Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
    se bű,
    se báj.

A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul,
    csupán
    bután.

Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
    Enyém
    e fény!

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
    serény
    erény…

Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
    ha kell,
    ha nem?

Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
    iszony.
    Bizony.

Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se bű,
    se báj.
    Sebaj.