Szegedi Piaristák

    (-: Gyűrű)

    Annyiszor kézbe vettél, Istenem,
    mint ritka követ a mágusok.
    Vizsgálgattál: megtartsál vagy eldobj,
    egyedül Te… Te tudtad, mi vagyok.

    Egyedül Te… Te tudtad, Istenem,
    mit rejt a kő, a horpadás, a nyom.
    Érdemes valamit tenni velem,
    vagy porrá zúzz, és elfújd a porom.

    Engem ahányszor csak kézbe vettél,
    mindig éreztem: a Tied vagyok.
    Úgy nyomott, sebzett kezed fogása,
    azt hittem olykor: széjjel szakadok.

    Hozzám fájdalom közt közeledtél,
    a megformálás kínját adtad át,
    De a kő, por tündöklött kezedben,
    visszaverte gyötrött sugarát.

    Annyiszor kézbe vettél, Istenem,
    Már el sem hiszem, hogy messze dobsz.
    Mint ritka követ hasogatsz, formálsz,
    hogy gyűrű legyek a kisujjadon.