Sík Sándor

Csend (1924)

TI: Csend (1924)

Tépett világok, tépett emberek
Bódult zűrben kerengnek.
Jöjj drága testvér, add a kezedet:
Mondjunk ma csendet.

Az édes Isten nagy meleg kezén
Megbú két árva lélek:
És elcsitul és orgonálni kezd
A zűrös élet.

[jegyzet]

Jó volna lenni búzavirág-módra:
Ülni tövemen csendességgel,
És napra, rétre, aratókra
Rámosolyogni halkan, kéken,
Békességgel.

Ne lenne közöm semmi, semmi
Tevés-vevéssel, hangossággal:
Csak lenni, szépen, csendben, lenni,
És dicsérni a boldog Istent
Boldogsággal.

[jegyzet]

A hold ezüstös csónaka
Az ég vizén evez.
Oly tiszta, szép az éjszaka!
A föld oly fűszeres!
Az álmodó nagy orgonák
Az ifjú kerten át
Mintha dalolva ontanák
A május illatát.

Hull, hull a zsongó halk lepel,
Az illat fátyola.
Az éjszakában ünnepel
A teltség mámora.
Illattal, csenddel telve mind,
A tó, a föld, a fény,
Oly csordulásig telve, mint
A jó Istennel én.

Gyöngyvirágos szép tavasznap,
Testvérül ma elfogadj,
Kisgyereknek, szép-igaznak,
Önmagamnak visszaadj.
Fürge szellő, lég suhanca,
Légy te most a mesterem.
Míg szökellve szétsuhansz a
Friss füvön, jer, játssz velem!
Új tavasz, legyünk ma egyek!
Add, ma mindent elfeledjek,
Ami nem dal, nem derű,
Nem győzelmes-egyszerű.

Félre tőlem, téli rontás,
Zúzmarázó kételyek,
Sziromrázó részrebontás,
Gondok, árnyak, éjjelek.
Drága köntös, egyszerűség,
Tiszta tóga, légy ruhám;
Kék-fehér tükröd, derűs ég,
Arcom nézze vissza rám.
Zaj ha bennem, elcsituljon,
Csendnek ujja rám simuljon.
Angyalujjú rejtelem,
Tiszta béke, légy velem!

[jegyzet]

Este van, nyár van, mosolyog a csend.
Szellő, madár és ember elpihent.

Valami titokterhes boldogságtul
Ákácok könnye: nagy, fehér virág hull.

Oly frissen, könnyen megyünk egymás mellett,
Mint eső után gyöngyviráglehellet.

Fehér virág közt szótlan lépdelünk,
És a Jóisten szembejön velünk.

[jegyzet]

Keresztelőt imádkozott
A zöld kórus felettem,
Szívére vont a rengeteg:
Az erdő gyermeke lettem.
   Oly messze-messze innen
   Falu és város és minden.
   Csendes mély ereimben
   Az erdő vére ver.

Ha táncol az édes harmaton
A rózsalábú reggel,
Galambbúgásra serkenek
A serkenő füvekkel.
   Vén tölgyfa lombja ásít,
   De meglegyint a másik,
   S a harmatos, csilla pázsit
   Táncolni, futni hív.

Fekszem hűvös, kakukkfüves,
Verbénás réti páston,
S szellők után, felhők után
A lelkemet elbocsájtom.
   A lomb közt lassan átoson,
   Felhő-barik közt futkosom,
   Míg zizzen élő vánkosom,
   S rám néz egy karcsú gyík.

Egy ember ballag az úton amott,
Hol a nyírfák törzse tarkáll.
Elnézem, én meg egy vén rigó,
S elhallgat fönn egy harkály.
   Megy és dalol. Szavában
   Egy idegen világ van!
   Csak hallgatjuk mi hárman
   És összenevetünk.

Mikor az erdőn fellobog
Az éjszaka tűzkoszorúja,
S édes szemét a harangvirág
Csendes álomra húnyja,
   Az alvó mindenségben
   Csak három szív van ébren:
   A Miatyánk az égben,
   A csalogány, meg én.

Nézd: földben, szélben, erekben
Hogy lüktet a tavaszi láz!
A mélység ritmusa rebben,
Szíven, rügyön az furulyáz.
Friss szélben, bíboros érben
Megzendül a tártölű távol,
A lélek lobban a vérben,
És szállani, szállani vágyol.

Szökelleni, szállani vágyom
A szűz föld szíve felett,
Én, én a gyerek-rügy az ágon,
Én, én a kelő kikelet.
Mosolyomtól serken a pázsit,
És rezzen a tavalyi dudva
S búvó pici szarvacskáit
Félénken a napra kidugja.

Rám nyisson most, aki kóró,
Rám nézzen most, aki vak:
Énbennem az életszóró,
Ibolyáslehű tavaszi Nap.
Bontsátok mind meg a kelyhet
Szürcsölni a jó melegecskét,
Holtszirmú, télbeli lelkek,
Testvérek, árva rügyecskék.

