Jelenlegi hely

    1937


      Thomas Mann üdvözlése

    Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
    és el is jutott a nyugalmas ágyig
    még megkérlel, hogy: "Ne menj el, mesélj" -
    (igy nem szökik rá hirtelen az éj)
    s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
    tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
    a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
    igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
    Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
    mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
    s együtt vagyunk veled mindannyian,
    kinek emberhez méltó gondja van.
    Te jól tudod, a költő sose lódit:
    az igazat mondd, ne csak a valódit,
    a fényt, amelytől világlik agyunk,
    hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
    Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
    hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
    Párnás szavadon át nem üt a zaj -
    mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
    emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
    Most temettük el szegény Kosztolányit
    s az emberségen, mint rajta a rák,
    nem egy szörny-állam iszonyata rág
    s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
    honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
    fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
    meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
    Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
    de mi férfiak férfiak maradjunk
    és nők a nők - szabadok, kedvesek
    - s mind ember, mert az egyre kevesebb...
    Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
    Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
    néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
    fehérek közt egy európait.
    
    1937. jan. eleje

      (Ős patkány terjeszt kórt...)

    Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
    a meg nem gondolt gondolat,
    belezabál, amit kifőztünk,
    s emberből emberbe szalad.
    Miatta nem tudja a részeg,
    ha kedvét pezsgőbe öli,
    hogy iszonyodó kis szegények
    üres levesét hörpöli.
    
    S mert a nemzetekből a szellem
    nem facsar nedves jogokat,
    hát uj gyalázat egymás ellen
    serkenti föl a fajokat.
    Az elnyomás csapatban károg,
    élő szívre mint dögre száll -
    s a földgolyón nyomor szivárog,
    mint hülyék orcáján a nyál.
    
    Lógatják szárnyuk az ínségnek
    gombostűjére szúrt nyarak.
    Bemásszák lelkünket a gépek,
    mint aluvót a bogarak.
    Belsőnk odvába bútt a hálás
    hűség, a könny lángba pereg -
    űzi egymást a bosszuállás
    vágya s a lelkiismeret.
    
    S mint a sakál, mely csillagoknak
    fordul kihányni hangjait,
    egünkre, hol kinok ragyognak,
    a költő hasztalan vonit...
    Óh csillagok, ti. Rozsdás, durva
    vastőrökül köröskörül
    hányszor lelkembe vagytok szurva -
    (itt csak meghalni sikerül.)
    
    S mégis bizom. Könnyezve intlek,
    szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
    Bizom, hisz mint elődeinket,
    karóba nem húznak ma már.
    Majd a szabadság békessége
    is eljön, finomúl a kín -
    s minket is elfelednek végre
    lugasok csendes árnyain.
    
    1937. jan.

      (Már régesrég...)

    Már régesrég rájöttem én,
    kétéltü vagyok, mint a béka.
    A zúgó egek fenekén
    lapulok most, e költemény
    szorongó lelkem buboréka.
    
    Gondos gazdáim nincsenek,
    nem les a parancsomra féreg.
    Mint a halak s az istenek,
    tengerben és egekben élek.
    
    Tengerem ölelő karok
    meleg homályu, lágy világa.
    Egem az ésszel fölfogott
    emberiség világossága.
    
    1937. jan.

      Flóra

      1. hexaméterek

    Roskad a kásás hó, cseperészget a bádogeresz már,
    elfeketült kupacokban a jég elalél, tovatűnik,
    buggyan a lé, a csatorna felé fodorul, csereg, árad.
    Illan a könnyü derű, belereszket az égi magasság
    s boldog vágy veti ingét pírral a reggeli tájra.
    
    Látod, mennyire, félve-ocsúdva szeretlek, Flóra!
    E csevegő szép olvadozásban a gyászt a szivemről,
    mint sebről a kötést, te leoldtad - ujra bizsergek.
    Szól örökös neved árja, törékeny báju verőfény,
    és beleborzongok, látván, hogy nélküled éltem.
    

      2. rejtelmek

    Rejtelmek ha zengenek,
    őrt állok, mint mesékbe'.
    Bebujtattál engemet
    talpig nehéz hűségbe.
    
    Szól a szellő, szól a víz,
    elpirulsz, ha megérted.
    Szól a szem és szól a szív,
    folyamodnak teérted.
    
    Én is írom énekem:
    ha már szeretlek téged,
    tedd könnyüvé énnekem
    ezt a nehéz hűséget.
    

      3. már két milliárd

    Már két milliárd ember kötöz itt,
    hogy belőlem hű állatuk legyen.
    De világuktól délre költözik
    a szép jóság s a szelid érzelem.
    Mindenségüket tartani a fénybe,
    mint orvos, ha néz az üvegedénybe,
    már nem tudom, megadom magam kényre,
    ha nem segítesz nékem, szerelem.
    
    Ugy kellesz, mint a parasztnak a föld,
    a csendes eső és a tiszta nap.
    Ugy kellesz, mint a növénynek a zöld,
    hogy levelei kiviruljanak.
    Ugy kellesz, mint a dolgos tömegeknek,
    kik daccal s tehetetlenül remegnek,
    mert kínjukból jövőnk nem született meg,
    munka, szabadság, kenyér s jószavak.
    
    Ugy kellesz nekem Flóra, mint falun
    villanyfény, kőház, iskolák, kutak;
    mint gyermekeknek játék, oltalom,
    munkásoknak emberi öntudat.
    Mint minta, mint az erény a szegénybe,
    s ez össze-vissza kusza szövevénybe,
    társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe',
    mely igazodni magára mutat.
    

      4. buzgóság

    Ha olyan buzgó volnék, mint szerelmes
    s megbékülne e háborús család,
    az emberek, keresném engedelmes
    szívvel
    az örökös ifjuság italát.
    
    Nehezülök már, lelkem akkor boldog,
    ha pírban zöldel a fiatal ág -
    bár búcsút int nekem... E fura dolgot
    űzném,
    az örökös ifjuság italát.
    
    Fecseghetnének nyelves tudományok -
    mind pártfogolna, ki szivébe lát:
    legalább keressem, amire vágyok,
    bár nincs,
    az örökös ifjuság italát.
    

      5. megméressél!

    Már nem képzelt ház üres telken,
    csinosodik, épül a lelkem,
    mivel az árnyakkal betelten
    a nők között Flórára leltem.
    
    Ő a mezőn a harmatosság,
    kétes létben a bizonyosság,
    lábai kígyóim tapossák,
    gondjaim mosolyai mossák.
    
    Ízét adja a tiszta víznek,
    száját adja a tiszta íznek,
    hazaszólít, amikor űznek,
    szemében csikó legelészget.
    
    Ő az okmány, kivel a kellem
    a porráomlás ellen, a szellem
    az ólálkodó semmi ellen
    szól, pöröl szorongó szerelmem.
    
