Rodoaldus királfinak históriája

I.

Úrnak nevibe kezdetik az Rodoaldus királfinak históriája, szakasztott úgyan, valamiképpen megírta vala az Istennek tiszteletreméltó szolgája Bertholdus frátör az ő krónikájában pag. 97. usque ad 22., az kinek írásainak romladékiból kiszedegettem volna mindazokat, amik következendők, mivelhogy igön méltók az emléközetre. Semmit is változtatni az históriának summáján nem próbáltam, hanem mindent meghagytam a maga rendin, jól tudván, hogy a poros írások leveleiben gyakorta a tisztelendő régiség böltsessége vagyon. Kérem azért mindazokat, akik ezen együgyű írásomat olvassák, hogy szorgos figyelemmel olvasnák, mert igön szép.

II.

Az Üdvösségnek tizenötödik saeculumában uralkodék Luceria országában Boldizsár királ, fia ama híres Blasiusnak, aki mind a világnak közülakaratjából a >>két-karddal-hadakozó<< melléknevet viselé, mivelhogy fölös háborúkban tőn tanúságot bátorságáról és karjainak erejéről és föl vagyon jegyezve róla, hogy halálos ágyán sem bocsátotta ki kezéből a kardot és utolsó órájában kinyilvánította, hogy több időt töltött a csatatéren, mint a palotájában és többször hált a puszta földön, mint királi nyoszolyájában. Ennek a harcos fejedelemnek volt a fia Boldizsár királ. Ki is jámbor irtózással gondolt a durva fegyverek zajára és tökéletes gyűlölettel gyűlölte a háborúnak véres szerszámit, amikre az anyák félelemmel gondolnak. A tiszteletreméltó Boldizsár királ a békességnek munkáiban lelé örömét és bóldogsága az vala, ha a fölséges Úristennek szolgálhatott. Számtalan monostor és templom hirdette emez istenfélő királnak bőkezűségét, aki legjobban kedvelte a bóldog Szent Ferenc Atyának kissebb Fijait és Szent Klára asszonynak leányait. A frátereknek a királi palota mellett rendölt kolostort, amelynek oratoriumában minden reggel a szent Misse áldozatnál ő maga szolgált a superiornak, frátör Felixnek. Ó valóban bóldog ország, melynek uralkodója meghajtja térdét a királoknak Királa előtt! Ó bóldog nemzetség, akinek fejedelme az Úrnak szolgál! Miképpen meg vagyon írva a zsoltároknak könyvében: Uram, az te erődben vígad a királ és szabadításodon fölötte igen örvendez. Psalm. 20, 2. Ez a jámbor szívű királ fölöttébb kedvelé a tudományokat és a hét szabad művészeteket is és késő agg napjaiglan nem szűnék meg a hajdankori böltsek írásainak gyakor forgatásától. Fölös embereket tarta sóldjában a híres Itáliának túdós városaiban, akik drága foliánsokat vásárolnának bibliothékája számára. Drágaságos könyveit a leghíresebb mestereknek festményeikkel ékesítteté és számolatlan aranyakkal édesítgeté udvarába ama kornak nagyhírű túdósit. A poétákat is szerette, mert jól tudta, hogy a böltsesség gyakorta nyilatkozik a vatesek verseiben és az isteni Virgiliusból hatezer verset tudott könyv nélkül. Maga is szerkesztett egy kommentáriust a negyedik eclogáról, amelyikben Urunk születését jövendölte meg a szűzi életű költő.

Ilyen nagy fejedelem vala Boldizsár királ. Böltsességének és jámborságának híre bejárta a keresztyén nemzeteket és mindenütt magasztalták nevét és bóldognak mondották az országot, amelynek ilyen királa van. Boldizsár királ pedig bóldogtalan vala és orcáját állandó szomorúság árnyékozá be. Az ő szomorúságának oka pedig Rodoaldus királfi vala, a jámbor ősz királnak egyszülött gyermeke.

III.

Rodoaldus királfit a mindenható Úr Istennek kegyessége bőv áldásokkal terhelte. Testét szépséggel ékesíté és mindennémű kellemetességekkel. Az ő alakja magas vala és délceg, karjai erősek és lábai gyorsak a futásra. Szemei feketék valának és tsillogók, hogy akire keményen ránézett, megzavarodék az ő pillantásától, akire pedig rámosolygott velük, az katzagni kezde örömében. Orcái rózsaszínű pirosak valának, mikép a fesledező rózsa és hajának fürtei sötétek, valamint a mindenféle virágoknak illataitól terhes éjszaka. Mozdulatai gyönyörűségesek voltak és hangjának tsengése oly vala, mint a mesebeli madárkák éneke. Karjaiban pedig erő lakozék és erős vala mindennemű fegyvereknek forgatásában. Valaki ővele lónak nyergében való kópják törésére kiállott volna, avagy kardoknak összemérésére bátorságoskodott volna, avagy testeknek erejében birkózásra küsdölődött volna, mindeneknél erősebbnek találtaték Rodoaldus királfi.

Valamiképpen azonban testnek ékessége pokolbeli ördögnek praktikája, ha léleknek hasonlatosképpen való tökéletességével nem forbátoltatik, azon szerént az inaknak ereji sem egyébre, hanem az embereknek gonoszul való megrontatására születtettek, hanemha a dolgoknak felsőbb rendin való észtől izgattatnak. Rodoaldus királfit a mennyei Gond Viselés léleknek minden javaival is megszerette. Eszének gondolatai sebesek valának és a dolgoknak minéműségébe való belátása éles, mikép az emberek öldöklésére kiköszörültetett kardnak vasa. Már játszadozó kicsinyded éveiben kérdezgetéseivel mindeneket álmélkodásba ejt vala. Már akkoron gyakorta királ őfelségének könyvesházába lopózkodék és mindeneknek csudálkozására találtaték könyveknek sokasága között, apródad gyenge kezeivel a böltsek írásaiknak leveleit forgatván. Ami bizonnyal nem közönséges renden való lélek jelének magyaráztatik. Adaték pedig későbben kezére Martinus mesternek, szentéletű

Istennek szolgájának és mindennemű tudományoknak tökéletességével tündöklő férfiúnak, ki a gyermeknek zsenge lelkét a hét szabad művéseteknek fényességével ékesíté. Rodoaldus királfi pedig olyan hamarsággal vevé magába a tudománynak igéit, amely bizonnyal kiváltképpen való isteni malasztnak segítségéről tőn tanúságot. Gyönyörűség volt hallgatni, midőn a Doctrinálét recitálta, avagy a nagy Aristotelesnek tantételeiről disputált, még pedig egyenlőképpen való jártassággal a libri prioresekről és a posterioresekről. Hasonlatosképpen növekedék napról napra a keresztyén erényekben is és mindennemű tökéletességben és az Úristen előtt való kedvességben, úgy, hogy mindezekből előre láttatott, miképpen Boldizsár királnak méltó utódja és egy keresztény fejedelemnek minden lelki és testi ékességekkel fényeskedő tűköre lészen.

