Mit görnyedeztek sarkaim körül?
Mitől remegsz, lelketlen csőcselék?
Keserű számon mit lesed a szót?
Nincsen számodra mondanivalóm.
Eltemetem a titkot önmagamba.
A két kőtáblát két sövény kezemmel
Magam elé feszítem kőpaízsul,
Hogy elválasszam útált tőletek.
Hazátlan voltam mindig köztetek,
És gyötrelem volt hozzátok beszélnem,
Korbács-nevelte szolga-söpredék,
Rabok cselédje, fáraók szemetje,
Népek trágyája, - nem vagy most se más:
Fazékra-nyiló, sóvár, csúf szemek,
Kérődző szájak, görnyedező hátak.
Korbács való és vasdorong neked,
Rabszolga-faj, nem az Egyetlenegynek
Szabad törvénye, szövetség igéje.
Az Isten egyszer megmutatta arcát,
De féreg voltál, nem viselted el,
S most görnyedezve hajlongod körül
Vén térdemet, rossz eb gyanánt sunyítva,
És el nem bírod pillantásomat.
Lélektelen nép, félre lábaimtól,
Nem vagy enyém, mert nincsen Istened!
Ó Isten! Isten! mikor láttam én!
Sínai orma, szövetség oltára,
Ki mondja el, hogy mit adtál nekem!
Az Arcot láttam, az Egyetlenegyet!
A tűzbokorban szóló Ismeretlen,
A felhő-fáklya titkos Istene
Most megmutatta lepletlen magát.
Élet, halál és minden rejtelem
Megoldta fátylát végtelen szememnek,
S végiglobogott rajtam boldogan,
Forrón a roppant reveláció.
És semmit most már látni nem tudok:
Itt ég szememben olthatatlanul
Magamba-itt egyetlen naptüze.
Ahova nézek: látom a napot,
Ó, emberek, hogy ujjongtam fel akkor!
Forrás: Sarlós Boldogasszony