    Érdekeimből megértettél,
    bátorrá vakmerőből tettél,
    kínlódtál, amig nem szerettél,
    egész világom ege lettél, -
    
    hát dícsértessél s hirdettessél,
    minden korokon át szeressél
    s nehogy bárkiben alább essél
    mindig, mindenütt megméressél!
    
    1937. febr. - márc.

      Nem emel föl

    Nem emel föl már senki sem,
    belenehezültem a sárba.
    Fogadj fiadnak, Istenem,
    hogy ne legyek kegyetlen árva.
    
    Fogj össze, formáló alak,
    s amire kényszerítnek engem,
    hogy valljalak, tagadjalak,
    segíts meg mindkét szükségemben.
    
    Tudod, szivem mily kisgyerek -
    ne viszonozd a tagadásom;
    ne vakítsd meg a lelkemet,
    néha engedd, hogy mennybe lásson.
    
    Kinek mindegy volt már a kín,
    hisz gondjaid magamra vettem,
    az árnyékvilág árkain
    most már te őrködj énfelettem.
    
    Intsd meg mind, kiket szeretek,
    hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
    Vizsgáld meg az én ügyemet,
    mielőtt magam feláldoznám.
    
    1937. febr. - márc.

      Flóra

    	     1
    
    Tudnál-e, Flóra, annyira szeretni,
    erényeidből épül-e szerencse,
    hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni,
    hű szeretőd munkáján elfelejtse?
    
    Tudnál-e engem uj világra hozni,
    iparkodván szerelmes türelemmel,
    hogy legyen erőm ismét adakozni
    s eltölteni a gonoszt félelemmel?
    
    Lennél-e nyugtom mindenütt a rosszban?
    Fontold meg jól, szived mily terhet vállal.
    Én, aki vele mind csak hadakoztam,
    kibékülnék a haragvó halállal.
    
    	     2
    
    Félek, nem tudod megbocsájtani
    eltékozolt, ostoba, könnyü multam
    és majd ezerszeresen fáj, ami
    ezerszer fájt, mig szeretni tanultam.
    
    Félek, nem ér majd annyit életem,
    törekvésem és vágyam, testem, lelkem,
    hogy megbecsülj, ha el nem érhetem
    önnön jóságom útján győzedelmem.
    
    Nehéz a szivem, hiszen bút fogan:
    örömöm tán a büntetések hozzák,
    hogy sírva nézem majd ha boldogan
    sétálsz azzal, ki méltóbb lesz tehozzád.
    
    1937. márc.

      Reggeli fény

    Ha reggeli fényben elindul a táj
    remegése, fuvalma: a kecs puha bolyha
    s mert még teli szender, rajzik a báj
    és mintha folyónknak a mélye se folyna,
    
    ugy játszik a felszin - szedd össze magad,
    botor emberkém, hiszen én se gyanitnám,
    hogy épp nem a hajnali mennybe ragad
    e jól sikerült angyal-hamisitvány!
    
    Csupa csin, csupa pír, csupa kár,
    csupa csel, csupa nyíl, csupa rontás -
    most érted: ha reggel a csürhe kijár,
    mért káromkodik mindig a kondás.
    
    Beh megölelnéd! Ámde ne vedd
    kebledbe e tündét - mire maradsz, ha
    ártatlanul fölfalja szived,
    mint zsenge buzát a szőke malacka!
    
    1937. márc.

      Flórának

    Most azon muszáj elmerengnem:
    hogyha te nem szeretnél engem,
    kiolthatnám drága szenem,
    lehunyhatnám fáradt szemem.
    
    Mert jó meghalni. Tán örülnék,
    ha nem szeretnél így. Kiülnék
    a fehérhabú zöld egek,
    fecsegő csillagfellegek
    
    mellé a nyugalom partjára,
    a nem üres űr egy martjára,
    szemlélni a világokat,
    mint bokron a virágokat.
    
    Hajósinas koromban, nyáron,
    a zörgő, vontató Tatáron,
    egy szép napon munkátlanul,
    mint aki örömöt tanul,
    
    bámultam a Dunát, megáradt,
    libegtetett leveles ágat,
    úgy kanyarított sok fodort,
    deszkát harapdált és sodort
    
    olyan sok szép villogó dinnyét
    a sárga ár, hogy el se hinnéd
    és én se hinném el talán,
    ha nem tenéked mondanám.
    
    Piros almák is ringatóztak,
    zöld paprikák bicegve úsztak,
    most ez, majd az lett volna jó.
    S állt és bólintott a hajó.
    
    Ilyen lenne az űri szemle.
    Milyen szép! - bólintva mindenre,
    meglátnám, milyen kéken ég
    az ég, mely hozzád illenék.
    
    Mert a mindenség ráadás csak,
    az élet mint az áradás csap
    a halál partszegélyein
    túl, űrök, szívek mélyein
    
    túl, túl a hallgatag határon,
    akár a Duna akkor nyáron...
    Mert szeretsz s nyugton alhatom,
    neked én be is vallhatom
    
    az elmulástól tetten érten,
    hogy önmagamba én se fértem,
    a lelkem azért közvagyon
    s azért szeretlek ily nagyon.
    

      Március

    	     1
    
    Langy, permeteg eső szemerkél,
    új búza pelyhe ütközik.
    Kéményre gólya s a levert tél
    jeges csucsokra költözik.
    Zöld robbanásokkal kitört
    a kikeleti víg erőszak.
    Asztalos műhelye előtt
    remény legyint meg, friss fenyőszag
    
    Mit ír a hírlap? Dúl a banda
    Spanyolhonban és fosztogat;
    Kínában elűzi egy bamba
    tábornok a parasztokat
    kis telkükről. Had fenyeget,
    vérben áznak a tiszta vásznak.
    Kínozzák a szegényeket.
    Hadi uszítók hadonásznak.
    
    Boldog vagyok: gyermek a lelkem;
    Flóra szeret. S lám, álnokul,
    meztelen, szép szerelmünk ellen
    tankkal, vasakkal fölvonul
    az ember alja. Megriaszt
    a buzgóság e söpredékben.
    S csak magunkból nyerek vigaszt,
    erőt az élet érdekében.
    
    	     2
    
    Zsoldos a férfi, a nő szajha,
    szivüket el nem érhetem.
    Gonoszságuk is föl van fujva,
    mégis féltem az életem.
    Hisz nincs egyebem e kivül.
    Számol ezzel a gondos elme.
    A megbántott Föld ha kihül,
    ég Flórám és szivem szerelme.
    
    Mert mi teremtünk szép, okos lányt
    és bátor, értelmes fiút,
    ki őriz belőlünk egy foszlányt,
    mint nap fényéből a Tejút, -
    és ha csak pislog már a Nap,
    sarjaink bízóan csacsogva
    jó gépen tovább szállanak
    a művelhető csillagokba.
    
    1937. márc.