IV.

Tudva van pedig, hogy az Úr meglátogatja csapásaival azokat, akiket szeret. Valamiképpen tehát az isten-félő Jóbot különb-különb megpróbáltatásokkal környékezte, azonképpen megpróbálá a jámbor életű Boldizsár királt is.

Hőskorságra jutván Rodoaldus királfi, feküvék egy néminemű estvén az ő ágyába és aluvék. Lőn pedig este és reggel és nem kele föl az ő álmaiból Rodoaldus királfi. Es ismét lőn este és reggel és ismét nem ébrede Rodoaldus királfi. Ottan aluvék tsudálatos állhatatossággal három napon és három éjtszakán egyetlen mozdulást is nem tévén az ő teste. Keltegeté pedig gyakor sírással és keserűséges kiáltozásokkal és sűrű könnyeknek hullajtásával az ő édes apja Boldizsár királ, nem különben nagy szóval való siralommal sirató az ő test szerént való édes anyja Katherina királasszony. Azonban minden siránkozás haszontalan valónak találtaték. Méne azért Boldizsár királ mind ő háza népével harmadik napnak éjtszakáján Úrnak templomába és nehéz böjtölésnek és szűntelen imádságokban való virrasztásnak sanyarúságával sanyargatá az ő testét, ájétatos könyörgésekkel sóhajtozván a Mindenható Úristenhez az ő egyetlen fiának személyéért.

A kikutathatatlan Gond Viselés meghallgatá emez istenfélő királnak Úr Krisztus nevében való állhatatos imádságát. Lőn tehát a negyedik napnak reggelén, hogy kinyitá az ő szemeit Rodoaldus királfi és fölüle az ő ágyában. Fölöttébb való örvendezésnek kiáltozásával futa őhozzá Boldizsár királ és atyai szerelmes szívének gerjedezésével apolá az ő orcáját jobbról és balról és borítá az ő örvendezésének csókjaival. Az ő vígassága azonban nagy hamarsággal változék szomorúságra és az ő szívének örvendezése keserűségnek siránkozására. Mivelhogy igön nagy Istennek tsudája esék Rodoaldus királfin. Ó gonosz ördögi praktikáknak fertelmességi! Ó Istentől eltaszíttatott lelkeknek utálatos ármánykodási! Rodoaldus királfi az ő tsudálatos alvásának utána elfeledé a nevetést. Soha többet rózsaszinű mosolygásnak fényessége az ő ajkaira nem pitymallék és az ő haj! gyönyörűséggel tsillogott szemei bezárák pilláikat az édesded örvendezésnek súgári előtt. Igen elkeseredék pedig Boldizsár királ az ő fiának szomorúságának állandóságán és mondó neki ama napon nagy nehéz sóhajtással:

- Jaj nekem, én szerelmes fiam. Jaj nekem, hogy ilyen keserves gyásznak szomorúságát kelle látnom. Mert megsötétedett az vígasságom napjának orcája és nagy fekete felhőnek otsmánysága árnyékozza az én boldogságomnak ekkoráig fénylő világosságát. Jaj nekem, mert fiat nemzettem szomorúságra, jaj nekem boldogtalannak. Mondd azonban, én szerelmes egyetlen fiam, agg napjaimnak egyedülvaló gyönyörűsége, mondd, én késő örömimnek gyászra fordult tsillaga, mondd, mi történt véled ama gonosz eredetű alvásnak tsudálatosságában? Miféle gonosz látományok törék le jókedvednek édesdeden fakadó bimbójit? Beszélj, én szeretett Rodoaldusom, hogy legalább hangodnak tsengését halljam vigasztalásomra, mert fölöttébb szomorú az én szívem.

Felele pedig Rodoaldus királfi az ő édes apjának és az ő hangjának tsengése olyan vala, mint a fiait sirató fülemilének siránkozása: - Szűntesd könnyeidnek hullatását, én szeretett atyám, mert el akarom neked mondani az én álmomnak tsudálatosságát, kin méltán mindenek álmélkodhatnak. Sétálék az én álmomban néminemű kertben, gyönyörűséges virágoknak sokasága közt. Soha még olyan szépséges kertet nem láttam. Az illatos virágok között tsergedező patakok ezüstöllének és a fáknak lombjaikban híves szellőnek gyenge fuvalmai suhogának. Én pedig járék a híves ernyők alatt és meleg könyvek fakadának szememben. Akkor jöve szembe vélem a kertnek kavicsos útján egy fekete ruhába öltözködött ember. A szeme szúros vala, mint a tövis és valamerre méne, hidegség jára lábainak nyomában. Mikor hozzám ért, megrázkódtam és megborzongott az én testemnek bőre és szájamban egymáshoz verődtek a fogak. Amaz ember pedig nyúla ő kezével az én szemeimhöz és az ő kezének érintése hideg vala, miképpen a halottaké és mind a könyveknek sokaságát kivevé az ő kezével az én szememből. Azután pedig eltűnt előlem az az ember. És én ottan állottam még igön nagyon sokáig és mindfolytonosan csak azt éreztem, hogy megfagyok és hideg kemény kővé válok. És így aztán lőn, hogy igön nagyon sokára ébredék az én ágyamon. És érzem erős bizonyossággal, hogy immár soha többé mosolyogni és nevetni nem fogok amaz álom óta. És hívni fognak engem minden népek szomorú királfinak, mert szomorú az én arcom és az én lelkem és hideg és kemény, mint a kő, mindhalálig.

Így szólott a szegény Rodoaldus királfi és az ő szavaira megint elkezde sírni Boldizsár királ és Katherina királasszony és mind az ő háza népe ővele.

És mélységes gyásznak sötétségébe borúla ama naptól mind az egész Luceria és gyakor sírással siratá az egész ország az ő szeretett királának szerelmes egy fiát, a szegény Rodoaldus királfit, mivelhogy nem tudna mosolyogni.

V.

