve. Hát.
      Minden sötét és szomorú lesz.
      Állat védheti otthonát;
      hanem másfajta háború ez.
      
      Fegyvert ragadni gyengeség:
      megöl az ellenség és megver
      s elszáll rólam a kedves ég.
      Jogállamban a pénz a fegyver.
      
      A hadviselés itt ma más.
      A hős a kardot ki se rántja.
      Bankó a bombarobbanás
      s mint fillér, száll szét a szilánkja.
      
      Igy okoskodtam s jónapot
      kivánva elhuzódtam oldalt
      s este a nyájas csillagok
      rámnevettek a teli holddal.
      
      1937. júl.

        Tudod, hogy nincs bocsánat

      Tudod, hogy nincs bocsánat,
      hiába hát a bánat.
      Légy, ami lennél: férfi.
      A fű kinő utánad.
      
      A bűn az nem lesz könnyebb,
      hiába hull a könnyed.
      Hogy bizonyság vagy erre,
      legalább azt köszönjed.
      
      Ne vádolj, ne fogadkozz,
      ne légy komisz magadhoz,
      ne hódolj és ne hódits,
      ne csatlakozz a hadhoz.
      
      Maradj fölöslegesnek,
      a titkokat ne lesd meg.
      S ezt az emberiséget,
      hisz ember vagy, ne vesd meg.
      
      Emlékezz, hogy hörögtél
      s hiába könyörögtél.
      Hamis tanúvá lettél
      saját igaz pörödnél.
      
      Atyát hivtál elesten,
      embert, ha nincsen isten.
      S romlott kölkökre leltél
      pszichoanalizisben.
      
      Hittél a könnyü szóknak,
      fizetett pártfogóknak
      s lásd, soha, soha senki
      nem mondta, hogy te jó vagy.
      
      Megcsaltak, úgy szerettek,
      csaltál s igy nem szerethetsz.
      Most hát a töltött fegyvert
      szoritsd üres szivedhez.
      
      Vagy vess el minden elvet
      s még remélj hű szerelmet,
      hisz mint a kutya hinnél
      abban, ki bízna benned.
      
      1937. júl. - aug.

        "Költőnk és Kora"

      		Hatvany Bertalannak
      
      Ime, itt a költeményem.
      Ez a második sora.
      `K` betűkkel szól keményen
      címe: "Költőnk és Kora".
      Ugy szállong a semmi benne,
      mintha valaminek lenne
      a pora...
      
      Ugy szállong a semmi benne,
      mint valami: a világ
      a táguló űrben lengve
      jövőjének nekivág;
      ahogy zúg a lomb, a tenger,
      ahogy vonítanak éjjel
      a kutyák...
      
      Én a széken, az a földön
      és a Föld a Nap alatt,
      a naprendszer meg a börtön
      csillagzatokkal halad -
      mindenség a semmiségbe',
      mint fordítva, bennem épp e
      gondolat...
      
      Űr a lelkem. Az anyához,
      a nagy Űrhöz szállna, fönn.
      Mint léggömböt kosarához,
      a testemhez kötözöm.
      Nem való ez, nem is álom,
      ugy nevezik, szublimálom
      ösztönöm...
      
      Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
      E világban dolgozol
      s benned dolgozik a részvét.
      Hiába hazudozol.
      Hadd most azt el, hadd most ezt el.
      Nézd ez esti fényt az esttel
      mint oszol...
      
      Piros vérben áll a tarló
      s ameddig a lanka nyúl,
      kéken alvad. Sír az apró
      gyenge gyep és lekonyúl.
      Lágyan ülnek ki a boldog
      halmokon a hullafoltok.
      Alkonyúl.
      
      1937. szept.

        Miben hisztek...

      Miben hisztek ti makacs égitestek,
      hogy föllobogva
      lángokkal egymásnak nem estek,
      csak kerülitek egymást óvakodva?
      
