[ Alexius | I. | II. | III. | IV. | V. ]

Sík Sándor:

    II. Felvonás

    I. Rész

    (A császár palota kertje, pompás virágok, mindenféle színben,
    hátrafelé egyre sűrűbben, a fenéken egész kis erdő, embernagyságú
    liliomok és tulipánok. Hátul kilátás a tengerre, amely majdnem
    a kertig ér, de a kert sokkal magasabban fekszik, azért a part
    nem látható. - Gyeppad. - Ragyogó nyári délelőtt.)

    ADRIATICA
    (A gyeppadon ül. Előtte Heléna, körülötte a többi leányok.
    Az egyik hárfán játszik és énekel)
    .

    LEÁNY (énekel):
    Csendes őszi éjjelen...
    Alvó erdőn nesztelem
    Kis tündérke jár.
    És amerre ellebeg
    Sóhajt, sír a rengeteg,
    Fázva, félve megremeg
    Minden kis fűszál.

    HELÉNA (a hárfás lányhoz):
    Vidámabbat, ez nagyon szomorú!

    LEÁNY (énekel):
    Tavaszi napfény
    Tavaszi réten
    Tavaszi titkot
    Súgott nekem.
     
    Titkot mondok:
    Balga bolondok,
    Akiket a gondok,
    A búk, a szerelmek
    A földre tepernek,
    Tudd meg, gyermek.
     
    Bolond, aki bánja,
    Hogy a hab hova hányja
    Sors-titka taván a
    Suhanó sajkát.
    Vész verje, kavarja:
    Ha jobbra, ha balra,
    Az a bölcs, aki dalra
    Zengeti ajkát.
     
    Mert bárhová dobnak
    A durva haboknak
    Vad táncai: ott nap,
    ott csillag is ég.
    Bármerre bolyogva:
    Ha jársz mosolyogva,
    Rád visszaragyogja
    Reményed az ég.
     
    Gond, bú tovaszéled
    Ha dalra cseréled
    Úgy szól csak az élet,
    Amint te hívod:
    Visszhangja vadonnak
    Sir a siralomnak,
    Mosolyomnak.
    Itt a titok!

    ADRIATICA (int a leánynak):
    Hallgassatok.

    HELÉNA:
    Úrnőm fáj, ha látom, hervadt homlokod!
    Nézd, ég a nap és illatos a rózsa,
    És szolgálóid itt vagyunk körötted
    És félve lessük arcod. Minekünk
    Te vagy a nap. Kegyetlen vagy nagyon,
    Hogy nem mosolyogsz, mint máskor, felénk.

    ADRIATICA (elfordul):

    HELÉNA:
    Te sóhajtasz és nem nézel reám?
    Ó Istenem, a császár lánya vagy,
    Világ úrnője s neked bánatod van?

    ADRIATICA:
    Heléna, gyötresz engem.

    HELÉNA (lábához esik):
    Istenem!
    Én édes úrnőm! Életem odaadnám,
    Hogy visszahozzam eltűnt mosolyod.
    Légy kegyelemmel hozzám! (A lányokhoz.)
    Menjetek.
    (A lányok elmennek.)
    Kegyetlen volt nagyon Alexius!

    ADRIATICA (riadtan):
    Heléna!

    HELÉNA:
    Úrnőm, a tied vagyok!
    Űzz el magadtól, hogyha sértelek:
    Én szolgát küldtem Eufemianus
    Házához reggel. Biztos, hű cseléd,
    Hogy véget ért atyádnál a tanács.
    Itt voltak addig mind a főurak.
    Hogy Eufemianus hazatért,
    Kétségbeesve, sírva jött elébe
    A nemes Aglaes: Alexiust
    Nem látta senki a tegnap este óta.
    Pitymallattól szolgák járják az erdőt
    És keresik

    ADRIATICA:
    A szemeit, Heléna,
    Soha nem láttam olyan idegennek,
    Mint tegnap este. Hívtam: Nem felelt,
    Csak nézett, nézett, valahová messze,
    Ki tudja, merre hova nézhetett?
    És mit látott! (Csendesen)
    Nem látott engemet.

    HELÉNA:
    Én drága úrnőm! Ne add át magad
    A fájdalomnak. Ha meggondolod:
    Egy furcsa, hóbortos fiú miatt,
    Akinek szeme árnyakon tapad,
    Neked, világ úrnője, akiért
    Királyok és császárok ifjai
    Versengenek.

    ADRIATICA (feláll)
    Heléna, hagyj magamra.

    HELÉNA (bókolva elmegy).

    ADRIATICA (kis szünet után):
    Most jönni fog.
    (Lassan a virágok közé megy, közéjük simul. Egy liliomot leszakít, lassan a háttérbe megy és a tengerre méláz.)

    ALEXIUS:
    (halványan, lassan jön jobbról. A szín elején megáll és szótlanul nézi Adriaticát.)
    (Kis szünet.)

    ADRIATICA (megfordul):
    Én vártalak, Alexius.
    Tudtam, hogy el fogsz jönni.
    (Kis szünet.)

    ADRIATICA (szomorúan):
    Néma vagy,
    Mint tegnap voltál.
    Alexius (közelebb lép)

    ADRIATICA:
    És halvány az arcod
    És fáradt a szemed.

    ALEXIUS (még közelebb lép).

    ADRIATICA:
    és fáradt a lépésed is.
    És hozzám jöttél.

    ALEXIUS:
    eljöttem tehozzád,
    Pihenni nálad, Adriatica!
    (Adriatca mellé a gyeppadra ül.)
    (Szünet.)

    ADRIATICA:
    Szegény Alexius!

    ALEXIUS:
    Hadd nézzelek,
    És hadd pihenjen elborult szemem
    Fehér alakodon. Hadd éledezzen
    Setét igékbe halt fülem szavad
    Szelíd ezüstjén.

    ADRIATICA:
    Szegény kis szavam!
    (Odanyújtja kezét.)

    ALEXIUS (megfogja és homlokára szorítja a kezét):
    Tedd homlokomra, így, így, Adriatica,
    Jóságos, hűvös, lágy kezed. Talán
    Elűzi homlokom mögül a rémeket.

    ADRIATICA:
    Mi történ az erdőn, Alexius?

    ALEXIUS:
    Sötét az erdő, Adriatica,
    És kísértetek járnak fái közt.
    Sötéten zúgnak vénhedt tölggyel,
    És elfogják lombjukkal a napot.
    Iszonyú a sötétség, Adriatica!
    Nappal testvérnek arca minden emberarc,
    Szép és szelíd és mosolyog minden virág,
    És minden fa barátod. Éjszaka:
    Nem láthatod az Isten szép világát
    És kívánnál nem látni mást. Hiába:
    A belső látás éje borzogat!

    ADRIATICA (ijedten fogja meg kezét):
    Mi történt veled, ó Alexius?
    Rettentő dolgot láthattál. Lobog,
    Mint szélkavarta mécses, a szemed
    És szúró sárga láng perzsel belőle.

    ALEXIUS:
    Beszélj, akármit, Adriatca,
    Csak szólj, hogy halljam zsongani szavad Adriatica.
    Úgy hull szívemre lágy permetje, mint
    Szélvész után, megtépdesett virágra,
    A békélt égnek harmata.

    ADRIATICA:
    Te szólj,
    Alexius, te mondd el, ami bánt!
    A terhet is könnyebben hordja két váll.

    ALEXIUS (felkel, járkál).
    (Szünet.)

    ALEXIUS:
    Megállni néma nagy hegyen, magányosan
    És nézni lenn a nyüzsgő hangyanépet,
    És egy marokba összefogni mindent,
    És játszani velük. Leány, tudod mi az?

    ADRIATICA (félénken):
    Alexius!...
    Alexius:
    Az égre nézni és kitárni melledet,
    Szemközt az éggel, mint az ég, tágultan, szélesen,
    És eltakarni árnyékoddal a földet.
    Érted-e, lány, mi az?

    ADRIATICA:
    Nem értelek.

    ALEXIUS:
    És mindez semmi. Semmi mint a lég,
    És mint a vágy. Ó Adriatica,
    Csigát az úton vándor sátorával
    Láttál-e mászni? S durva láb alatt
    Szétmorzsolódni mindenestül?
    (elébe dobban és megragadja a kezét.)
    Ó lány, les ránk egy óriási láb,
    Hogy széttiporjon. Minden vágyaid
    És minden tornyos, büszke szenvedélyed
    Szétroppant veled, mint a csigaház!
    Férgek vagyunk, Ó Adriatica,
    Férgek vagyunk!

    ADRIATICA:
    Amint beszélsz, Alexius,
    Úgy nősz előttem egyre. Istenem!
    Valami nagy, emésztőszenvedély
    Bíbor rózsái gyúlnak arcodon.
    Alexius, én félek tőled. Merre jársz,
    Míg azt hiszem, hozzám beszélsz?

    ALEXIUS (melléje ül):
    Én jóságos vigasztalóm,
    Ne félj tőlem! Szegény, bukott király én,
    Egy eltemetett birodalmat siratok,
    Egy koronát, mely porrá pattant,
    Mielőtt született. Boldogtalan vagyok.
    Légy jó hozzám.

