Szegedi Piaristák

    Reményik Sándor:

    Lefelé menet
    Máté 17.

      1.

    „Elváltozék…” Köntöse, mint a hó.
    Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
    Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
    Maradni: örök fészket rakni volna jó.
    De nem lehet. Már sáppad a csoda,
    Az út megint a völgybe lehalad.
    Jézus a völgyben is Jézus marad.
    De jaj nekünk!
    Akik a völgybe Vele lemegyünk,
    Megszabadított szemű hegy-lakók
    Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
    Elfelejtjük az elsápadt csodát.
    És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
    Az emberben, a szürke-szomorúban
    Nem látjuk többé az Isten fiát.

      2.

    Testvérem, társam, embernek fia.
    Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
    Igaz: a völgyben más az alakunk,
    Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
    Botránkozásul vagyok neked én
    És botránkozásul vagy te nekem,
    Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
    Legyen nekünk elég a kegyelem:
    Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
    Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

    Kolozsvár, 1931. február 22.