Forgának pedig az egymásnak utána nagy hamarsággal sürgő esztendők, mindönható Istennek rendölése szerént. Es lőn, hogy nem szünék ő szomorúsága Boldizsár királnak és Katherina kírálasszonynak, hanem teljesek maradának panaszolkodással mind napon és éjtszakán és nem találtaték ő szemöknek előtt vigasztalás ez siralmaknak völgyében, kin vidulhatnék ő szívük. A harmadik esztendőnek legutolsó hónapjában jöve azért eléjük az tisztöletreméltó Martinus mester, az Úr Istennek jámbor szolgája és szóla az ő urához és királához következendőképpen:

- Szüntesd siralmidnak keserűségét kegyelmes én Uram, mert nehéz a mi szívünk, minden te hűséges szolgáidnak, hogy így kell tégedet látnunk hajladozni szörnyőséges fájdalmadnak terhének alatta. Szüntesd uram siralmadat és láss immár hozzá, hogy a mennybéli fölöttünk való Gondviselésnek akarattya szerént végét vessed immár minden te néped nagy keserűségének. Nosza uram, parancsold a te királi széked elé hangostorkú hirdető legényeidnek sokaságát és hirdettesd ki mind világ szerént, hogy ha ki medicináját esmérné a mi közönséges betegségünknek és Rodoaldus királfit, szerelmes fiadat, mind népünknek istápját, nekem pedig drágalátos lelkömnek gyermekét ki tudná kúrálni az ő nyavalájának borzalmasságából, ne haboznék keresni udvarodat és ne késedelmeskednék megmutatni tudományát, mert illendő jutalomban és kegyelmességednek háládatosságában nern fogna hiányt látni. Ne késsél uram, hanem erősítsd meg szívedet jó reménységre és cseleködjél igaz tanácsom szerént. Mert nagy az Úr és nem akarja szüntelen szolgáinak kínlódását, hanem hogy szenvedvén mégjobban Őhozzá hajolnának és az ő örömük teljes lenne az Úrban.

Ekképpen szól vala Martinus mester és Boldizsár királ megérté, hogy a böltsesség igéje szólt volna az ő ajkiról. Akképpen eseleködék azért Boldizsár királ, valamint mondotta volna Martinus mester, az Úrnak emez istenfélő barát szolgája. Szerteküldé pedig az ő kikiáltó szolgáit, kik is mind az világ szerént kikürtölék az ő igéit.

Jöve pedig ama naptól kezdve Boldizsár királ színe elé mindennémű embereknek sokasága és mindnyájan igérék Rodoaldus királfinak ő tudományuknak erejével való meggyógyíttatását. Hiába valónak találtaték pedig minden próbálkozás. Mert üle az ő székén Rodoaldus királfi és nézé az ő mesterkedéseiket és semmit is meg nem mozdulának az ő ortzájának halovány vonali. És meg nem rebbene az ő szemének pillája és föl nem derüle az ő ortzájára a mosolygásnak pirossága és egy igét is nem szólala Rodoaldus királfi.

Jövének mindenféle orvosdoktorok és különb-különb medicináknak túdósi és hozának száz meg ezer recipéket és orvosságokat és coctumokat és extraktumokat és essentiákat és lictáriumokat és elixireket és liquidumokat és mindennémű medicinákat, kiknek csak neveiknek följegyzésekre is fölös paginákra volna szükség. És nem gyógyula tőlük Rodoaldus királfi.

Es jövének más férjfiaknak és asszonyoknak sokaságai, akik is azt mondották volna, hogy ismernék az erdei és mezei füveknek erőit. És hozának mindennemű herbákat és italokat és kenőcsöket, édeseket és keserűeket és savanyúakat és fanyarokat és tsípőseket, meginni valókat és mosakodásra valókat. Csak nem akara meggyógyulni Rodoaldus királfi.

Jövének pedig mások is, számolhatatlan sokaságú javasok és vajákosok és ráolvasók és mindenféle titkos tudományoknak tudói. És mormogónak az szögény királfi előtt és imádkozónak és énekölének és muzsikállának és táncolának és ugrálának és füstölének és kapkodának és különb-különb jeleket írának levegőbe és földre és tűzbe és vízbe és füstbe és a betegnek artzának előtte, kézzel és lábbal és bottal és füstölővel és dobbal és síppal és mindenféle szerszámoknak teméntelenségével. Mindhiába pedig nem tágíta Rodoaldus királfitól az ő nyavalája.

Legeslegutoljára jöve messze Arabus országból a nagy és tsudálatos tudományú Alphorabius belts, akinek fölöttébb való híre-neve mind az világon élő emberek előtt esméretes vala. Tizönkét rabszolga jára eme nagytudományú és tekéletes hirű férfiú színe előtt, a tizenharmadik pediglen hosszú fekete talárissának végét hordozó és az ő tudós könyveit és írásait háromszáz szekér vivé utána, valahová csak méne. Szakálla fehér vala, mint a hó és hosszú és süvege és orra és újjai hegyesek és hosszúak. Három falut követel vala Boldizsár királtól, hamiért megtekéntse Rodoaldus királfit. Kit örvendező szívvel bocsáta néki a szögény szorongó királ az ő szerelmes fiának közel gyógyulását remélvén. Akkor beméne Rodoaldus királfihoz a nagy böltsességú Alphorabius és néze erősen a királfinak meg nem rebbenő szemében és sarkán megfordula és kiméne és kinyilatkoztatá, hogy a királfi a gonosz léleknek esett volna hatalmába, kin emberi böltsesség immáron nem segíthetne. És méne Alphorabius belts az ő három kapott falujába.

Boldizsár királ pedig újólag való keserves panaszolkodásba kezde és nem szűnék többé sűrű könnyhullatásának záporesőjétől Katherina királasszony. És úgy hervadozának osztán mind a ketten ez istenfélő megnyomoróllott királi öregek a szüntelen való siralomnak miatta. És gyász fekete posztóval vonatá be Boldizsár királ mind ő királi házát, mivelhogy fekete gyászra fordúlt volna az ő életének napja.

VI.

