Boldog, ki az oltár mögött orvost talál, és nem bírót, hanem atyát.
Papot, aki mélyen alázatos, sosem csodálkozik, haragját soha nem zúdítja rád,
Türelmes, és a tékozló fiúnak, vegyen belőle, erszényét megnyitja mindig kegyesen,
S tudja, hogy ahol bőven terem a bűn, még bővebben árad a kegyelem.
„Erősen fogadom”… Igen, de holnap, vagy ma délután még, elkövetem ugyanazt a hibát.
Kétségkívül konok jószág az ördög, s csak én vagyok nála is ostobább.
De nem adom meg egykönnyen magam, megtanultam, hogy ne maradjak lent a földön, mint fadarab, vagy lomha kő, élettelen.
Ha minden pillanatban elbukom: hetvenhétszer is fölemelkedem!
Csak a könyvekben élnek olyan lelkek, kik egyszerre tisztává fényesülnek s csak egyszer tartanak bűnbánatot.
Ha állva nem bírok előre jutni, hát hason csúszva haladok!
S most újra itt a kegyetlen vasárnap, s milyen keserves újrarágnod ezt a vétket!
Fanyar az íze, mert hogy nem teszed, legutóbb épp erről ígérted!
Adjon ilyenkor Isten jó atyát, ne holmi ámuló s botránkozó tanárt neked.
Az a dolga, hogy bűneinket megtapintsa, s a rongyszedők apostola miért éppen tőled ijedne meg?
Itt térdelek újból előtted, lelkiatyám, tekints fiadra!
Nézd lelkemet, írók vigasztalója, szegények atyja!
Nem először jönnek eléd ezek a féligfőzött kárhozottak, ügyefogyottak, betegek.
S ez a szegény, ki, míg föloldozod, málészájúan rád mered.
Szólj, és amiket a világ nem ért meg, mondd nekem azokat a szavakat.
Jézus Krisztust hallom, ő szól szavadban és halkan tanácsokat ad.
És én hiszem; hogy egykor, veled együtt, magam is a Paradicsomba érek,
Reverendád szegélyébe fogódzva, egyszerűen, mert megígérted.