[jegyzet]

Májusi béke mosolyog az égen,
Arcán angyalka-felhők könyökölnek.
Fehér-kék árnyak hangtalan suhannak
Komoly színén a hallgató tükörnek.

Szellő se rebben, fűz ága se rezzen,
Boldogan, némán mosolyog a csend,
Hullám hullámra bodorodik mégis:
Valami nagy szív dobog odalent!

Egy szívverésből szívja dallamát
Zsongó lelkem s a zsongó tiszta mélység.
Elsóhajtom a tómorajba lelkem
És hallgatom az Isten pihegését.

Lomb közt a langyos permeteg
Lomhán hegedül.
Hallgatom, fázó kisgyerek,
Egyedül, egyedül.

Túl, túl a lompos víz falán
Ki tudja, mi van?
Ember van-e más is, vagy talán
Csak én magam?

Elzsibbad a föld, szétolvad az ég,
És minden rám nehezül,
És öntudat csak bennem ég
Egyedül, egyedül!

[jegyzet]

Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna hűvös alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.

A hegy fölött fehérke felleg.
Szökő sziklák zúgói mellett
Megbújt a zsongó vízesés.
Habok az esti dalt tanulták.
Szent hallgatásba finomult át
Szó, álom és emlékezés.
A lélek bontott néma szárnyat,
Ledobta az únt szóruhát.
Dalom, a daltalan magánynak
Őrizd ez órák illatát.

Ünnepnek írd: Nehéz hegyek közt,
Szökő vizek közt, szűz egek közt
Öreg batár döcög tova.
Mosolygó felhő néz utánad.
A szónak mély zengése támad,
Mint messze mélyek sóhaja.
Szó szóra szikraként sugárzik,
És szemeden a sors rezeg,
S ajkadon lassan kivirágzik
Egész magányos életed.

Ünnepnek írd ez óra csendjét,
A Cserna zengő alkonyát,
Szíved csengői visszacsengjék
A szívtelen múláson át.

Egy tört fenyőág és egy kis üveg,
És benne víz van, színtelen és szürke:
Egy kéz a forrást e palackba szűrte!
Üzent a forrás és a nagy hegyek.

Ó bús vendég, ki némán őrized
Élő források messze muzsikáját:
Holt mélyeden a múltak álma fáj át:
Hegyekből omló zengő mélyvizek.

Míg alvó, bús tengerszemedbe nézek,
Tengerre lát riadt tekintetem:
Mélységek gyöngye, mélyeim idézed.

S rám néz - szivárvány szürke fellegen -
Egy vízcseppből a messze vízesések,
Egy emlékből az életem.

Körül-körül virágban áll
És harmatban a kert,
Fölé az édes napsugár
Arany mosolyt lehelt.
Mint koszorús menyasszonyok,
Körül az almafák,
Dús pártájuk halkan suhog.
Virágzik a világ.

A földre lágy fehér eső,
Virágeső pereg.
A föld szívéből forr elő
A májusi meleg.
A föld szívére szállani
Szirom, virág eped.
A föld szívére szállani
Elküldöm lelkemet.

A föld szívébe lelkemet
Halkan sóhajtom át.
Érzem, amint forr és remeg,
Az élet mély dalát,
Az örök mézzel áradó
Kövér erek tejét.
Szívom az el nem száradó
Életfa kútfejét.

Tártmarkú kéz minden fa itt
Gyümölcsöt ontani.
Földből az áldás karjait
Az Isten nyújtja ki.
Szívedből mély illat remeg,
Szívemből mély ima:
Leheld az égbe lelkemet
Szerelmes földanya!

Hegy megett az esti nap
Most pihen el épen.
Bodros felhők játszanak
Jóságos tüzében.
Lágy-fehéren tiszta hold
S egy kis csillag int mosolyt
Boldogságos égen.

Bennem is békén virraszt
Boldog mély imádság,
Rám is hármas hű malaszt
Hinti fénypalástját:
Mélyemen az Úr mosolyg,
Anyám arca drága hold,
Csillag a barátság.

[jegyzet]

Amikor kicsi voltam,
Amikor ajkam mondani tanulta
Az első szót esetlenül,
És amikor merészke lábam
Először indult lépni botladozva,
És gyermek voltam, meleg homlokú,
Akarattermő és igent kiáltó,
Búgó visszhangja minden messzeségnek:
Akkor jöttél elém.

Hozzám jöttél és jó voltál velem.
Felém nyújtottad lágy, erős kezed
S hívtál öledbe, hogy tipegni merjek,
És járni tanítottál.
És mondtál szót előttem
És türelemmel százszor újra mondtad,
És utánad dadogtam és beszélni tanultam.
És a kezeden nőttem, egyre nőttem.