Lőn pedig a reménység nélkül való siránkozásnak ama napjaiban, hogy egy szegény jobbágy renden való tisztös vén asszonyszemély jöve a királnak színe elé és szóla ekképpen:

- Mely igön megszomorodott a te szíved, fölséges királ urunk! Mely fölöttébb való keménységgel látogatott téged a magasságbéli Úr Isten! Szomorú a te néped és gyászol a te országod, mert siralomra hanyatlék a mi jövendőnknek reménysége és haj betegségre nyomoróllott a mi reménységünknek erős bizodalmú istápja. Mert bizony meglátogatja az Úristen az ő hűséges szolgáit és bizony súlyos tsapásokkal próbállja az kiket szeret. Bízzál azért uram, mert nem vég nélkül való a te fájdalmad és úgy lehet, közel vagyon immár szabadulásod a te szomorúságodnak kegyetlen voltától. Légy azért bizodalommal én jó uram, királom és hallgasd meg a te öreg szolgálódnak szavát. Nem messze a te királi városodnak azon kapujától, amelyik Fekete Kapunak neveztetik, te is tudod fölséges királom, kezdődik ama nagy rengeteg erdő, akit a mi apáink régi időktől óta Nagy Rengetegnek mondának. Ebben az erdőben, annak is a szélétül egy félnapi járásra, a Zuhogó Pataknak a partján, egy nagy kopár hegyes sziklának a barlangjában lakik a szentéletű Sulpicius remete. Régi tiszteletes időknek belts Istennek szolgáiknak mása ez nagy szent ember. Kora hajnal virradásának hórájától napestiglen ő térdein imáz ez jámbor agg ember, elméllvén ő szívében a Mindenható Istennek tsudálatosságait és nem szűnvén gyakor sóhajtásokkal és könnyhullatásokkal könyörgeni Urunk keserves feszületjének lábánál. Messzi földről való emberek mindszüntelen járnak ő tsudájára, mind ő bajaikban és tsalódásaikban tanálcsát igön kérvén. Kiknek jámbor igéknek böltsességeivel mindenkor idvösen felel az szent agg Sulpicius remete és mindvalamennyi tanálcsa jónak és idvösségösnek találtaték nékie, valakihöz szól vala. Szegény kénlódó betegeknek is már fölös számát újból való fürge egésségnek vígasságára deríté. Ez tulajdon két szememmel láttam, miképpen egy szegény vak öreg embernek szemének világát visszaadá, nemkülönben egy sánta vén koldus ember két lábát meggyógyítá, valamint egy földre görbődött asszonyszemélynek ő hátát megegyenesejté. Hasonlatosképpen az mi szomszédunkban lakozó becsületes varga mester embernek leányát az őtet megszállott gonosz lélektől szabadétá. Sőt negyednapos halottakat kétszer immáron Úr Krisztusnak nevében való kezének tapintásával ez földi életbe visszaszólíta. Ilyetén tsudállatos kegyelmeknek ajándékival szereté Úr Isten ezen jámbor neki szolgálló agg embert. Kérlek azért Uram és királom, emelkedjék te szíved Istennek bizony immár véghetetlen kegyelmességében vettetett bizalomra és ne késsél segítségért ez szent remetéhez folyamni. Mert megsegélli az Úr Isten, mind az kik Ő nevében bizakodnak.

Ekképpen szála azon tisztes agg jobbágyi asszony és nem veté meg az ő igéit Boldizsár királ. Felelé azért szóval az asszonynak:

- Bizony hittel hiszem immáron, hogy végére jutottam az én szívem kínjának. Mert megkönyörül az én Uram Istenem az ő hív szolgájának keserűségén. Jó beszédet beszéltél leányom és én el akarok menni az szent Sulpicius remetéhez. Mert nem méltó, hogy Istennek emez tiszteletreméltó szolgája jöjjön énhozzám méltatlanhoz és ő színének szemléllésére vaj érdemetlenhez. Hanem mind én házamnépével fölkerekedem és járulok az jámbor agg férfiú barlangjához és közbenjárásáért alázatos esedezéssel futamodom. Úr van én velem ez utamon és az én bizodalmam igön erős Idvezejtő Krisztus Úrban.

És lőn, hogy fölkele Boldizsár királ még azon órában és méne mind ő udvarló szolgáival az Nagy Rengeteg Erdőbe az Zuhogó Pataknak partjához szent Sulpicius remetének színe elé. Az szent remete már merszéről látá közelgeni az királt és az ő népét és járula az királ elé és fölemelvén ő jobbik karát, mondá:

- Idvözlégy Boldizsár királ ez Nagy Rengeteg Erdőben. Idvözlégy Uram alázatossággal, mert Úr Istennek akarattyával jársz.

Akkoron Boldizsár királ járula az remetének színe elébe és térdére esék az ő orcája előtt és csókoló ajakával annak jóg kezét. Szent Sulpicius remete pedig nagyon igön öreg vala és az ő szakálla fehér vala, mint az télen pelyhedző hónak pöhöléi és ére mind derekáiglan. Kemény testét erdőben való állatoknak bőrei takarák és az ő balog kezében nagy görtsös botot viszen vala. Mondá pedig Boldizsár királ az remetének:

- Istennek embere, jövel és könnyebbítsd meg az én fiamat!

A remete szemébe néze Boldizsár királnak és semmit nem felele. Szóla akkoron másodszor is az királ:

- Istennek embere, jövel és tedd, hogy az én fiam megint tudjon mosolyogni!

Szent Sulpicius remete lehajtá fejét és megmarada az ő hallgatásában. Szóla azért harmadikul az jámbor vén királ:

- Istennek szolgája, kényszerítelek téged Úr Krisztusnak nevében, gyógyítsd meg az én fiamat!

Akkor szent Sulpicius remete szemléle az magas égre és felelé Boldizsár királnak:

- Úrnak nevében elmegyek és meggyógyétom a te fiadat.

És elindulának és jutának a fővárasba királ úrnak házába. És lőn estve. Ottan a királ vezeté szent Sulpicius remetét Rodoaldus királfihoz. Ki is megtekintvén a királfinak személyét, imádkozék fölötte és szóla Boldizsár királhoz:

- Feküdjünk és várjuk meg matutinumnak hóráját. És feküvék az királfi házának küszöbére. Boldizsár királ pedig nyugovóra lére Úrnak nevében és mind az ő népe ővéle.

VlI.