    ADRIATICA:
    Kedves és szép, Alexius
    Hogy hozzám jöttél. Én tudtam, hogy eljössz!
    (Szelíd szemrehányás Alexius)
    Pedig tegnap hiába hívtalak.
    Te rám se néztél. És ez fájt nekem.

    ALEXIUS:
    Tegnap! Ó Adriatica, ha tudnád... (Fölkel, járkál)
    Ott álltam egyedül, a nagy süket sötétben
    És nem volt benne fény és nem volt benne hang
    És sajgott a lelkem kegyetlenül,
    S nem volt egy kéz, egy jóságos, meleg kéz,
    Amely felém nyúlt volna biztatón,
    Hogy megragadjam görcsösen és benne
    Megragadjam az életet. Egymásután
    Pattantak le a kötelek szívemről,
    Amik az embert az élethez fűzik.
    Az édesanyám? Istenem, hogy mennék,
    Repülnék hozzá, kebelén kisírni
    Mindent, ami emészt, mint egykor, régen,
    Gyermekkoromban. Jaj, de nem tudom:
    Nem ért, nem ért meg! Sír velem, szegény,
    Mert fáj neki, ha fájni, sírni lát.
    De ami fáj, nem érti meg,
    Szemében mégis ott rezeg
    Valami idegen, értetlen ámulat.
    Atyám? - Ó Istenem, szegény atyám
    Hogy szeret és hogy kínoz szüntelen!
    Így távozott el minden, minden.
    És minden vágyam, minden szívverésem
    Úgy hívta a halált.
    (Szünet.)

    ADRIATICA (könnyes szemmel):
    Szegény Alexius!
    (Szünet.)

    ALEXIUS:
    És úgy álltam ott órák hosszat,
    Verejtékezve, némán, mozdulatlan.
    És elkezdett virradni. pirosan
    bújt át a lombon az első sugár,
    És odatűzött melegen a gyepre,
    Ahol te álltál tegnap, Adriatica.
    Egy hervatag rózsára. Ott hevert
    Szegény virág a füvön. Lásd, ez az! (előveszi)
    Tegnap a kebleden viselted. Ott maradt
    Szegényke nálam, és jóságosan,
    És csendesen beszélni kezdett hozzám.
    Azt mondta, jöjjek hozzád, Adriatica.
    Azt mondta, nálad pihenést találok, Adriatica.
    És igazat szólt. (Az utolsó szavaknál leül a padra).
    (Kis szünet.)

    ADRIATICA:
    (mellette áll. Lassan, anyásan megsimogatja Alexius haját. Aztán csendes lehajol hozzá és megcsókolja a haját):
    Most nappal van újra.

    ADRIATICA:
    Nappal, igen. Most olyan szép a nap!

    ALEXIUS:
    Két nagy, meleg. Most olyan szép a nap!

    ALEXIUS:
    Két nagy, meleg, kék nap ragyog az égen.

    ADRIATICA:
    Nézd, a virágok hogy mosolyganak!

    ALEXIUS:
    Énrám mosolyog Isten szép virága.
    (Madárdal hallatszik.)

    ADRIATICA:
    És a madárkák nekünk énekelnek.

    ALEXIUS:
    Egy puha, kis, meleg madárka énekel:
    A szíved, Adriatica.
    Talán még megtanítod énekelni
    Az én szívemet is.
    (Szünet.)

    ADRIATICA:
    Alexius,
    Az édesanyád érted sír. Atyád
    Kétségbeesve keres hajnal óta.

    ALEXIUS (felkel):
    Megyek hozzájuk, Adriatica.
    (Néhány lépést tesz, aztán visszafordul.)
    A jó Isten megáldjon.

    ADRIATICA:
    Jöjj vissza majd, Alexius. Isten veled!
    (Elmegy, de közben egyszer visszafordul és búcsút int.)

    ALEXIUS
    (lassan néhány lépést tesz kifelé, aztán megfordul, megáll, majd a padhoz meg, leül, megcsókolja a kezében tartott rózsát)

    EUFEMIANUS (lihegve, fölindultan jön jobbról):
    Te rossz fiú! Hát itt vagy? Merre jársz?
    Hogy megkínoztál bennünket! Anyád
    Már meg is siratott!

    ALEXIUS (elébe megy):
    Szegény atyám,
    Bocsáss meg a te rossz fiadnak. Épen
    Anyámhoz indultam.

    EUFEMIANUS:
    De hát mi lelt?
    Hol jársz egész éjjel? Tíz emberem
    Kutat pitymallat óta hasztalan.

    ALEXIUS:
    Ne kérdd, atyám! Rettentő éjszakám volt.
    Rémeket láttam. Most már vége van,
    És újra nem jön el. megyek anyámhoz.

    EUFEMIANUS:
    Megállj! Tegnap megsértetted a császárt.
    Azt kell kiengesztelni legelőbb.
    Talán nem lesz nehéz. Az éjszaka
    Éjfélig ültünk együtt a tanácsban;
    Jó hírek érkeztek. A hadsereg
    Haragra gerjedt Rufinus halálán
    És követelt azonnal támadást.
    Győztünk. Elmúlt a hirtelen veszély,
    A császár jó kedvvel tért nyugovóra.
    Tán úgy is ébred. Egy és más tanácsot
    Is adtam tegnap, ami jól beválik.
    Talán kegyes lesz hozzám. Megkísértem,
    Hogy megnyerjen neked bocsánatát.
    Várj itt. Sietek hozzá. Hivatott.
    Azután siethetsz édesanyádhoz. (Elmegy.)

    ALEXIUS (a gyeppadra ül és elgondolkozik).

    ZARÁNDOKOK ÉNEKE (kívülről):
    A messze pálmás partokon
    - Kelet felé, kelet felé -
    Sugalmas szél suhog.
    Hol ég a földdel lett rokon,
    - Kelet felé, kelet felé -
    A szívem úgy dobog.
    Ha rám borul a tengeren
    Útvesztő éjszaka:
    Ragyogj reám, maradj velem,
    Tenger szép Csillaga!
     
    A földnek fáradt ösvényén
    - Az ég felé, az ég felé -
    Rejtelmes vágy emészt.
    Egy nagy-nagy, nyugtalan remény
    - Az ég felé, az ég felé -
    Zarándokolni készt.
    Ha lelkem súlyos éjszakán
    Megreszket egymaga:
    Mutasd meg arcos, Szűzanyám,
    Tenger szép Csillag.
    (A tengeren fehér vitorla közeledik, a zarándokok hajója; az ének
    vége felé hallani lehet, amint - a nézőnek láthatatlanul - )

    ALEXIUS (fölkel, lassan a háttérbe megy és leszól):
    Kik vagytok, emberek?

    I. ZARÁNDOK (lentől, láthatatlanul):
    Béke veled, uram
    Szegény, fáradt zarándokok vagyunk.
    Szent fogadásból messziről jövünk
    És a Szentföldre tartunk.

    ALEXIUS:
    Férfiak,
    Jertek föl hozzám a Jézus nevében.

    I. ZARÁNDOK:
    Parancsodra uram.
    (Két zarándok megjelenik a háttérben.)

    I. ZARÁNDOK:
    Üdvözlégy, jó uram,
    És békesség e hajléknak.

    II. ZARÁNDOK (megáll a háttérben.)

    ALEXIUS:
    Atyám,
    Szegény vagyok s boldogtalan nagyon.
    Fáradt kezem az űrben tévedez
    És nem tudok megállni: elsikamlik
    Talpam alól az anyaföld. Atyám,
    Te bölcs vagy és szent és szeret az Úr:
    Mond... mondd, hamar... mondd
    (Elhallgat.)

    I. ZARÁNDOK:
    Kérdezd, jó uram,
    S ha Isten, amit kérdesz, tudnom adta,
    Jézus nevében felelek örömmel.

    ALEXIUS:
    Mire való az élet? Miért születünk?
    Mit kezdhetünk e rossz élettel itt
    Ebben a pillanatnyi létben,
    Amely csak arra jó, hogy elgyötörjön
    És elkészítsen jól a rothadásra!
    Mire vagyunk a földön?

    I. ZARÁNDOK:
    (meglepetve néz rá. Kis szünet után, csendesen)
    Hogy szeressünk.
    (Kis szünet.)
    A szeretet nem méri az időt.
    Nem kérdez és nem gondol a halálra:
    Magába néz, mert ő a bizonyosság.
    Él és mosolyog és fényeskedik.

    ALEXIUS:
    Hogy szeressünk!... De én erős vagyok
    És akarok nagy lenni. akarom, hogy...

    I. ZARÁNDOK:
    A szeretet neveti az erőt,
    Mert ő erősebb minden hatalomnál.
    A szeretet csak egymaga erős,
    Erős, mint az igazság, mint az Isten.
    Mivelhogy ő az Isten. És ezért
    Nem tud halált és egyedülvaló.

    ALEXIUS:
    Igen, igen, csak egyedülvaló!
    Szeretni egyet: ez kevés nekem!
    Az egy a semmi. Mindent akarok!

    I. ZARÁNDOK:
    Mondom neked, ha szeretünk: az egy
    A mindennél sokkalta mindenebb.
    Az egyen át visz a mindenhez út.
    (Szünet)

    ALEXIUS:
    Ki vagy te, mondd, titokzatos öreg,
    Honnan hozod e súlyos szavakat?

