Szegedi Piaristák

    Sík Sándor:

    Megyeri hitvallás

    Őrt áll a Hold a Nagykevély felett.
    Ezer sátorban nyolcezer fiú
    Munkás nap után izmos álmot alszik.
    Kismagyarország nagyot álmodik.

    A völgyben itt-ott pislogó tüzek
    Föl-fölvetik még fáradt szemüket,
    És hunyorgatnak: Mire jó?

    Állok a dombon s birkózom magammal:
    Szorongatom a „Mire jó?”-kígyó,
    Az ezeréves őskígyó nyakát.
    És a kígyó sziszeg, sziszeg:
    Mit állsz itt,
    Te nagy bolond, gyereknél gyerekebb?
    Mire jó ez a cifra katonásdi?
    Poéta-álom, gyönyörű hazugság?
    A görgeteg elébe fekszel-é?
    Őserdők lángját kézzel olthatod?
    Foltos hullába támaszthatsz-e lelket?

    Nézd, délfelé pokolveres az ég.
    Tudod, mi az? A pesti éjszaka!
    Mozik reklámja, kávéházi csillár,
    Szeméremoltó színpadok tüze,
    Vadember-tánc őrjöngő forgatagja,
    Csupasz testeknek festett fénye-szennye,
    Lihegő, lázas, cigarettafüstös,
    Villanysugaras, izzó rothadás.
    Nem látod-e, hogy tántorog belé
    A céda fénybe minden, ami ép?
    A nemzet húsa, édes veleje,
    Haza és jövő és emberiség!

    Halál, halál! – Ezek itt alszanak!
    Meddig virrasztol ifjú álmukon?
    Hisz véreik, az édes véreik
    (Tegnap még ifjú-épek, mint ma ők!)
    Ott ránganak a Sátán ütemén!
    Odakerülnek ők is! Ha ma nem
    Holnap talán, vagy esztendő-ilyenkor:
    Mind ott kering a hullatánc-füzérben,
    És onnan nevet téged és Megyert,
    S az ezer-sátor gyerek-mítoszát!
    Bolond! Bolond! Poéta! Mire jó?

    Másfelé nézel? Keletre, nyugatra?
    Alföld! Dunántúl! Alszik. Minden alszik!
    És álmaik, merész nagy álmaik
    Meddig repesnek? Egyiké: a szomszéd
    Kövér telkéig, falu végéig;
    A másiké: hogy eztán tíz garast
    Kaparhasson kilenc helyett;
    A harmadik: hogy egy collal magasabb
    Székbe ülhessen, mint a többiek.
    Álom, álom! Ki hallja itt
    A Kárpátok sikongató szelét?
    Kinek fáj itt, ami téged gyötör?
    Ki sejti itt Megyernek álmait?
    Alföld? Dunántúl? Alszik. Vagy halott?
    S az Isten föltámaszt-e oly halottat,
    Aki jól érzi a sírban magát?
    Megyer? Ezeknek? Bolond! Mire jó?

    Te még tovább tekintel? Nyugaton,
    Északon, Délen hordozod szemed?
    Az Emberiségnek ültetsz új palántát?
    Főnixet vársz, újjá-kelő világot?
    Hát nem látod az üstököst az égen,
    Száz üstököst, vérfarkas hírnököt?

    Nem érzed-e, hogy az emberiség
    Mély szívében valami meghasadt?
    Ember volt mindig ember farkasa,
    De a farkas is falkában vonít;
    Most, most a farkas farkast fojtogat,
    Testvér testvérnek marcangolja torkát,
    Jóllakott éhest, éhes jóllakottat.
    Mert ütni fáj, mindenki érzi már.
    Fáj az ütöttnek, jobban az ütőnek,
    És mégis: őrült, gazdátlan kezek
    Céltalanul az izzó levegőben
    Csak kaszabolnak, zúznak, irtanak.
    S míg meggyalázva könyvet és keresztet,
    Az őrjöngő emberkirály
    Ízekre tépi teste templomát:
    Köröskörül a vérsötét egen
    Toronyodnak vigyorgó ördögárnyak:
    Vörös rém, sárga rém, fekete rém.
    Halál, halál!
    Emberhalál és istenalkonyat!
    Kettérepedt a korhadt földgolyó!
    Azt véled-e, hogy egypár brit suhanccal,
    Egy félmaréknyi germán álmodóval,
    Egy sátoralja vállas kismagyarral
    A hulló gömböt összetarthatod?
    A szálló Lelket visszakeltheted?
    Eredj, bolondos, magad-hitető!
    Hadd rúgja szét a szürkelábú hajnal
    A tábortűz haldokló hamvait,
    Eredj aludni, mint a csillagok,
    Aludni, mint az Isten. Nincs miért?

