Szegedi Piaristák

    Muraközi Gyula:

    Az Anya

    Hullt a keresztfa könnye még, a vér,
    S már szállt az est. az álmos denevér,
    Egy csillag égett. Ijedt fény, homályos.
    Őrt állam a dombra jött a csend.
    Kopár, zord úton Jézus anyja ment,
    S követte őt a hű tanítvány, János.

    Bús gyászpalástot vett a völgy, halom,
    Siető árnyak tűntek a sötétben.
    Mária sírt, szívét a fájdalom,
    A kín rikoltó keselyűje tépte.

    „Meghalt a Fiam!” S az emlékezet
    Zord késként mélyítette a sebet.
    Holt jövőn hímzett szemfedél a múlt,
    S a csend csak egy sikongó dalt dalolt.

    „Meghalt a Fiam!” Éjre vált az este,
    S János, a szelíd, vigasztalni kezdte:

    Nem fiadnak ácsolták a keresztet:
    A Messiás Ő, az Ige, a Kezdet,
    A Bárány, kit próféták álma látott
    Forró vérében mosni a világot.
    Égő örök fény, kit az éj sirat,
    Neked már régen meghalt a Fiad!
    Régen kinőtt a názáreti házból,
    Király az, kit az ég kárpitja gyászol.
    Fény, mely fényt áraszt, vakság-verte szemből,
    Ige, mely bomló holtak felé zendül.
    Pásztor, ki nyáját őrzi élte árán,
    Út, mely eget nyit golgoták határán.
    Igazság, mely tövist hord homlokán,
    Élet, mely télen rügyet bont a fán,
    És szeretet, mely most és mindörökre
    Halkan, szelíden ráborul a Földre.

    Nos, jer hát, menjünk, töröld le a könnyed,
    Így oszlik az éj, és a gyász is könnyebb.
    Hisz tudod már, a keresztfán ki van?
    S szólt Mária csöndesen: „A Fiam!”