    I. ZARÁNDOK:
    Az Istentől tanultam.

    ALEXIUS:
    Mit beszélsz?

    I. ZARÁNDOK:
    Az egyesül valóság éjszakáján,
    A megadás fájdalmas csendje közt,
    Az Isten szól. Nagy titok ez, fiam.

    ALEXIUS:
    Hogy szeressünk!... Te mit szeretsz, te bölcs?

    I. ZARÁNDOK:
    Az Istent szeretem és benne mindent.
    Kettős a titok. Ez az egyik út.

    ALEXIUS:
    Nem értelek.

    I. ZARÁNDOK:
    Jön óra, hogy megértesz,
    Most még a kezdeten vagy. Jártam én is
    Az Isten másik útját: Azelőtt,
    Míg ifjú voltam, egy asszonyt szerettem,
    Ki mindenem volt, és benne az Isten.
    És ez az isten másik útja.

    ALEXIUS (hirtelen):
    Mondd,
    Ki vagy te és mit rejt az életed?
    Mi adta a kezedbe a botot,
    Hogy ilyen útra indulj?

    I. ZARÁNDOK:
    Jó uram,
    unalmas lenne mindent elbeszélnem
    És nincs is benne semmi rendkívüli.
    A köznapok kis dolgai között
    Mozdul meg Isten intéző keze.
    Szerencsétlen öreg ember vagyok,
    Marcellus a nevem, és messze innen,
    Más országban születtem. Házam és
    Kis földem is volt. Nagyon boldog voltam,
    Mert angyalt adott az Isten nekem,
    Az én jó, édes feleségemet.
    Ó, Istenem, milyen jó volt, milyen szép,
    És hogy szeretett! Hogy várt minden este,
    Ha megjöttem a munkától, terített
    Asztalnál és elémbe hogy szökellt!
    Minden gondolatomat kitalálta!
    De nehéz erről szólnom, jó uram!
    Látod, könny harmatozza most is el,
    Olyan sok év multán is, arcomat,
    S nem szép a könnycsepp ráncos arcon. Lásd. Uram,
    Azt mondja az Írás: meglátogatja
    Csapással az Úr azt, aki szeret,
    Engem nagyon szerethetett, boldogtalant.
    Verejtékes, szép nyári este volt,
    A földekről jöttem cselédeimmel...
    (Bocsáss meg uram, tehetetlen aggnak,
    Hogy sírás nélkül szólni nem tudok...)

    A ház üres volt. Az én életem,
    Az én egyetlen mindenem: sehol!
    Kétségbeesve jártam össze mindent
    És kiáltoztam drága szép nevét,
    Futkosva, mint az örült. Hasztalan.
    A szomszédok beszélték: katonák
    Jöttek csapatban, lóháton, sokan
    Senkise tudta, honnan és kiéi?
    És elrabolták. Sokat elraboltak
    Asszonyt és lányt akkor a faluból.
    Ott álltak sokan férfiak, tehetetlen,
    Fogcsikorgatva rázzák öklüket.
    De mit tehettek: annyi fegyveres,
    Lándzsás, nyilas nép ellen! És is akkor
    Majdnem hogy megtanultam káromolni
    Az Istent. Mégis, a jóságos ég
    Imádkozni tanított. Harminc éve,
    Uram, e napnak. És azóta járom
    A nagy világot és keresem
    Az én elveszett kincsemet. Az égnek
    Úgy tetszett, hogy meg ne találjam eddig.
    De találtam nagyobbat: békességet
    És magamat és a jóságos Istent.
    A szeretet szőlője, ha megért,
    Megtöretik és megtiportatik
    És forrnia kell kínos erjedéssel:
    Így szüremlik meg fájdalomban
    A boldogságos bölcsesség bora.
    Most az Úrnak szent sírjához megyek
    És ott akarok meghalni. (Szemét törli.)
    (Szünet.)

    ALEXIUS (járkál):
    Egy asszony,
    És benne Isten, mondod?

    I. ZARÁNDOK:
    Úgy, fiam.
    Ez az egyik a két jó út közül.
    De jobb a másik.

    ALEXIUS
    (a gyeppadra ül és elmerülve néz maga elé).
    (Szünet.)

    I. ZARÁNDOK
    Uram!...

    ALEXIUS Fölriad):
    Ah, igen! Te vagy itt, atyám!
    Őrizzen az ég nehéz utadon.
    Imádkozzál érettem a szent sírnál.
    Isten veletek, jámbor férfiak.!

    I. ZARÁNDOK:
    Béke veled, uram! (Elmennek.)

    ALEXIUS
    (szótlanul néz utánuk. Aztán megfordul, hátramegy és a tengerre néz):
    Milyen csendes, szelíd a tenger,
    Mosolygó arca rózsaszínben ég,
    És énekelnek apró habjai.
    Csendes, szelíd, rózsaszín dallamok
    Kelnek belőle. Könnyű pára száll
    A kéklő égen. Rózsaszínű felhő
    Lebeg a vízen. Benne... Istenem!...
    Egy fehérfátyolos, rózsaszínarcú lány!
    Adriatca! Mint könnyű hajón,
    Siklik felém (kitárja karjait.) Jöjj, drága látomás,
    Maradj velem, szegény zarándokoddal!
    Záródjatok, boldog pilláim, csendesen.
    Zárjátok magatokba. El ne vesszen,
    Csak őt lássátok mindig. (Virágok felé fordul.)
    (Szünet).
    Liliomok, fehér liliomok!
    Itt járt az imént, köztetek. Ni, most is
    Itt jár a virágok között!
    Fehér ruhában, maga is egy nagy fehér virág!
    Édes virágok, selymes szirmotokkal
    Simogassátok édes arcát,
    És nőjetek, hogy elmenjen tőletek,
    Hadd találjak rá mindig illatos
    Fehér erdőtök boldog rejtekén. (Megfordul.)
    A gyeppad is, szerencsés ifjú pázsit,
    Azóta olyan ifjú-zöld, mióta
    Az ő pehelynyi termetét emelte.
    És most is... Játszik a látás velem?...
    Ott látom most is a padon.
    Fehér ruhája a zöld pázsiton,
    Mint egy nagy fehér liliom. Az arca
    Rejtelmesen nevet felém és ujját
    Titokzatosan emeli ajkához.
    Én Istenem, ki vagyok én
    És honnan ez a boldogság nekem?
    Szeretném a világot átölelni!
    (Hirtelen a szín szélére fut és lenéz.)
    Zarándokok, jámbor zarándokok!
    Itt vagytok-e még?

    I. ZARÁNDOK (lentről): Itt vagyunk, uram!

    ALEXIUS:
    Hova készültök?

    I. ZARÁNDOK:
    elmegyünk, uram,
    Az országnak templomait bejárni,
    Aztán megyünk a szent ország felé.

    ALEXIUS:
    Megálljatok! Jertek hozzám előbb!
    Menjetek el házamba, ott a parton,
    Majd elmegyek én is utánatok.
    És ha találtok az úton szegényt,
    Hívjatok magatokkal lakomára.
    És hogyha visszatértek újra majd
    A templomokból, és ha visszatértek
    Jeruzsálemből: mindig újra jertek
    Hozzám. Énnálam otthon legyetek,
    És lakjatok nálam, míg jól esik.
    Szeretlek titeket, zarándokok!
    (A Császár, Eufemianus, a Kíséret néhány tagja jönnek balról. A császár Eufemianusszal beszélget.)

    CSÁSZÁR (vidáman):
    Hát itt van ez a hóbortos fiú?
    Alexius, mi lelt? Sápadt az arcod,
    Ás álmatlan a két szemed. Atyád
    Beszéli, hogy beteg, vagy.

    ALEXIUS:
    Jó uram,
    Az voltam tegnap, az erdőn, uram,
    Megkísértett az Úr. Próbára tett,
    Kétszeres nagy próbára. Meglepett
    Az őrült nagyravágyás szelleme
    És elbódultam, mint hajnali fénytől
    Az éjszakának baglya. Te, uram,
    Elnézted ifjú balgaságomat.
    És kegyes voltál hozzám, azután jött
    A még nagyobb kísértés, a pokol
    Küldötte rám sötét hatalmait,
    Hogy kétségbeeséssel öljön el.
    Megtépve, törve, betegen, kifosztva
    Térdelek most kegyes színed elé
    S várom kegyelmedet.

    CSÁSZÁR:
    Kelj föl, fiam.
    Magunk is voltunk ifjak, álmodók,
    Úgy-e, jó szolgám, Eufemianus!
    Mi tudjuk érteni az ifjúságot.
    A nehéz próbát Isten küldte rád,
    Imádkozzál, hogy soha el ne hagyjon.
    Én megbocsátom tegnapi bolondos
    Vakmerőséged és elmaradásod.
    És megnyitom előtted újra most
    Tegnapi hálám és kegyelmemet.
    Szólj, megmentőm, barátom gyermeke,
    Mit adjak neked hálámnak jeléül?
    Megismétlem a tegnapi szavam.

    EUFEMIANUS (elragadtatva):
    Uram!

    ALEXIUS:
    Kegyes vagy, felséges uram,
    És nincs határa jóvoltodnak. Én
    Rendületlen állok kérdésed előtt.
    Hogy merjek kérni tőled én nagyot,
    A tegnapi balgaság után?

