Szegedi Piaristák

    Szabó Endre:

    Karácsonykor

    Mintha csak ma volna, úgy eszembe van még,
    Az asztalnál körben ült a kis család,
    Kint a vihar tombolt, oda-odaverte
    Ablakainkhoz a zúzos rózsafát.
    Fekete ruhájú, gyászló özvegyasszony
    Magához vonta két árva gyermekét:
    „Mikor eltemettük szegény jó apátok,
    Ilyen rút idő volt odakívül ép.”

    Közelebb simultunk gyászoló anyánkhoz,
    A két árva gyermek: kis öcsém meg én:
    Nyugtalan szemekkel, néma félelemmel
    Csüngtünk könnyben úszó, bús tekintetén.
    – De zördült a fenyő gyertya-fényes bokra,
    A gyertyák fénye ránk víg derűt vetett,
    Szemeinkben a könny fénymosolyra vállott…
    Oh, a gyermek szíve oly hamar felejt.

    A karácsonyfánk csecsebecsés terhét
    Kis öcsém csacsogva számolá nekem:
    Én, mint az okosabb, megintettem őt, hogy
    Imádkozni kell most, komolyabb legyen.
    Anyánk mosolyogva állott meg felettünk,
    Összetett kezekkel mink letérdelénk…
    Oh, e szeretettel teljes pillanatnak
    Ma is érzem még áldó melegét!

    Rég volt! Bár nagy idő nem volna az annak,
    Ki az örömökből ki nem fogy soha,
    De ah! annak a két árva kis fiúnak
    Ez volt a legutolsó jó karácsonya.
    Kis családjuk fészkét vihar tépte össze,
    S üldözte őket a bajok tengerén,
    idegen szigetre menekült a testvér,
    S messze tőle puszta partra estem én.

    A karácsony estét most magamba' töltöm
    Ülöm az emlékek fájó ünnepét…
    Forró homlokom, ki megsimítsa, nincsen,
    Arcom oly hideg, míg szemem könnyben ég.
    Hallgatok sötétben… az utcák havában
    Tomboló vihar, a tél ekéje szánt…
    Ilyen rút idő volt odakívül éppen,
    Mikor eltemettük szegény jó anyánk.


    A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár
    a magyarnyelvű keresztény irodalom tárháza.