Lőn pedig, hogy a következő napnak hajnalában méne szent Sulpicus remete Rodoaldus kírálfinak házába és érinté az ő homlokát. És fölkele álmából a királfi. Boldizsár királ pedig és az ő háza népe aluvának. Akkor szent Sulpicius remete fogá a szomorú királfinak kezét és kivezeté a királi házból. Vala pedig igön korán üdő és szunnyadoza még a váras. És méne és vivé a királfit ki a várasból. Mikor pedig a várasnak széllére értek volna, beméne a remete egy kicsinyded házikóba és hoza onnan az királfinak hitván köntöst, aminőt a szegén jobbágyok fiai viselnének. És parancsolá néki levetkőznie fényességes királi öltözetét és öveznie testére ez hitván jobbágyi köntöst. Rodoaldus királfi úgy is cselekvék. Akkor ismét megfogó az ő kezét szent Sulpicius remete és menének mindaddiglan, mikoron jutának egy nagy várasba. A nap már magosan jára az égen és közel vala immár délebéd órája. Menének tehát az piarc térre. Rodoaldus királfit pedig senki nem esméré az hitván köntösnek miatta. Akkor ott hagyá őtet szent Sulpicius remete az piarcon állani, ő pedig méne szentegyházba és imádá Istent.

Rodoaldus királfi marada az nyüzsgő népeknek közötte, kiket sokáig nézegete kévántsisággal. Lőn pedig délebédnek üdeje és haza menének az emberek, tsak egy ember marada az piarcon. Ennek pedig csak egy lába vala és testét rongyok burkolák és a földnek porában üle. Mikor pedig arra méne valaki, kinyújtá az ő kezét és Úr Krisztusnak nevében elemozsinát kére. Tsudálkodék ezen Rodoaldus királfi és odaméne azon emberhez és kérdé tőle, hogy kicsoda lenne és miért nem volna két lába neki is, mint más embereknek. Azon ember pedig felelé:

- Az én nevem Jósef és én vitéz katona voltam és huszonnyoltz tsatában hartzoltam ama híres nevezetes Blasius királnak leventéi között, mígnem Varda várasának strumlatásakor az falról egy nagy fene kősziklát hengerltének lábamra és úgy akkor ott vesztém aztat. Úgy aztán koldussá levék.

Mondá ekkor Rodoaldus királfi:

- Mi az, hogy koldus és miért nyújtod ki kezeidet az általmenőknek elébe?

Felelé neki a féllábú ember:

- Tréfálsz velem, avagy igön tapasztalatlan ifjúnak köll lenned, hogy ezt kérdezed éntőlem. Koldúsnak mondatik olyan ember, aki kegyes embereknek jámbor elemozsinájából él és én koldus vagyok, mert nem tudok dolgozni, mivelhogy csak egy lábam vagyon.

Mondá Rodoaldus királfi:

- Minek kell dolgozni?

Felelé a szegény koldus ember:

- Az Isten dologra teremtette az embereket. És aki nem dolgozik, annak nincs mit enni, hanemha nem tud dolgozni és akkor szükség koldulnia.

Kérdé megint a királfi:

- Vajon mindenki dolgozik-e, akinek két lába vagyon?

Felelé neki e féllábú Jósef:

- Vannak gazdag emberek, akiknek nem kell dolgozniuk. A királok sem dolgoznak. Az urak sem dolgoznak. A szegény emberek dolgoznak.

Kérdé Rodoaldus királfi:

- Vajon a lovagok és vitéz harcosok dolgoznak-e?

Felelé a királfinak azon ember:

- Ők nem dolgoznak, hanem védelmezik azokat, akik dolgoznak. Sokszor pedig elveszik a szegény emberektől azt is, amijük van.

Ismét Rodoaldus királfi:

- Hát a papok és barátok és remeték dolgoznak-e?

Mondá neki az öreg koldus ember:

- Azok imádkoznak az emberekért és az Úr Istentől malasztot nyernek az embereknek. Ők az Istennek dolgát dolgozzák és a léleknek dolgát.

Ujra mondá a királfi:

- Vajon mindannak, aki dolgozik, vagyon-é ennivalója?

Felelé a féllábú ember:

- Vannak nagyon szegények, akik mindig dolgoznak és mégis éhezniök kell nekik és a feleségüknek és a fiaiknak és a leányaiknak.

Fölöttébb elszomorodék ezeken Rodoaldus királfi az ő szívében. Azonban jöve az piarcra nagy sereg gyermek és kezdék csúfolni az öreg Jósefet és kezdék kiabálni: féllábú! és sánta ördög! és kezdék az porból fölszedett kavitsokkal hajigálni. Fölgerjede akkor Rodoaldus királfi és kiálta az kölkökre:

- Vajon nem szégyenlitek-é magatokat, hitvány fiúk, hogy ezen jámbor öreg embert szidalmazzátok? Nem látjátok-e, hogy nyomorék és a kegyes embereknek ajándékiból él? Menjetek tovább és tiszteljétek az agg hajakat!

Azok pedig neveték a királfi beszédét és nem szűnének az otsmány szidalmaktól és köveknek dobálásától. Akkor haragra kele Rodoaldus királfi és ellenükbe rohana. Történék pedig, hogy elkergeté őket, azonban kétszer kővel találák az ő homlokát, kiből vérnek tseppjei kezdének szivárogni. De Rodoaldus királfinak nem fájtak az ő sebei és úgy aztán győzedelemmel tére vissza az öreg emberhez. Mondá pedig a féllábú vén koldus:

- Az Úr Isten fizessen meg neked a te jóságodért, mivelhogy megszabadítottál engem az én bántalmazóimtól. Te jó vagy és bátor és az Úr nem hagy téged jutalom nélkül!

lgy szóla az öreg koldus és örüle az ő szívében Rodoaldus királfi az ő igéinek. A koldus ember pedig megosztá vele az ő kenyerét és Rodoaldus királfi evék a koldussal. És úgy aztán beszéllének még sokáig, mígnem szent Sulpicius remete eljöve és elvivé magával Rodoaldus királfit. Kérdé pedig tőle az úton, hogy mit tanult volna ez napon. Felelé a királfi:

- Hogy olyan emberek is volnának, akik dolgoznak és mégis éhséget szenvednek. És olyanok is, akik nem tudnak dolgozni és másoknak adományaikból élnek. És sokan bántják őket.

És Rodoaldus királfinak a szemében egy kicsinded picinyke könyv vala. Kérdé pedig a remete, hogy mit tett volna ez napon. Akkor elmeséllé a királfi, miképpen elkergette volna a féllábú embernek bántalmazóit és miképpen hálálkodott volna a féllábú ember. És az ő szemei fénylenek vala az örömtől.

Úgy aztán, mire estve lőn, eljutának a fő várasba, a királnak házába. És nyugodni térének.

VIII.

