Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Gyurkovics Tibor:

    Péntek

    Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
    elsikkad már a télből és a nyárból,
    az azelőtt okosra nézett képek
    hada most semlegesen vádol.

    Az azelőtt fölépített varázshegy
    most egycsapásra össze-vissza omlik,
    s én így maradok véglegesen már egy
    betört világban és sorsom csomóit

    ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
    csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
    akár a nap, a viasz és a lényeg,
    s csak bámulom az üres tárgyakat.

        .oOo.

    A látványt ölte meg bennem szemed.
    Nem tudok látni, mióta rámnéztél,
    csak azt, ami testedből föllebeg,
    izgalmas fákkal lett tele a légtér,

    de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
    hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
    zsúfolásig tele vagyok veled
    és nézlek, nézlek a megvakulásig.

    Tapogatom az arcod. Ez az arc.
    A végtelen. A minden arcok arca.
    Nem látom már, csak amit te akarsz,
    az ölelés zsákjába vagyok varrva,

    ezer öltéssel a húsomba szúr
    minden kis izmod, mint a tű.
    Mi szorít össze veled ily vadul?
    Szeretlek. Olyan egyszerű.

        .oOo.

    Olyan közel vagy, hogy tested szöge
    egész a szemgolyómat éri,
    fordulnék, törnék kifele,
    de arcod elől nem tudok kitérni,

    el nem fordíthatom a fejemet,
    a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
    az arcomat szorítja a kezed,
    hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

    Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
    elhagytam árnyait és szögeit.
    A boldogságot. Holnap jön a péntek
    és testemet testedre szögezik.

    Már lélegezni sem tudok. Merev
    pupillámat az egekre szögeztem,
    belémfúródtál, mint hegyes üveg,
    s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

    Következik a végső Golgota.
    A kicsike, a helyi, az egyéni,
    mert kinek-kinek meg kell halnia
    ahhoz, hogy e világon tudjon élni

    Következik az önfeláldozás.
    A látványtalan és őrült alázat,
    míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
    a test pedig vergődik, mint az állat.

    És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
    az üres éjben elhasad karunk.
    Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
    s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.