    CSÁSZÁR:
    Fiam,
    A tegnapot feledjük; ami benne
    Keserű vagy keserves. Nem felejtem.
    Amit te tettél! Semmi félelem,
    Kérj bátran, amit szíved sugall.
    Az vakmerőség, talán őrület.
    Az én vágyaim trónusodig érnek.

    CSÁSZÁR (mosolyogva):
    Beszélj, Alexius, Tán ismerem
    A szívedet, tán jobban, mint magad Adriatica.

    ALEXIUS:
    Te adsz, fenséges, bátorságot!

    CSÁSZÁR:
    Én!

    ALEXIUS:
    Egy vágyat ismerek csak, jó uram,
    Add nekem a lányod kezét!

    KÍSÉRET (össze-vissza sugdosva egymás közt):
    Ez a fiú megőrült... Mindig ilyen
    Hóbortos volt. Elűzi a császár, amit tesz.
    Én mondom régen: Adriatica:
    Nem nézi rossz szemmel Alexiust.
    A császár tudja régen.

    CSÁSZÁR:
    Alexius,
    Köt a szavam s én állom, amit mondtam.
    De ehhez nemcsak nekem van szavam.
    Meg kell kérdeznünk őt is. (A kísérethez.) Menjetek.
    Hívjátok ide Adriaticát. (Két úr elmegy.)

    EUFEMIANUS:
    Uram, nem tudok szólni. Mint akit
    Villám ütött, úgy állok itt előtted.
    Mi vagyok én, hogy ezt megérdemeltem?
    És mi az én fiam, hogy el nem űzöd
    E vakmerő szóért? Fölséges úr...

    CSÁSZÁR (halkan Eufemianuszhoz, mosolyogva):
    Jó szolgám, én nemcsak császár vagyok,
    Én apa is vagyok és jó szemem van,
    És szeretem a lányom. Én tudom,
    mit fog felelni Adriatica.

    EUFEMIANUS:
    Uram, elkábulok.

    ADRIATICA (két úrral jön):
    Hívtál, atyám.

    CSÁSZÁR:
    Leányom, nézd, itt áll Alexius,
    És kéri tőlem a tegnapi kérést.
    A te kezedet kéri tőlem.

    ADRIATICA (megrezzen, a császárhoz simul).

    CSÁSZÁR:
    Én
    Azt mondtam, erre neked kell felelned.
    Felelj helyettem, lányom.

    ADRIATICA (arcát a császár keblére rejti):
    Ó, atyám!

    CSÁSZÁR:
    Mondd meg neki: akarsz-e nője lenni?

    ADRIATICA (halkan):
    Akarok.

    CSÁSZÁR (odavezeti és kezét Alexius kezébe teszi):
    A tiéd, Alexius.

    EUFEMIANUS (szinte fölugorva):
    Uram! Császárom!

    ALEXIUS:
    A szolgád vagyok.

    CSÁSZÁR:
    Így. Megtörtént ez is. A többit hagyjuk
    Máskorra. Nem szeretek sok beszédet.
    Ránk várnak a tanácsban az urak.
    Sok dolog vár ránk, Eufemianus.
    Menjünk, urak. Ami még nem világos,
    Majd elintézik ők egymás között.
    Gyerünk. (Elmennek.)
    (Alexius és Adriatica a gyeppadon ülnek.)

    ALEXIUS:
    Most fátyol hulljon mögénk és elénk.
    Süllyedjen el múlt és jövő.
    Nincs többé semmi vágyam.
    Szeretnék így maradni, melletted, mindörökké,
    És nem szólni, csak fogni a kezed.

    ADRIATICA:
    Nincs semmi vágyam,
    Csak fogd a kezem és halljam a szavad Adriatica
    Szeretném, hogy maradna minden el,
    Emberek, házak, városok,
    És lenne ez a kert, és lennénk benne ketten,
    Virágos szigeten a tenger közepén,
    Csak ketten és a tenger és az ég.

    ADRIATICA:
    Hadd múljon minden el, csak te maradj velem,

    ALEXIUS:
    A Boldogszigetekre vágytam.
    Szilaj hajómmal, halálos viharban,
    Habokat ostorozni vágytam.
    Kinevetett az Isten
    És kivetett egy kis szigetre.
    És ó csoda! Most itt vagyok:
    Boldog hajótörött, a Boldogszigeten.

    ADRIATICA:
    Én boldog, most itt vagy velem!

    ALEXIUS:
    Kevély kezem erőszakosra tártam,
    Mindent akartam összefogni benne.
    Most úgy érzem, hogy minden benne van,
    Hogy benne nyugszik parányi kezed.

    ADRIATICA:
    A tiéd ez a kéz, Alexius.

    ALEXIUS:
    Élesre tártam a szemem
    És azt akartam gőgösen,
    Hogy minden titok a szolgám legyen.
    Békélt szemem most tiszta kék szemedbe néz:
    Benne mosolyog minden rejtelem.

    ADRIATICA:
    Magadat látod benne, édesem.

    ALEXIUS:
    Néz rám, csodálatos szem, tiszta tó,
    Amelyből kéken mosolyog az ég,
    S boldogan nézi benne önmagát.
    Amelynek kék hulláma muzsikák:
    Hűvös, nyugodt, biztos dalán
    A béke boldog lelke zeng.
    Nézz rám, sötét nagy kék szem, arany ablak,
    Melynek varázslatos vizén át
    Titkok holdfényes éjjelébe látok.
    Harmatos, lágy, ezüst füvön
    Suhanni látok boldog árnyakat,
    Csendes jelenben, boldog feledésben:
    Kettőnket, édes.
    Nézz rám, te csillogó szem, drága szép tükör,
    Melyben magamat látom, boldogan,
    Tisztának és könnyűnek. Drága szem,
    Dalolj nekem, dalolj, oly szomjam issza
    Dalold szegény, aszú szívem.

    ADRIATICA:
    Beszélj, Alexius. Nem értem, amit mondasz,
    De muzsikál minden szavad Adriatica.

    ALEXIUS:
    Az én ajkam hallgatás nyűgözte,
    Nehézkesen és kínosan kerestem
    A szót. De most te megtanítasz
    Beszélni embermódra. Most
    Úgy permeteznek sápadt ajakamra
    A csillogó, könnyű szavak,
    Mint szomjas földre könnyű nyári zápor.
    Édes mesterem, neked tartozom
    Minden szavam Alexius Vedd el őket
    És virágozza ajkad vissza rám.

    ADRIATICA:
    Ó, milyen szépen szólsz, Alexius!

    ALEXIUS:
    Én édesem, az ajkad úgy csilingel,
    Mint a tavasz mosolygó csengettyűje:
    Az édes gyöngyvirág. Szeretlek édesem,
    Mert szép vagy, mint a hajnal Alexius.

    ADRIATICA:
    Én szeretlek,
    Mert szép vagy, mint az izmos szép tavasz.

    ALEXIUS:
    Jó vagy és édes, mint az Isten angyala.

    ADRIATICA:
    Erős vagy, mint az erdő ifjú tölgyei.

    ALEXIUS:
    Szeretlek, mert enyém vagy.

    ADRIATICA:
    Szeretlek, mert szeretsz.

    ALEXIUS:
    Szeretem magamat, mert méltónak talált
    Az Isten és nekem adott.

    ADRIATICA:
    Szeretem magamat, mert szép vagyok,
    És te szereted a szépségemet.

    ALEXIUS:
    Szeretem a kétségbeesésemet,
    Mert hozzád kerget.

    ADRIATICA:
    Én áldom a könnyeidet,
    Mert hozzám hoztak tégedet.

    ALEXIUS:
    Ó, boldog erdő, boldog éjszaka!
    És én is egészen boldog vagyok!
    (Megcsókolja Adriaticát.)

    ADRIATICA:
    (kibontakozik karjaiból, felkapja a hárfát és énekel):
    Dalos szellő a tengeren,
    Jöjj, oszd meg titkomat velem,
    Jöjj, szárnyidra lehelem:
    Boldog vagyok! Boldog vagyok!
    Visszhang a tengeren:
    Boldog vagyok

    ADRIATICA:
    Most menj, keresd föl kedvesem,
    Zizegd fülébe csendesen:
    Csak őt várom, csak őt lesem,
    Övé vagyok! Övé vagyok!

    VISSZHANG:
    Övé vagyok.

    ALEXIUS:
    A tenger énekel.

    SZELLŐ:
    Amerre jár az édes,
    Szelíd szellők, suhogjatok!

    HULLÁM:
    Amerre jár az édes,
    Csendes habok, susogjatok!

    TENGER:
    Amerre jár a puha pázsiton,
    Selyem fű, meghajolj!

    NAPSUGÁR:
    Fonj koszorút a fürtein,
    Táncos, piros sugárka.

    MENNYBOLT:
    Fedezd be, boldog baldachin,
    Kék menny mosolygó sátra.

    FELHŐK:
    Fürtös fehérke fellegek:
    Leheletéből lettünk.

    ILLATOK:
    Hogy édes ajka nevetett,
    Mi ajakán születtünk.

    A KERT:
    Bokrok virágos ág-bogán
    Neked csattog a csalogány.
    A lombok halkan orgonálnak,
    A méhikék ajkadra szállnak,
    Száz tücsök kínál furulyával,
    S a gyöngyvirág harangja cseng.

