Hóval jöttél, fiatal esztendő,
Csupa fehér vagy, szép-, jóra kelendő.
Napos és fehér, - ó ha az is volnál,
Naposabb, fehérebb a fekete ónál!
Szép hó, fényes, hűvös és metsző,
(Az üdvös értelem rokonának tetsző)
Jó melegítő, tiszta fehérség,
Borítsd be a rossz föld keserű kérgét!
Borítsd be, borítsd be, burkold el, öleld meg,
Holt-eleven szíve hátha fölenged.
Kripta-ürén a kifagyott mélynek
Hátha még pihegő magok is élnek.
Hisz felszakad egyszer a becstelen tél is!
Vérben és mocsokban ha százszor vetél is,
Egyszercsak, mégiscsak megjön a jövendő.
Hátha te lennél az, fiatal esztendő?
Hátha te lennél az, aki elbontod
Fejünk felől a fekete boltot,
Butaság fekete fellegei gátját,
S eget érhet újra az igaz imádság.
Kiálts, ne hallgass, igazak imája,
Hallja az Isten, hallja, kívánja!
Visszalengő hózivatar, pelyhezd az égre,
Zizegjed, zúgjad: szeretet, béke!
Nektek is, népek gyilkosai, balgák,
Kiérzi az Isten szívetek hangját.
Amit kimondani magatok se mertek,
A szegény nyomorult, vacogó lelket.
Bélpoklos hazugság üvöltésén által
A pőre szív az, mit az Isten áthall:
,,Ments meg, ó ments meg magunktól minket,
S átkozott magunktól szegény mieinket!''
Ó hallom, hallom az ember hangját,
Élők és hullák sírják, sikongják:
,,Kit ember-okosság beteg ördöggé tett,
Mentsd meg önmagától az emberiséget!''
Fekete földön újévi fehérség:
Zsibbadt szívünkben csecsemő reménység.
Isten, éveket, szíveket teremtő,
Teremtsen újjá ez az újesztendő!
Ó milyen szabaddá oldottál engemet, Isten,
Ebben az esztendőben,
Melyet átadtál a sötétség hatalmainak,
Hogy az ő órájuk is üssön
És próbára vessék az igazakat.
Már elég is, Uram!
Már meg se mutasd a lángokádó légiókat
S a tornyosuló tetemeket,
Bélyeget már ne süttess homlokomra,
Ne kényszeríts
Éhen aszulni látnom enyéimet! -
Nagyobbat éltem én már:
Éjfélben a főpap tornáca előtt
A kakas egyet vijjogott.
De másodikat már nem kiált:
Köröskörül sziszeg, huhog
Ádáz szitok:
Mind, mind az egyetlen Péteren kívül
Rémülten tagadozzák
Az ember Fiát
Ó szörnyű hallani ezt!
De iszonyúbb, amit látni értem,
Elfordult szentek színe fonákját;
A Főpap elfedi képét
S a Római bronz arccal mossa kezét,
Talpig fehérben.
Én mindezt láttam és megéltem:
Élek, élek, de már nem én,
Nem az az én, aki voltam.
Belül, belül,
Valamik elszakadtak észrevétlenül,
Amikről nem is tudtam.
Lihegő ajkamon felcsuklik a zsoltár:
Hála, hála,
Hogy ettől a beste világtól,
Parázna pompájától,
Haramja-ígéreteitől
Megszabadítottál!
Mondok nektek valamit, emberek.
Hangosan szólni róla nem merek,
Csak suttogok, mint aki gyónni térdel.
Félig bűnbánat, félig félelem,
Kissé magam előtt is szégyelem,
És mindenestül én magam sem értem.
Azt akarom mondani, emberek,
Hogy mostanig nagyon szerettelek,
S most, - mint a hal melyet szárazra löktek,
Mint ki tengerentúlról hazatér,
S hová repesve szállt: övéinél
Rekedt szavú idegenekre hökken.
Jobb is lesz el se mondanom talán,
Nem is tudom, hogy kinek mondanám:
Jöhet-e attól vétkem oldozása,
Ki maga volt elestem fő oka!
Ki szeretettel nem vétett soha,
Hogy várjam attól, hogy bűnöm belássa.
Jobb lesz, ha csak Istennek súgom el,
Mint aki áldozásra térdepel,
Mert nem akadt pap, ki megértse nyelvét,
És földet, embert, mindent elfeled,
Úgy veri mellét s minden kötelet,
Mely bűneihez bilincselte, eltép.
Így igazul meg az igaz. - De én,
Én hogy tágítsak vétkem kötelén,
Ki azt sem tudom, hogy mi is a bűnöm?
A szeretetből válhatik-e bűn?
Vagy az a vétek, hogyha keserűn
S inaszakadtan szeretni se szűnöm?
Nem mondok nektek semmit, emberek,
Nem fogadkozom, mellet sem verek:
Egyetlen szóm az Istenhez kiáltom.
Uram, Uram, tégy egy piciny csodát,
Hogy bűn nélkül szerethessem tovább
Az embert, én boldogtalan családom!
Most, amikor a fehér Arkangyal
Birkózik a fekete Varanggyal,
Az igazak öletnek vagy ölnek,
Isten szemén elfagynak a könnyek,
S pattogzanak szívemről a húrok:
Jó emberek,
Melegedni melletekre bújok.
Amikor a házak ereszérül
A madár is dermedve leszédül,
S könnyezik a kutya szeme fázón,
Könnyes szemmel én is azt vigyázom:
Füstpántlikát hol lenget a kémény.
Tudom ottan
Tinálatok fölmelegedném én.
Fehér búbos mellett a jó padkán,
Tudom, ott még magam megvonhatnám.
A szegénynek, ki bekopog félve,
Tányér levest adtok a kezébe.
Ott még otthon a mennyekre méltó
Három szentség:
Jóakarat, meleg mosoly, szép szó.
Itt is, ott is a veszett világon
Ablakotok mécse kivilágol.
Felmosolyog pici rózsás foltja
A virrasztó örök csillagokra.
Bederengi a fekete földet:
Így az égre
Valahogy csak visszatündökölhet.
Hiába hogy az emberi állat
Irtástokra seregeket állat:
Most, mikor a karonülő kisded
Hebegése már tagadja Istent,
S a próféták szava is gyalázza:
Ti vagytok még
Az Úristen önigazolása.
Esik az eső, mintha öntenék.
Odafönn tán már nincs is ég,
Csak víz, víz, víz!
Mennydörgés mennydörgést követ,
Záporzanak a mennykövek.
És víz, víz, víz!
Harangvirág most hova bú?
Hol didereg a pici nyúl?
Hol vacognak a cinegék?
Van-e számukra menedék?
Hát aki ottkinn csavarog:
A vézna, pőre vándorok!
Ágyúkon, árkon-bokron át
A szótlan ázó katonák!
Akinek nincsen födele,
Hova lesz most szegény feje!
Eldúl mindent a mocskos ár,
Bölcsőt anyától elcibál,
Testet és lelket elgyaláz,
Patkánygödörré lesz a ház,
Kocsonyává a szép gerinc.
Fejem fölött bükkfasátor,
Fejem alatt pehely mohok.
Bükkfalomb közt álomhozó
Puha szellő suhog, suhog.
Ringass, dúdolj, puha szellő:
Ne hallanám, ne is látnám,
Ne is tudnám, ami túl van
A kojsói havas hátán.
