Szegedi Piaristák

    Túrmezei Erzsébet:

    Ámon, az ács

    Két szálfát hoztak Ámon udvarára
    és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj:
    Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára.
    Durva, nehéz… Ne faragj rajt' sokat.
    Sürgős.” És Ámon munkához fogott.
    Fejszecsapások hullottak a fára.
    Akkor hajnalodott.

    Felkelt az asszony is, a gyermek is.
    „Édesapám, milyen két furcsa fa.
    Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé,
    ne is kérdezd!”– döbben föl az apa
    Kis Salomé vidáman elszalad.
    Milyen erős a nemrég béna láb!
    De jó is volt Jézushoz vinni őt,
    követve szívük halk sugallatát.
    Csodálatos volt az a pillanat!

    Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
    Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
    Valami gyilkos, lator, lázadó
    nyomorult emberteste függ le rajt.
    Akárkié, annak nem hirdetett
    bocsánatot szelíd Názáreti,
    mint őneki.
    A kis Salomé sírva jő megint:
    „Édesapám, ne ácsold azt a fát,
    valami úgy fáj a szívem körül.”
    Ámon, az ács, verejtéket törül.

    És két pribék cipeli már tova.
    „Hová, emberek? Csak azt, hogy hova
    kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
    keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
    de soha semmit ilyen nehezen!”
    „Eh, valami hamis próféta volt.
    Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
    Nem emlékszel rá?” „Jaj! emlékezem.”

    „Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
    Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
    Ha igazán Isten fia, ne félj,
    majd leszáll róla a Názáreti.
    Őrajta lesz, nem a te válladon.”
    Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
    szünettelen: „Nem adom. Nem adom.”
    „Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
    Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
    Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
    „Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
    Énrám sújtson le ostor, kalapács!
    Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
    A gyermekemet gyógyította meg!
    Ha vért akartok, itt van az enyém!”
    „Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet.”

    Kavargó, lármás, gyülevész menet.
    Látni akarnak, egymáson taposnak.
    „Ni hogy' vérzik! Ni már megint verik!
    Odanézzetek, már megint leroskad!”
    Ki hederítne rá, hogy valaki
    ott tördeli kezét a vad menetben:
    „Nem az övé! Az enyém, az enyém!
     Nekem adjátok! Az az én keresztem!”

    Csak másnap reggel vetődik haza.
    Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
    A nagy kereszt ott állt a Golgotán
    s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,
    és faggassa a kereszt titkait,
    a nagy keresztét… hiszen az övé volt…
    ő ácsolta… Virrasztott végtelen,
    míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
    Most hazajött. Az asszony is remeg.
    Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
    Szívükbe hasít az a kacagó,
    boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
    szegény, ó mit se sejt. „Édesapám,
    álmomba' láttam ám édesapámat!
    Ékes királyi széket faragott
    két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
    Koronája volt. De egész olyan volt,
    mint mikor meggyógyította a lábom.
    Fényes angyalok álltak körülötte
    és uralkodott az egész világon.
    Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?”

    Ámon sötét szeme látóra tágul:
    „Királyi széket… faragtam neki…
    és uralkodik az egész világon?
    Királyi szék lesz véres keresztfábul…
    A te váltságod az Ő vére, Ámon.
    Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
    gyönyörű álmod volt: próféta-álom!”