Másod napon azonképpen hajnalnak virradatakor méne az szent Sulpicius Rodoaldus királfiért és vivé őtet az alvó várasnak tsendességében az váras kívül és erdőnek ösvényein és mezőknek dőlőiken által amaz várasba, azkiben a féllábú koldus ember lakozék, jutának oda tertia hórának üdején. Kin mostan keresztül lépködvén jövének a temető kertnek portájaiglan. Ott ismég megfogá az szent Sulpicius remete Rodoaldus királfinak kezét és vezeté őtet temető kertnek belébe és állítá őtet néminemű újdon megásott sír veremnek fölébe. Aztán egyedül az veremnél ottan bocsátá és méne Úrnak egyházában Isten Krisztust imádni.

Tehát Rodoaldus királfi marada sír vermeknek közepében maga egyedül. Ottan sokáig nézegeté emberi tagoknak sokaságát elrejteztető hantoknak szürkeségeket és hánytorgatá szívében, miképpen furtsaságos volna halandó embernek élete, ki haj szálnak keskenségén függene és mely nagy hatalma volna ez veremnek, mivelhogy mind ahhoz járók volnánk. Ekképpen elmélle ő szívében Rodoaldus királfi és azon közben megmarada az ő ortzájának mozdulatlanságában és az ő szívének keménségében.

Azonban lárma zörej támada a temetőnek portája felől és igön keservetes rívásnak hangos zokogása. Látá pedig Rodoaldus királfi miképpen siránkozó embereknek kevés száma immáron egy elköltözött halandó embernek késérte volna koporsóját az nyugodalomnak temetőjéhön. Az koporsónak mögötte egy kicsinded nevendék leánka lépe, ki is keserves siralminak könnyhullatásival áztató az koporsót. Kit letevének a földre az kik cepelik vala és a pap Istennek szolgája megállván az halott embernek ő feje felől ekképpen szóla mind az ottan valókhoz:

- Látjátok feleim szemetekkel, mik vagyunk. Bizon por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban terömté Úr Isten mi ősünket Ádámot! És adta vala neki paradisomot házává. És mind paradisomban való gyümöltsöktűl monda neki élnie. Azonban tiltá őt egy fa gyümöltsétűl, de mondá néki mért abbul nem ennék. Bizon az ki napon ejéndöl az gyümöltstűl, halálnak halálával halsz. Hallá holtát terömtő lstentűl, de feledé. Engede ördöng intetének és evék az tiltott gyümöltstűl. És az gyümöltsben halált evék. És az gyümöltsnek oly keserű vala íze, hogy torkát megszakasztja vala. Nem tsak magának, de mind ő fajának halált evék. Haraguvék Isten és veté őt ez munkás világba és lőn halálnak és pokolnak fészke. És mind ő nemének. Kik azok? Mi vagyunk, ahogy ti is látjátok szemetekkel. Bizon egy ember sem múlhatja ez vermöt. Bizon mind ahhoz járók vagyunk. Imággyuk Urunk Isten kegyelmét ez lélekért, hogy jorgasson őneki és kegyiggyen botsássa mind ő bűnét. És imággyuk szent asszon Máriát és boldog Michael arkangyalt és mind angyalokat, hogy imággyanak érette. És imággyuk szent Péter urat, kinek adatott hatalom óldani és kötnie, hogy ólgya mind ő bűnét. És imággyuk mint szentöket, hogy legyenek néki segéd Urunk szeme előtt, hogy Isten ő imádságuk miá bocsássa ő bűnét és szabadétsa őt ördöng üldetitűl és pokol kínzatjátul és vezesse őt paradisom nyugalmába és aggyon néki mönnyországba útat és mind jóban részt. És kiáltsátok Urunkhoz hármul: Kyrie eleison!

Ezenképpen ez Istennek szolgája ő igéit szólaltatá. Annakutána halott el temettetésinek cerimoniái végeztetének és úgy osztán bocsáttaték ama koporsó sír veremnek kebölébe. Menének azonban mind az pap és emberek az temető kívül és marada ottan kicsinded nevendék leánka maga egyedül valóságban a verömnek fölötte. És borula a leánka azonnajt földre és ő testének személyével fedé az vermet. Siránkozik vala ezenközben nagy fenszóval és könnyhullatásokkal és el-elcsuklik vala az ő zokogásának siralmiban.

Rodoaldus királfi pedig méne az sír verösnhöz közelébb és nézé tsudálkodással a leárazónak siránkozásának állhatatosságát. És gondoló az ő szívében Rodoaldus királfi

- Ímé minő keservetes kétségbeesett zokogással ez szögény egy ügyű leánka siratja ez veremön ő test szerént való édes anyjának holtát. Mert kinek testi maradékát rejteztethetné ezen gyászos fekete koporsó, hanemha az ő éldes anyjáét? És kinek szomorú elhúnytát sirathatná ez szegén gyermek ekképpen szüntelen való könyveinek hullásával és kinek sírjának hantit áztatná ő siralmának vizével, hanem az édes anyjának vermét? Ó mely nagy bizon az ember szívének szerelme és mely igen nagy keservetes egymást nagyon igön szerető jó lelkeknek gyászos egymástól szakíttatása! Ó valóban szomorú halandó embernek élete, az kit bár melly percenetben halálnak ő szellete elfú. Ó mely igen hitván élet! Ó mely igön nagyon gyámoltalan szeretet, az kinek végét szakétja szíveknek kihűlte! Jaj azért az halandó embernek, mert eljön a halálnak órája! Jaj szegén hitván mi fejünknek és százszor is jaj minékünkl

Ekkor úgy tetszék Rodoaldus kírálfinak, hogy joháznék siralma az leánzónak. Lépe tehát Rodoaldus királfi közelb az leánzóhoz és szála az leánzóhon:

- Te ki vagy és miért rísz?

A szegén kicsiny leánka föltekénte az emberre, az ki megszólítja vala őtet és felelé sűrű könyveinek hullásával:

- Akárki légy is, idegen ember, aki tanúja vagy siralmamnak és akár honnan jössz is ez világnak tájiról, mostan a földnek legbóldogtalanb és legszerentsétlenb teremtését magad szemével látod. Mert íme ezen sír hantnak alatta feküszik immáron fel költhetetlen aluvásban az én test szerént való édös anyám, az ki engömet ez világra szüle és tulajdon testének tejével emlete és kezének munkájával és véres ő verejtékinek hullatásával növele és táplála. Mivelhogy szeret vala, mint tulajdon gyermekét és az én édös apám régön elköltözék még esztelen kis gyermetske üdőmkor. Úgy él vala az én anyám keserves kénban és nehézséges munkában és az ő leányának szerelmiben. És íme minap gonosz nyavalának ocsmánsága jöve őrája és itt nyugoszik örökre immár és elhagy vala engömet szegény együgyű leányát gyámoltalan magamra az világon! Jaj nékem, jaj, jaj, jaj!

