Papp Lajos:

Útkereszten

ELMEGYEK, ELMEGYEK
asztaltól a székig;
udvaron a faltól
el, a kerítésig.
S lépkedvén, anyámmal,
majd az iskoláig.
Apámmal elmegyek
szerelmem házáig.
Hullatja szirmait
a pipacs virága:
Ővéle indulok
magunk udvarába.
Aztán halványodik
búzavirág kéke.
Amott, a fákon túl,
utam véget ér-e?

HOSSZÚ ÚTRA MEGYEK
ki hogy tegnap jöttem,
voltam tollpihényi
az első örömben.
Ki nevetni, sírni
tanulatlan-tudtam;
kavics gurulása
eddig-való utam.
Szánom hosszabb útra
magamat magamnál,
köröcskéző gyönge
csak-én igazamnál.
Tudom, hogy ez rendelt,
s hozzám mért adósság.
Amott a fákon túl,
idegen az ország?

HOSSZÚ ÚT PORÁBÓL
az útnak szeléből,
sár lészen a forrás
csöndesedéséből,
El- és kifáradó
iramodásából;
mi marad az ember
nagy akarásából?
Mi lesz a meggyújtott,
sugaras szavakból;
a bennem támadó
vétlen sugarakból?
Melegük megmarad,
ha vége a nyárnak?
Amott, a fákon túl,
fagy-virágok várnak?

KÖPÖNYEGET VESZEK
ha már így adódott;
hogy útnak eredjek,
mint parttól eloldott
csónak, a vizekre
bízón magát-sorsát.
Esteledvén, elfogy
a fény, mint a jóság.
Vihar el ne érjen
döntögető széllel,
s vervén jégostorral,
villámos veszéllyel.
Utak vándorának
kijut minden bajból.
Amott, a fákon túl,
béke lesz a zajból?

BÚVAL ÉS BÁNATTAL
tarisznyáznak engem
szeretetlenül is,
akiket szerettem.
Mások takargatnák
szemem, hogy ne lássak,
ha utamba vesztő,
sötét gödröt ásnak.
Fékeim ledobtam,
égő tüzet ettem,
forrásvizet ittam;
de megkönnyebbedtem!
Nem tudok már várni.
Időm sincs pihenni.
Amott a fákon túl,
lehet tovább menni?

KIZSINÓROZTATOM
a földet, hol állok;
birtokom végül egy
kicövekelt árok.
Földdé szelídülnek
testemből a mérgek,
élek, minden által,
mi belőlem éled.
Látható leszek egy
láthatatlan ágyon,
kívül téren-léten,
s időn, fényen-árnyon.
A végső bizonyság
tenyerében alszom.
Amott, a fákon túl,
ki őrzi meg arcom?

SŰRŰ KÖNNYEIMMEL
ki lát vad esőkben,
ki hall majd nevetni,
mikor nyit köröttem
zöld ajtóit tárva
a feltámadt élet?
Voltam-e, ki ha már
nincs is, tovább élhet?
Marad-e belőlem,
mint dalból a dallam,
egy hangnyi emlék a
világ zűrzavarban;
tettem-e, csak egy szót
a minden-beszédhez?
Amott, a fákon túl,
mit mond, aki kérdez?

KIGOMBOZTATTATOM
ez útikabátot;
poroszka kedvemben
vígan dudorászok.
Ha itt-ott megállok,
parton, erdőszélen,
megfürdöm százszor is
a patakzó szélben.
Akaratom, erőm
immár törhetetlen.
Kicsinyes pörökből
magamat kivettem.
Amott, a fákon túl
dalom megteremne?
Szög, jaj, ne fúródjon
két kitárt kezembe.


dugo@szepi_PONT_hu