Szegedi Piaristák

    Görgey Gábor:

    Mózes

    A tikkadt ember-csorda elfeküdt
    a szomjhalál édes agóniája
    a legboldogabb órákban
    rózsaszín világ ringatózása
    halálos bölcső mérges anyatej
    leggyönyörűbbek az utolsó percek
    egy nép elfáradt
    nem kell szabadság sem keményöklű vezér
    csak elheveredni az örök pusztaságon
    éhség extatikus lebegése
    szomjúság földöntúli gyönyöre
    soha semmit nem kell csinálni többé.

    A víz utat tört
    acéltű-hegyével átfúrt minden földalatti réteget
    csengő hangon énekelve nyomult mindig tovább
    a sziklatömbben ciszternát talált
    megtelt színig a szikla
    és telten zengett s akár a hordó könnyezett.
    És a telhetetlen tökéletes hajcsár
    finomhallású vezérkolosszus
    meghallván a fogoly víz ultrahangját
    csákányt ragadott és belevágott a sziklafalba
    harsogva zuhogott elő a víz
    igyatok töltsétek meg magatokat.
    De senki nem akart inni már boldog révületében
    s ő felrúgdosta ütötte csépelte mind százat ezret tízezret
    és az elfáradt nép kényszerűen odatántorgott
    ittak és ittak és ittak és kijózanodtak
    a víz kimosta belőlük az édes halált
    felsorakoztak málháikkal és porontyaikkal
    szemük előtt a kíméletlen cél lebegett megint
    és boldogtalanul indultak tovább
    a tejjel-mézzel megáldott zsíros földű hazába.