Szegedi Piaristák

    Garai Gábor:

    Éhség

    Naponta egyszer álljon meg a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezünkben.
    Világ-birodalom az éhezés.
    Ez anya-föld emlőiből
        ember ma, száz közül
    hatvan, egyszer se szívja meg magát
        naponta
        jóllakottra.
    Másképp s precízen: 60 százalék
        soha még
    nem tolta el a tányért, hogy: elég!
        Nincs képzete a jóllakásról!
        (Mit palástol
    e talányos képzet-hiány, – no most
        legyetek okosok,
    szó-alkimisták, iszony-artisták,
        egzisztencialisták,
        unalom-analitikusok!)

        Szemérmes adatok
        fejezik ki világunk
        tárgyiasan, indulattalanul:
        évente mintegy 40 millió
    éhhalál; és – bár ez banális – visszahull
    közben ős-méhébe, az óceánba még
    töméntelen „túltermelt” tej, gyümölcs s egyéb,

    Továbbá:
        minden második gyerek
        e földön arra született,
    hogy tízéves koráig többnyire
    (kis pókhasát csak víz s szél tölti be)
    közönyös teremtőjének – kegyelmét
    várni ki győzné! – visszafújja lelkét.
        S beriberi, pellagra, skorbut – ó,
        durvábbak, mint a trauma, libidó,
        szép civilizált luxus-nyavalyáink –
        hordja az áldozatok garmadáit,
            a püffedt tetemeket egybe:
        hol sorvadt ínyek, elapadt tagok
        illeszkednek a dús reménytelenbe,
            mint hűlt csontok a hanthoz…

    Miközben te gondjainkról panaszkodsz,
        én meg kecses versekre révedek,
        és mihaszna vitákra futkosok,
            s nyarak,
            telek
    járnak ki-be jól temperált szobámban,
    s nyugalmamról gondoskodik az állam.
    De naponta egyszer megáll a kés
    a kenyér s a hús fölött a kezemben,
    és számban megkeseredik a nyál,
    és megszégyenít teljesült szerelmem.

    És teljes borzalmában látom őt,
    a borda-kerítést, az állatit,
        a számtalan névtelen Valakit,
        a legszörnyűbb halálba szédülőt,
            ember-fajom nagyobb felét,
        ki viseli a világ szégyenét,
            s nem érti, mért;
    ki tűrhetetlen napokat terelget,
    és kit az ínség sárkánya sanyargat,
        ki bajból bűnbe lép,
        s ha szétcsapja kezét,
        aligha tudja, hogy
        várja és élteti a holnapot:
    a bárhogy-is-lesz egyetlen kegyelmet,
    a jóllakató világforradalmat.

    1963