      Szerelem tart-e, béke és igazság
      titeket féken,
      vagy pisla, hunyorgó ravaszság,
      mely farkasszemet néz az ürességben?
      
      A tömegvonzás?... Lámpámba az éjnek
      pilléje repdes,
      gyász vergődik a falon. Félnek
      emlékeim, mert messzi van a kedves.
      
      1937. szept.

        (Könnyű emlékek...)

      Könnyű emlékek, hová tüntetek?
      Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
      Már nem élhetek meg nélkűletek,
      már nem fog kézen, amit megfogok.
      Egy kis játékot én is érdemelnék, -
      libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
      
      Emlékek, kicsi ólomkatonák,
      kikért annyira sóvárogtam én
      s akiknek egyengettem szuronyát -
      törökök, búrok, gyüljetek körém!
      Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
      Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
      
      1937 [?]

        (Kedvesem betegen...)

      Kedvesem betegen
      szunnyad e hajnalon.
      Nyugodj most, szerelem,
      szeress most, nyugalom.
      
      Az okos gyermeket
      facsarja buta láz
      s vele nem szenvedek,
      engem csak megaláz.
      
      Mint aki orvosért
      vágtat vad utakon,
      ugy dobog a szivem.
      Hallgatom, hallgatom.
      
      Mért fekszel betegen?
      Mi kéne? Két pofon?
      Nyugalom, szerelem.
      Szerelem, nyugalom.
      
      1937 [?]

        (Szaggatlak, mint a fergeteg...)

      Szaggatlak, mint a fergeteg az erdőt.
      Zugj és nyögj. Vigyázz: ez küzdelem.
      Bele ne törjél, nehogy keserü könnyem
      csorogjon majd a csonka gyökeren.
      
      Fölszív a vágy, mint patakot a hőség.
      Mind mélyebbről bugyog e szerelem.
      El nem apadnék, nehogy keserü könnyed
      gyüljön tengerré szilaj öleden.
      
      1937 [?]

        (Az Isten itt állt a hátam mögött...)

      Az Isten itt állt a hátam mögött
      s én megkerültem érte a világot
      ..................................
      ..................................
      
      Négykézláb másztam. Álló Istenem
      lenézett rám és nem emelt föl engem.
      Ez a szabadság adta értenem,
      hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
      
      Ugy segitett, hogy nem segithetett.
      Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
      Ahány igazság, annyi szeretet.
      Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
      
      Gyönge a testem: óvja félelem!
      De én a párom mosolyogva várom,
      mert énvelem a hűség van jelen
      az üres űrben tántorgó világon.
      
      1937. okt.

        (Le vagyok győzve...)

      Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
      de nincs, akinek megadjam magam.
      Úgy leszakadtam minden más világról,
      ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
      
      Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
      irnak is nékem, én hát olvasok.
      S "dolgozom", imhol e papírhalom -
      a működésben van a nyugalom.
      
      Én állat volnék és szégyentelen,
      nélkületek, kik játszotok velem -
      Köztetek lettem bolond, én a véges.
      Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
      
      1937. okt.

        (Karóval jöttél...)

      Karóval jöttél, nem virággal,
      feleseltél a másvilággal,
      aranyat igértél nagy zsákkal
      anyádnak és most itt csücsülsz,
      
      mint fák tövén a bolondgomba
      (igy van rád, akinek van, gondja),
      be vagy zárva a Hét Toronyba
      és már sohasem menekülsz.
      
      Tejfoggal kőbe mért haraptál?
      Mért siettél, ha elmaradtál?
      Miért nem éjszaka álmodtál?
      Végre mi kellett volna, mondd?
      
      Magadat mindig kitakartad,
      sebedet mindig elvakartad,
      híres vagy, hogyha ezt akartad.
      S hány hét a világ? Te bolond.
      
      Szerettél? Magához ki fűzött?
      Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
      Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
      se késed nincs, se kenyered.
      
      Be vagy a Hét Toronyba zárva,
      örülj, ha jut tüzelőfára,
      örülj, itt van egy puha párna,
      hajtsd le szépen a fejedet.
      