Atyát ha mondtam, atya voltál
S komolyan, bölcsen, vezető-keményen
Jártál fiad előtt.
Anyát ha mondtam, puha kisgyerek,
Öledbe vettél, simogattál
És nyugtalan szememre
Álomhozó meleg csókot leheltél.
Falánk fiúnak, bőven adtál lágy fehér karajt
És bögreszám meleg kövér tejet,
És mézet adtál nyalakodni sokszor.
Ostorkát fontál és sípot faragtál,
És mindent-mindent megmondtál nekem:
Nem volt előttem kulcstalan fiókod.
És hogyha kértem, adtál titkokat,
És boldogságot belsejükbe látnom.
És engedtél ujjongva játszanom
Színes kövekkel és kagylókkal egy nap,
Máskor Magaddal és a Rejtelemmel.
És enyém voltál mindig, szüntelen,
Egyetlenül, elevenül,
És láttalak és tapintottalak.

És tapsikoltam, énekeltem:
Jó nekem! Jó nekem!
Fogócska-játék, fiúcska-játék
Az életem!

Nevetve fut az Úr előlem,
Jaj de jó! Jaj de jó!
Mert én lettem kiszámoláskor
A fogó.

És nevetünk és meg nem állunk
Egy percre sem, percre sem.
Hopp, megfoglak, szaladj előlem,
Édesem!

S gyakran, mikor gyerek-türelmem
Elfogyott:
Hamar megáll, magát megadja,
És újra mindig elfogatja.
És mosolyog, mosolyog.

Májusra leperdül a cseresnye virága,
S éretlen zöldben meredez a törzs.
Májusra kifeslik az emberke-palánta,
S kimered fanyaron a nyurga fiú.

Nap méze aranylik dús rét füve selymén;
S báránnyal a farkas cicázik anyásan,
Ahova néz a gyerek:
Ködök komorodnak, titkok dübörögnek,
És semmi, de semmi egymásba nem illik,
Ahova néz a fiú.

Élet anyacsókja piroslik a kisgyerek ajkán,
Karácsonyi csengőcske csilingel kis szája szaván.
Összeharapja kemény ajkát a fiú makacsul,
És hallgatásán ismeretlen kataklizmák morajlanak.

Játék után a pázsiton
Egymás mellett csendben leültünk.
Komoly szép nyári alkonyat
Kéklett és hallgatott körültünk.

És láttam jól: a szemeden
Bújó, nagy könnycseppek tolulnak.
És mondtad, hogy már nagy vagyok,
És mondtad, hogy az évek múlnak.

Hogy figyeljek s legyek okos,
Mert komolyan kell már beszélni.
És mondtad, hogy már nem lehet
Sokáig így kettesben élni.

Ám én azt mondtam: De igen,
Én így akarok élni mindég.
S te megcsóváltad a fejed,
És azt mondtad, hogy nem lehet
Megbontani a dolgok rendét.

És mondtad, hogy nem is lehet
Az életem mindig csak játék,
És hogy vár rám sok szép öröm
És vár sok szép szomorúság még.

Hogy el kell mennem messzire,
És magamnak kell oda mennem,
Kell állni tudnom egymagam,
És erősnek, férfinak lennem.

Kell látnom messzi tájakat,
Az Alpeseket és a tengert,
Országokat és népeket,
És kell ismerni sok-sok embert.

Várnak sokan rám, sokfelé,
És kell, hogy őket felkeressem,
És sok mindent mondjak nekik,
És mindüket nagyon szeressem.

Lesznek majd jók és rosszak is.
És engem is sok fog szeretni,
És mégis valamennyinél
Tégedet kell jobban szeretni.

És sok-sok súlyos gondolat
Fog a szívemben megszületni,
És félni tőlük nem szabad:
Gondolni kell mindnyájukat,
És mégis téged nem feledni.

A játékból így lesz komoly,
Így friss valóság minden álmom,
És át a tarka mindenen
Tégedet így kell megtalálnom.

Ezt mondtad s még mondtál sokat,
És fáztak a szavaid bennem.
És mondtam, hogy nem akarom,
Hogy jobb nekem teveled lennem.

Ám te csak mondogattad egyre,
Hogy megnőnek a gyermekek.
De nem mertél szemembe nézni,
És a hangod is remegett.

Mint anya, hogyha útra készül,
Ha messze-messze útra készül
És mindörökre máshova.

Háló megett, kékgombos ágyban
Alszik a gyermek mosolyogva
És angyalokkal álmodik.

És utazó nehéz köpenyben
Melléje roskad édesanyja
És lázas ujjal simogatja
Fodor fehérke fürteit,

És hangos szíve-dobbanással
Asszú ajakkal megcsókolja
Álomkoszorús homlokát

S magába szívja még utólszor
A szunnyadó gyerek-virág-arc
Melegét, színét, illatát,

Aztán elindul, vissza-arccal,
És a küszöbről visszafordul
S fojtott sikolytól fuldokolva
- Szegény kísértet - elsuhan,

A kisgyerek meg alszik, alszik,
És csillogó, könnyű ajakkal

Kacag álmában boldogan,
És nem tudja, hogy maga van.