Anyás szellő suttogása,
Felkukkanó pötty szamócák,
Csupa illat, csupa jóság...!
Ennyi legyen a valóság!
Az ég a fák válláig ér,
Félénk eső szömörcikél.
Ballagdálok az ázott erdőn,
Fejem fölött kopott esernyőm.
Ülvén egy zsámoly törzsökön,
A rím taplóját dörzsölöm:
Ha tudnék tán belőle holmi
Dallamka-szikrát kicsiholni.
Így udvarollak Múzsa, lásd,
Hogy lépteid hozzám alázd.
Erre jutott a kényes költő.
Ó tönkreázott emberöltő!
A pajzán Pegazus helyett:
E csúzos apostol-pejek.
Hol lant zenélt olimpi fülnek,
Csepegő tollak szöszmötölnek.
És (mellyel együtt könnyezek)
Ez az esernyő-mennyezet!
Bíz ez a mennyhez nem hasonló,
Nem hordott ilyet szent Apolló!
Hát ez lett most a címerem!
Szent megadással viselem.
Hja, más idő, más nóta, más nép!
Így van bíz ez, és nincsen másképp!
De hisz ha jól felgondolom:
Elkél ma e légoltalom!
Lepereg róla hő is, víz is.
Ó védő boltom: szent poézis!
Mikor a század lázbeteg,
És lelket öl a förgeteg,
Alattad mintha megfoganna
Az istenek termő nyugalma.
Ne aludj, Uram már sokáig!
Az utakon a vér bokáig,
A hullapára köldökig,
S a bűn, a bűn:
Fojt szinte már szemöldökig!
Ha még soká késik a reggel:
Uram, mi lesz az emberekkel?
A jókkal! - olyan kevesek!
Belőlük is
Hiéna lesz és tigrisek?
Mi lesz a néma kisdedekkel,
Kik néznek ránk döbbent szemekkel,
S akiknek ajkán tej helyett
Az ördögök
Nektárja csurran: gyűlölet!
És mi lesz, Uram, - jaj, ne vedd el!
Világunk emelő kezeddel?
Mert káromlunk és megvetünk,
Uram, Uram,
Meghalsz-e végképp minekünk?
S ha meg: a kárhozat e földjén,
Hol megpattant a szív, a Törvény:
Kérdezni is alig merem:
Mi lesz, mi lesz
Gyámoltalannal, énvelem!
Csöpp szívemmel, mely gémberedten
Piheg elhúzó tenyeredben,
S mint egy fészkéből kiesett
Fecskefiók,
Szorong szegény és didereg.
Tudod, Uram, hisz Te teremtél,
Nincs több szívem ennél az egynél,
És ez - pusztuljon bár bele -
Ha méreg is,
A föld ízével van tele.
Nem tudok ember lenni máshol!
Vízözönben, földinduláskor,
A végítélet-napkor is:
Nincs más hazám,
Belé fogódzom akkor is.
Míg kezed melegén nyöszörgök,
Most is, Uram, azért könyörgök:
Lüktessen áldott tenyered
Szívembe még
Egy dobbanásnyi meleget.
Add meg nekem, ó meleg Isten,
Szívem rajtad fölmelegítsem:
Hátha utóbb hozzám melenget
A bújdosó
Igazak közül még kilencet!
Mint ama bibliás királyi emberhez,
Prófétáddal, Uram, hozzánk is üzengess.
Jelt a jövendőre kívánva kívánnék.
Legyen a jel most is: hadd essen az árnyék!
Könnyű az árnyéknak szállni meredekre,
Mikor a nap zuhan holtra nehezedve,
Amikor az éjnek kísértete mozdul.
(Őrizzen az Isten a nem-ismert rossztul!)
Ha a napnak, Uram, vagy egy szót üzennél:
,,Engedelmes szolgám, eleget pihentél.
Mától más a parancs: keltegető, kelj fel!''
És szállna az árnyék egy pici hüvelykkel!
Istenem! az első rózsaszirom-vékony
Keleti ég alján kiderengő csíkon
Szedres szánkból milyen lihegés szakadna!
A pincebogár nép hogy szökne szabadba!
Látnád, az öröm hogy piheg át a földön!
Csicsegő kisgyerek a harsanó zöldön
Bundás pulijával hogy kacag, hempereg.
Meglátnád, mit tudnak nappal az emberek!
Hány az igaz ember, mennyi a jó szándok!
Úti kereszt alján mennyi Miatyánkok!
Hány kéz szelne cipót a rá kövezőnek!
Tarkállik a jóság, mint a virágszőnyeg.
Tarkállik a rét, ha meleg eső éri,
Virágzik az ember, ha engedik élni.
Csak érhessük egyszer árnyék megaléltát!
Küldd el, Uram, küldd el hamar a prófétát!
Olyan szabadon akarok ma Neked énekelni,
Amilyen szabadon piheg itt e rigó,
Mely a villámhárító hegyére szállt,
És nincsen köze több a földdel,
Mint az a pont,
Melyből karmos kis lába kinő.
Mint ennek a rigónak a rúdon,
Egyetlen pont még közöm a világgal:
Ezen a ponton át
Még hallom a templomi orgonát,
Még érzem a napcsókolta búzatáblák
Langyos-édes illatát,
Még visszavágyom símogatni gyermekarcot,
És bajtárs-kézzel parolázni harc előtt, -
De már nem úgy, mint azelőtt.
Ízes még puha ínyemnek az öröm,
De a fájdalom itthonabb érzi magát nálam.
S ha egyikük megkoppantja kilincsem,
Összetévesztem léptük neszét:
Csak annyit tudok, hogy Te küldted el hozzám
Valamelyik kis mindenesed,
Békességet köszönteni.
Mint valamikor, a tavaszi napokban,
Úgy ég eremben ma is a munka láza,
De amit nem ismertem régen:
Símogató a pihenés.
És amikor ágyamba térek este,
Mosolyogva mondogatom magamban:
De jó,
Hogy ügyefogyott munkánkra nem szorulsz!
Soha még ilyen melegen nem ölelt
Az igaz emberek édessége.
Soha nem éreztem ilyen mámorítónak
Szépség, igazság illatát.
Minden szóban: valami vibrál.
Minden szemből: valami rám néz,
Minden ismertnél emberibb,
És mindennél kimondhatatlanabb.
Imádkozni szeretnék:
De nem jő ajakamra szó.
Gondolni Rólad, okosan:
És gondolatom eláll.
Mégis érzem:
Most minden pillanatom ének.
Ó hallom, hallom velem-pihegését
A Mindenségnek!
Megintcsak billenős a mérleg.
Én Uramisten, arra kérlek:
Most is, mint máskor, csendesen
Fogd le szépen a két kezem.
Egyért imádkozom, csak egyért:
Ne én, Uram, Te cselekedjél.
Én ne billentsem ujjamat.
Teljék rajtam az Akarat.
Ha úgy akarja, még ma este
Lábam elé simul a beste,
Lábbal lépek a tengeren,
És a kígyó is emberem.
Ha meg úgy látja (s úgy leszen jó!)
Képemre mászhat ronda hernyó,
S ólmos-szíj tépte vállamon
Krisztus bíborát hordhatom.
Mi róva áll, teljék be főmön.
Fontos csak egy: beléje nőnöm,
Ha nap növel, ha szél kaszál,
Mint forradt törzsű tölgyfaszál.
