Váci Mihály:

Akác

Sivár vidék hűséges fája
          A menekülő porszemek
elé veti magát, megállva
          elfolyó barázdák felett.

Körötte a silány homok
          minden egy szellő-rezdülésre
omlik, változik, - ő konok
          haragvással markol a mélybe!

Dűlők végén áll, pásztorolva
          nyugtalan halmok nyájait,
s gyökereit összekulcsolva
          a sziknek, lenn, imádkozik.

A gerléket susogva hívja
          – ne maradjon néma a táj.
Lomblelkét virágfürtbe nyitja
          hogy édesebb legyen a nyár.

De tövissel karmol a szélnek,
          Szürcsölő ég arcába vág;
Rostjai közt a görcsök érnek,
          mint golyóban a robbanás.

Árok iszapját, mocsár könnyét
          millió ajkkal ízleli,
s a sót, miben a szik-göröngy ég,
          szikkadva mézzé érleli.

Ahova hullt, azt a világot
          összemarkolja odalent,
s széthulló rögökből virágot,
          értelmet és rendet teremt.


dugo@szepi_PONT_hu