Így tűntél el mellőlem akkor,
És így maradtam egymagam.

De odakint már mosolyogtál
És benéztél az ablakon.

Azt gondoltad: Aludj, virágom,
Eljön úgyis az ébredés!

Fölébredsz és fölülsz az ágyban
És sírni fogsz soká, soká,

És hívni fogsz és megharagszol,
És megrázod a rácsokat.

Dél lesz, és meggyötör az éhség
És este lesz, és félni fogsz,

És a paplant fejedre húzod
És dideregve alszol el,

És három nap és három éjjel
Kiáltozod a nevemet,

És három nap és három éjjel
Csak sírni, sírni, sírni fogsz.

Aztán eljön a negyedik nap,
És fel fogsz kelni éhesen.

Aztán kifutsz a déli napra
És a szemed káprázni fog.

És nem látsz mást a déli napban:
Csak éjszakát és éjszakát,

És nem hallasz, csak némaságot
És siketítő zűrzavart,

És éjjel-nappal egyet érzel:
Az érthetetlen életet.

És akkor megmozdul a véred
És minden izmod megfeszül,

És a kezed ökölbe roppan
És a lelked megtornyosul,

És dobbantasz egy messze-döngőt
És nekiindulsz hirtelen,

Mert vár az út és vár a minden,
És minden út hozzám vezet.

Ezt gondoltad és mosolyogtál,
És elmentél, és éj maradt.

És a hegyen még egyszer visszanéztél
És megálltál és magasra emelted
Malasztos dús kezed.

És szólottál: Útravalónak
Szeges ostornak, örök ösztökének
Áldást hagyok neked:

Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
Amíg a látás hozzámig nem ér.

És törvényt írok szomjazó fülednek
Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

Futó lábadnak rendelést vetek,
Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
Föld ezer útján nappal-éjjel
Pihenhetetlen szenvedéllyel,
Míg el nem ér hozzám megint.

És két kezedre jelet égetek,
Hogy olthatatlan fájva fájjon
És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
Míg engemet ki nem tapint.

És szíveden élő parazsat gyújtok
Gyötrő és győzelmes jelül:
Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
De tenmagadra addig rá ne lelhess,
Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
És tengerembe vissza nem merül.

Testvérek

[jegyzet]

Eresz alatt a fecske már cikázik.
Tereli népét már a kis kanász
És siket tülkén boldogan danáz.
Eperfalomb közt friss szél furulyázik.

A háztetőn egy álmos macska ásít,
Kézfogva nézi két apró gyerek,
Pufók az arcuk, kék szemük kerek,
Kontyos az egyik, süveges a másik.

Misére kondul harmadik harangszó.
A pap siet. Vékonyka, messzehangzó
Dicsértessékek kórusban kísérik.

S megbillentvén öreg kalapja szélit,
Dicsérjük! - dörmög egy szavafukar,
Barázdásképű, ballagó magyar.

[jegyzet]

A vén hegyoldalon dörmögve bólogattak
A százados fenyőfák. Jóságos este volt.
A Garam mormogott. A sátor szűk nyílásán
Széles, nagy huncut arccal benevetett a hold.

Az erdőn még dalolt egy elkésett rigó
És frissen dudorászott víg éji szél körültem.
A jóillatú szénán fölültem csendesen,
A köpenyem ledobtam s a könyökömre dűltem.

Körül a ponyva mentén álomrózsállta képpel
(Pirosló aranyalmák) feküsznek a fiúk.
Végigsimul közöttük simogatón, fehéren
Az édes holdsugár, mint egy szelíd tejút.

Az alvó sátoron, - virágos kertemen,
Úristen drága kertjén - a hold fehér nyomában
Halkan végigsuhan könnyű tekintetem
S a pihegő fiúkat végigcsókolja lágyan.

És éber két szemem virrasztó szeretettel
Szemük zárt ablakán kopogtat nesztelen.
S a zárt szemek beszélnek, a lelkek ajka nyílik,
És áhítat fog el, szentséges félelem.

Még itt lebeg felettük a fészek illata,
Az édesanya-csóktól melegek még az ajkak,
De lenn a foghatatlan lélek-világ ölén
A termő mély melegben ki tudja, hogy mi sarjad?

Álmukban most a játék izgalma űzi őket,
A szálló fürge labda s a könnyű métabot,
De tán csíráznak már a szem-nem-látta mélyen
Nehéz, komoly csírák, végzethozó magok.

Verejtékes napon és éber éjszakán
Imádkozó szívem amin annyit virrasztott:
A gyenge szép gyökérből ki mondja meg, mi lesz,
Ha esőt ád az Isten, kövér, meleg malasztot!

