Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

      Dionisio Cueva, escolapio:

      Las sandalias de Calasanz

      Le regalaron un día dos sandalias,
      dos,
      grandes, holgadas,
      de buen cuero curtido
      y recia suela silenciosa.
      Las fabricó a su gusto,
      con mimo y con talento,
      un menestral romano,
      experto en el oficio
      y cantarín gozoso,
      hasta verlas cosidas,
      reciamente cosidas,
      y amoldadas.
      Luego vino el regalo.
      Él las bendijo
      antes de hacerlas suyas y meterlas en casa,
      y las bendijo otra vez, y muchas veces,
      porque eran sólidas,
      humildes y cordiales
      como los ninos pobres de su escuela.
      Fueron ya desde entonces
      companeras de viaje
      y fieles secretarias
      en diálogo y sonrisas,
      de sus muchos secretos.
      Celebraron con él Eucaristías
      y repasaron clases,
      jugaron con los ninos
      y, obedientes, subieron al calvario
      aquel viernes de fuego,
      de luto,
      de vergüenza.
      Hasta que tropezó en la piedra de la calle
      y sus dedos heridos
      sembraron de claveles
      rojos, muy rojos,
      la tierra calcinada.
      También ellas lloraron
      y mezclaron sus lágrimas amargas
      con la sangre caliente
      del dueno y del amigo.
      Pero él se fue a los cielos
      y las mansas sandalias se preguntan
      por qué nos las calzaron
      para el último viaje.
      !Juntos en los afanes de la vida,
      juntos en el abrazo más allá de la muerte!
      Pero no pudo ser,
      no fue,
      y aquí quedaron
      testigos de un amor enfebrecido,
      de una suma pobreza incomprendida,
      de rosas y azucenas
      siempre fresca.
      Aquí están todavía
      envueltas en silencio de siglo y misterio,
      y yo quiero cogerlas con mis manos,
      llenarlas de ternura y de caricias,
      subirlas a mis labios,
      besarlas largamente
      porque disteis, hermanas,
      sosiego y alegría
      a los pies de mi Padre.

      Kalazancius szandálja

      Egy nap két szandált ajándékoztak neki.
      Kettő
      nagy, bő,
      jó bőrből cserzett,
      erős, csendes talpú szandált.
      Gondosan és tehetséggel,
      az ő kedve szerint készítette neki
      egy hozzáértő római kézműves
      és jókedvű dalnok.
      Sokáig dolgozott rajta
      mire elkészült az erős szandállal.
      Így érkezett meg az ajándék.

      Ő megáldotta őket
      használatba vétel előtt és bevitte őket a házba,
      és újra megáldotta, és sokszor,
      mert erősek voltak,
      alázatosak és szeretetreméltók,
      mint iskolájának szegény gyermekei.
      Attól fogva társai voltak
      az úton,
      és hűséges tanúi
      sok titkának párbeszédeiben és mosolyaiban.

      Együtt ünnepelték vele az Oltáriszentséget
      és együtt tanultak,
      játszottak a gyerekekkel,
      és engedelmesen mentek fel a Kálváriára
      azon a szégyenletes
      fájdalmas
      tüzes pénteken.
      Mígnem egyszer megbotlott egy kőben az utcán,
      és sebesült ujjai
      piros, nagyon piros
      szegfűkkel vetették be a
      meszes talajt.
      Ők is sírtak
      és keserű könnyük
      a barát és gazda
      meleg vérével keveredett.
      De ő eltávozott az égbe,
      és a jámbor szandálok azt kérdezték,
      miért nem viselt bennünket
      az utolsó útján?
      Együtt az élet küzdelmeiben,
      együtt ölelésben a halálon túl is.
      De nem lehetett,
      és itt maradtak,
      tanújaként a forró szeretetnek,
      a meg nem értett végtelen szegénységnek
      és a friss rózsáknak, liliomoknak.

      Még itt vannak,
      századok csöndjébe és titokzatosságába burkolva,
      és én meg akarom érinteni őket a kezeimmel,
      elhalmozni gyengédséggel és simogatni,
      felemelni őket az ajkaimhoz,
      lassan megcsókolni,
      mert ti adtatok, testvéreim,
      nyugalmat és örömöt,
      Atyám lábainak.


    Forrás: En Eph. Cal. 5(1998) 255-256