    LEVEGŐ:
    Aranyban ég a levegő.
    Megállt a suhanó idő.
    Isten csókja az esti szelet,
    A végtelenséget leheled,
    A mindenség boldog dalával
    Most csengő szíved egybezeng.

    ALEXIUS:
    (egyedül áll, középen, ragyogó napfényben, mélyen elmerülve.):

    ADRIATICA:
    (nesztelenül hozzámegy és fejét a vállára hajtja):
    Oly boldog vagyok, édesem!

    ALEXIUS:
    (hirtelen föleszmél, hevesen megragadja Adriatica mindkét kezét, erőszakosan, szinte ijedten magához öleli. Hangosan, keményen, de azért mégis önmagának):
    És nem lesz vége sohasem!

    (függöny.)

    II. Rész

    Eufemianus palotájának egy része, amely a szín baloldali nagyobb felét foglalja el. A földszinten kapu. Fölötte teraszszerű erkély, emögött szoba, hátul ajtóval, széles ablakokkal asztalon kis mécses ég. Az erkélyről jobbra, hátrafelé kilátás a tengerre, de ezt inkább csak sejteni lehet, mert alkonyat van és a színen félhomály. Nagyon messze egy kis csillag. Jobbról a ház mellett szökőkút.
    A szín üres. A ház belsejéből halk, elmosódó zeneszó.
    (Kis szünet.)
    Lent a kapu előtt megjelenik a két zarándok

    I. ZARÁNDOK
    Itt vagyunk. Úgy mondják, ez az a ház.
    Be kell zörgetnünk.

    II. ZARÁNDOK:
    Késő van!

    I. ZARÁNDOK:
    Sebaj!
    Ő parancsolta, hogy ha visszatérünk,
    - Ha nappal lesz, ha éjjel -, fölkeressük.
    Szólni akar velünk. (Megzörgeti a kaput.)
    Héj emberek!
    Békesség e hajléknak! Van-e itthon
    Valaki?

    SZOLGA (fáklyával a kezében kinyitja a kaput):
    Félre innen, csőcselék!
    Nem vendégfogadó ez itt! Nem is
    Koldustanya!

    I. ZARÁNDOK:
    Jó ember, uradat
    Keressük.

    SZOLGA:
    Melyiket?

    I. ZARÁNDOK:
    Alexiust,
    Az Eufemianus úr fiát.
    Úgy mondták, jól mondták. Elmehetnek.

    I. ZARÁNDOK:
    Kérlek, vezess eléje.

    SZOLGA:
    Már pedig
    Avval ugyan ma nem beszélsz barátom!

    I. ZARÁNDOK:
    Az ő parancsából jövünk. Meghagyta,
    Hogy fölkeressük, nappal bár vagy éjjel,
    Amikor megjövünk e jámbor ország
    Templomaiból. Megjöttünk. Vezess
    Uradhoz, jó ember.

    SZOLGA:
    Ahhoz ugyan nem!
    Teremtett lélek ezt a küszöböt
    Ma éjjel át nem lépi. Én vagyok
    Az őr! És ki van adva a parancs.
    Azért, Isten hírével, menjetek.

    I. ZARÁNDOK:
    Ő mondta, hogy senkit be ne bocsáss?

    SZOLGA:
    Ő hát! Hisz lakodalma van! Hanem
    Száz szónak is csak egy a vége, hát
    Jó éjszakát. (Becsapja az ajtót.)

    II. ZARÁNDOK:
    Nem ilyen fogadást
    Vártam s szíves, nagy hívás után.

    I. ZARÁNDOK:
    Fiam, jegyezd meg: Az urak: urak.
    És szeszélyüket ki nem számítod.

    II. ZARÁNDOK
    Hát menjünk.

    I. ZARÁNDOK
    Ez goromba egy legény.
    De Alexius úr mégis hívott!
    Én nem hiszem, hogy tudna róla. Később
    Még egyszer visszatérek. Hátha jobb Szerencse vár. Türelem illik hozzánk. (Elmennek.)
    (Szünet.)
    (A szoba hátulsó ajtaja megnyílik, a zene erősebben hallatszik. Az ajtónyíláson át kétoldalt fáklyahordó szolgák két sora látszik. Az ajtón belép AGLAES és karonfogva vezeti Adriaticát. A szobába lépve, int a szolgáknak; az ajtó bezárul mögöttük. A zene újra elhalkul.)

    AGLAES (Adriaticát az erkélyre vezeti):
    Ez az, leányom. Itt, ez a magányos
    Erkély, ez a legkedvesebb helye.
    Itt szokott állni, Órák hosszat néha,
    És elnéz a nagy messze tengeren.
    A lelke, ez az örök-érthetetlen,
    Álmodó lélek, megmerül ilyenkor
    A vizekben és a végtelenségben.
    Úgy áll itt néha, mozdulatlanul,
    Sokáig, mint egy néma, hófehér
    Istenszobor a régiek pogány
    Szentélyin. És amikor a lelke
    Megtér megint a messze-messze álmok
    Útjairól: mély, nyugtalan szeméből
    Valami ismeretlen, idegen
    Fényesség néz rám. Nézd, a tengeren
    Az esti csillag mécse már kigyúlt.
    Úgy néz ránk, mint egy nászi fáklya, nézd.
    Úgy szerette az esti csillagot!
    Barátjának nevezte gyakran és
    Úgy várta mindig feljöttét. (Csendesen.)Ma este
    Majd ketten nézitek a csillagot.
    (Szünet.)

    ADRIATICA
    (hirtelen sírva fakad és Aglaes nyakába borul):
    Anyám! Édesanyám!

    AGLAES (magához öleli):
    Csak sírj leányom.
    A boldogság sír benned,
    Az ily könnyek úgy gyűlnek meg a szívben,
    mint illatos kenet dús csöppjei,
    Amik megőrzik drága illatuk
    Az eljövendők illattalanabb
    évei számára.

    ADRIATICA (Letörli könnyeit és a keretre ül):

    AGLAES (előtte áll):
    Adriatica!
    Boldog vagy?

    ADRIATICA (csendesen):
    Az vagyok, édesanyám!
    (Kis szünet.)

    AGLAES:
    Tudod-e, lányom hogy voltak napok,
    Mikor gyűlöltelek!

    ADRIATICA (riadtan néz rá):
    Anyám!

    AGLAES:
    Igen!
    Volt egy idő, amikor úgy néztem rád,
    Hogy éles tőr volt a tekintetem.
    Ez az a lány - mondtam magamban akkor -
    Aki elveszi tőlem a fiam.
    A gyermekemet, akit gyötrelemmel
    Hívtam hiába annyi éveken;
    Akit az Isten ősz koromra küldött,
    Csodával, hogy legyen nekem fiam,
    Akit az enyém, az enyém egészen,
    És senki másé; aki nekem mondja:
    Édesanyám, és aki lágy kezével
    - Ha betegágyba sorvaszt az idő, -
    Meghűvösödik tikkadt homlokom.
    És ez a lány, ez elveszi. Ki ő,
    Hogy elrabolja tőlem? Mi jogon
    Áll ide, közém s a fiam közé?
    Úgy-e, milyen gonosz tud lenni egy
    Bolondos vén édesanya! Pedig
    Voltak napok, amikor meg tudtalak
    Volna tán ölni, Adriatica.
    A jó Isten erőt adott. A gyűlölet
    Fekete hollóserege tovaszállt
    Tarlott szívemnek száraz ágairól.
    És szomorú mosollyal visszaszállt
    A békesség szívembe. És szeretlek,
    Adriatica, édes gyermekem.
    Neked adom az én egy kincsemet.
    Vedd el, szakítsd le keblemről; csak arcát
    Ragyogni lásson engem: csak a homlokán
    Felhőt ne lássak. Adriatica,
    Csókold le a szemét, hogy föl ne nyissa
    És el ne nézzen az emberek fölött.
    Te visszahívod tán a végtelenség
    Hideg, félelmes távlataiból.
    Inkább ne legyen többé az enyém,
    Csak megtalálja hazáját a földön.
    Legyen a tiéd, csak boldog legyen

    ADRIATICA (megragadja a kezét és megcsókolja):
    Én édes, jóságos anyám! Ne félj!
    A tied marad a te drága kincsed
    És én lányod akarok lenni.

    AGLAES (szomorú mosollyal):
    Nem!
    Sohasem volt egészen az enyém!
    És jól vigyázz, hogy megtarthasd magadnak!
    Az ő lelkében nagy titok erők
    Forranak egyre. Nem tudjuk soha,
    Hogy amely percben fogjuk a kezét
    És mi forr e homlok mögött?
    Mondom neked: aki őt szereti,
    Készen legyen mindig az áldozatra.

    ADRIATICA:
    Anyám, megrémítesz!

    AGLAES (megöleli):
    Szegény, kicsi virág!
    Ne ijedj meg egy vén asszony szavától,
    Akinek fáj a szíve, míg nevet
    A két szeme. Ne félj! A ma még a tied,
    És a tied ez az álmodó fiú!
    Tégy róla, hogy a tied is maradjon. (Fölkel.)
    Isten veled. Itt várd Alexiust.
    Azonnal itt lesz. (Megcsókolja és elmegy.)