      (Én, ki emberként...)

    Én, ki emberként vagyok, élve, boldog,
    mint olyan dolgok, mik örökre szólnak,
    hadd kiáltom szét az egeknek ujból -
        Flóra, szeretlek!
    
    Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat
    bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem
    könnyü intését okos ujjaidnak,
        mint leszek ember.
    
    Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,
    mint csokor van tűzve beléd a mennybolt
    s napvirág felhők, remegő levél közt
        hajlik az estnek.
    
    Lelkemen szöktet, paripán, a képed,
    épp csak érintvén vizeket, mezőket.
    Két szemedből fűre, bogárra, tiszta
        értelem árad.
    
    Este van, mindent körüláll a csillag,
    lásd, a mindenség aranyos kalitka,
    benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,
        rabmadaracskám!
    
    1937. márc.

      Ars poetica

    		      Németh Andornak
    
    Költő vagyok - mit érdekelne
    engem a költészet maga?
    Nem volna szép, ha égre kelne
    az éji folyó csillaga.
    
    Az idő lassan elszivárog,
    nem lógok a mesék tején,
    hörpintek valódi világot,
    habzó éggel a tetején.
    
    Szép a forrás - fürödni abban!
    A nyugalom, a remegés
    egymást öleli s kél a habban
    kecsesen okos csevegés.
    
    Mocskolván magukat szegyig,
    koholt képekkel és szeszekkel
    mímeljen mámort mindegyik.
    
    Én túllépek e mai kocsmán,
    az értelemig és tovább!
    Szabad ésszel nem adom ocsmány
    módon a szolga ostobát.
    
    Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
    A mindenséggel mérd magad!
    Sziszegve se szolgálok aljas,
    nyomorító hatalmakat.
    
    Nincs alku - én hadd legyek boldog!
    Másként akárki meggyaláz
    s megjelölnek pirosló foltok,
    elissza nedveim a láz.
    
    Én nem fogom be pörös számat.
    A tudásnak teszek panaszt.
    Rám tekint, pártfogón, e század:
    rám gondol, szántván, a paraszt;
    
    engem sejdít a munkás teste
    két merev mozdulat között;
    rám vár a mozi előtt este
    suhanc, a rosszul öltözött.
    
    S hol táborokba gyűlt bitangok
    verseim rendjét üldözik,
    fölindulnak testvéri tankok
    szertedübögni rímeit.
    
    Én mondom: Még nem nagy az ember.
    De képzeli, hát szertelen.
    Kisérje két szülője szemmel:
    a szellem és a szerelem!
    
    1937. febr. - márc.

      (Szállj költemény...)

    Szállj költemény, szólj költemény
    mindenkihez külön-külön,
    hogy élünk ám és van remény, -
    van idő, csipjük csak fülön.
    
    Nyugtasd a gazdagok riadt
    kis lelkét - lesz majd kegyelem.
    Forrást kutat, nem vért itat
    a szabadság s a szerelem.
    
    Szólitsd mint méla borjuszáj
    a szorgalmas szegényeket -
    rágd a szivükbe - nem muszáj
    hősnek lenni, ha nem lehet.
    
    1937. márc.

      Meghalt Juhász Gyula

    Szól a telefón, fáj a hír,
    hogy megölted magad, barátom,
    hogy konokul fekszel az ágyon.
    A bolondok között se bírt
    
    szíved a sorssal. Sehol írt
    nem leltél arra, hogy ne fájjon
    a képzelt kín e földi tájon,
    mely békén nyitja, lám, a sírt.
    
    Mit mondjak most? Hogy ég veled?
    Hogy rég megölt a képzelet?
    Még nő szép szakállad s hajad.
    
    Fölmondjuk sok szép versedet.
    Mosdatnak most. Anyád sirat,
    s társadtól jön egy sírirat.
    
    1937. ápr. 5.

      Születésnapomra

    Harminckét éves lettem én -
    meglepetés e költemény
        csecse
        becse:
    
    ajándék, mellyel meglepem
    e kávéházi szegleten
        magam
        magam.
    
    Harminckét évem elszelelt
    s még havi kétszáz sose telt.
        Az ám,
        Hazám!
    
    Lehettem volna oktató,
    nem ily töltőtoll koptató
        szegény
        legény.
    
    De nem lettem, mert Szegeden
    eltanácsolt az egyetem
        fura
        ura.
    
    Intelme gyorsan, nyersen ért
    a "Nincsen apám" versemért,
        a hont
        kivont
    
    szablyával óvta ellenem.
    Ideidézi szellemem
        hevét
        s nevét:
    
    "Ön, amig szóból értek én,
    nem lesz tanár e féltekén" -
        gagyog
        s ragyog.
    
    Ha örül Horger Antal úr,
    hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
        sekély
        e kéj -
    
    Én egész népemet fogom
    nem középiskolás fokon
        taní-
        tani!
    
    1937. ápr. 11.

      Bukj föl az árból

    Ijessz meg engem, Istenem,
    szükségem van a haragodra.
    Bukj föl az árból hirtelen,
    ne rántson el a semmi sodra.
    
    Én, akit föltaszít a ló,
    s a porból éppen hogy kilátszom,
    nem ember szívébe való
    nagy kínok késeivel játszom.
    
    Gyulékony vagyok, s mint a nap,
    oly lángot lobbantottam - vedd el!
    Ordíts reám, hogy nem szabad!
    Csapj a kezemre menyköveddel.
    
    És verje bosszúd, vagy kegyed
    belém: a bűntelenség vétek!
    Hisz hogy ily ártatlan legyek,
    az a pokolnál jobban éget.
    
    Vad, habzó nyálú tengerek
    falatjaként forgok, ha fekszem,
    s egyedül. Már mindent merek,
    de nincs értelme semminek sem.
    
    Meghalni lélekzetemet
    fojtom vissza, ha nem versz bottal
    és úgy nézek farkasszemet,
    emberarcú, a hiányoddal!
    
    1937. márc. - ápr.

      (Jön a vihar...)

    Jön a vihar, tajtékja ében,
    haragos bírák feketében,
    villámok szelnek át az égen,
    mint fájó fejen a kinok,
    utánuk bársony nesz inog,
    megremegnek a jázminok.
    
    Almaszirmok - még ép a roncs ág -
    igyekszenek, hogy szállni bontsák
    kis lepkeszárnyuk - mily bolondság!
    S ameddig ez a lanka nyúl,
    a szegény fűszál lekonyúl,
    fél, hogy örökre alkonyúl.
    
    Borzongásuk a nem remélt vád -
    így adnak e kicsinyek példát,
    hogy fájdalmad szerényen éld át,
    s legyen oly lágy a dallama
    mint ha a fű is hallana,
    s téged is fűnek vallana.
    
    1937. máj.