Ó drága szép palánták, szívem szerelmeskertje,
Jövendő éjszakáján ki tudja, hogy mi vár?
Itt, - itt a jó meleg, a sátor és a szívem,
De kinn, kinn dúvadak sorvasztó mérge jár!

És szívemben a messze magányos éjszakában
Felénk fohászkodó anyák mély szíve dobban,
Keresztbe kulcsolódnak maguktól ujjaim,
S remegő lelkemen imádság mécse lobban.

Kertem jóságos Atyja, ki nékem adtad őket,
Szeresd, végig szeresd az én plántáimat!
Engedd, hogy úgy vihessem örök szívedre őket,
Hogy tiszta szép szemükben megismerhesd magad!

[jegyzet]

Nem, nem engedlek, fogom a kezed:
Az Isten lánca vagyok én neked.

Kötlek, magadhoz, élő kötelekkel,
Komoly, virrasztó, nehéz szeretettel.

A ködlő múltat, akarom, feledd,
S állj meg hajnalló mélyeid felett.

És nézz magadba boldog félelemmel:
Isten szemével és az én szememmel.

És tépd el mind a félig-fátylakat.
Akarom: láss és megszeresd magad.

Hogy lásd magad: ifjúnak és igaznak,
Erősségnek és mosolygó vigasznak.

Lásd, hogy világol a boldog titok:
A zengő porta, mit Isten nyitott.

Akarom: keljen új életre benned
Alvó dala az építő igennek.

És mosolyogd rám, édes jó barát,
Az erős Isten élő mosolyát.

Havas, csikorgó téli szürkület.
A gyűrött égen bús hold didereg.

Járván havat és ordas hideget,
Meleg szememből boldog nap nevet.

A napot hordom belső kápolnámban,
Mint Mária a hegyes tartományban.

S elküldöm búcsút járni lelkemet
A szellővel, mely dél felé remeg.

Délnek, ahol most ketten, kéz-a-kézben,
Testvérek, járnak ama napsütésben.

És rám gondolnak mostan mindaketten,
Mert egy a Krisztus minden szeretetben,

És egy Krisztusban egy a szeretet.
És egybefog minden testvérkezet.

Hogy három húron egy dalt énekeljünk
S három-egy szívből egy tömjént leheljünk.

[jegyzet]

Forgatag utcák nyüzsgése között,
Az emberarcok rengeteg erdejében
Valami a szemembe villant:
Egy szem, gyűlölködő,
Alattomos, didergető,
Akár a meztelen gyilok.
Rám néz egy arc,
Rút arc, kaján, sötét, gonosz.
Mint nyirkos ujjak illetése:
Borzongat és taszít.

Szegény arc!
Kegyetlen fátyol! Mi lehet mögötted?
Ez a szegény szem mennyi rútat láthatott,
Míg ennyi rútság ivakodta át!
E fül, e száj, ez orr
Ó mennyi rontó mérget szíhatott,
Hogy ennyi ártót tud fecselni szét!
Hány durva kéznek hány ökölcsapása
Szaggatta szét e boldogtalan arcon
Az Isten arca mását,
Míg ennyi vadság, ennyi gyűlölet
És ennyi sárga undor ülte meg!

Rettentő lajstrom ez az arc:
Annyi embernek annyi bűneit
Kiáltja ég felé!
Testvér, megállj! Hadd fogjam át
Melengető testvérkezemmel
Verejtékes, magányos ujjaid.
Én szólni akarok veled:
Akarom hallani keserű titkodat!
A szó kegyetlen zúzmarája
Kimondva: boldogan megolvad ajkadon.

Zord rejtvény, tán a kulcsod én vagyok.
Vert életed kietlen sok nem-ére
Tán ajkamon rügyellik az igen.
Jöjj, fáradt bújdosó:
Tán írva van, hogy bennem lelj hazát!
Testvér, a kezedet!

Nincsen, sehol! Az arcok óceánja
Összesodort és újra szétkavart.
Egy pillanatra villant csak felém,
Mint hulló csillag lobbanása,
Mint denevér az éjszakában:
Csak meglegyint és elsuhan.
Csak siket arcok, értetlen szemek,
És én csak nézek, nézek, valamit, ami nincs,
Ezer testvér közt egyedül.

Ketten ülünk a parti köveken
Édes napfényen, a Sajó meg én.
Gügyög a Balaton gyermetegen.

Elmondhatatlan mély mosoly az égen,
És édes-kéken tükrözik a tóban,
És bennem, és az állat mély szemében.

Halk szellő rebben, néma felhők szállnak.
Árnyak a vízen. Lelkem megremeg,
Riadtan lobban szeme a kutyának.

És gondolatom Istenhez suhan.
Nagyságos csendben ünnepel a tó,
S a kutya rámnéz, hosszan, komolyan.