    S állván a zászlótartó domb fején,
    Ezer sátor fehér hullámain,
    Szeges sarkam a vén homokba vágom,
    Hogy a Vezérdomb fölsajog belé,
    És ajakammal nyolcezer fiú
    Énekel égre vallomást:
    Hiszek!
    Hiszek!
    A tűzben, amely odalent parázslik,
    És holnap este újra föllobog,
    És minden este újra föllobog,
    És föllobog délen és északon,
    Egy tűz, száz tűz, ezer tűz,
    És föltüzel – piros zsoltár – az égre,
    És sápadt arcot rózsaszínre fest,
    És a szemekbe ősi lángot villant.
    A tűzoszlopban, amely gyújtatott,
    Olajmécs volt a katakomba éjén,
    És tábortűz a lappangó kurucnak.
    Hiszek a Tűzben, amely eljövendő,
    Amely a szívek katlanát feszíti,
    És el nem alszik pernye-szenny alatt.

    Hiszek a szélben, fürge cimboránkban,
    Amely a szemből álmodást söpör,
    És bacillust a rothadt utcalégből,
    Lobogót lebbent, lábat táncra szökkent,
    Nótát fakaszt és vitorlát dagaszt,
    S tábortüzeink dacos dallamát
    A Lomnic és a Hargita tövében
    Fülébe súgja testvértáborok
    Húnyó tüzét kavaró ikreinknek.

    Hiszek a földben, ifjú szép anyánkban,
    Hogy édesünk, nem morcos mostohánk,
    És ezer jóval boldog méhe áldott.
    Tudom, hogy már vajúdik és remeg:
    Már ideszült körém a semmiből
    Ezer sátort és nyolcezer fiút.
    Hiszem, hogy egyszer olyan dalra gyújt,
    Hogy meghallják a renegát kövek,
    Szétomlanak a gyilkos Bábelek,
    A hullamérges város-pörsenések
    Szűz bőre hamván fehérre simulnak,
    És mézes melle újszülött tején
    Új dallal emtet új embernemet.
    Hiszek!
    A kevesek egymásba tett kezében,
    A testvérszóban, a bajtársmarokban,
    Az érben, mely patak lesz és folyó,
    S halott tengerbe életet zuhant.
    A Szépségben, hogy szebb és édesebb
    A rútnál, és szürkét széppé tehet.
    A tiszta vízben, hogy sodorni tud,
    És ragadóbb a szennyvíz-áradásnál.
    A vízözönben, szeretetözönben,
    Jóság-galambban, Lélek-Ararátban.

    Mert hiszek az Igében,
    Mely elhangzott a teremtés felett,
    És testté lett az idők telijében.
    A Kovászban:
    Hogy emberségünk lomha derce-lisztjét
    Mégiscsak egyszer élővé keleszti.
    A Hegyi Beszéd próféta-szavát
    Falánk idők fertelmes bálna-gyomra
    Hiába nyelte el, lesz még egy harmadik nap,
    Mikor a mélyből felsüvölt a szó,
    És nem lesz, aki meg ne hallaná.
    A Mustármagban, mely kiszóratott,
    És szívében hordozza a jövőt,
    Mert újrazsendül minden ezerévben,
    És odatartja fészkes lombozatját
    Viharzilálta embermadaraknak,
    S testvérörömben elfér ágain
    Fehér madár és fekete madár
    És sárga és piros és minden.

    A Lélekben hiszek,
    Amely megzúdul ott, ahol akar.
    Hiszem, hogy zúdul, akar és teremt,
    Zúdul s teremt miáltalunk.
    A Lélekben, amely az élet,
    Amely tojáshéjat repeszt,
    Búzaszemet bukkant a hant alól,
    És sziklából Krisztust kelet.
    A Lélekben, amely bennünk dörömböl,
    És az idők méhében harsadoz,
    És énekel az ajkamon: Hiszek!
    Hiszek.

    És hogyha nem: hát akkor is!
    Ha mindhiába: akkor is!
    Ha minden álom: akkor is!
    Ha minden meghal: akkor is!
    A szép akkor is szép marad,
    A tiszta tiszta, rút a rút.
    Az Igazság igazság akkor is,
    Ha meg nem látja senki szem.
    A Szeretet mosolyog és szeret,
    És a kereszten is király.
    A tett különb a tunyaságnál,
    És hol a tépett lobogónál
    Tiszteletesebb szemfedő?

    Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,
    Annak mindegy-lom élet vagy halál:
    Az él és áll és énekel és alkot,
    Megyeren és Magyarországon,
    Hét világrészen és a másvilágon,
    Az Isten őtet úgy segélje. Amen.

    Megyeri cserkésztábor, 1926. július