Sík Sándor

(1954)

TI: (1954) [jegyzet]

A kullogó telet lesem
A Galyán és a Kékesen.
Éjszaka hó, reggelre köd:
Mindent beföd, mindent beföd.

Mégis, mégis: a fűzeken
Május illatát ízlelem.
A karcsú nyírfa oly fehér;
Mégis, mégis tavaszt ígér.

A tölgyek közt a ködlepel
Lengő palástként omlik el.
Hullasd le, május, lepledet,
Oldj fel jeget, ködöt, szívet!

A gallyakról a zörgő zúzmara
  Csepegve hull már,
De a tavasz szeszélyes sugara
  Ki tudja, merre bujkál.

Járok a ködben: a hegyről jövök,
  A völgynek tartok.
Ködök odalenn, bujdosó ködök,
  Előlem mit takartok?

Hamuszín ég és hamuszín határ:
  Nincs hova nézni.
Nem is kívánok többet látni már
  Az égből, csak egy résnyit.

Azt sem odakint, azt sem a sivár
  Köd-ült jelenben:
Időtlen ég, időtlen napsugár,
  Tavaszodjál ki bennem!

[jegyzet]

Lenn a városban valamely toronyban
Valamely óra mintha négyet bongna.
A nyirkos, hűvös éjszakai erkély
Magasságából számolod szorongva.

A hangtalan Dunában szürke vásznak:
Rongyolló ködök foszlányai áznak,
De még az éj sötét kendője ott ül
Behunyt szemén a százezernyi háznak.

Holttengerében a feketeségnek
Imitt-amott még haldokolva égnek
Az elnyűtt lámpák s titokzatos ujjak
Nyúlnak közülük a sejtelmes égnek.

Felindult szemmel találgatni kezded,
Mik lehetnek e fölfelé meresztett
Tapogatói az éji világnak:
Gyárkémények vagy templomi keresztek?

[jegyzet]

A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.

Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.

Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.

Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!

Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolyra vissza tud mosolyogni!

Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.

[jegyzet]

Csavargó szellő átszalad
A mit sem sejtő fák alatt.
    Jön és suhog
  És ríkatja a lombokat.

A lankadt elmén átszalad
Egy-egy gazdátlan gondolat.
    Már itt se volt,
  De fölveri a gondokat.

Bólonganak a levelek,
Mint ölben álmos kisgyerek.
    De fut a szél,
  S a bánat róluk lepereg.

Nem így a gond, nem így a gond:
Az elme - fázó fűzfalomb -
    Nem tudja mért,
    Nem tudja min,
  Csak elborong, csak elborong.

[jegyzet]

Mit is mondjak, mit is kérnék,
Serpenyőmbe ha mi fér még?
    Én Istenem,
  Egy keveset még elélnék.

Élnék, amint mások élnek,
Rendes népek, jámbor vének,
    Én Istenem,
  Mint a jó lelki szegények.

Csak a mái napot kérem,
Akár vízen és kenyéren,
    Én Istenem, -
  Holnap is úgy, ha megérem.

Tapsoló termekre vágyjam,
Úgy mint tegnap, - hajdanában?
    Én Istenem,
  Jobb a halk szó kis szobában.

Majd ellennék csendben immár
Fejemre nőtt fiaimnál,
    Én Istenem,
  Még ameddig hazahínál.

Egy-egy dalt ellesnék olykor
Fűtől, fától, csillagoktól,
    Én Istenem,
  Amíg egyszer el nem oltol.

Rendberaknám hét fiókom,
Versbe rívó cókom-mókom.
    Én Istenem,
  Aztán, tudod, nem szabódom.

Úgy szerettem ezt az áldott
Jóra váltott rossz világot,
    - Én Istenem,
  Úgy-e bizony megbocsátod? -

Mintha nem is futó vendég:
Mintha végképp itthon lennék.
    Én Istenem,
  Soha talán el se mennék,

Ha nem búgna éjek éjén
Valami a szívem mélyén,
    Én Istenem,
  Az a végső, az a mély-én.

Testvérszívben, testvérkézben,
Mint a fecske puha fészken,
    Én Istenem,
  Úgy éltem, úgy fütyörésztem.

Testvérkézből Isten-kézbe,
- Őszi fecskét költözésre -
    Én Istenem,
  Majd elhívsz már, az Egészbe.

Jaj, csak akkor el ne késsen
Hozzád csukló szívverésem,
    Én Istenem,
  Csak az ament el ne vétsem.

[jegyzet]

Langyos az éj:
A szemeket lefogta a mindennapi mákony,
Alszanak emberek és állatok,
A bombázók is alszanak a vérző Ázsiákon.

Most van a perc,
Amikor zúgni kezdenek a lombok,
Mikor a fák, a szelíd óriások,
A földön átveszik az őrséget, a gondot,

Gesztenyefák,
A férfiúi tölgy, a pátriárka hárs, a holdezüst olajfa
Mind egy ütemre bókol s egybeolvad
Egy ünnepélyes, orgonás morajba.

Pórusaik
Irgalmas ajka ereikbe issza
Az emberi lehellet mérgeit
S szűz oxigénül párologja vissza.

Virradatig
Hadd aludjon az élet, hadd érjenek a sorsok,
Virrasszanak a fák, nőjenek a gyümölcsök,
A bölcsők és nyoszolyák és koporsók.

Csobog a szél,
A csend hullámain az égi mély beszélget:
A csendben ülnek el a sorsok,
És az illatban múlnak el a mérgek.

Langyos az éj.
Holt fügefák ilyenkor leveleznek,
Ilyenkor a tövisek hegye tompul
És ölelésre nyúlnak a keresztek.

[jegyzet]

Ezen az őszös nyáron,
E rozzant ház előtt
Ki óvta meg ezt a három
Elárvult rózsatőt?

Meghalt a régi gazda,
És velement a park.
A zörgő szürke gazba
Az illat belehalt.

A selymes ágyasokba
Most krumpli költözött,
Mellette nyújtózkodva
Sárgulnak nagy tökök.

A bús erkély tövében
A répa rendje nő
S a múlt emlékeképpen
E három rózsatő.

Aszály ütötte őket,
Vagy tavaszéji dér?
A három rózsatőnek
Csak egy virága él.

Egy tearózsa. Kelyhe
Oly hamvas, mint a tej,
Szűz, mint a pille pelyhe
És mint a hópehely.

Ha illeti az ajkam,
Az ujjam, a szivem,
E tejmeleg mosolyban
Az ifjúság izen.

Egy más világ, - de rég volt,
Hogy elment, elfoszolt!
Mikor az anya égbolt
A föld fölé hajolt.

S a föld a jó egekbe
Még úgy lehelt imát,
Hogy némán fölpihegte
A szépség illatát.

Ó illat ifjúsága,
Érezlek újra én!
Kert egyetlen virága,
Te sírod ezt felém.

Körödben megdicsőül
A krumpli, répa, mák,
S én kezdelek előlrül,
Időtlen ifjúság.


dugo@szepi.hu