Szegedi Piaristák

    Puszta Sándor:

    Betlehemi éj

    A hold beszűrt a kunyhórepedésen,
    Ezüst halmot hintett szerte szépen.
    A glória már fényes messze zengett.
    Elaludtak. Szendergett a Gyermek.
    Mária édesen, a bölcsőre hajolva,
    József, az ács, s fejénél a szalma.
    Aludt a csacsi és a hű ökör.
    Ez éjjel nem riadt egy kutya se föl.
    Bogrács alatt a tűz, csuporban a tej,
    A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely.
    Aludt a jószág. A tágas gádorok.
    A mindig virrasztó csordapásztorok.
    Egy kis bari, tán álmán, bégetett.
    Sóhaja gyapjak taváb veszett.
    Aludt a ház. A csend. A kispatak.
    Háztető a nád. S a ház előtti pad.
    Aludt a szerszám, a szíj, ostoron a nyél.
    Gyalogúton, állva, elaludt a szél.
    Gyöngyháztollú szárnnyal mind, a madarak.
    Aludt az éj is, egy nagy fa alatt…

    A glória már csak szinte zümmögött,
    Mint a hold zenéje alvó fű között.

         A Hűség virraszt csak
         Léptét hallani,
         Hogy ébren legyen itt
         Mindig valaki…


    A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
    a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.