Az emberek, borzongva nézem:
Egy koncon, egy támlás-ülésen,
Mint a csibék a kukacon!
Én a jobbik részt akarom.
Keresztbe sem egy szalmaszálat!
Én megülök, Uram, tenálad.
Téged akarlak részemül,
És magamat, töretlenül.
Mint a koraérő júniusi körte:
Incseleg a lomb közt ígéretes zöldje,
De ha leszakítod, savanyú is, fás is,
Képmutató zamatába ínyed belevásik:
Látod, Uram, látod, ilyen vagyok én is.
Ahhoz, ami lennék, fiatal is, vén is.
Fiatal is: hamar-lángú, hamarosan hülő,
Vénecske is: sápítozó, suton ülő.
Hiába hernyózol virrasztó kézzel,
Hasztalan öntözöl mindennap mézzel,
Haszontalan porhanyítod köröttem a földet:
Maradok én, Uram, a te hálátlan zölded!
Akiért annyi verítéket ontál,
Csak ilyen, Uram, ez a félszeg kontár.
Igéid ellen kéreg a bőre.
Jótét helyébe jót ne várj tőle.
Jóakarat, hiszen, volna elég benne,
Csak az akarattól akarás is telne!
Egy akarás sarkába szegődne a másik,
Futná a vetéstől egész aratásig!
Ilyen ütődött, Uram, szegény szolgád!
Maga módján hiszen tevegeti dolgát,
Kantározni, nekimenni nem is akad párja,
Csak a dolog derekát már a jó égtől várja.
De hisz, édes Uram, te vagy az az ég is.
Te tudod, hogy akármilyen, tied vagyok mégis.
Hozzád futok akkor is, ha a lelkem vádol.
Langymeleget, Uramisten, ki ne vess a szádból!
Eldicsérték már a boldog delet,
Rózsa-arany nap zengő nyugta-keltét,
Az ifjúságot, mely játszik s szeret,
Irígy ajakkal hányszor énekelték!
Borongó ég a barna föld felett,
Omló derengés, mélyebb titkú jelkép,
Valami máson elfutó lepel,
Sejtő lelkem ma téged ünnepel.
Az esős hajnal áttetsző ködét,
Melynek palástja égen-földön elleng,
Még nem világos és már nem sötét,
Nem füst a földön, az égen se felleg,
Csak imbolyog és kúszik szerteszét,
Elfogja szíved és megtölti melled,
Sírni nem enged, kacagni se tűr,
Melenget mégis észrevétlenül.
Ó szürke szépség, meleg-szomorú
Nehéz vidámság, enyém vagy egészen!
Te szentséges, tartalmas, szép ború,
Mely egy sóhajra már esőzni készen;
De északról ha friss szellőcske fú,
Mosolya villan sok furácska résen,
Fehér nincs rajta, nincs fekete foltja,
De a szivárványt szíve alatt hordja.
Lelkem is így borong az ég-színén.
A menny sírása összesűrűl benne,
S lassan gyűlik, gyülemlik belsején
Az emberlét kigőzölgési szennye.
Nagyon is sűrű, majdnem hogy kemény,
Semhogy sírásban könnyülése lenne,
Úgy el van fanyarodva, nehezedve,
Hát még hogy lenne mosolyogni kedve.
Fanyar és még sem fázó szürkeség:
Csak ez maradt belőlem mindenestül.
Nyiss engem ketté, ó kegyelmes ég,
S villantsd fel fátyol énemen keresztül
Az ólomtenger bujdosó szivét:
A szép napot megváltó melegestül!
S ha nem lehet még ama napra nyílnom,
Engedd legalább tengerem kisírnom.
Eső után,
A néma bükkök gondterhelten állnak.
A nyirkos délután
Úgy csüng az erdőn, mint szíven a bánat.
Az ösztövér
Rőt avaron vizet fakaszt a lépés.
A moh a bükk tövén
Nedves-puha, mint új seben a tépés.
Föl-fölremeg
A lankadt lombok álmatag szemöldje,
Nehéz eső-szemek
Zörrennek olykor fázósan a földre.
Olyan nehéz
Olyik csepp, mintha csak vívódva jönne.
Esőverés után az ember visszanéz,
És nem is érzi, hogy meghalt a könnye.
Maros vize fut a fűzes part alatt,
Hullámai a Tiszának tartanak.
Tisza-Duna a tengernek tartogat,
Keresi a mesebeli partokat.
Hát te szívem, poros parton bolygó
Ide-oda kerengélő golyhó?
Esteledik, már inad is bágyad,
Ide s tova vetik már az ágyad,
Mégse tudod, merre vagy menendő?
Mégse tudod, hol az elegendő?
Csak keresgélsz, - semmire se kellő
Gizen-gazon botorkáló szellő!
Esti erdő. Lomha tuskók
Utamat elállják.
Hát ti csöppek, nem alusztok,
Szentjánosbogárkák?
Zöldaranyos lámpáskátok
Az erdőt belengi.
A dezentor holdvilágot
Nem sajnálja senki.
Vad bozót közt lengedeztek,
Élő biztatásképp.
Hát te, szegény útjavesztett,
Nem tudnál-e máskép?
Piros reggel. Harangoznak Mindszenten.
Bólogat a búzavirág,
Harangoz az egész világ szívemben.
Ki húzhatja? Egész világ aluszik,
Csak a gatyás pici Gergő
Komandéroz egy tekergő kis bocit.
Teljes a csend, nincs egy fia szellő se.
Az égen is csupa pici
Álmos-gyerek, lusta-boci felhőcske.
Káprázik is tán a fülem tisztára:
Nem is harang, amit hallok,
Csak a lelkem felhajnallott tisztája.
Minden baját kidalolta, kirázta,
S mint a tejszín égi mező,
Nevet rá az ébredező világra.
Asztalomon piros abrosz
Minden reggel,
Karaj kenyér, mázas csupor,
Kövér tejjel, jó meleggel.
Béke bennem, most jövök a
Szentmiséről,
Szinte buzog még a malaszt
Szívem forrás fenekéről.
Ottan ittam Tállya borát:
Isten vérét.
Itt is iszom Isten-adta
Békességnek szép fehérét.
Ahogy iszom, azon habos
Melegében:
A jó széna szagát szívom
Amelyen a boci tapos.
Szinte érzem istállónak
Langy homályán
Tehén-anya lomha-meleg
Boldogságát bocikáján.
Szinte hallom tejes csöbör
Csurrogását,
Tejesorrú tarka boci
Farka bojtja surrogását.
Gyermekkorom... Szomszédéknál
Bocát fejnek!
Ajkam szélén érzem ízét
Gyöngyözgető anyatejnek.
Csoda-lágyát símogató
Anyakéznek.
Ó be jó ez! Ez az emlő!
Ez a bölcső! Ez a fészek!
Emlékezés illatában,
Szagos tejen:
De jól esik lehajtani
Két karomra zsongó fejem.
Így maradni, mint a szép tej,
Elömölve:
Visszafolyni, visszabújni,
Anyaölbe, Isten-ölbe!
Láttam egy nyulat. Kövér volt a rét,
Óvatosan eszegetett az árva,
Közben mozgatta két hosszú fülét
Előre-hátra.
Egy-egy harapás, egy-egy fülelés.
Olyan furcsa volt ez a jelenés,
Kacagnom kellett őkelmét.