[jegyzet]

Csigabigácska, jaj de nem-okos vagy!
Miért másztál az útra? Eltaposnak!
Fejetlen jár itt annyi tompa láb.
Csigabiga, menj tovább!

Akinek szeme nincs, az mind kegyetlen.
Mi lesz belőled, csigabiga lelkem?
Mit ér neked, hogy hátadon a ház,
Ha egy patkó elgyaláz?

Jöjj, szépen lassan tenyeremre veszlek.
Ne félj, ne bújj: meleg pázsitra teszlek.
Ez szarvacskáid kihizelkedi:
Csigabiga, gyere ki!

Az Úristennek sok a gondja, látod,
Mosolyán melegesznek a világok;
Mégis lelkecském: az Isten szeme
Érted könnyet ejtene.

[jegyzet]

Kis csibék,
Puha-pelyhes, sárga-bolyhos
Pici nép.
Anyja mellett szökdicsélve,
Csipogatva, csipegélve,
Húsz kerek piciny személyke
Félve lép.
Március kicsalta őket:
Életosztó, rügyfakasztó,
Télszalasztó, héjszakasztó
Édes ég.
Zugolyán a vén teleknek,
Mennek, mennek, lépegetnek,
Melegednek, élegetnek
Kis csibék.

Kis pulyák,
Furcsa pelyhes, sárga-kelyhet
Primulák!
Értetek foszolt a tél el,
Értetek borul be széjjel
Fűvel, rüggyel, lágy levéllel
A világ.
Mert ti vagytok, élhetetlen
Kis buták, az érthetetlen
Diadalmas és egyetlen
Ifjúság.
Most a föld a kicsiké lett,
Most nekünk áll minden élet,
Szökdicséljünk kis testvérek,
Kis pulyák.

[jegyzet]

Harangvirág az erdő közepén,
Az ünnepélyes hűvösön
Simító szellőn meghajol felém
És rámköszön:

Megálljatok, kik halkan jártok itt,
A fák alatt, ti kedvesek.
Kik értitek az erdő titkait,
Rám nézzetek.

Párommal én az erdő ünnepén,
Szentséges édes alkonyon,
Csendben, harmatban, lilán és üdén
Harangozom.

A kelyhünk színig boldog áhítat,
Harangozunk, két kis virág,
Páros harang a templomív alatt,
Halk estimát.

Hogy jó az erdő, s szépnek lenni jó,
És jó az Isten és szeret
Harangvirágot és harangozó
Emberszívet.

S jó nektek, hogy mi, kis virágszívek
Lilák és boldogok vagyunk,
És értetek mi is, ti kedvesek,
Imádkozunk.

[jegyzet]

Az árok árva szélén,
Hol a tehén tipor,
Megbúvik egy haszontalan
Szegény akácbokor.
Lombját a kecske, birka
Félig lemarta már,
Betegre szítta színeit
A gyilkos napsugár.

Csendben leültem egyszer
Véznácska hűvösén
És simogattam ágait:
Testvér, szeretlek én!
Ki tudja, honnan hullatott
A szélbe tétova
Atyád, az ismeretlen,
A titkos messze fa?

Ki tudja, itt miért vagy,
Mi van megírva rád:
Megnő-e itt az útfelen
Virágod, koronád,
Vagy minden porcikáddal
A csordát hízlalod, -
Ma még csak meggyalázva,
Holnap talán halott?

S ki tudja, tudni üdvös-e?
Küldöttek, és vagyunk.
Törvényünk egy Kéz írta meg
S egy Kézbe lankadunk!
Ajkamról így peregtek
Halk harmatként a szók.
S hozzám simultak lombjai,
Mint lágy gyerekkacsók.

[jegyzet]

Csak most, Uram, csak most legyek siket!
Ne halljam ezt a százhangú sikolyt,
Ne lássam véresen kinyúlni százfelől
Felém, felém a görcsös ujjakat.

Te adtad ezt a házat házamul,
És most a ház lobogva ég.
Hull, hull a szikra záporozva rám,
Szomjas gerendák üszke közt a láng
Sziszegve futja győzelmes futását
S hamusörényes, vérszín homlokával
Az éjszakába vad kacajt lobog.
És tárva minden ablak kétfelé
És tömve minden ablak emberekkel,
Búgó, sikoltó, vijjogó fejekkel,
Emberszemekkel, fuldokló szemekkel
És iszonyattal. Mert a szikra hull,
A mennyezet már hajlik és ropog,
Az ágynemű lobogva ég körül,
S fejük felett az izzó pernye száll.