      Hazám

    	     1
    
    Az éjjel hazafelé mentem,
    éreztem, bársony nesz inog,
    a szellőzködő, lágy melegben
    tapsikolnak a jázminok,
    
    nagy, álmos dzsungel volt a lelkem
    s háltak az uccán. Rám csapott,
    amiből eszméltem, nyelvem
    származik s táplálkozni fog,
    
    a közösség, amely e részeg
    ölbecsaló anyatermészet
    férfitársaként él, komor
    
    munkahelyeken káromkodva,
    vagy itt töpreng az éj nagy odva
    mélyén: a nemzeti nyomor.
    
    	     2
    
    Ezernyi fajta népbetegség,
    szapora csecsemőhalál,
    árvaság, korai öregség,
    elmebaj, egyke és sivár
    
    bűn, öngyilkosság, lelki restség,
    mely, hitetlen, csodára vár,
    nem elegendő, hogy kitessék:
    föl kéne szabadulni már!
    
    S a hozzáértő dolgozó
    nép gyülekezetében
    hányni-vetni meg száz bajunk.
    
    Az erőszak bűvöletében
    mint bánja sor törvényhozó,
    hogy mint pusztul el szép fajunk!
    
    	     3
    
    A földesúr, akinek sérvig
    emeltek tönköt, gabonát,
    csákányosokkal puszta tért nyit,
    szétveret falut és tanyát.
    
    S a gondra bátor, okos férfit,
    ki védte menthetlen honát,
    mint állatot terelni értik,
    hogy válasszon bölcs honatyát.
    
    Cicáznak a szép csendőrtollak,
    mosolyognak és szavatolnak,
    megírják, ki lesz a követ,
    
    hisz "nyiltan" dönt, ki ezer éve
    magával kötve mint a kéve,
    sunyít vagy parancsot követ.
    
    	     4
    
    Sok urunk nem volt rest, se kába,
    birtokát óvni ellenünk
    s kitántorgott Amerikába
    másfél millió emberünk.
    
    Szíve szorult, rezgett a lába,
    acsargó habon tovatűnt,
    emlékezően és okádva,
    mint aki borba fojt be bűnt.
    
    Volt, aki úgy vélte, kolomp szól
    s társa, ki tudta, ily bolondtól
    pénzt eztán se lát a család.
    
    Multunk mind össze van torlódva
    s mint szorongó kivándorlókra,
    ránk is úgy vár az új világ.
    
    	     5
    
    A munkásnak nem több a bére,
    mint amit maga kicsikart,
    levesre telik és kenyérre
    s fröccsre, hogy csináljon ricsajt.
    
    Az ország nem kérdi, mivégre
    engedik meggyűlni a bajt
    s mért nem a munkás védelmére
    gyámolítják a gyáripart.
    
    Szövőlány cukros ételekről
    álmodik, nem tud kartelekről.
    S ha szombaton kezébe nyomják
    
    a pénzt s a büntetést levonják:
    kuncog a krajcár: ennyiért
    dolgoztál, nem épp semmiért.
    
    	     6
    
    Retteg a szegénytől a gazdag
    s a gazdagtól fél a szegény.
    Fortélyos félelem igazgat
    minket s nem csalóka remény.
    
    Nem adna jogot a parasztnak,
    ki rág a paraszt kenyerén
    s a summás sárgul, mint az asztag,
    de követelni nem serény.
    
    Ezer esztendő távolából,
    hátán kis batyuval, kilábol
    a népségből a nép fia.
    
    Hol lehet altiszt, azt kutatja,
    holott a sírt, hol nyugszik atyja,
    kellene megbotoznia.
    
    	     7
    
    S mégis, magyarnak számkivetve,
    lelkem sikoltva megriad -
    édes Hazám, fogadj szivedbe,
    hadd legyek hűséges fiad!
    
    Totyogjon, aki buksi medve
    láncon - nekem ezt nem szabad!
    Költő vagyok - szólj ügyészedre,
    ki ne tépje a tollamat!
    
    Adtál földmívest a tengernek,
    adj emberséget az embernek.
    Adj magyarságot a magyarnak,
    
    hogy mi ne legyünk német gyarmat.
    Hadd írjak szépet, jót - nekem
    add meg boldogabb énekem!
    
    1937. máj.

      (Csak az olvassa...)

    Csak az olvassa versemet,
    ki ismer engem és szeret,
    mivel a semmiben hajóz
    s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,
    
    mert álmaiban megjelent
    emberi formában a csend
    s szivében néha elidőz
    a tigris meg a szelid őz.
    
    1937. máj. - jún.

      Én nem tudom...

    Én nem tudom, mi fenyeget
    az estek csipkés árnyain;
    mint romló halról a legyek,
    szétszállnak tőle álmaim.
    
    És nem tudom, mily dajkahang
    cseng a szivembe csendesen:
    nyugodj, hiszen csak este van
    s mitől is félnél, kedvesem?
    
    1937. máj. - jún.

      Száradok, törődöm

    Száradok, törődöm,
    korán elöregszem.
    A sivatag földön
    álmatlanul fekszem.
    
    Éltető, friss nedvek
    nagy eres husomba
    nem öntenek kedvet
    s epedek busongva.
    
    Szemem is öregbül,
    árnyékolja árok.
    Könnyes bölcseség ül
    rajta mint a hályog.
    
    Gyors emlékpojácák
    forgatnak meg ébren
    s alva ujra játsszák,
    mily bolondul éltem.
    
    Nehéz ez a bánat,
    nem birja az elme.
    Ifjits meg, bocsánat!
    Flóra szép szerelme!
    
    1937. jún.

      Sas

    Micsoda óriás sas
    száll le a zengő mennybolt
    szikláira. E szárnyas
    a semmiből jött, nem volt.
    
    A mindenséget falja
    csilló azúri csőre.
    Vaskarma tépi, marja
    a meleg húst belőle.
    
    S a fogoly világ hullat
    könnyes üvegszemekkel
    vércseppes pihetollat.
    Ez a pirosló reggel.
    
    E madár könnyű röpte
    a létet elragadta.
    Nincs magasság fölötte
    és nincs mélység alatta.
    
    Az egyik szárnya lelkem,
    a másik szárnya Flóra.
    Én őt váltom és engem
    ő vált így új valóra.
    
    1937. jún.

      (Csak most...)

    Csak most értem meg az apámat,
    aki a zengő tengeren
    nekivágott Amerikának.
    
    Utnak eredt - nem uj jelenség, -
    hogy lefülelje bátoran
    a természetes jószerencsét.
    
    El is keserült, meg is csappant
    érdeke itt, az óhazán,
    unta főzni a szagos szappant.
    
    Csak most értem meg az apámat,
    aki az ingó tengeren
    nekivágott Amerikának.
    
    Az urak locsogtak fecsegtek,
    ő batyut kötött. Odaszállt,
    hol jó munkást szép pénz kecsegtet.
    