      1937. okt.

        (Talán eltűnök hirtelen...)

      Talán eltűnök hirtelen,
      akár az erdőben a vadnyom.
      Elpazaroltam mindenem,
      amiről számot kéne adnom.
      
      Már bimbós gyermek-testemet
      szem-maró füstön száritottam.
      Bánat szedi szét eszemet,
      ha megtudom, mire jutottam.
      
      Korán vájta belém fogát
      a vágy, mely idegenbe tévedt.
      Most rezge megbánás fog át:
      várhattam volna még tiz évet.
      
      Dacból se fogtam föl soha
      értelmét az anyai szónak.
      Majd árva lettem, mostoha
      s kiröhögtem az oktatómat.
      
      Ifjúságom, e zöld vadont
      szabadnak hittem és öröknek
      és most könnyezve hallgatom,
      a száraz ágak hogy zörögnek.
      
      1937. nov.

        (Drága barátim...)

      Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal
      nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
      ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
      Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
      bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
      Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
      rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
      
      1937. nov.

        (Ime, hát megleltem hazámat...)

      Ime, hát megleltem hazámat,
      a földet, ahol nevemet
      hibátlanul irják fölébem,
      ha eltemet, ki eltemet.
      
      E föld befogad, mint a persely.
      Mert nem kell (mily sajnálatos!)
      a háborúból visszamaradt
      húszfillléres, a vashatos.
      
      Sem a vasgyűrű, melybe vésve
      a szép szó áll, hogy uj világ,
      jog, föld. - Törvényünk háborús még
      s szebbek az arany karikák.
      
      Egyedül voltam én sokáig.
      Majd eljöttek hozzám sokan.
      Magad vagy, mondták; bár velük
      voltam volna én boldogan.
      
      Igy éltem s voltam én hiába,
      megállapithatom magam.
      Bolondot játszottak velem
      s már halálom is hasztalan.
      
      Mióta éltem, forgószélben
      próbáltam állni helyemen.
      Nagy nevetség, hogy nem vétettem
      többet, mint vétettek nekem.
      
      Szép a tavasz és szép a nyár is,
      de szebb az ősz s legszebb a tél,
      annak, ki tűzhelyet, családot,
      már végképp másoknak remél.
      
      1937. nov.

        [Töredékek]

        (Éltem, így érdemeltem én meg...)

      Éltem, így érdemeltem én meg,
      hogy társul vegyenek a vének,
      kikben a haragvó remények
      jó bölcseséggé változának.
      
      Dolgos derű és könnyü kellem
      szorongást eloszlató szellem
      serkent engem a semmi ellen:
      ha szólok, sokan szólnak hozzám.
      
      Bimbózó és kinyilt világgal,
      mint kisgyerek virágos ággal
      ............................
      
      Szendereg szivemben a vétek,
      melyet szivesen büntetnétek,
      ám én kilépek elibétek
      

        (Mint a Tejút a vonuló...)

      Mint a Tejút a vonuló
      egek táguló
      boltozatán
      s mint a valóság heveny láz után
      
      ugy ragyog és világit
      lelkemben, mely világot áhit
      az emberi fölszabadulás.
      
      A mindenség oly tisztán és üdén
      csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.
      

        (Én hazám, fajom és emberiségem...)

      Én hazám, fajom és emberiségem
      iránt ismerem szép kötelességem
      
      mint bús idegen, végén a menetnek,
      mikor valakit pompával temetnek
      

        (Ugy élsz szivemben, Erzsi...)

      Ugy élsz szivemben, Erzsi, mint a bánat
      mely kedves emlék izével etet.
      Ha barna nagy szemed reám veted
      trillák szöknek, reggeli lárma támad
      mint napkeltekor. Kél a vágy utánad
      beragyogván a végtelen teret.
      Nem félsz-e, hogy ki téged így szeret
      

        (Már sokszor alszom ugy a népligetben...)