Szívek, szívek, ne nézzetek reám,
Testvérszívek, ne rám sikoltsatok!
Jövök, futok, létrámat itt hozom,
Itt, itt a cső, a drága vízsugár
Csorogva kúszik már kezem között,
De irgalom, szegény szívek, nekem:
Én egy vagyok csak, és ti rengeteg!
Megfogok egyet, vinném lefelé,
A létra reccsen, de sikolt a másik:
Ezt is hamar! Sikolt a harmadik,
A negyedik. A negyediket is!
De jaj, ki nyúlhat négy-öt-százfelé?
Itt is kicsúszik egy a kéz közül,
Emitt is egy, jaj, és a mélybe hull;
Amott is egy sikolt, felé kapok:
Megint kettő lehull a láng közé.
Ezer kezet ha adnál, Istenem!

Fogd be, Uram, fogd be a szememet,
Hogy egyet, egyet fogjak meg keményen,
Ne lássak aztán semmit és ne halljak,
Míg azt az egyet elveszem a lángtól,
Megsimogatom, megmelengetem,
Verejtékét, vérét lecsókolom,
S egészen, épen elhozom neked.
Aztán hadd kúszom újra másikért.
Ezt a vakságot add nekem, Uram!
Add, hogy legyek szentül könyörtelen.
Erőt, Uram és makacsságot adj:
Amit megfogtam, hogy el ne bocsássam,
Amit megfogtam, hogy enyém legyen,
Amit megfogtam, hogy tiéd legyen!
Csak egyet, egyet, ó de azt egészen,
Csak egyet, egyet adj megmentenem!

[jegyzet]

Angyal, jóságos útitárs,
Ki mellettem komoly szelíd nagytestvér módra jársz,
És ujjad illetése könnyű, mint sóhajtás a boldog ember ajakán
S mosolyod édes, mint egy kisded álma karácsony éjszakán:
Esengve kérlek drága szép barát,
(Hernyónak hogyha kérni pillangót szabad)
Lebbentsd föl egyszer boldog arcod fátyolát,
Mutasd meg arcodat!

Mert olyanok vagyunk mi lásd,
Árnyékotokban bolygó emberek, akár az oktalan
Karonülő kicsik: ha látunk csillogást,
Kapunk mohón utána rögtön esztelen,
Mindegy nekünk, ha fénylik: rossz üveg vagy vert arany.
És embert hogyha látunk, akinek arcán fény rezeg,
(És minden emberarcnak fénye van)
Hozzámegyünk azonnal testvéri szóval, nyájasan,
S amerre járunk földnek útján szerteszét,
Kezünkbe fognánk sok felénk nyújtott kezet,
Mert jó embernek fogni más ember kezét!
Pedig kicsinyek mind az emberek,
És bús világuk egy-arasznyi szűk,
És minden ember-illetés a földre szegzi két szemed,
És földhöz von nehéz, meleg kezük.

Jöjj, jöjj, királyi testvér, jöjj, emeld meg arcodat
E sürgő hangyanép fölébe fényesen,
Magasodj föl előttünk királyi termeteddel
És napszemeddel nézz ránk csendesen,
Hogy átöleljünk boldog döbbenettel,
És lepattanjon rólunk minden földi kéz,
S ne lássunk mást csak tégedet, nagy tündöklő, fehér alak,
És benned Azt, akinek fényessége vagy.

Mert lásd, fényesség gyermeke,
A jó közös Szülőnek elsőbb szülöttje te:
Mi sejtjük sokszor (és a szívünk dobban),
Hogy testvérek vagyunk veled.
Mikor a szemed a szemünkbe lobban,
Érezzük benne messze-messze más világ
Nekünk a földnél otthonabb világ tüzét.
Hangod mikor megsímogat, meleg hullám borzong szívünkön át,

S érezzük: ez a földi szónál jobban
Nekünk való beszéd.
Taníts anyai szóra, taníts hazai dalra.
Nyisd meg nehézkes emberi fülünket,
Hogy halljuk a mindenség zengő kórusát,
Amint az Úrnak nagyságát rivallja
S az édes Jézust áldja s a drága szép Szűz Máriát.
Taníts, testvér, odasimulni minket,
Ahol te lengesz gyémánt fuvoláddal.
És hegedűs és hárfás angyalok,
És mind a többi énekes karok,
Mind, aminek megadatott dalolnia:
Szegény kis Szent Ferenc és Szent Cecília,
A vadgalamb és fülemile búja,
A kis füvek harmatos kórusa,
A tölgyek izmos barna himnusza
S a nagy hegyeknek zengő koszorúja,
S a gyöngyvirág, a fehér csengetyű:
És úgy vigyük oda szegény kis életünket,
Hogy észrevétlen köztük megsimuljon
És halkan, halkan pengeni tanuljon,
Mint egy szerény kis gyerekhegedű.

[jegyzet]

Sarumegoldó templomi tisztelet
Halk himnuszával félve köszöntelek,
  Isten tövén költ kis-világok:
    Fürge fiúk, eleven virágok.