    ADRIATICA:
    (Mozdulatlanul ül a kereveten. Fehér ruhájában mint egy fehér folt válik ki a növekvő homályból. A zene halkan, álomszerűen, egyre hallatszik a házból).
    (Szünet.)

    ALEXIUS:
    (megjeleni a szoba ajtajában. Mögötte fáklyás szolgák. A zene már nem szól. Néhány pillanatig áll a fényes ajtónyílásban, azután az ajtó bezárul és Alexius az erkélyre megy. Ő is fehérben van. Két fehér árny a homályban):
    Lecsendesült a zaj. A hangos örömű
    Barátok hazatértek. A zene
    Elhallgat végre. Lenn alszik Bizánc,
    És alszanak a messze tengeren
    Az édes halk habok. Ketten vagyunk,
    Én édesem, a jó Istennel. És nézd:
    Szelíd aranyszemével ránk nevet
    Az én legrégibb jóbarátom is:
    Az esti csillag. Hűséges barát!
    Ó hányszor látta halvány arcomat
    És nyugtalan tüzében lobogó
    Két szememet a néma éjszakában,
    S szememben és szívemben tégedet
    E nagy, okos szem oly régóta néz!
    Add ide a kezed, egyetlenem,
    Együtt nézzünk hálásan a szemébe!

    ADRIATICA:
    Jó így veled, én Alexiusom!

    ALEXIUS:
    Add a kezed, Adriatica.
    Add ide a kezed, hogy hinni tudjam
    Ennek a napnak tündöklő csodáját,
    Hogy szeretsz és enyém vagy mindörökre!
    Oly szokatlan a boldogság nekem!
    Az én lelkem csak Izzó vágyakat,
    Csak olthatatlan szomjúságot ismert.
    A teljesülés oly különös nekem!
    A nyugtalan, magasba csapkodó
    Piros tüzek, az álmok titkai,
    Amik csodásra aranyoznak mindent:
    Ez volt az én világom. A valóság
    Ismeretlen és félelmes nekem.

    ADRIATICA:
    Itt vagyunk, együtt. A tied vagyok
    És te az enyém, Alexiusom:
    Ez a valóság. A mi valóságunk.
    És ez a mi világunk.

    ALEXIUS:
    A kezed, Adriatica! Igen. Te vagy
    A valóság. Foglak, szorosan foglak,
    El nem eresztlek, édes látomás!
    Az én kegyetlen, álomoszlató
    Szemem lehunyom. Adriatica,
    Megvert az Isten a szememmel engem.
    Kétféle szemet adott énnekem,
    És rossz testvérek: Irigy mostohák!
    Az egyik szem jóságos és mosolygó;
    Szelíd nézése, mint egy anyakéz,
    Úgy simogatja meg a dolgokat.
    És énekel minden, amerre néz.
    A másik gyilkos, jéghideg, nehéz,
    Sötétízű szem: kétélű, hideg tőr.
    Amerre pillant, meghalnak az álmok
    És ránk mered a mostoha való!
    Add ide, add a kezed, édesem,
    És engedd, hogy lehunyjam a szemem.
    Én nem akarok nézni. Énnekem
    már nincs mit néznem odakinn.
    Amire vágytam: a kezemben tartom,
    Amit az élet adhat: az enyém!
    Borulj rám, Adriatica, szelíden,
    És takarj el, takarj előlem mindent.
    Nem akarok mást látni kívüled.

    ADRIATICA:
    Sötét van, Alexiusom.
    Én félnék most, ha nem volnál velem.
    És így nem látlak: Nézd, itt ez a gyertya!
    Gyújtsunk világot.

    ALEXIUS:
    Nem, nem, édesem.
    Ó! hadd maradjunk így még egy kicsit.
    Ketten, összesimulva, csendesen!
    És körülöttünk a boldog homály.
    Nem érzed, édes, milyen édes így?
    Hogy minden, minden olyan messze van!
    Elsüllyedt minden. Mi ketten vagyunk
    A mindenségben. Egymásért vagyunk
    És egymásban. Ó, mért nem tart örökké
    Az ilyen pillanat! Nem érzed, édes,
    Boldog szemem csókjait arcodon?
    Ó, látlak, nézlek; mindenestül e
    Nézés vagyok most. Jobban látlak így
    És szebben, mint a tehetetlen nappal
    Világa mellett. Sápadt mécs a nap
    Feléd lobogó lelkem daloló
    Bíboros lángja mellett. Látlak, édes!
    Ó, minő szép vagy, mily mennyei szép vagy!
    Mit lát belőled a hitvány nap, édes?
    Az arcod, ajkad, homlokod, szemed?
    Hogy szép vagy, szebb, mint minden földi lény?
    De hát arc vagy te és szem és ajak?
    Most, most a lelked látom, édesem,
    Arcod mosolygó rózsakelyhe most
    Lelked rejtelmes csoda-illatát
    Leheli rám. Szemed setét taván
    Lelked csodás titokvirága ring.
    Magas, fehérlő homlokod körül
    A végzet és a boldogság nehéz,
    Idegen-fényű koszorúja ég.
    Nincs semmi más, ne legyen semmi más,
    Csak te vagy, Adriatica!
    (A két zarándok megjelenik lent.)

    I. ZARÁNDOK
    (a félhomályban nem ismeri meg Alexiust. Felszól hozzá):
    Uram!
    Szegény zarándokok vagyunk. Az Úr Adjon e háznak békességet.

    ADRIATICA
    (Alexius és a zarándokok között áll).

    ALEXIUS (nem veszi észre a zarándokokat):
    Csak te vagy. Hát nem csodálatos ez,
    Hogy oly sok évnek kellett múlnia,
    Míg ezt megtudtam! Adriaticám!
    Hogy jártam én csak nemrég is, sötétben!
    És nyűg volt rajtam és bilincs az élet,
    És égre ráztam a bilincsemet
    És lázadozva kérdeztem az Istent,
    Mire való az élet, mire jó
    Ez a végtelen nagyvilág, ha úgyis
    Elmúlik minden, meghal minden egyszer.
    Pedig, Istenem! milyen egyszerű,
    Milyen világos mindez most előttem!
    Te vagy, szerelmem, a nagy felelet
    Mindenre, amit kérdezni tudok!

    I. ZARÁNDOK:
    Bocsássatok meg, jó uram; nem ez
    Alexius úr háza? Messziről
    Jövünk, hogy parancsára álljunk.

    ALEXIUS:
    Most már tudom, mi célja a világnak:
    Ez a világ az Isten rózsafája
    És te vagy rajta, édes, a virág.
    A teremtés a kert; az Alkotó
    Azért alkotta bölcsessége és
    Szerelme csodás paradicsomát,
    Hogy közepén a szépség és a jóság
    Tökéletes bimbója kifakadjon:
    Te, édesem: Te célja és értelme
    A teremtésnek.

    II. ZARÁNDOK:
    Kérlek. jó uram,
    Felelj e tisztes aggnak. Alexius,
    Az Eufemianus úr fia,
    Aki, mint mondják, itt lakik, hívott
    Magához minket. Ő vele
    Szeretnénk szólni.

    ADRIATICA (átöleli Alexiust):
    Úgy, úgy, édesem!
    Hunyd le a szemed. Drága szép fejed Hajtsd a keblemre csendesen.
    Mért néznél másfelé? Tied vagyok!
    Nézd, nézd a két karom minő puha!
    Azért formálta így az Alkotó,
    Hogy legyen fődre ölelő füzér.
    Azért akarta lágynak keblemet:
    Hogy legyen hova hajtsad homlokod.
    Hűvös az arcom, mint olajfa lombja,
    Hogy éledjen az arcod rajta édes.
    És hűvösek az ujjaim
    És illatosak Kelet kenetétől:
    Hogy megsimítsák nyugtalan szemed,
    Rásimítsák a béke mosolyát.

    II. ZARÁNDOK:
    Menjünk, atyám. Ez itt nagyúri ház,
    Itt nincsen mit keresnünk már tovább. (Elmennek.)

    ADRIATICA:
    Úgy vártam ezt a percet! Istenem!
    Nem is volt más az életem máig,
    Mint egy nagy, csendes és feszült
    Várakozás. Az Isten úgy akarta,
    Hogy a leánynak élete
    Várás legyen. A vérem úgy zenélt
    És úgy dalolt a szívem éveken át:
    ,,Jön! El fog jönni! Nemsokára eljön!''
    Hogy mi az, ami eljön, vagy ki jön? -
    Mit tudtam én? A várás volt az élet, -
    Az ismeretlen égő vágya, forró
    És alázatos vágy és érthetetlen.
    És egyszer - lenn a kertben, a fehér
    Liliomok közt - megláttalak téged.
    És zúgva, zengve robbant a szívemre
    Minden csepp vérem és mind ezt dalolta:
    ,,Ez ő! Akit vársz! És aki terád vár!''
    És tudtam, akkor tudtam biztosan már,
    Hogy a tied leszek. Én édesem:
    Ez az a perc, ez az az óra,
    Amelyért éltem eddig, amelyért
    Az Isten élnem adta!
    Alexius! Mondd, hogy szeretsz!

    ALEXIUS:
    Szeretlek.