      Már sokszor alszom ugy a népligetben
      mint egyszerü hajléktalan
      

        Egy vak ember sír

      Ebben a csendes, uri, idegen
      házban szegény vak ember fölbotorkált
      öt emeletet. Az ötödiken
      már sikoltásra tárta puszta torkát,
      hogy most majd leveti magát a mélybe,
      s ekkor kinyílt egy konyhaajtó félve
      

        (Amikor verset ír az ember...)

      Amikor verset ír az ember,
      mindíg más volna jó,
      a szárazföld helyett a tenger,
      kocsi helyett hajó.
      
      Amikor verset ír az ember
      nem írni volna jó,
      

        (Én költő vagyok...)

      Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,
      ne ünnepelje bennem senki hősét,
      ily ünneplést én Istenre hagyok.
      
      Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.
      Versem azé, ki szivem versbe kérte
      és nékem elég a barátság érte.
      

        (Nem ér szerencse...)

      Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem -
      szavam szerelem kérte.
      Bocsássatok meg, hogyha jó a versem
      és szeressetek érte.
      

        (Te öngyilkos...)

      Te öngyilkos, micsoda példát
      adtál nekünk, kik szeretünk!
      Megnehezited szerepünk.
      Hát más nem éppen annyit élt át,
      
      mást nem roskaszt-e annyi vélt vád
      ...................................
      ...................................
      ...................................
      
      Kinek a szeme muló könnyü,
      elmenni annak ilyen könnyü?
      Mért bántsz? Én nem bántottalak!
      
      Versed csengése mért pereg?
      Ugy tettél, mint a kisgyerek
      ki becsöngetett s elszaladt.
      

        (Kik csak hallották a szerelem hírit...)

      Kik csak hallották a szerelem hírit
      ugy másznak vakon a magányos sírig
      a cikkázó fájdalom hirtelen
      villámai után a félelem
      homályával nagyranyilt szemük mélyén.
      

        (Ki tudom, még sokáig élek...)

      Ki tudom, még sokáig élek,
      köszönöm neked, hogy remélek
      magamnak békés elmulást,
      neked szép, csendes búsulást.
      

        (Miként a tiszta űrben...)

      Miként a tiszta űrben a világok,
      lebeg keringve bennem a hiányod
      
      majd árnyék leszek s te szorongva félsz:
      óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.
      

        (Ha elhagysz...)

      Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
      mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
      
      ki fogná föl szivével énekem,
      ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem
      

        (Minden s mindenki szeret engem...)

      Minden s mindenki szeret engem -
      ember lettem a szerelemben.
      
      Flóra, Flóra, mosolyog róla,
      hogy engem ő váltott valóra.
      
      Ember vagyok és olyan boldog,
      mint, ha vannak, az örök dolgok.
      

        (Ha lényed erős, derítő levegőjét...)

      Ha lényed erős, derítő levegőjét
      nem szivja szivem közeledbe merülten,
      mint vércse, reám lecsap a lebegő ég
      s fuldoklik a lelkem az űrben.
      

        (Az én szivem sokat csatangolt...)

      Az én szivem sokat csatangolt,
      de most már okul és tanul.
      Aki halandó, csak halandót
      szerethet halhatatlanúl.
      

        (S az én apám, az én anyám...)

      S az én apám, az én anyám
      hajtson ki a zápor után
           mit kis gyerekünk bömböl
      mint nyugalom, mint dús növény
      jó szó, kövér fű, televény
           szivemből és a földből.
      

        (Flóra, csináljunk gyereket...)

      Flóra, csináljunk gyereket,
      hadd vessen cigánykereket
      mert én nehéz vagyok már
      
      s elviszi könnyü szerelem;
      hisz hogy én legyek hűtelen
      ahhoz nehéz a szívem.
      
      Fényszóróként kutatja
      mint öntudatos űrt, a lelkemet
      
      hogy valóban imádjalak
      a telhetetlen űr alatt
      és mégse csalj meg engem.
      