Már az apák, lássátok megarattak
És letették a megrozsdált kaszát.
Munkájukon nem érett Istenáldás,
Barázdájukból nem sarjadt kenyér.
A zsellérföldön rosszul forgolódtak,
Mételyes kézzel vonták az ekét:
Vétkek üszögje vert ki a kalászon,
És nem fakadt szem puffadt szárain.
Rossz munka volt. S míg sírván emlegették
A régi szép fehér magyar cipót,
Hét-szűk-időben nagy-dohogva nyelték
A méregbélű idegen karajt.
És jött a jég és jöttek zúzmarák,
Földindulások és halottas évek:
És áll a tarlott, elcsigált telek
És vár: lélekre, karra és ekére.
És ülnek, ülnek a rokkant apák,
Sovány pipával, rozzant ház tövében:
Fáradt szemükben a ti arcotok,
Égett szívükben a ti kacagástok.
Tirátok néznek, éledő virágok,
Hogy mozduljatok és feseljetek,
Tűzi pipacsok, szűzi margaréták,
Lobogjatok és fehérkedjetek:
Hogy a magyar föld új tövet csirázzon,
És új tavaszt emtessen emlején,
S az ős barázdán mélyebbről fakadjon
Nemesebb bűn és emberebb erény.
Egy lüktető, nagy, nyugtalan dal árad:
Halljátok ég-föld egy-sugallatát!?
A kínzott föld imádkozik felétek
S az önmaguktól megcsömölt apák.
S akinek bennünk kedve oly kevés telt,
Isten szeme is rajtatok virraszt:
Fiúk, köszöntöm boldog áhitattal
A tűzszemű tavaszt!

Sarumegoldó templomi tisztelet
Halk himnuszával félve köszöntelek,
  Isten tövén költ kis-világok,
    Fürge fiúk, eleven virágok.

[jegyzet]

Áldd lelkem, áldd, fennen magasztald
Uradat, aki megvigasztalt.
Jézust, jóságos pásztorod,
Ki érted messze vándorolt,
Ölébe vissza sírva hítt,
Aklába vállán visszavitt.
Mert szenny közt, gaz közt görnyedeztél,
Sertések étkén töltekeztél,
Arcod ten öklöd tépte-marta,
Angyalod arcát eltakarta.
Ki vétkeid vérzettje volt:
Jézus tehozzád lehajolt,
Magához némán fölemelt,
Szegény lélekre, rádlehelt.
És engedett a durva kéreg,
Felujjongott a lelkem: Élek!
Szívem aszályos sivatagja
Új élet kútfőit buzogja.
Mélyből lobog föl új meleg,
És ébredeznek énekek.
Pattanj fel ajkam néma zára
A szabadultak új dalára!
Egekbe hass, te meglelt ének:
A szabadítás Istenének.
Uram, kinek omló malasztja
Mi vétkeinket túlvirrasztja,
Ki előtt bűnnél több a bánat,
Ítéletnél a bő bocsánat,
Ó fogyhatatlan Irgalom,
Tiéd a szívem és dalom.
Engedd, előtted híven járjak,
Akaratodra rátaláljak,
És ne vétkezzem soha többé,
Áldjalak Téged mindörökké.

Jöjj el, édes Jézusom!
Szomjazom, szomjazom:
Asszú rét a harmatot,
Haldokló a holnapot.
Nincsen erre enyhület
Élő Serleg, kívüled.
Undor ennek földi bor:
Tűzből kelt és tűzre forr.
Élő tűzre szomjazom:
Jöjj el, édes Jézusom!
Minden, minden benned ég:
Boldogság és békeség.
Lázzal tágult életem
Elnyugosztom kebleden.
Benned: termő hallgatás,
Hallgatásban újulás.
Mámor benned, mély malaszt,
Minden forrást fölfakaszt.
Szállni mertet szárnyakat,
Titkok-titkát tárogat.
Jaj be jó ott, jaj be jó!
Földi álmot altató,
Mennyet szívnek megnyitó,
Jaj be jó, jaj be jó!
Én meg, én meg: jaj be rút!
Hogy bezártam a kaput!
Féreg, vér és fertezet
Szentélyembe férkezett.
Tört oltárom lépcsején
Tépett koldus várlak én.
Jézus, jaj hová legyek?
Így elédbe hogy megyek?
Jaj, lábadhoz hadd esem!
Jaj, taposs el, édesem!
Jaj, szemed ha rám tekint!
Csak ruhád ha meglegyint!
Olyan, olyan rossz vagyok!
Úgy nem, úgy nem az vagyok!
Mégis, mégis: szomjazom!
Jöjj el, édes Jézusom!
Tűzszemed ha rám veted,
Hátha még megéledek.
Kőszívemre rálehelj:
Hátha benne mag fesel.
Fogd meg ezt a rossz kezet,
Nélküled mert elveszek.
Szomjazom, szomjazom,
Jöjj el, édes Jézusom!


dugo@szepi.hu