    Az erdőn nem volt egy szál bokra,
    egész uton emlékezett
    és hányt a hempergő habokra.
    
    Elhagyta bölcsen a családját -
    azért, mert keményen keres,
    a csemetéi őt ne áldják,
    
    mert megátkozzák, ha felnőnek.
    Nem volt erkölcsi példatár
    s nem hűse hazugság-felhőnek.
    
    Csak most értem meg az apámat,
    aki a csalárd tengeren
    nekivágott Amerikának.
    
    Csak most, hogy uj világba tartok.
    Flórám az én Amerikám.
    Elenyésztek a régi partok,
    
    nem ődöngök zajuk-bajukban:
    az emberarcok mélyiről
    uj értelem szegélye bukkan.
    
    Ahogy az apám nekivágott -
    ha százszor nincsen, akkor is
    Istenre bizom a világot.
    
    Én nem a tusától szabódom:
    szerelmemért csalok, ölök -
    bár lehetőleg korrekt módon.
    
    1937. jún.

      (Ha nem szorítsz...)

    Ha nem szorítsz úgy kebeledbe,
    mint egyetlen tulajdonod,
    engem, míg álmodol nevetve,
    szétkapkodnak a tolvajok
    s majd sírva dőlsz a kerevetre:
    mily árva s mily bolond vagyok!
    
    Ha minden percben nem kecsegtetsz,
    hogy boldog vagy, mert nekem élsz,
    görnyedő árnyadnak fecseghetsz,
    hogy gyötör a magány s a félsz.
    Nem lesz cérna a szerelmedhez,
    ha úgy kifoszlik, mint a férc.
    
    Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek
    a fák, a hegyek, a habok.
    Én úgy szeretlek, mint a gyermek
    s épp olyan kegyetlen vagyok:
    hol fényben fürdesz, azt a termet
    elsötétítem - meghalok.
    
    1937 tavasza - nyara

      (Majd csöndbe fagynak a dalok...)

    Majd csöndbe fagynak a dalok,
    a hősiség eloldalog,
    irgalmat kérnek a balog
    és kapzsi szenvedélyek.
    Ugye jobb, hogyha nem csalok?
    És mert én úgyis meghalok,
    azt se kivánd, hogy éljek.
    
    1937 tavasza - nyara

      (Ha lelked, logikád...)

    Ha lelked, logikád,
    mint patak köveken
    csevegve folyik át
    dolgokon egeken -
    
    ver az ér, visz az ár
    eszmélhetsz nagyot:
    nem kell más verse már,
    költő én vagyok!
    
    Kertemben érik a
    leveles dohány.
    A líra: logika;
    de nem tudomány.
    
    1937 tavasza-nyara

      (Ne légy szeles...)

    Ne légy szeles.
    Bár a munkádon más keres -
    dolgozni csak pontosan, szépen,
    ahogy a csillag megy az égen,
    ugy érdemes.
    
    1935-1

      Könnyű, fehér ruhában

    		   Ignotus Pálnak
    
    Mindent, mi nem ennivaló,
    megrágtam és kiköptem.
    Magamtól tudom, mi a jó
    s hogy egyremegy, szappangolyó,
    vagy égbolt van fölöttem.
    
    És tudom, mint a kisgyerek,
    csak az boldog, ki játszhat.
    Én sok játékot ismerek,
    hisz a valóság elpereg
    és megmarad a látszat.
    
    Nem szeretnek a gazdagok,
    mig élek ily szegényen.
    Szegényeket sem izgatok,
    nem állok én vigasznak ott,
    ahol szeretni szégyen.
    
    Megalkotom szerelmemet...
    Égitesten a lábam:
    elindulok az istenek
    ellen - a szívem nem remeg -
    könnyű, fehér ruhában.
    
    1937. jún.

      Az árnyékok...

    Az árnyékok kinyúlanak,
    a csillagok kigyúlanak,
    föllobognak a lángok
    s megbonthatatlan rend szerint,
    mint űrben égitest, kering
    a lelkemben hiányod.
    
    Mint tenger, reng az éjszaka,
    növényi szenvedély szaga
    fojtja szoruló mellem.
    Végy ki e mélyből engemet,
    fogd ki a kéjt, meritsd szemed
    hálóját mélyre bennem.
    
    1937. jún.

      Ha nem leszel...

    Ha nem leszel most azé, ki szeret,
    majd leszel akkor másé.
    Egy ország porába irom neved.
    Vigyázz, belőled is lehet
    N. Pálné, X. Tamásné.
    
    Ne méricskéld, ne latold magadat.
    Ölj öledbe, ha kellek.
    Vagy fölkél s falhoz veti a harag,
    mint a részeg a poharat,
    e szesztelen szerelmet.
    
    1937. jún.

      Majd...

    Majd eljön értem a halott,
    ki szült, ki dajkált énekelve.
    És elmulik szivem szerelme.
    A hűség is eloldalog.
    A csöndbe térnek a dalok,
    kitágul, mint az űr, az elme.
    Kitetszik, hogy üres dolog
    s mint világ visszája, bolyog
    bennem a lélek, a lét türelme.
    Széthull a testem, mint a kelme,
    mit összerágtak a molyok.
    S majd összeszedi a halott,
    ki élt, ki dajkált énekelve.
    
    1937. jún.

      Arany

    Lombozott a por még, ám elült a zaj,
    elfult a homokban a sziklamoraj.
    Köt a karcsu füst is, e szelid virág
    s gond érleli termőn a puszta fiát.
    
    Édes burgonyát föd darabos talaj -
    Téged is födött így a gond meg a baj.
    S gondoltad, mit gondolt csendjében a táj -
    a hős el van vetve, teremni muszáj.
    
    S mig szél nyalta, tépte a rét bokrait,
    lassan lépve hoztad komoly ökreid.
    Verseidre raktál szép cseréptetőt
    s homokot kötöttél, a futó időt.
    
    Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk!
    Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk.
    Hadar a szárazság, pusztit az egér
    s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?
    
    1937. júl.

      Egy költőre

    Téged szeretnek: könnyen értenek,
    nem kérdezed, ha félni kell, hogy félj-e;
    én tulmagasra vettem egemet
    s nehéz vagyok, azért sülyedtem mélyre.
    
    Lásd, öt és fél kilósnak szült anyám,
    de elviselte. Azért kell kivárnom,
    ki innen vesz föl s elvisel magán,
    hogy szabad lélek legyek a világon.
    
    Szerencséd volna? Én azt nem hiszem.
    Majd előtűnik mögüle az érdem,
    vagy összetörsz s a tél vizeiben
    kemény szavakért könyörögsz majd térden.
    
    Nekem sikerült `(s ez is szégyenem,
    hisz nem egyéb az ember-árulásnál)`
    hogy csupán száraz kenyeret egyem
    az isten testén való osztozásnál.
    
    1937. júl.