        (Én azt akarom, bár ostobának látszik...)

      Én azt akarom, bár ostobának látszik
      a vágy, mely elmém kockáival játszik,
      hogy ugy szeressen az egész világ
      téged s engem, mint anya kisfiát
      egyeden kisfiát, vagy kisleányát.
      

        (Ahol a szabadság a rend...)

      Ahol a szabadság a rend,
      mindig érzem a végtelent.
      

        (Nincs közöm senkihez...)

      Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
      vagyok mint a hideg, világos és nehéz.
      

        (Nappal mint földet vad homok...)

      Nappal mint földet vad homok,
      közöny lep, izzó és konok
      a szolga emberekkel szemben
      elepedt kedvem, elapadt nedvem,
      elszáradt ág tüze lobog,
      a gyűlölet, sívó szivemben.
      
      Köröskörül vastőrökül
      voltak a rozsdás, éles, durva
      csillagok a lelkembe szúrva
      s mint önvérébe a vad terül,
      reszkettem az éjben kinyúlva.
      

        (Száz éjszakán...)

      Száz éjszakán
      ezer magány
      millió fájdalommal
      szelt át meg át
      az éjszakát
      
      Köröskörül
      vastőrökül
      voltak lelkembe törve
      a csillagok
      és vérszagok
      virágoztak az űrbe.
      

        (világokat igazgatok...)

      világokat igazgatok:
      üveggolyókkal játszom.
      Nem szeretnek a gazdagok:
      árva gyereknek látszom
      

        (Irgalom, édesanyám...)

      Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!
      

        (Roskad a kormos hó...)

      Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már
      s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka
      venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,
      ugy nevet itt a derűs ég
      

        (Szól a szája szólitatlan...)

      Szól a szája szólitatlan,
      gondja kél a gondolatban
      
      erőlködik ám az erkölcs
      zsigereim zsugorgatja
      ne bolondozz a belemben
      ne kopogj a kebelemben
      babos vesémet ne vesd ki
      
      ne lankaszd a lábaimat
      ne szakaszd a száraimat
      ne kanyarogj a karomban
      ráncom-redőmben ne rejtezz
      
      ne lúgositsd a savamat
      ne szorongasd a szavamat
      
      - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
      
      ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz
      
      ne torlaszd el a torkomat
      ne lapulj meg a lépemen
      ne kiáltozz a képemen
      csigolyáim ne csikorgasd
      fürtöm tövét ki ne forgasd
      
      - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
      
      Mintha égnék, láng jár végig
      lábujjamról lobog égig
      
      ne nyisd meg az oldalamat
      
      kicsurran a forralt kőnek
      vasból való váladéka
      

        (A nap még füstölög...)

      A nap még füstölög
      a hamvadó hegyek fölött.
      A homály inge mögött
      dereng a rét.
      

        (Nem találok szavakat...)

      Nem találok szavakat magamra,
      

        (Lépte könnyű...)

      Lépte könnyű, szeme lágy
      mint bolyhos bánatom hazája
      

        (Három vak holló kerengett a fán...)

      Három vak holló kerengett a fán
      

        (És ámulok...)

      És ámulok,
      hogy elmulok
      

        (Vak, vak, vak...)

      Vak, vak, vak
      a kutyák így ugatnak,
      az öreg csősz kivénhedett
      eljárogál még egy hetet
      nem sújt oda fütykösével
      nem pöröl már istenével
      nem káromol, nem is éber,
      szeretne ő tán valamit,
      de ha ő sem tudja, hogy mit,
      cseléd volt, az istenfáját
      néha megtömi pipáját
      .............................
      .............................
      

        (Édesanyám, egyetlen, drága...)

      Édesanyám, egyetlen, drága,
      te szűzesség kinyilt virága
      önnön fájdalmad boldogsága.
      
      Istent alkotok (szivem szenved)
      hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
      hogy jó legyek s utánad menjek!
      
      1937

    dugo@szepi.hu