Aztán megláttam a szemét,
És megfagyott a nevetésem.
Ó az a két szem!
Az a két sárga, rab-sunyi
Szemecske, mit fáradt-bután
Minden falás után
Meg-meghunyít!
Egyet harap
A két felálló periszkóp alatt,
És míg habzsol szegény, félig-se-rágva:
Silbakolva előre-hátra,
A két fül körbe les.
Szegény füles!
Mi fojtogatja kis szíved?
A farkas körmét retteged?
Vadász csövét? ebek fogát?
Vagy mely az égen vijjog át:
A csőrehorgas vércsefajt?
Vagy a rezzentő gyíkrobajt?
Minden gyanús! Minden gyanús!
Ha szöcske szökken, csiga húz,
Fűszál tövén is tőr leseng,
Alattomos maga a csend.
Halált hozhat a víz, a szél:
Ellenség minden, ami él.
Hiába katonás fülek,
Hiába láb, szél módra gyors:
Gyorsabb a Sors,
És éberebb a rémület.
Emberek, emberek,
Az Isten legyen irgalmas nekünk!
Zöld bársony hegyi rét,
Nyugalmas, mint egy falusi vasárnap.
Mondják: az őzikék
Minden hajnalban inni idejárnak.
Kabóca és a gyík,
Nyúl, meg a mókus régi jó barátom:
Ha addig élek is,
Meg kell a szomjas őzikéket látnom!
És mentem is le már.
Zenélő hajnal, tiszta csoda-kék menny.
Csillámló napsugár
A patakon. Minden, csak őzikék nem.
Késő! - Másnap korán
Szökött el borzas szememről az álom.
A nap is vánkosán
Nyújtózkodott még, túl a szemhatáron.
Fehérkésen, üdén
Szellőzködött új napra már a mennybolt,
A rét ezüst füvén
Pillék mosdottak. Ám őzike nem volt.
Túlságosan korán
Jöttem ma ki! Milyen mohó az ember!
Még alszanak talán.
Sebaj! Megvárom. Vártam türelemmel.
A nap ragyogva kelt,
Lankadtak már a tikkadó virágok.
És kúszott és delelt.
Soha még ilyen őztelen világot!
Ti csalfa őzikék,
Hol csúfolódtok? Vagytok-e valóban?
Kérdeztem szerteszét,
A malomban, a hegyi fogadóban.
Ki látta nyomotok?
A malmosnak a nagyapja mesélte,
Hogy oda szoktatok
Éjjel kijönni, táncolni a rétre.
Az erdőkerülő
Megesküszik, hogy most is odajártok.
Látott-e? Még nem - ő,
De beszélt már olyannal, aki látott.
És jön a csepp Kata,
Nagy szeme-párja szent-komolyan kékell.
Ő minden éjszaka
Bújócskát játszik a kis őzikékkel.
Szép piros a fejük,
A kezét nyalják, az ölébe ülnek,
Beszélget is velük.
És szárnyuk is van és azzal repülnek.
Egy nagy darab lengyel legény,
Vastag bajúsz, nagy kék szemek,
Noszogatja az erdőszélen,
A lusta három tehenet.
Szótalanul, lesütött szemmel,
A barom után eltopog,
Húzván maga után a földön
Mindkét kezén egy-egy botot.
Nézvén a porban elmerülten
Bódult szemmel, ki tudja mit,
Míg ajkán olykor-olykor egy-egy
Félig-mosoly átsurranik.
A tehenek, tilosban többet
Kalézolván, mint egyebütt,
Megállanak a vén fa mellett,
Melyen a Szentantalka függ.
Jól tudja már az okos állat,
Hogy a legény hová akar,
Magától húz mindennap arra.
Megáll a kép előtt Zakar.
Kinyitja szeme kék virágát,
A bizodalmas szent felé.
A juhászkutyák szeme ilyen,
Meg a szelíd szláv szenteké.
Csak áll és néz és ajka reszket,
Soká-soká. Imádkozik?
Vagy éppen csak elsúgdogálja
A jóbarátnak titkait?
Megsúgta már nekem is egyszer,
Ki az a kis bányász-leány,
Akinél esze jár Zakarnak,
Míg ballag a barom után.
Ki szavafösvény bátyja útján
Egyszer egy olyan szót üzent,
Hogy Zakar attól elfelejtett
Ködös múltat, rongyos jelent.
Hogy pénze nincs, sem ép ruhája,
Mindent-mindent felejt szegény,
Hogy nincsen ,,születőlevél'' sem,
Nincs semmi, csak egy vén legény,
Meg annak egy bolond, felejtős
Mámoros szíve, - meg a Szent,
A drága szentecskék az égben,
Meg az a kislány idelent.
De tudja minden jó keresztény,
Hogy a jámbort, ha ügye fogy,
Tizennégy szentek megsegítik,
Hát ez is csak lesz valahogy!
Így meditál Zakar az erdőn,
Ő bolondos szíve szerint.
Szentantalka a Jézuskáról
Hozzá fordítja szemeit.
Ugyan mi az, aminek láttán
Ily mosolygós kedvét leli?
A jószagú együgyűség-e,
Vagy a tátott csizma hegyébe
Kikandikáló bütykei?
Fekszel a párnán: letörött faág,
Válladon ül a búgó némaság.
Kezes vadgalamb, a füledbe súg:
Ami tegnap volt, édes-szomorút.
Hessentenéd, - de jó, hogy nem megy el.
Nem akarnál, de mégis könnyezel.
Visszhangot sír benned a tubaszó,
S ujjad közt meg-megáll az olvasó.
De felszálló szelíd-galamb imád
Elhagyja már a vadmadár nyomát
S tollain erdő-illatot vivén,
Csőrével zörget Isten küszöbén.
Csipkésen a lomb közt dorombol a fény.
Emberfejű törzsek a gally sűrűjén.
Uszályos árnyakkal a mély teli.
Ez a gyerek-erdő, a mesebeli!
Ember ha jönne most szembe, talán
Szinte bizony hogy furcsállanám.
Szinte hogy várom a kibukkanó
Táltos paripát vagy vén manót.
Galagonyák közt valaki jár.
Jaj, nem a szürke hétsingnyi szakáll?
Csörrennek a mérges fekete bogyók:
Jaj, ez a Hétszünyű Kapanyányimonyók!
De hiszen csak jöjjön a szörnyű legény,
Tudom a titkát, nem félek én.
De bizony, bátran mondanám:
Jó estét, édes öregapám.
Rajtam ki nem fogsz, ravaszdi manó.
Én sem vagyok ám amoda való.
Ahonnan te jöttél - váltott gyerek én -
Jöttem a Göncöl táltos szekerén.
Hogy emberek közt lett a helyem,
Csak átbucskáztam a fejemen,
Így lett belőlem éfi legény.
Bolonddá tartok mindenkit én.
Ha megint kedvem kerekedik,
Kapom magam egyszer, - nemsoká pedig! -
S nagyot rikkantva, bukfencet hányva,
Visszakarikázok mesehazámba.
Most megcitállak lelkem, jól vigyázz!
Elég a zsörtölődés, elég a lázadás.
Csak rozsda ez, falánk, mely izmaidba vág,
És nem lesz tőle különb a világ.
Nem leszel tőle gazdagabb te sem!
Mit ér elbújni békén a templom-hívesen
És mormolva misézni egymagadnak,
Míg kint az izzadt aratók ezrei elhaladnak!