      Gyönyörűt láttam

    Gyönyörűt láttam, édeset,
    elképzeltem egy gyenge rózsát.
    Elbámészkodtam s rám esett,
    mint nagy darab kő, a valóság.
    
    Ám ez a kő is képletes.
    A legjobb, ha mindent kimondok.
    Igy oktatnak ügyeletes
    és tanulságos napi gondok.
    
    Lám, ösztönöm helyes nyomon
    járt, amikor bejött az ember.
    "Kikapcsolja a villanyom" -
    ez zúgott bennem, mint a tenger.
    
    A kés ott volt az asztalon
    - éppen a ceruzám hegyeztem -
    ha ezt az embert leszurom,
    tudom, mindennel kiegyeztem.
    
    El voltam keseredve. Hát.
    Minden sötét és szomorú lesz.
    Állat védheti otthonát;
    hanem másfajta háború ez.
    
    Fegyvert ragadni gyengeség:
    megöl az ellenség és megver
    s elszáll rólam a kedves ég.
    Jogállamban a pénz a fegyver.
    
    A hadviselés itt ma más.
    A hős a kardot ki se rántja.
    Bankó a bombarobbanás
    s mint fillér, száll szét a szilánkja.
    
    Igy okoskodtam s jónapot
    kivánva elhuzódtam oldalt
    s este a nyájas csillagok
    rámnevettek a teli holddal.
    
    1937. júl.

      Tudod, hogy nincs bocsánat

    Tudod, hogy nincs bocsánat,
    hiába hát a bánat.
    Légy, ami lennél: férfi.
    A fű kinő utánad.
    
    A bűn az nem lesz könnyebb,
    hiába hull a könnyed.
    Hogy bizonyság vagy erre,
    legalább azt köszönjed.
    
    Ne vádolj, ne fogadkozz,
    ne légy komisz magadhoz,
    ne hódolj és ne hódits,
    ne csatlakozz a hadhoz.
    
    Maradj fölöslegesnek,
    a titkokat ne lesd meg.
    S ezt az emberiséget,
    hisz ember vagy, ne vesd meg.
    
    Emlékezz, hogy hörögtél
    s hiába könyörögtél.
    Hamis tanúvá lettél
    saját igaz pörödnél.
    
    Atyát hivtál elesten,
    embert, ha nincsen isten.
    S romlott kölkökre leltél
    pszichoanalizisben.
    
    Hittél a könnyü szóknak,
    fizetett pártfogóknak
    s lásd, soha, soha senki
    nem mondta, hogy te jó vagy.
    
    Megcsaltak, úgy szerettek,
    csaltál s igy nem szerethetsz.
    Most hát a töltött fegyvert
    szoritsd üres szivedhez.
    
    Vagy vess el minden elvet
    s még remélj hű szerelmet,
    hisz mint a kutya hinnél
    abban, ki bízna benned.
    
    1937. júl. - aug.

      "Költőnk és Kora"

    		Hatvany Bertalannak
    
    Ime, itt a költeményem.
    Ez a második sora.
    `K` betűkkel szól keményen
    címe: "Költőnk és Kora".
    Ugy szállong a semmi benne,
    mintha valaminek lenne
    a pora...
    
    Ugy szállong a semmi benne,
    mint valami: a világ
    a táguló űrben lengve
    jövőjének nekivág;
    ahogy zúg a lomb, a tenger,
    ahogy vonítanak éjjel
    a kutyák...
    
    Én a széken, az a földön
    és a Föld a Nap alatt,
    a naprendszer meg a börtön
    csillagzatokkal halad -
    mindenség a semmiségbe',
    mint fordítva, bennem épp e
    gondolat...
    
    Űr a lelkem. Az anyához,
    a nagy Űrhöz szállna, fönn.
    Mint léggömböt kosarához,
    a testemhez kötözöm.
    Nem való ez, nem is álom,
    ugy nevezik, szublimálom
    ösztönöm...
    
    Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.
    E világban dolgozol
    s benned dolgozik a részvét.
    Hiába hazudozol.
    Hadd most azt el, hadd most ezt el.
    Nézd ez esti fényt az esttel
    mint oszol...
    
    Piros vérben áll a tarló
    s ameddig a lanka nyúl,
    kéken alvad. Sír az apró
    gyenge gyep és lekonyúl.
    Lágyan ülnek ki a boldog
    halmokon a hullafoltok.
    Alkonyúl.
    
    1937. szept.

      Miben hisztek...

    Miben hisztek ti makacs égitestek,
    hogy föllobogva
    lángokkal egymásnak nem estek,
    csak kerülitek egymást óvakodva?
    
    Szerelem tart-e, béke és igazság
    titeket féken,
    vagy pisla, hunyorgó ravaszság,
    mely farkasszemet néz az ürességben?
    
    A tömegvonzás?... Lámpámba az éjnek
    pilléje repdes,
    gyász vergődik a falon. Félnek
    emlékeim, mert messzi van a kedves.
    
    1937. szept.

      (Könnyű emlékek...)

    Könnyű emlékek, hová tüntetek?
    Nehéz a szívem, majdnem zokogok.
    Már nem élhetek meg nélkűletek,
    már nem fog kézen, amit megfogok.
    Egy kis játékot én is érdemelnék, -
    libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
    
    Emlékek, kicsi ólomkatonák,
    kikért annyira sóvárogtam én
    s akiknek egyengettem szuronyát -
    törökök, búrok, gyüljetek körém!
    Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben!
    Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
    
    1937 [?]

      (Kedvesem betegen...)

    Kedvesem betegen
    szunnyad e hajnalon.
    Nyugodj most, szerelem,
    szeress most, nyugalom.
    
    Az okos gyermeket
    facsarja buta láz
    s vele nem szenvedek,
    engem csak megaláz.
    
    Mint aki orvosért
    vágtat vad utakon,
    ugy dobog a szivem.
    Hallgatom, hallgatom.
    
    Mért fekszel betegen?
    Mi kéne? Két pofon?
    Nyugalom, szerelem.
    Szerelem, nyugalom.
    
    1937 [?]

      (Szaggatlak, mint a fergeteg...)

    Szaggatlak, mint a fergeteg az erdőt.
    Zugj és nyögj. Vigyázz: ez küzdelem.
    Bele ne törjél, nehogy keserü könnyem
    csorogjon majd a csonka gyökeren.
    
    Fölszív a vágy, mint patakot a hőség.
    Mind mélyebbről bugyog e szerelem.
    El nem apadnék, nehogy keserü könnyed
    gyüljön tengerré szilaj öleden.
    
    1937 [?]

      (Az Isten itt állt a hátam mögött...)

    Az Isten itt állt a hátam mögött
    s én megkerültem érte a világot
    ..................................
    ..................................
    
    Négykézláb másztam. Álló Istenem
    lenézett rám és nem emelt föl engem.
    Ez a szabadság adta értenem,
    hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
    
    Ugy segitett, hogy nem segithetett.
    Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
    Ahány igazság, annyi szeretet.
    Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.
    