És a leányzó újra a sírra borúla és nem vala mód az ő keserűségében és nem vala pihenése az ő szeme könyveinek. Megesék pedig Rodoaldus királfinak szíve a szegény árva gyermek szomorúságán és elgondolá az ő szívében, mely igön nagy volna az leánnak búbánata és mely igön bajjal az elviselhető volna. És mondá magában:

- Bizon nagy szomorúság és nagy rossz a halál, ki nem is más okért emberre küldetik, hanem az bűnnek miatta, miképpen imént Istennek szolgája prédikállotta volna. Mivelhogy a bűnnek sóldja a halál és az Úr Istennek bűnért büntetése. És azért nem is kerülheti egy sem is el a halálnak sorsát. Én lám királfi hertzeg vagyok és országon egykor királképpen úr leendek és arany korona leszen én fejemben és bibor palástnak ékessége vállamon és fogok ülni Luceria ország trónus székiben és itélni az embereket. És ha mondom egynek: jőjj ide, eljön, és ha mondom másnak: menj oda, elmegyen. Demaga elmegyek meghalni. És az én édes apám és az én test szerént való édes anyám királkodnak mostan Luceria országban és ékeskednek királi díszekben és ő népöknek és fiúknak szeretetében. Demaga elmennek ők is meghalni. És lészek árva és nem lészen szűnete az én könnyeim folytának, és sírni fogok és siránkozni mindszűntelen hangos zokogásnak siralmival, valamiképpen ezen együgyű gyermek itten. Mert senki sem futhatja a halált és mindeneknek bizony vége ez veremben lészen.

És elkezde sírni ezen ő gondolatánál Rodoaldus királfi és igön siratá az gyermeket és anyját és az ő maga édes anyját Katerina királasszonyt és az ő test szerént való tulajdon édes apját Boldizsár királt és önnön magát és mind valamennyi halandó embereket, mivelhogy mindeneknek köz sorsa vólna az halál. És úgy sírának ketten e sír veremnek fölötte sok üdőig. Mondó pedig a leány, mikor esmég joházni kezde:

- Mi lesz most már én belőlem hitván együgyű gyermekből? Ki ad nekem ennem, ha éhes lészek? Ki ad innom, ha szoméhos lészek? Ki ruház immár, ha megvesz az Istennek hidege? Ki fogad be engem gyámoltalant és ki ad énnékem tsókot anyámnak helyette? Jaj, jaj énnékem, jaj az árva gyermeknek!

Rodoaldus királfi letörlé az ő könyveit és felelé a leányzónak:

- Ne sírj immár, jó leányzó és légy bizodalommal. Mert nem hagyja el az Úr Isten az árvát és gondja van néki a szegényre és gyámoltalanra. Íme én vagyok Rodoaldus királfi, fia Boldizsár királnak ez ország királ urának és Katerina királasszonnak, ő hitves királné asszony feleségének. Es én bizony tégödet elviszlek magammal az én királi apámnak házába és az én anyám lészen neked anyád a te anyád helyett és az én apám lészen neked apád a te apád helyett és én leszek neked testvéred és az mi házunk a te házad, Isten engem úgy segéllen és ő szent Evangyéliomi!

Így beszélt Rodoaldus királfi és vigasztalódék a leányzó. Kevés percek múlva azomban kezdének ismég az ő könyvei elő törni és kezde újból siránkozni és nagy fennszóval az ő édes anyjának holtát panaszlani. Rodoaldus királfi pedig kezde beszéleni az ő fülébe Úr Krisztusnak tsudállatos kegyességiről és keservességes kínszenvedésiről és haláláról és dütsőséges halottaiból támadatáról és miképpen mindenek föltámadnak örök életre bírságnap és bémennek az kik jót cseleködtek volna, az örök bóldogságra és az kik gonoszat cseleködtek vólna, taszíttatnak örök tűzre gehennára az ki készítteték ördöngnek és ő angyelinek. És mely nagy volna bóldog lelkeknek dütsősségek és miképpen ottan möny országban az kik egymást földön szeretettel szerették volna, találkoznának. Úgy aztán joházék az leányzó és sokára oztán kezde mosolyogni Rodoaldus királfira és az ő mosolygása oly vala, miképpen az szivárvány Isten békességének jele égen az esőnek utána.

És akkor kezde mosolyogni Rodoaldus királfi és az ő mosolygása oly vala, miképpen a szépséges hajnalnak hosszú éjtszaka után égre hasadása.

Jöve pedig szent Sulpicius remete és vivé magával Rodoaldus királfit. Rodoaldus királfi pedig fogá az leánzónak jobb kezét és vezeté őtet Boldizsár királhoz és Katerina királasszonhoz és átadá őnekik. És nyugonni térének.

IX.

Harmad napnak virradatakor ismég jöve szent Sulpicius remete Rodoaldus királfiért és vivé őt kezénél fogván körösztül az várason és ismég ada rá hitván köntöst és vivé őtet Úrnak Egyházába. Ottan megálla hátul templomnak kapuja mellett néminemű kisded szúgban és parancsolá az királfit ottan állva megmaradni azon helyt. Szent Sulpicius remete pedig méne fő oltárig és leborulva imádá Istent és az titokzatos szent Sakramentomot.

Vala pedig az nap Vasárnap Úrnak Napja. És jövének sorban az emberek Szent Missére a szentegyházba és megtölt vélük az templom. Rodoaldus királfi pedig álla vala a kapuhoz közel a kisded félre eső szúgban és nézé az sorra érkező embereket.

Lőn pedig, hogy nagy Istennek tsudája esék Rodoaldus királfin. Szálla őreá Úrnak Szent Lelke és megnyilának az ő szemei. És láta az embereknek ő fejek felett lebegni titokzatos lelkeknek sokaságát. Minden embernek pedig két lélek lebeg vala a feje fölött. Az egyik gyönyörűséges szépséges és fényességes ruhákba öltözött angyel vala, a más pedig otsmány fertelmes ördöngnek utálatossága. És ezön két lelkek hartzolának egymással minden embernek lelkének birtokáért. És mind ezt látni adaték Rodoaldus királfinak.