Hisz mosolyogva érzed, mily messze még az óra,
Hogy zsémbes bácsi légy, múltak magasztalója.
Odáig még nem értél, hogy meg ne értenéd
A zölden-édes ifjúság bolondos énekét.
A napbanéző friss csikó-erőt
Ki vette húrra harminc év előtt?
A tiszta vér, mely lépteikbe dobban:
Tekints magad köré: kiben tüzelne jobban?
Ha nem is tejfeles immár a szájad,
Megvallhatod: ma is otthonabb nálad
A tejfel, mint a burnót vagy a szelídke pépek,
A lábaid még táncütemre lépnek.
Megelégedni avval úgy se tudnál,
Hogy érted őket, jobban önmaguknál.
Sem hogy nem bántanak, mint hasznos véneket.
Kell, hogy melléjük állj! Akard, hogy értsenek!
Ne viszolyogjon kényes gusztusod,
Mert néha nagyon is robusztusok,
Mert fürdetlenek olykor és zöldeket beszélnek.
Honnan vegyenek különbet szegények!
Hiába, mostan így mérik a fontot.
El kell a hússal fogadni a csontot.
Sok köztük a lator? Mihelyt hozzájuk lépel,
Júdás egy hanggal csendesebb, és hangosabb lesz Péter.
Különben, hasztalan vonogatod fejed:
Fiatal vagy: az ifjak közt helyed.
Csak közöttük maradhatsz magadé.
Avagy az öregek közt - mondd! - otthonosabb vagy-é?
Csak bátran állj oda. Ne félj: megérzik rajtad,
Hogy onnan jössz, ahova ők óhajtnak.
Hogy mit előlük elfog a menetelő lárma,
Az melegít belőled: a csendes vox humana.
Nem is tudják, mikor páncélban dübörögnek,
Hogy alva is utánunk nyöszörögnek:
Kiknek kezén gránátok nem teremnek,
De tudjuk titkát az örök Ütemnek.
És ha nem ismernek föl, ha kinéznek: Ebadta,
Te munkálsz, mint Isten munkálnod adta,
Velük, helyettük, értük, - majd elválik,
Melyikünk marad a legény halálig!
,,Egy új világ van születőben!'' - mondják,
Kik felkötötték az Idők kolompját.
A vének, kiknek szája fél-sírásra:
Megérett a világ a pusztulásra!''
Ne higgy nekik, magadnak higgy te, lelkem!
Én egy órával mások előtt keltem,
De fáradt nem vagyok,
És bizalmasaim a csillagok.
Én nem hiszek a tele-szájas Újban.
Az Új csendben jön és oldott sarúban,
Vagy a magasból angyalpille szárnnyal
A szívbe, mit az Istenség megárnyal.
És akiben Igéjét megfogantja,
Az szánva néz a kérkedő Kalandra,
Amely ma szerteszét
Elfojtja a szemérmes Új neszét.
Én hiszek benne, mind a világ ellen.
Őrá esküdtem ifjú életemmel,
S azóta minden évszakújuláson
Még-még újabbnak, ifiabbnak látom.
És örökebbnek. Ó hogy issza fényét,
Hogy zsendül rajta új sarj, új reménység,
Mely örököt akar!
Csak ami örök, az a fiatal!
Ne higgy, én lelkem, csak makacs magadnak.
Megy a karaván, kiskutyák ugatnak.
Vénhedt ebek vonítanak a holdra:
A hold csak hinti harmatát mosolygva.
Eredj, én lelkem, elrendelt utadnak,
Szolgálatodra: keletről nyugatnak,
Előre, mint a nap.
A Pillérek erősen állanak.
Meleg a nap és hűvös szellők fújnak:
Ki mondja őket réginek vagy újnak?
Csorog a forrás, szüntelen szülemlő:
Embernek, őznek örök anyaemlő:
Vedlik és újul az emberi öltő,
Meleg a nap, és énekel a költő.
Lelkem, dalolj s ne félj,
Te napsugár, forrásvíz, enyhe szél!
A Végtelenség Kristálycsarnokában
Embertelen magában áll az ember.
Áll és kiált.
Van-e Fül a Mindenben, figyelő,
Hangunkra, hangzó emberhangra halló?
Kiálts a szélhez, mondd, hogy üljön el, -
Kérd a villámot: sújtson másfelé, -
A hunyó napot, hogy ne hagyjon árván, -
A déli hőt, hogy ki ne szívja kínnal
Sziklába körmölt ciszternád vizét:
Hallgatnak-é könyörgésedre vajon?
A tűz elé hiába térdepelsz,
Hogy fel ne falja bűntelen tanyád:
Ha ésszel, kézzel torkon nem fogod,
Úgy elemészt, hogy egy csipet korom
Marad belőled s együgyű imádból.
Behúzza-é a megehült oroszlán
Szavadra szikrahányó körmeit?
Az áspiskígyó tiszteli-e szód?
És mondd a marta sebnek, hogy ne fájjon!
Magányos hang az ember hangja, meddő
S rokontalan, csak a könyörtelen
Szél vihog rá beteg visszhangokat;
Magányos hang az ember: mondatik
Valakinek, és nincsen, aki hallja;
Páratlan rím: a zengő ráütést
Szólítja zengve és elhal magában.
Kiáltozol, hisz amióta eszmélsz,
Egyebet sem tudsz, mint kiáltani.
Kiáltás, égresíró csepp sikoly
Jelentette a Minden közönyének,
Hogy megszülettél; egy hörgő sikoltás
Jelenti majd a siketnéma pornak,
Hogy közönyös méhébe visszatérsz;
S a kettő közt: minden kis pillanat,
Minden lehellet: egy-egy elhaló
Esengő sóhaj, vagy szomjú kiáltás
Valakihez, szilaj dörömbözés
A záranincs roppant páncélkapun
Vagy hízelgő szelíd esenkedés
Egy kívánt kulcslyukon, - a kulcs belülről,
És benn a házban senki sincs.
Ó jaj, dehogy nincs! Zárt ajtók mögött
Páncélok mögött, fellegek mögött
Világok mögött, ezredek mögött
Virraszt egy alaktalan Óriás,
Egy siketnéma és vak Óriás,
Egy vigasztalan Óriás: a Törvény.
Nem látom őt; nincs ember-arculatja
És teste nincsen: nem tapinthatom.
De hallom óriási lépteit
A Mindenség visszhangos csarnokában
Meg-megdörrenni s végigorgonálni
A láthatatlan kupolák alatt.
Egy dörrenés: s szökell a szolga nap;
Más dörrenés: a nap pihenni száll.
Egy rezzenés: ím felgurul a hold
És csalfa hévvel gömbölyödni kezd;
Más rezzenés: csorbítja sarlaját
És elemészti vézna tetemét.
Egy mozdulás: és serken a dagály,
Az Óceán hetesfogatja bőg;
Más mozdulás: és visszahull a hullám
S alázatos-gügyögve megvonul.
Egy dobbanás: és emberszív alatt
Emberszív éled emberszenvedésre;
Más dobbanás: az ember odafekszik
Az anyaföld bizalmas kebelére
Virágnak trágya, féregnek falat,
Szellőnek játék, unokának emlék,
Történelemnek halvány hagyomány.
Robban: világ bukkan a semmiből.
Robban: világ bukik a semmibe.