    ADRIATICA:
    Ne úgy! Nem olyan csendesen!
    Úgy mondd, hogy égjen a szavad
    És forrjon tőle szíved és velőd.
    Úgy mondd, hogy lángot vessen ajakad.
    Hogy érezze az arcom arcodon
    A lángot. Mondd, mondd édes, hogy szeretsz.

    ALEXIUS:
    Szeretlek, édes,

    ADRIATICA:
    Mért szeretsz?

    ALEXIUS:
    Mert szép vagy.

    ADRIATICA:
    Úgy! Úgy!

    ALEXIUS:
    Mert enyém vagy!

    ADRIATICA:
    Úgy!
     
    ALEXIUS:
    Mert te vagy a nagy, édes Felelet!

    ADRIATICA:
    Nem, nem! Az nem vagyok. Tied vagyok!
    A te Adriaticád!

    ALEXIUS:
    Mert te vagy
    A Titok.

    ADRIATICA:
    Nem, nem! Nem vagyok titok.

    ALEXIUS:
    Mert a mindenség muzsikája vagy!

    ADRIATICA:
    Nem, nem, szegény kis lány vagyok,
    De a tied.

    ALEXIUS:
    Mert te vagy az Igen
    És Végzet vagy és Végtelenség,
    És Valóság és Örökkévalóság.

    ADRIATICA:
    Nem, nem, nem! Ne mondd ezt, Alexius!
    Úgy Félek ezektől a különös,
    Nehéz szavaktól. Olyan hidegek
    És élesek, mint hogyha jéghideg
    Késpenge érne forró homlokomhoz.
    Nem akarom hallani őket. Én
    A te nőd vagyok, Adriatica.
    És nem is akarok más lenni.

    ALEXIUS (nem hallja Adriatica szavait):
    Nem hallod, édes? A halk éji szellő
    És lomb és fű és hullám énekel!
    És azt dalolja mind, hogy nincs tovább,
    Hogy itt a minden és ma van a minden.
    Te vagy a minden! Minden az enyém!

    ADRIATICA:
    Én vagyok a tied, Alexius.

    ALEXIUS (feláll):
    Én édesem! Szent borzalom fog el,
    Ha rád tekintek. Adriatica!
    Úgy érzem, imádkoznunk kellene,
    Hogy ez a perc örök legyen
    És megmaradjunk így, mint most vagyunk,
    Hogy megőrizzük egymásnak magunkat
    És ennek a csodálatos, nagyon
    Mélységes mélyről omló szerelemnek,
    Ilyen égőn és ilyen hófehéren.
    Imádkoznunk kell, Adriatica.

    ADRIATICA:
    Igen, imádkoztunk, Alexius.
    A templomban. Oly szép volt! Istenem!
    A sok-sok égő gyertya és a tömjén
    Távoli édes illata. Az ének,
    A püspök zengő, lágy szava,
    A koszorúk, a sok fehérruhás,
    Félig örömtől, félig irigységtől
    Piruló arcú lány. És aranyos
    Fehérlő köntösödben, lágy, erős
    Fehér kezeddel mellettem te, édes...
    Ő, milyen szép volt mindez! Akkor, ott
    Imádkoztam szívből, sokat,
    Soha még úgy, mint akkor. Az az óra
    Az Istené volt. Most, ez: a mienk.

    ALEXIUS (távolabb lép tőle).

    ADRIATICA:
    A jó Isten jóságos. Úgy akarta,
    Hogy ember emberszemmel Őt ne lássa,
    És mégis lássa. Úgy akarta, hogy
    Akik szeretik egymást, akiket
    Egymásnak rendelt és összekötött
    Ő szentségével, tulajdon kezével,
    Hogy azok Őt a földön megtalálják
    Egymásban. Én, Alexius,
    Tebenned megtaláltam Őt.

    ALEXIUS (hallgatva hátrább lép).

    ADRIATICA:
    Ez az óra, édesem, a mienk.
    Az Isten készítette ezt nekünk.
    Jöjj hát közelebb, édesem!
    És mondd, mondd, újra, sokszor, hogy szeretsz.
    (Leveti fátylát és közelebb lép Alexiushoz.)

    ALEXIUS:
    Maradj! Maradj! ó Adriatica.
    Ne közeledj! És tartsd még fátyolod.

    ADRIATICA (megdöbbenve):
    Mi az? Mi bánt? Férjem! Szerelmesem!

    ALEXIUS:
    Adriatica! Félek!

    ADRIATICA:
    Istenem! Mitől félsz, én egyetlenem?

    ALEXIUS:
    Félek magamtól, tőled. Rettegek
    Ettől a perctől. Remegek
    A szerelmünkért, Adriatica.

    ADRIATICA:
    Nem értelek, szerelmem!

    ALEXIUS:
    Édesem
    Félek, hogy megölöm.

    ADRIATICA (megremeg):
    Jóságos ég!
    Mit?

    ALEXIUS:
    A szerelmünket.

    ADRIATICA:
    Hogyan?
    Alexius, félek a szavaidtól.
    Ölelj meg, jöjj, e hideg szavakat
    Hadd csókolom le fázó ajakadról!

    ALEXIUS:
    Ne közelíts, szűz gyöngyvirág!
    Az ég ne adjon hervadást neked.

    ADRIATICA (megdöbbenve):
    Alexius!

    ALEXIUS:
    Én édes mindenem!
    Szeretlek, édes, oly nagyon szeretlek,
    Olyan erős, kegyetlen szerelemmel;
    Hogy megóvom mindentől e szerelmet,
    Magamtól is megóvom.

    ADRIATICA (növekvő félelemmel):
    Alexius!

    ALEXIUS:
    Nem, nem; ezt a szerelmet nem adom!
    Nem dobom oda prédául a csóknak!
    Ó, kegyetlen és vérengző a vágy!
    Örvény és sivatag! Szörnyeteg az!
    Rettentő torka nyelni, nyelni vágy,
    És mélye végtelen.
    Egy pillanat, ha nyelni zárul
    és Megnyílik újra, éhesen, mohón,
    És újra nyelni kér. Jóllakni nem tud,
    Pihenni nem tud, és kímélni nem tud.
    Jaj annak, Adriatica, amit
    A vágy bús karma megragad.
    És én, én félig vágyni nem tudok,
    Én félig lenni nem tudok.
    Számomra nincsen betelés!
    Én megölöm, amit megilletek.

    ADRIATICA:
    Félelmes szók ezek, Alexius!

    ALEXIUS:
    Túlságosan szeretlek, Adriatica.
    Én akarom, mindenem, hogy virúlj,
    Ifjan, fehéren, diadalmasan.
    És akarom, hogy szerelmünk virúljon,
    Ifjan, fehéren, diadalmasan,
    És mindörökké. Adriatica,
    Én nem illetlek tégedet.

    ADRIATICA (reszketve):
    Uram,
    Parancsolóm és férjem. Úgy legyen,
    Amint te akarod. De én, szegény
    Szolgálód, nem tudom megérteni,
    Amiket mondasz. De úgy, mint te mondod,
    Úgy kell, hogy jó legyen, mivel te mondod.
    (Szünet.)

    ALEXIUS (csendesen, remegő hangon):
    Adriatica!
    Enyém vagy. Egyedül vagyunk. Az éj
    Nehéz illattól terhes. Oly nehéz
    Erősnek lenni.
    (Szünet.)

    ALEXIUS:
    Adriatica!
    Oly kegyetlen a szerelem!
    (Hosszú szünet.)

    ALEXIUS (hirtelen felugorva reszkető hangon):
    Világosságot! Adriatica:
    Világosságot! A sötétség
    Szövetséges a kísértővel!
    (Meggyújtja a mécsről a gyertyát.)

    (Világosság. Hosszú szünet Alexius némán és mozdulatlanul bámul a gyertyalángba. Adriatica félénk bizonytalansággal nézi.)

    ALEXIUS:
    Adriatica!
    Nézd, mint lobog a láng!

    ADRIATICA (szelíd szemrehányással):
    Alexius!

    ALEXIUS:
    Lobog a láng!
    (Szünet.)
    (Halkan maga elé.) Hova lobog a láng?
    (Szünet.)
    Mi lesz a lángból, hogyha ellobog?

    ADRIATICA:
    Alexius, úgy vagyok itt veled,
    Mintha egyedül volnék. Merre jársz?
    Hol jár a lelked? Olyan messze vagy!

    ALEXIUS (nem hallja, mereven néz a lángba):
    Lobog a láng és száll a füst.
    Füst lesz a lángból... (Halkan, nagy fájdalommal.)
    Holt, fekete füst.

    ADRIATICA:
    Alexius, miről beszélsz? Soha
    Még férfi nem szólt hitves asszonyához
    Ilyen szavakat!

    ALEXIUS
    (ránéz. Mintha most eszmélne a helyzetre. Nagy; tompa fájdalommal):
    Én szerelmesem!
    Istennek ifjú angyala!
    A föld méhének minden ősi lángja
    Áradva ég villámos ereimben,
    Fehéren, szűzen, aminő fehér
    És szűz a lelked. És lobog, lobog,
    Feléd lobog, én édes mindenem.
    És hova lesz a láng!
    (Szünet.)

    ADRIATICA
    (halkan, fájón, mint egy kisgyerek, sírni kezd):

    ALEXIUS (mereven bámul a lángba):
    Füst és korom. Fekete füst
    És fekete korom.
    (Szünet.)