    Gyönge a testem: óvja félelem!
    De én a párom mosolyogva várom,
    mert énvelem a hűség van jelen
    az üres űrben tántorgó világon.
    
    1937. okt.

      (Le vagyok győzve...)

    Le vagyok győzve, (győzelem ha van)
    de nincs, akinek megadjam magam.
    Úgy leszakadtam minden más világról,
    ahogyan lehull a gyümölcs az ágról.
    
    Szurkálnak, óvnak tudós orvosok,
    irnak is nékem, én hát olvasok.
    S "dolgozom", imhol e papírhalom -
    a működésben van a nyugalom.
    
    Én állat volnék és szégyentelen,
    nélkületek, kik játszotok velem -
    Köztetek lettem bolond, én a véges.
    Ember vagyok, így vagyok nevetséges.
    
    1937. okt.

      (Karóval jöttél...)

    Karóval jöttél, nem virággal,
    feleseltél a másvilággal,
    aranyat igértél nagy zsákkal
    anyádnak és most itt csücsülsz,
    
    mint fák tövén a bolondgomba
    (igy van rád, akinek van, gondja),
    be vagy zárva a Hét Toronyba
    és már sohasem menekülsz.
    
    Tejfoggal kőbe mért haraptál?
    Mért siettél, ha elmaradtál?
    Miért nem éjszaka álmodtál?
    Végre mi kellett volna, mondd?
    
    Magadat mindig kitakartad,
    sebedet mindig elvakartad,
    híres vagy, hogyha ezt akartad.
    S hány hét a világ? Te bolond.
    
    Szerettél? Magához ki fűzött?
    Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
    Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
    se késed nincs, se kenyered.
    
    Be vagy a Hét Toronyba zárva,
    örülj, ha jut tüzelőfára,
    örülj, itt van egy puha párna,
    hajtsd le szépen a fejedet.
    
    1937. okt.

      (Talán eltűnök hirtelen...)

    Talán eltűnök hirtelen,
    akár az erdőben a vadnyom.
    Elpazaroltam mindenem,
    amiről számot kéne adnom.
    
    Már bimbós gyermek-testemet
    szem-maró füstön száritottam.
    Bánat szedi szét eszemet,
    ha megtudom, mire jutottam.
    
    Korán vájta belém fogát
    a vágy, mely idegenbe tévedt.
    Most rezge megbánás fog át:
    várhattam volna még tiz évet.
    
    Dacból se fogtam föl soha
    értelmét az anyai szónak.
    Majd árva lettem, mostoha
    s kiröhögtem az oktatómat.
    
    Ifjúságom, e zöld vadont
    szabadnak hittem és öröknek
    és most könnyezve hallgatom,
    a száraz ágak hogy zörögnek.
    
    1937. nov.

      (Drága barátim...)

    Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal
    nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
    ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
    Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
    bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
    Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva
    rám, aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
    
    1937. nov.

      (Ime, hát megleltem hazámat...)

    Ime, hát megleltem hazámat,
    a földet, ahol nevemet
    hibátlanul irják fölébem,
    ha eltemet, ki eltemet.
    
    E föld befogad, mint a persely.
    Mert nem kell (mily sajnálatos!)
    a háborúból visszamaradt
    húszfillléres, a vashatos.
    
    Sem a vasgyűrű, melybe vésve
    a szép szó áll, hogy uj világ,
    jog, föld. - Törvényünk háborús még
    s szebbek az arany karikák.
    
    Egyedül voltam én sokáig.
    Majd eljöttek hozzám sokan.
    Magad vagy, mondták; bár velük
    voltam volna én boldogan.
    
    Igy éltem s voltam én hiába,
    megállapithatom magam.
    Bolondot játszottak velem
    s már halálom is hasztalan.
    
    Mióta éltem, forgószélben
    próbáltam állni helyemen.
    Nagy nevetség, hogy nem vétettem
    többet, mint vétettek nekem.
    
    Szép a tavasz és szép a nyár is,
    de szebb az ősz s legszebb a tél,
    annak, ki tűzhelyet, családot,
    már végképp másoknak remél.
    
    1937. nov.

      [Töredékek]

      (Éltem, így érdemeltem én meg...)

    Éltem, így érdemeltem én meg,
    hogy társul vegyenek a vének,
    kikben a haragvó remények
    jó bölcseséggé változának.
    
    Dolgos derű és könnyü kellem
    szorongást eloszlató szellem
    serkent engem a semmi ellen:
    ha szólok, sokan szólnak hozzám.
    
    Bimbózó és kinyilt világgal,
    mint kisgyerek virágos ággal
    ............................
    
    Szendereg szivemben a vétek,
    melyet szivesen büntetnétek,
    ám én kilépek elibétek
    

      (Mint a Tejút a vonuló...)

    Mint a Tejút a vonuló
    egek táguló
    boltozatán
    s mint a valóság heveny láz után
    
    ugy ragyog és világit
    lelkemben, mely világot áhit
    az emberi fölszabadulás.
    
    A mindenség oly tisztán és üdén
    csillog, mint harmatcsepp a menny levelén.
    

      (Én hazám, fajom és emberiségem...)

    Én hazám, fajom és emberiségem
    iránt ismerem szép kötelességem
    
    mint bús idegen, végén a menetnek,
    mikor valakit pompával temetnek
    

      (Ugy élsz szivemben, Erzsi...)

    Ugy élsz szivemben, Erzsi, mint a bánat
    mely kedves emlék izével etet.
    Ha barna nagy szemed reám veted
    trillák szöknek, reggeli lárma támad
    mint napkeltekor. Kél a vágy utánad
    beragyogván a végtelen teret.
    Nem félsz-e, hogy ki téged így szeret
    

      (Már sokszor alszom ugy a népligetben...)

    Már sokszor alszom ugy a népligetben
    mint egyszerü hajléktalan
    

      Egy vak ember sír

    Ebben a csendes, uri, idegen
    házban szegény vak ember fölbotorkált
    öt emeletet. Az ötödiken
    már sikoltásra tárta puszta torkát,
    hogy most majd leveti magát a mélybe,
    s ekkor kinyílt egy konyhaajtó félve
    

      (Amikor verset ír az ember...)

    Amikor verset ír az ember,
    mindíg más volna jó,
    a szárazföld helyett a tenger,
    kocsi helyett hajó.
    
    Amikor verset ír az ember
    nem írni volna jó,
    

      (Én költő vagyok...)

    Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,
    ne ünnepelje bennem senki hősét,
    ily ünneplést én Istenre hagyok.
    
    Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.
    Versem azé, ki szivem versbe kérte
    és nékem elég a barátság érte.
    

      (Nem ér szerencse...)

    Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem -
    szavam szerelem kérte.
    Bocsássatok meg, hogyha jó a versem
    és szeressetek érte.
    