Napok kerengnek, tejutak derengnek,
Naprendszerek párává porlanak,
Kattog a Küllő, csattogat az Üllő,
Lobog a, dobog a, robog a Ritmus,
Egy, kettő, száz, millió, billió;
Valahol, valahogyan, valaki, -
Egy Mester veri a taktust!
Egy Mester, egy Karmester-óriás.
Siket-é, vak-é? Bárgyú kis szavak!
Ki látott többet, ki hallott nagyobbat
A vak Miltonnál, siket Beethovennél!
Ó Mester, Mester, ó vigasztaló
Látó és halló Ritmus Óriás!
Verem a taktust, kezemmel, szívemmel.
Verem a taktust: kezemmel, szívemmel.
Minden eremmel testemben tapintom
a Mestert.
Ó drága Ritmus, meghitt jóbarát,
Én lélegzetem, mindenem, de jó,
Hogy te lettél a Törvény, hogy a Mester
Benned lélegzik és benned üzen!
Bár térdepelve illeti csak ujjam
Rejtelmes ráncú köntösöd szegélyét,
Téged ismerlek, jobban enmagamnál.
Ahol te szólsz, ott én otthon vagyok.
A mindenségből te pihegsz felém,
A mindenségben hát otthon vagyok.
Aki tebenned él, testvér nekem:
A Mester benned lélegzik körülem,
A Mesterben hát testvér vesz körül.
Aki ritmusra szól, az énekel,
S aki énekel, nem lehet, ne halljon.
Énekel: hallom. Énekelek: hallja.
Ébredj én lelkem!
Ébredj, citera, hárfa!
Dalommal a hajnalt pirkadni keltem,
Dalommal az Istent dalolni keltem.
De meddig ér a hang?
És meddig ér a szem?
És meddig ér a gondolat?
+++
Vak-sima fal a síkos Végtelenség:
Nekigyürkőzik izzadságos elméd
S nehézkesen úgy csusszan vissza róla,
Mint makacsul erőlködő fiú
Felül-koronás bükkfa derekáról.
Hiába küldöd fölfelé szemed
Lencsés sugarát; falra fal tolul,
Végtelen torlik új-új végtelenbe.
Az éther érthetetlen óceánján
Szigetet hol lel megvethetni lábát
Embergondolat és emberkiáltás?
És mégis, mégis erősebb tenálad
A tölthetetlen kényszer, hogy kiálts.
Keresned kell, hívnod, kiáltanod
A Halló Végtelent.
Hallod a Hangot,
De olyan messze, messze, messze van!
Hallja-e hangod,
Hisz olyan messze, messze, messze van!
+++
A Leviátán hömpölyög előttem,
Tengerek szörnye, Leviátán,
Aki dagályban, apályban dorombol,
Aki bömböl a jeges zivatarban,
S az égütő viharban hánykolódik.
A Leviátán hömpölyög előttem,
Előttem-é? alattam-é? fölöttem-é?
A Mindenség parttalan tengerében
Valami hömpölyög. Képzeletem
Vele hömpölyög s szédülten dadogja:
Leviátán!
Amikor millió és millió
Évezredenként egy-egy pillanatra
Fölbukkan a világtalan özönből,
Farka hegyének lomha billenése
Megrengeti a feneketlen árt
S felloccsant egy parányi buborékot.
Az újszülött tajték-gömböcske hintál
Hullámhegyeken, hullámvölgyeken,
És rengnek benne kisded óceánok,
Csecsemő kontinensek domborodnak
És most elválasztott naprendszerek
Keringnek benne, mint búgócsigák
S pajkosan pergetik maguk körül
A csillagok parányi pörgetyűit,
És minden csillag újabb tengerekkel
És szárazakkal és új csillagokkal
Fiadzik újra, s az új Óceán
Új Leviátánokkal viselős.
Mígnem egyszer a milliomodik
Unoka Leviátán uszonyán
Megcsillan és vígan himbálni kezd
Egy vízparány, egy icipici gömb,
És forog és az esztendők kerengnek,
És tengerek csatáznak tengerekkel
Az új golyóban, és ahol a tenger
Legmélye nyílik, áll egy Óriás,
(Irdatlan Óriások tömegében
Egy ici-pici gyermek Óriás),
És félkeze feltartott tenyerén
Kacagva gurigázza azt a csöpp
Játékvilágot, melyet durva nyelven
Napnak nevez, melynek alázatos
És engedelmes szolgálóleánya
A Föld, az én anyám.
Hol vagyok én!
És hol van tőlem az Óriásgyermek!
Az Óriástól hol a Leviátán!
És attól még az Első Leviátán!
Hogy jutna hozzá hangom cirpelése!
Hogyan törődnék porszem életemmel,
Hogy lenne füle hitvány hangjaimra!
Egy hangyaláb a Libanonra dobban,
Egy lepke rálehel az Óceánra:
Világok harsogása mind a kettő
Az én szavam neszéhez, míg eléri
A mindenségen át a Kezdetet!
Megállj, bolond paripa, képzelet!
Hová csatangolsz? Gyeplőt a szilajnak!
Ha ballon elméd kötelét eloldod,
A semmi kékben nincs előtte gát,
Repülhet és csaponghat kedveként,
És teremthet, ha jól esik, magának
Világokat és mindenségeket:
Te állj és vesd meg élő lábaid
Két talpas, körmös oszlopát a földön,
Ösztöneid szívós gyökérzetével
A föld szívéig indázd el magad,
Hadd zsongja által földszakadta tested
A fogható, az éltető valóság:
A föld dobogta, ég lobogta Ritmus.
A Ritmus, ó a Ritmus nem szeszély,
Nem képzelet, nem csilló buborék,
Nem Leviátán: a Ritmus a Rend,
Az eszme és az ének: a teremtés,
Tennen magadnak képére teremtés.
Ugyan gondold el magadnak az Istent,
Amint kimondta a végső Legyen-t,
S fáradt ujjakkal megpörgette már
A Gömbök Gömbjét első indulásra,
Aztán elmondja: ,,Jól van úgy, amint van,
Forog immár, nincs többé forgatóra
Szükség, elél már örökké, maga
Emberségéből - amen és aludjunk!'' -
És elterül a kék világmező
Csillagvirágos dagadó gyepén,
Szeméig húzza felhőpaplanát,
És nem törődik többé semmivel,
Aluszik, aluszik álmatlanul.
Ó milyen lusta mesterember Isten!
Ó milyen nyárspolgári gondolat!
Hol a mester, ki árván hagyni képes
A Művet, Művét, szíve magzatát!
És hol a mű, mely nem sír este-reggel
A simogató mesterkéz után?
Emlőt akar és ringatást a mű
És bölcsődalt és anyaörömet:
És nem anya, ki elaludni képes,
Míg csöpp pulyája emlőt nem kapott.
Vehet-e akkora lélegzetet
Szobrász, ha áll az óriás kolosszus,
Hogy életnél-halálnál izgatóbb
Ne maradjon néki: gyermeke testén
A fénynek-árnynak tánca hogy libeg!
A legjobb mester pálcájára bízta
Művét a fáradt muzsikus, - de mégis
Még álmából is iszonyattal költi
A gondolat, hogy tán egy eldugott
Helyen, ahol más meg sem hallaná,
Egy másodperccel el találja vétni
Csilingelését a triangulum.
Tégedet is, idétlent, legutolsót
Énekesek, húrosok seregében
Nem költ-e olykor mint villámcsapás
Almodból egy-egy régi verssorod!
