Uram, hozzád kiáltok: jöjj, siess oltalmamra,
mikor hozzád kiáltok, figyelmes légy szavamra,
Jusson elédbe imádságom édesillatú füstként,[568]
fölemelt kezem esti-áldozatként.
Állíts, Uram, őrséget szám előtt,
és ajkaimnak ajtajába őrt!
Ne engedd szívem elhajlani rosszra,
istentelen garázdálkodásokra;
Semhogy valaha is a gonoszoknak
ínyenc falatjaiból falatozzak.
Igaz ember ha ostoroz: jót művel az velem;
ha dorgál: olyan az, mint kenet a fejen,
Nem berzenkedik ellenében főm,
sőt imádkozni éltük bajukban nem szűnöm.[569]
Lezuhantak a kőszikla tövébe fejedelmeik,
akkor hallották, szavam mily szelíd.
Mint ekevas a földet szertevágja,
úgy szórattak le csontjaik az alvilág torkába.[570]
Igen, én Uram, Istenem, hozzád fordul szemem,
el ne veszítsd a lelkem, tehozzád rejtezem,
Ments meg a tőrtől, mit nekem vetettek,
és kelepcéiből a bűnösöknek.
Mind együtt őket önhálójuk fogja meg,
míg én bántatlan köztük elmegyek.
568. édesillatú füstként: mindennap égettek az oltáron égőáldozatokat (Móz. III. 2, 1, 15, sk.) és illatáldozatokat (Móz. II. 30, 34-37).
569. Úgy látszik, az értelme: a jámbor ember nem utasítja vissza az igazak korholását és fenyítését (vö. Péld. 27, 6), sőt feddéskor és fenyítéskor imádkozik.
570. Ezeknek a verseknek összefüggése és értelme, a szöveg romlása miatt, egészen homályos; nem tudjuk, milyen eseményről van itt szó. Úgy látszik, hogy a gonoszok pusztulását írja le. Vagy talán a zsoltáros arra gondol, amit Sám. I. 24, 1-16; 26, 8-20 mond el, hogy ti. Dávid Sault a kőszikla mellett (a pusztában) sértetlenül bocsátotta el szelíd szavakkal? Vannak magyarázók, akik a 6, 7. vers szavait az ellenségeknek a jövőben bekövetkező büntetésére értik. De egyik magyarázat sem teljesen kielégítő.