    ADRIATCA:
    Kegyetlen éj!
    Nem így képzeltem ezt a percet én!

    ALEXIUS
    (megrázkódik. Egy lépést hátrál. Kigyúl a szeme):
    Csodálatos éj! Titokzatos éj!
    Összeszorul kettőnk közé
    Egy kis szobába most
    Az örökkévalóság titka. Hallod édes,
    Hogy énekel a tenger odakint?

    ADRIATICA:
    Csak azt hallom; Alexius, amit
    Te szólsz. De az nekem idegen ének.
    Nem értelek, de fáj nagyon a szód.

    ALEXIUS:
    Hogy énekel a tenger! Átölel
    Kis városokat, kis szigeteket,
    Országocskákat, emberkéket,
    Örökkévaló öleléssel
    Az örök Óceán.

    ADRIATICA:
    Én nem tudom.
    Csak azt tudom, hogy te már nem ölelsz meg
    És nem öleltél soha engemet.

    ALEXIUS:
    Hallod, a földnek szíve hogy dobog
    Az éjszakában Apró emberek,
    Kis furcsa hangyák nyüzsgenek,
    Születnek és szeretnek kebelén.
    És ő szereti, mind, egyenlőn;
    Rejtett nagy szíve érettük dobog.

    ADRIATICA:
    A tied az enyémen nem dobog.

    ALEXIUS:
    Hát nem érzed, nem érzed, édesem,
    Minő csodás, titokzatos özönnel
    Fut át kettőnkön valami nehéz,
    Rejtelmes érzés! Nagy, nagy szerelem,
    Izzón fehéren Olyan csodálatos!
    Oly kicsinyek volnánk hozzá, ha most
    Úgy lennénk itt, mint apró emberek,
    Kis, vaksi emberek.

    ADRIATICA:
    Én vak vagyok, Mert elkáprázott a szemem, mióta
    Az arcodat megláttam.

    ALEXIUS:
    Ő, legyünk
    Méltók egymáshoz, én egyetlenem,
    És ehhez a nagyságos szerelemhez!
    Soha, soha még ilyen szerelem
    Nem volt a földön, Adriatica.
    A mennyeiek szerethetnek így,
    Akiknek szeme már megszabadult
    Az érzékek pókháló-függönyétől.
    Akiknek ajka örök csókra szomjas
    S a föld émelygős cukra ínyüket
    Nem teszi rabbá. Két fehér kezük,
    Mint két fehér mennyei zászló,
    Lobog egymás felé; nem nyügzi le
    A földi langyos illetés igája.
    Szabadult lelkem, nagy, nagy, végtelen
    Szerelmet szomjaz, én egyetlenem,
    (megragadja kezét)
    Jöjj, jöjj velem, most szárnyaim sarjadtak,
    Most repülni tanuljunk! Jöjj velem?
    Ó, milyen kicsiny ehhez a csodás,
    Föld nélkül való, titkos szerelemhez,
    Ez a kis ház, a földi nászl
    Az Isten szólít minket, édesem,
    Hogy így, fehéren, szűzen, ifjan
    Álljunk elébe ketten, kéz a kézben,
    És fogadjuk kezéből földi ajkkal,
    És véghetetlen, édes borzadállyal,
    Az örök boldogságnak serlegét.

    ADRIATICA:
    Tüzel az arcod, tüzel a szavad
    És tűzben reszket minden bennem is,
    De nem értem, amit beszélsz, Alexius.

    ALEXIUS
    (Rámered. Hirtelen megérti Adriatica szavait. Egészen más hangon, végtelen fájdalommal):
    Nem értesz engem, Adriatica?

    ADRIATICA:
    Nem, édesem. Amiket az elébb
    Szóltál, igen. De ezt a nyelvet én,
    Kis szolgálód, nem értem.
    Annyit értek Belőle csak, hogy nem szeretsz,
    Vagy hogy te másképpen szeretsz,
    Mint földi emberek szeretnek. Én
    Úgy nem tudok, Alexius.

    ALEXIUS:
    Ki vagy, te lány? Én nem ismerlek téged!
    Kihez beszéltem én? Ki volt velem
    A kertben, a liliomok között?
    És ki volt velem az oltár előtt?
    Kinek mondtam én, hogy övé vagyok?
    Minő káprázat játszott énvelem?
    Rejtelmes éj! Nekem nászéjszakám van,
    És egy idegen lány van itt velem!

    ADRIATICA:
    Uram, szegény kis cseléded vagyok,
    Nem tudok semmit és nem értek semmit,
    Egyet tudok: szeretlek.

    ALEXIUS
    (lassú, nehéz léptekkel az erkély szélére megy: kibámul az éjszakába).
    (Hosszú szünet.)

    ALEXIUS (megfordul):
    Adriatica! Én elmegyek innen!

    ADRIATICA (riadtan néz rá).

    ALEXIUS:
    Elmegyek innen messze.

    ADRIATICA (csendesen):
    Hát megtörtént. Ó én tudtam, hogy így lesz!
    Előre tudtam! Megálmodtam,
    Hogy asszony leszek és leány.
    Hogy te leszel a férjem, s mielőtt
    Az lettél volna, elhagysz. Ó, az álmok
    Énnekem mindig igazat beszéltek.

    ALEXIUS:
    Kell, mindenem, kell, hogy elhagyjalak.

    ADRIATICA:
    Hová mégy?

    ALEXIUS:
    Nem tudom, merre, nem tudom, hova,
    És nem tudom, miért.
    Csak azt tudom
    Hogy kell. Erősebb nálam ez a törvény.
    És azt tudom, hogy megszakad a szívem Utánad, Adriatica.

    ADRIATICA:
    Szegény fiú!
    És szegény Adriatica Ó, Aglaes,
    Ő megmondta nekem előre ezt!
    Álmoknak voltál kergetője mindig
    És máskép cselekedtél mindig,
    Mint más emberek cselekedni szoktak.
    És visszajössz-e hozzám?

    ALEXIUS:
    Még ma este,
    Még ez órában el kell mennem, édes,
    Nagyon sokára. Mindörökre tán.

    ADRIATICA
    Hát legyen úgy, amint te akarod.
    Énnekem, szolgálódnak, jól van úgy,
    Minden, amint te akarod. (Visszafojtott zokogással.)
    Én meg majd itt maradok csendesen,
    Anyáddal... árva,... bús galamb...
    És várni foglak... mindig... várni foglak...,
    Míg élek... várni foglak.

    ALEXIUS:
    Adriatica, én szerelmesem!
    Én feleségem, én egyetlenem,
    Isten Veled (megöleli.)

    ADRIATICA (zokogva):
    Isten veled.

    ALEXIUS (lassan kifelé indul; az ajtóból visszanéz):
    Isten Veled. (Elmegy.)
    (Az ajtó nyílására elalszik a gyertya.)

    ADRIATICA (mozdulatlanul ül).

    (Rövid szünet.)

    (A két zarándok megjelenik lent.)

    II. ZARÁNDOK:
    Mondom, atyám, nincs mit keresni itt!

    I. ZARÁNDOK:
    Még egyszer, fiam, mielőtt megyünk,
    Tegyünk kísérletet. Ő jó volt hozzánk,
    Ne legyünk hozzá hálátlanok.

    ALEXIUS (megjelenik alul a kapuban).

    I. ZARÁNDOK:
    Uram, ha itt lakol, kérlek, felelj:
    Alexius urat keressük.

    ALEXIUS (halkan):
    Én vagyok.

    I. ZARÁNDOK (megismeri):
    Uram, te hívtál. Eljöttünk. Hajónk
    A kikötőben türelmetlenül
    Rángatja fékét; makrancos vitorla
    Repesve szálldos.

    II. ZARÁNDOK:
    Sietős az út
    A szentföld vár és vágyunk nyugtalan.
    De nem akartunk búcsútalanul
    Elhagyni téged.

    ALEXIUS:
    Veletek megyek.

    II. ZARÁNDOK (megdöbbenve):
    De uram! Most? Ma éjjel!

    I. ZARÁNDOK
    (fölnéz; az erkélyen meglátja a mozdulatlan Adriaticát. Alexius fejére teszi a kezét):
    Szegény fiú!
    A kegyelem rejtelmes ostora
    A másik útra gyorsan ráterelt
    Amint az Úr akarja, úgy legyen.
    Üdvözlégy, testvér. (Megfogja Alexius kezét.)

    II. ZARÁNDOK (megfogja a másik kezét):
    A Krisztus nevében.
    (Kézen fogva elmennek.)

    ADRIATICA
    (az erkélyen áll; mozdulatlan fehér folt a sötétben. Hirtelen egy gyors, lázas, majdnem roskadó mozdulattal az erkély korlátjához lép és kitárja két karját a távozó után):
    Alexius? Alexius!

    ZARÁNDOKOK (éneke messziről, nagyon halkan):
    A földnek fáradt ösvényén
    - Az ég felé? Az ég felé! -
    Rejtelmes vágy emészt.
    Egy nagy-nagy, nyugtalan remény
    - Az ég felé! Az ég felé! -
    Zarándokolni készt.
    Ha lelkem súlyos éjszakán
    Megreszket egymaga,
    Mutasd meg arcod, Szűzanyám,
    Tenger szép csillaga.

    (Függöny.)


dugo@szepi.hu