Nem, nem a művész hűséges! A mű
Több életnél, halálnál: egy magával.
Szeretet szülte, szeretetre szülte,
És nincs is benne más, mint szeretet.
Örülj, én lelkem, boldog énekes,
És énekelj, mert nemcsak énekes vagy,
De ének is, és aki énekel,
Szeretetből énekel tégedet,
S aki szeret, annak mi gondja más,
Mint hogy szeressen és hogy őt szeresse,
Akit szeret.
Örülj és énekelj,
Én boldog lelkem: érted ég az Élő
Szerelem lángja, melynek lobogása
Életre lángolt téged is. Örülj
S lángod indáját bíborosra szítsd.
Minden parázs halandó, csak e láng,
A Dallam lángja, a Szerelem lángja
A mindörökkön égő s el nem égő
Rózsának lángja nem ismer halált.
Fülemről immár lepattant a sár,
Mint szememről a hályog és agyamról
Az emberszem bilincse. Szabadon
Úszom a zengő dallam-óceánban,
Amelynek nem volt és nem lesz határa,
Eleje nincsen, vége nincsen: él.
Mert minden ütem a Te pihenésed:
Testekben, színekben és vonalakban
Remeg és kúszik, tündököl és táncol
És ölelkezik, lankad és alél
És újra él és újra mosolyog,
És minden szín és vonal és idom
És mozdulat: a Dallam köntöse,
Szerelmed dallamáé.
Köszöntöm a közös háztűz Napot:
Tudom, hogy minden csepp sugárszilánkját
Énnekem gyújtottad fel egymagamnak,
S hajnaltól estig minden pillanatban
Új üzenetet integet felém
Kettőnk közös titkáról.
Jó meleg titok, beleburkolózom,
Mint egy jó bunda bolyhos melegébe,
És dudolászva járok a december
Haván-sarán és jéglehelletű
Rossz-emberek s didergő kicsinyek közt,
És odatárom nekik a felét.
Az Esthajnal Csillagot köszöntöm,
Rajtam virrasztó szemed hűvösét,
S ingó ösvényem hozzád igazítom.
Pirosítani hajtom oda képem
A táncrahívó szeleburdi szélnek;
A nagy hegyeket nézem áhítattal
És gerincük élő hullámain
Rajta látom még éppen hogy kihülten
Mintázó meleg ujjaid nyomát.
A nyár felhőin rózsaszín palástban
Libegsz tova, hópelyhekben csilingelsz
És a kérődző, bús tehén kolompján.
Fűszál hegyén cseppé szürönközöl,
Fenyősudárban ég felé mutatsz,
S égből a földre sóvárogsz alá:
Susogló eső fátyolszálain.
Illatnak ülsz a gyöngyvirágkehelybe,
Meleg életnek sárga rozskalászba;
Harangvirágnak lila csókot adsz,
Kisgyermekek ajkára rózsapírt,
Kukoricának kisleány-hajat,
Költő szívébe gyerekgügyögést,
Tudósnak eszmét, aggastyánnak álmot.
Jóságod édessége csordogál
Mézben, gyantában, édesanyatejben;
Teremtésed játéka mosolyog
Önnönmagán, mikor a kisgyerek
A jó homokban házakat emel.
Pajzán mosollyal vezeted a felnőtt
Nagyemberkék szalagfutó kezét,
Alvajáró költőket, piktorok
Esetlen ecsetét és filozófok
És csepürágók kötéltáncait,
És úgy lesed, kíváncsi szeretettel:
Mire mégy velük? - mit lehetne tenni még,
Hogy még tarkább és még zengőbb legyen
A létezőség.
Nyári éjszakában,
A zengő csendben ablakom alatt
Hallom suhanni lépteid neszét.
Figyellek árva tücsökcirpelésben,
Holdat vonító nagy komondorok
Borzongásában és a méla békák
Állhatatos szerzeteskórusában.
És hallak hajmeredve messziről
Örjöngő ágyúszóban és a szárnyas
Halálszerszámok istentagadó
Zuhatarában és gyermeksikolyban,
Halálhörgésben, - káromló igék
Fagyasztják szívem: gyilkolj! és gyűlölj!
Tipord el! és: Feszítsd meg!
És meg nem érthetem, ha tudom is,
A lehetetlent: hogy ezekben is
Te mennydörögsz és magaddal beszélsz!
Mily borzalom! De minden borzalomnál
Borzalmasabb, hogy én is te vagyok.
Kinyújtom a sötétben a kezem:
S érzem, hogy kezed tapogat körül.
Lépek: de érzem, hogy mozdulsz felém.
Nézek kifelé: s néző két szememmel,
Te nézel, ó kettős világtükör,
Melyben belsővé finomul a külső,
És ami belső, külsővé nehézül.
Lélegzetem a te lélegzeted,
Agyamban villódzol, véremben áradsz,
Szívemben sírsz, dobogsz és dübörögsz,
Ha hánykolódik bennem szenvedély.
Ha mozdulok, a mindenség megindul.
Igét ha mondok, reveláció
Harsog belőle: a Törvény beszél.
Gondoljak rosszat: a Törvényt töröm,
S megroppan a Mindenség tengelye.
A Boltozat gyámköve lett a vállam,
Markomban fordul az Örök Kerék,
És sóhajomtól billeg és kihagy.
Néha meg olyan puhán és pihegve
Húzódol meg a szívem fenekén,
Mint egy butuska, éppenhogy kibújt
Fecskefiók a széthullt héj között.
Hangod nesze is olykor annyi csak, mint
Bölcsőben szundikáló csecsemő
Lehellete, mikor keresztelő után
Legelőször álmodik angyalokkal.
Ittlétedről csak annyi hoz jelentést,
Mint a virágzó szőlők illata.
Megérzik az ismerős illatot
Nyirkos pincék mélyén a vén borok,
S pókháló lepte hordaik szívében
Boldog kerengés forradalma pezsdül.
Érezlek én is: boldog ámulat
Nyilallik át pókhálós lelkemen,
És mozdulok és pezsdülök és forrok,
Általlobog a forró fiatalság:
Legelső lépés, első gügyögés,
Első imádság, első költemény,
Az első legyen visszhangzik belőlem,
Az első Nap, a világfakadás.
Hol van már tőlem szenvedés, halál!
Mit énnekem esendő birodalmak,
Elomló Alpok, futó kontinensek,
Szétporladó naprendszerek! -
Minden Te vagy és benned minden él.
A csöpp halál: a múlhatatlan élet
Szemrebbenése.
Nincsen, ami rossz. Te vagy egyedül.
Minden te vagy. És minden én vagyok:
Homlokodon az össze-vissza ránc,
Szemeid szivárványa, tenyered
Fehér lapján a kusza vonalak,
Orcádon a pír, szívedben a gondok,
És ajkadon a szűnhetetlen ének,
Mely önmagáról és önmagáért,
És önmagának, időtlen időktől
És időtlen időkig orgonálja,
Hogy Szent, szent, szent! és ámen! és Hozsánna!
Én lelkem, aki hang vagy mindenestül
És a Hangra hangoltan visszazenged
A mindenségnek minden hangjait,
Milyen bizalmas, otthonos világ
Orchesztrumából zeng elő szavad!