      (Te öngyilkos...)

    Te öngyilkos, micsoda példát
    adtál nekünk, kik szeretünk!
    Megnehezited szerepünk.
    Hát más nem éppen annyit élt át,
    
    mást nem roskaszt-e annyi vélt vád
    ...................................
    ...................................
    ...................................
    
    Kinek a szeme muló könnyü,
    elmenni annak ilyen könnyü?
    Mért bántsz? Én nem bántottalak!
    
    Versed csengése mért pereg?
    Ugy tettél, mint a kisgyerek
    ki becsöngetett s elszaladt.
    

      (Kik csak hallották a szerelem hírit...)

    Kik csak hallották a szerelem hírit
    ugy másznak vakon a magányos sírig
    a cikkázó fájdalom hirtelen
    villámai után a félelem
    homályával nagyranyilt szemük mélyén.
    

      (Ki tudom, még sokáig élek...)

    Ki tudom, még sokáig élek,
    köszönöm neked, hogy remélek
    magamnak békés elmulást,
    neked szép, csendes búsulást.
    

      (Miként a tiszta űrben...)

    Miként a tiszta űrben a világok,
    lebeg keringve bennem a hiányod
    
    majd árnyék leszek s te szorongva félsz:
    óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.
    

      (Ha elhagysz...)

    Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
    mit is tehetnék, hogy ne szánjanak
    
    ki fogná föl szivével énekem,
    ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem
    

      (Minden s mindenki szeret engem...)

    Minden s mindenki szeret engem -
    ember lettem a szerelemben.
    
    Flóra, Flóra, mosolyog róla,
    hogy engem ő váltott valóra.
    
    Ember vagyok és olyan boldog,
    mint, ha vannak, az örök dolgok.
    

      (Ha lényed erős, derítő levegőjét...)

    Ha lényed erős, derítő levegőjét
    nem szivja szivem közeledbe merülten,
    mint vércse, reám lecsap a lebegő ég
    s fuldoklik a lelkem az űrben.
    

      (Az én szivem sokat csatangolt...)

    Az én szivem sokat csatangolt,
    de most már okul és tanul.
    Aki halandó, csak halandót
    szerethet halhatatlanúl.
    

      (S az én apám, az én anyám...)

    S az én apám, az én anyám
    hajtson ki a zápor után
         mit kis gyerekünk bömböl
    mint nyugalom, mint dús növény
    jó szó, kövér fű, televény
         szivemből és a földből.
    

      (Flóra, csináljunk gyereket...)

    Flóra, csináljunk gyereket,
    hadd vessen cigánykereket
    mert én nehéz vagyok már
    
    s elviszi könnyü szerelem;
    hisz hogy én legyek hűtelen
    ahhoz nehéz a szívem.
    
    Fényszóróként kutatja
    mint öntudatos űrt, a lelkemet
    
    hogy valóban imádjalak
    a telhetetlen űr alatt
    és mégse csalj meg engem.
    

      (Én azt akarom, bár ostobának látszik...)

    Én azt akarom, bár ostobának látszik
    a vágy, mely elmém kockáival játszik,
    hogy ugy szeressen az egész világ
    téged s engem, mint anya kisfiát
    egyeden kisfiát, vagy kisleányát.
    

      (Ahol a szabadság a rend...)

    Ahol a szabadság a rend,
    mindig érzem a végtelent.
    

      (Nincs közöm senkihez...)

    Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
    vagyok mint a hideg, világos és nehéz.
    

      (Nappal mint földet vad homok...)

    Nappal mint földet vad homok,
    közöny lep, izzó és konok
    a szolga emberekkel szemben
    elepedt kedvem, elapadt nedvem,
    elszáradt ág tüze lobog,
    a gyűlölet, sívó szivemben.
    
    Köröskörül vastőrökül
    voltak a rozsdás, éles, durva
    csillagok a lelkembe szúrva
    s mint önvérébe a vad terül,
    reszkettem az éjben kinyúlva.
    

      (Száz éjszakán...)

    Száz éjszakán
    ezer magány
    millió fájdalommal
    szelt át meg át
    az éjszakát
    
    Köröskörül
    vastőrökül
    voltak lelkembe törve
    a csillagok
    és vérszagok
    virágoztak az űrbe.
    

      (világokat igazgatok...)

    világokat igazgatok:
    üveggolyókkal játszom.
    Nem szeretnek a gazdagok:
    árva gyereknek látszom
    

      (Irgalom, édesanyám...)

    Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!
    

      (Roskad a kormos hó...)

    Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már
    s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka
    venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,
    ugy nevet itt a derűs ég
    

      (Szól a szája szólitatlan...)

    Szól a szája szólitatlan,
    gondja kél a gondolatban
    
    erőlködik ám az erkölcs
    zsigereim zsugorgatja
    ne bolondozz a belemben
    ne kopogj a kebelemben
    babos vesémet ne vesd ki
    
    ne lankaszd a lábaimat
    ne szakaszd a száraimat
    ne kanyarogj a karomban
    ráncom-redőmben ne rejtezz
    
    ne lúgositsd a savamat
    ne szorongasd a szavamat
    
    - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    
    ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz
    
    ne torlaszd el a torkomat
    ne lapulj meg a lépemen
    ne kiáltozz a képemen
    csigolyáim ne csikorgasd
    fürtöm tövét ki ne forgasd
    
    - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
    
    Mintha égnék, láng jár végig
    lábujjamról lobog égig
    
    ne nyisd meg az oldalamat
    
    kicsurran a forralt kőnek
    vasból való váladéka
    

      (A nap még füstölög...)

    A nap még füstölög
    a hamvadó hegyek fölött.
    A homály inge mögött
    dereng a rét.
    

      (Nem találok szavakat...)

    Nem találok szavakat magamra,
    

      (Lépte könnyű...)

    Lépte könnyű, szeme lágy
    mint bolyhos bánatom hazája
    

      (Három vak holló kerengett a fán...)

    Három vak holló kerengett a fán
    

      (És ámulok...)

    És ámulok,
    hogy elmulok
    

      (Vak, vak, vak...)

    Vak, vak, vak
    a kutyák így ugatnak,
    az öreg csősz kivénhedett
    eljárogál még egy hetet
    nem sújt oda fütykösével
    nem pöröl már istenével
    nem káromol, nem is éber,
    szeretne ő tán valamit,
    de ha ő sem tudja, hogy mit,
    cseléd volt, az istenfáját
    néha megtömi pipáját
    .............................
    .............................
    

      (Édesanyám, egyetlen, drága...)

    Édesanyám, egyetlen, drága,
    te szűzesség kinyilt virága
    önnön fájdalmad boldogsága.
    
    Istent alkotok (szivem szenved)
    hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
    hogy jó legyek s utánad menjek!
    
    1937

dugo@szepi.hu