Láta pedig egy fényességes ruhákban tsillogó nagy úr embert ülni templomnak szentélyében fő oltárhoz legközelb bársonyos mennyezetes székben. És látá ő fejének fölötte lelkeknek közdőlődését az ő gondolatinak folyása szerént. Rút fertelmes vigyorgással harcola pokolbeli ördöng és tépdesé kegyetlenül szegény angyelnak ő szárnyait. A mennybéli szent angyel pedig szomorú vala és az ő szemeiben könny tsöppöknek sokasága fénylék. Végtére elkergeté otsmány ördöng az mennybéli lelket, az ki keserves sírással szálla ő megtépdesett szárnyain mennyeknek országába Úrnak orcája elé. És lőn az egész szentegyházban nagy angyeloknak sírása és betölté a templomot az ő siralmuknak keserűsége, hogy íme mostan is egy Istentől örökké való bóldogságnak dütsősségére terömtetött lélek pocolbeli ördöngnek esék kezére. Azon gonosz lelkek pedig otsmányon vigyorgónak és kiáltozónak mind az egész templomban. És tsak maga hallá az ő szavokat Rodoaldus királfi.

Rodoaldus királfi pedig sóhajta és elméllék az ő szívében bűnnek gonoszságáról és fertelmes rútságáról és pokolbeli gonosz lelkeknek rettenetes késértő kegyetlenségiről. Es látá és mondá magában és elhivé és tudá és igön látá, miképpen nem volna olyan rossz dolog más a földön, mint véteknek undoksága és miképpen nem is volna rossz más a világon hanem ha a bűn. Szegénységet elemozsina, könyörületesség és istenfélő türelem gyógyítja, úgy gondolkodék magában, és halálban Krisztus Úrnak igéje vigasztal és fel támadatnak bizony reménysége. Azonban ha ki bűnökben él és bűnökbe holtát találja, nem volna medicína, ki baját gyógyítaná, sem ez, sem más világon és ki örök kárhozattól lelkét mentené. És mondá ő szívében Rodoaldus királfi:

- Jaj a bűnnek, százszor jaj, mert nincsen gonosz őkívüle! És jaj a bűnösöknek hakik penetöncét nem tartanak, mert mindnyájan hasollóképpen elvesznek és övéké az kárhozat és az örök tűz, ahol lészen jajgatás és fogaknak tsikorgatása mindörökké!

Így kiálta az ő szívében Rodoaldus királfi és fakada nagy keserves sírásra. Nagy könyveknek tsöppei hullának az ő szeméből és líra keservesen fenszóval és nemtsak az ő szeme és orcája síra, hanem mind fenékig síra az ő lelke is. És úgy siránkozék ottan mind Mise kezdetéig és meleg jó vala az ő szívében.

Jöve pedig Communiónak üdeje és járulónak sok körösztyén hívek Úrnak oltárához és vevék az Ő Üdvözétő Jézusokat ajkokra és szívekbe. És örvendezének az ő angyelik és éneklék hangos szóval: >>Szent, szent, szent a seregeknek Ura Istene. Áldott a Bárány, az ki elveszi a világnak ő bűneit. Áldott az ki Úrnak nevében jő. Hozsanna a magasságban!<< Ezenképpen éneklének azon tiszta lelkek és elfutának mind valamennyi undok gonosz lelkek mind a templomból és foltokat fertelmesen vitsorgatva szállának pokolbeli Belzebúb királokhoz.

Rodoaldus királfi pedig látá angyeloknak örömeket és hallá ő énekeknek zengedezéseket és megkönnyebbüle az ő szíve. Megnyitá azért az ő ajakát és fennszóval éneklé Úrnak sóltárát mennybéli angyeloknak karaival egyetemben. És gondolá ő magában:

- Ó mely nagy öröm Úrnak énekleni! Ó mely bóldogság állani Ő tsarnokinak tornácában és az Ő szent egyházának pitvarában! Ó mely szépek a Te tsarnokid Uram, mely gyönyörűséges a Te házad! Örvendez már eztán az én szívem, amikor mondják nekem: Az Úrnak házába megyünk! Ó mely fényességes a tiszta szívűeknek gyülekezetek, ó mely kedves az Úrnak az ártatlanoknak sokasága. Akiknek egyenes úton járnak ő lábaik és az egyházban áldják az Urat. Énekeljetek az Úrnak igazak, áldjátok az Urat minden ő szenti. Magasztaljátok az ő nevét papok és hívek, ditsérjétek őt örvendezéssel. Mert szent az Úr és felmagasztaltatott az Ő Neve mindenek fölött. Éneköljünk mindenkor Őneki, mert idvességes az ének az Ő színe előtt. Ó mely nagy öröm énekleni az Úrnak! Mely fölötte igen nagy bóldogság áldani az Ő Nevét!

Igy énekle Rodoaldus királfi. És az ő szemei ragyogtak az örömtől és az ő ortzái olyanok valának, miképpen a hajnalnak órájában kinyillott piros rózsának ő szirmai. És énekelt az ő lelke és ujjongott az ő szíve és úgy érezte, hogy nem akarna elférni immár az ő mellében.

És lőn vége az Missének és jöve szent Sulpicius remete és fogá az ő kezén Rodoaldus királfit és vívé az ő édes apjának házához. És vala délebéd ideje és fényes nap ragyoga az égen királ úrnak házának fölötte. Boldizsár királ pedig látá messzéről az ő fiának érkeztét és futa elébe Katerina királasszonnyal egyetemben.

Akkor Rodoaldus királfi szalada az ő édes apjához és az ő test szerént való édes anyjához és ugrék az ő nyakokba és síra és katzaga egyetemben és tsókolá az ő királi arcokat. És mondá Boldizsár királ:

- Siessenek az én hirdető legényeim és kéátsák mind országszerte, hogy ünnep légyen ez nap mind Lucériában, mivelhogy meggyógyula az én fiam!

A kikiáltó szolgák vevék ő szerszámikat és menének és úgy cselekvének, valamiképpen rendölé nekik Boldizsár királ.

És ünnep vala az nap mind Luceria országban.

Szent Sulpicius remete pedig vevé kezébe az ő götsörtös botját és méne a Nagy Rengeteg Erdőbe a Zuhogó Pataknak partjára, az ő barlangjába és leborúla Úr Krisztusnak keserves feszületinek lábánál és imádá Istent az ő szívében.

X.

Az ki ezöket írta, egy Áve Máriát kér.