Amerre fordulsz, minden hangra hang,
Meghitt, meleg, testvéri hang felel,
És mindnek egy a lelke: mind Belőle
Benne és Érte és Hozzá vagyunk.
Atyámfiak, akik szerettek engem,
És akiket szeretni úgy akarlak,
Ahogyan enmagamat szeretem, -
Atyámfiak, akik gyűlöltök engem,
És akiket szeretni úgy akarlak,
Ahogyan enmagamat szeretem,
Atyámfiak a minden messzeségben,
A szomszéd házban, szomszéd tartományban,
Más világrészben, más csillagvilágban,
Ismerősök és ismeretlenek,
Régvoltak és majd egykor születendők:
Kis munkatermünk túlsó szegletéből
Ősszörnyek leste barlangok zugából
Évezredek és eőn milliárdok
Fagyán keresztül is: rám nézzetek,
És lássatok egy leheletnyi fényt,
Egy szikra-pontot, amely csakhogy éppen
Van, de reszket és forró remegése
Tifelétek, hozzátok kívánkozik.
Egy szemet, melyben tükröződni tudtok,
Egy hangot, amely alig hallhatóan
De mégis veletek és értetek
Él és remeg, zeng és imádkozik.
Testvérek vagyunk! - milyen egy sugárzó
És melegítő szó ez! Mind a földön,
Földön és égen, égen és az űrben,
Ahányan vagyunk: testvérek vagyunk.
Most értem én a meleg kis barit
(Ó, milyen rég volt!) hogy mi húzta hozzám,
Ha éhes volt, ha fázott, hogyha félt.
Azt a meleget érezte belőlem,
Amit az anyja emlős puha teste,
Becéző nyelve, bolyhos bundaselyme
Lehelt, ölelt, csorgott felé
Szopókorában.
Ó, most értem én
A bozontos, bizalmas jóbarátot,
A jóságos, a hűséges pulit!
Hogy leste, milyen állhatatosan
Akaratom! Egy fél szemvillanásra
Kelt és indult és szolgált és loholt.
Ezer lépésről megmorogta értem
Az alattomos éjjeli veszélyt.
S ha kimerülten visszakullogott
Lábam elé az értem-állt csatából,
S megsimogattam elkínzott fejét,
Úgy nézett rám, mint hogyha mondaná:
,,Köszönöm, én boldog vagyok!''
Mit látott bennem ez a lelkes állat,
És mit szeretett, hogyha nem az Istent,
Akitől küldetett, hogy legyen élő,
És legyen kutya és jó és enyém!
Köszönöm, puli testvér, hogy velem vagy!
Köszönöm, közös Atya, köszönöm,
Hogy adtál őrzőt és adtál barátot,
Okos kutyát,
Jámbor tehenet, mérföldlépő lovat, játékos cicát,
Csorgó méhecskét és harsány vadat,
Mezőmre tücsköt, ereszemre fecskét,
Pillangót a szememnek, éjszakámba
Fülemülét, harsány kakast a hajnal
Fullajtárául és mindent.
Atyám,
Hogy értem ezt a tarka, szép családot,
És hogy szeretem! Immár soha többé
Egy sem lehet számomra idegen!
Értem az undok férget is, az ocsmány
Kövér gilisztát és a láb alatt
Haladó hernyót, a dülledt szemű
Varangyot és a mérges darazsat.
Viaskodván erőmfelettiekkel:
Feladattal és bűnnel, butasággal
És ennenmagam nyomorú-felével
De sokszor voltam hozzájuk hasonló,
A férgekhez és hüllőkhöz, az Isten
Elátkozott népéhez, a vonaglók
És lappangók fertelmes fajzatához!
Köszöntelek, bizsergő hangyafaj!
Testvér vagyunk: a vágyam egy veled,
Szolgálni és sürögni a közért,
S vállalni terhet, szürke kis magamnál
Tízszer nagyobbat. Ti vagytok a jobbak,
Az igazabbak, de ikrek vagyunk!
Testvérszóval köszöntlek téged is
Nílus idomtalanja, víziló,
És titeket is, röfögő kocák,
Sár hempergői: ó a sár, a lomha
Pocsolyavíz, a lélekaltató,
Volt pillanat már, hogy szép volt nekem!
Én értelek és szánlak és szeretlek.
Madarak, ragadozók, fönnkerengők,
Mikor visztek már magatokkal egyszer? -
Fülemülék, pacsirták, cinegék,
Rigó testvérek, ó tanítsatok
A közös anyanyelvre: énekelni
Szívből-szakadtan, szívünk-szakadásig!
Oroszlánok, tigrisek, farkasok,
Ne kísértsetek: vért szagoltam én is
Veletek olykor, és a bömbölés,
A szenvedély sivár és elemésztő
Bestia-üvöltése, jaj, nagyon
Rokon nekem, irgalmazzon az Isten!
Mindnyájatokkal egy testvér vagyok,
Mint egy a szép szelíd háznéppel is,
Kiket az Isten élő kötelekkel
A föld meleg mellére kötözött:
Fák és virágok, füvek és bogáncsok!
Derekamban érzem a karcsú nyárfák
Sudár szökését, ájtatos fenyők
Imája bennem; mint a tölgyfalomb,
Sóhajtok néha; lelkem szirmain
Ibolyaillat és az széna lelke
Illan meg olykor, és az emberek
Oly óvatosan és szemérmesen
Tapogatóznak éh csáppal felém,
Mint buzgó méhek a ti kelyhetekre,
Réti virágok, kis nővéreim.
Elheverek az otthonos gyepen,
Egy hűvös kortyot feliszom magamba
Szél öcsém kiborított serlegéből,
És megbillenti békés lelkemet
A meghitt mámor. Már ott ringatózom
Hármas ütemre a fenyőfaormon,
A patakban locsogok a kövekkel,
Fogócskát játszom futri fellegekkel,
Egy libbenő levélen negyedórát
Marakodom a szellő-kutyusokkal,
Kaszapengéssel, gilicebúgással,
Omló kövekkel, pisztráng-hallgatással,
Síró gyerekkel egy kórusba ringok,
És zengek, mint a hárfa, mint az erdő,
A távol és a tenger és a mennybolt,
És mint a minden.
Mind egyek vagyunk:
A Centrumtól egyforma messze és
Egymáshoz egyformán közel. A Szem
Mindnyájunkon egyformán rajt pihen,
A Szív egyformán mindnyájunk felé
És mindnyájunkkal egyformán piheg.
Azonos-egy a titkos száz elem,
Amelyből testvér testünk összeáll.
Azonos-egy a hármas szenvedély,
Mely olajozza kerekeink szíját:
Eszünk, szeretünk, szolgálunk azonképp.
És egy a titok, a váltság, a cél:
Mint a vizéből kifogott halacska,
Tátogatunk az Anyavíz után,
Amelybe jöttünk, amelybe sovárgunk,
Bölcsen az egyik tudatlan a másik,
De mind sajogva s énekelve mind.
Elmondhatatlan sóhajtozásokkal
Fohászkodol bennünk egymagad után
Te mindnyájunkban egy és mindnyájunkban más,
Mindennél több, mégis mindennel egy,
Te, aki én vagy és mi és ti és ők,
Mindenben én és mindenben nem-én,
Mindenben mink és mindenben magad,
Akinek emberek és csillagok
És minden lelkes és lelketlen állat
Egy hangra sírja: Nyugtalan a szívünk,
Míg el nem nyugszik benned, Istenem.