Szegedi Piaristák

 

Nyári ügyeleti napok

Az ügyeleti napok a következőképpen alakulnak a nyári szünetben:

  • - 2018. augusztus 22. (szerda) 9:00-13:00

Ezeken a napokon van lehetőség ügyintézésre.

 

Osztályozó-, javítóvizsgák időpontja:

    2018. augusztus 27-én (hétfő) 9.00 órától

 

    [ 1. | 2. | 3. | 4. | 5. | 6. | 7. | 8. | 9. | 10. | 11. ]

    Kemény István:

    Élőbeszéd

    1.

    Egyedül voltam otthon, csöngettek,
    és belépett a Halál.
    Beszélgetni jött, ahogy szokta
    – jóban vagyunk, sőt, barátok.
    Szeret annyira, hogy fölényesen
    el bírjuk kerülni egymás közt
    barátságunk sötét foltját,
    az egyenlőtlen viszonyt.
    Neki erről megvan a maga
    elmélete, el is mondta egyszer.
    Nem volt könnyű beszélgetés, de aztán
    túltettük rajta magunkat.
    Így legalább nincs köztünk hazugság,
    és tudunk beszélni bármi másról.
    Most is, hogy bejött, és a lakás
    sötétebb lett, és villanyt kellett gyújtani,
    és a kávé, amivel megkínáltam,
    megint csak jéggé dermedt,
    inkább csak nevettünk,
    hogy ezt eljátsszuk minden alkalommal,
    és nálam, úgy látszik, nem fog ő már
    kávét inni sohasem.
    – Nem hoztam semmit a gyerekeknek – mondta.
    – Talán jobb is! – vágtam rá bátran.
    Nevettünk megint, és máris újra
    megvolt köztünk a régi hang.

    2.

    – Egy idős úrtól jövök – kezdte. –
    Ismerted messziről.
    Nem hangsúlyozta ki a múlt időt,
    a vérem mégis megfagyott, de hagyján,
    hogy megfagyott a vérem,
    mert egy rossz, silány kis érzés is elfogott:
    hű, megint meghalt valaki!
    – Ne mondd! – sajnálkoztam, de
    fogalmam se volt, kiről beszél, ezért,
    hogy részvétlenségemet ne vegye észre,
    gyorsan hozzátettem viccesen:
    – Na várjál, előbb tisztázzuk: én
    haltam meg, vagy ő?
    – Ő hát, te hülye! – válaszolta, –
    hogy kérdezhetsz ilyet?
    – Kicsit megnyomtad a múlt időt –
    hazudtam. – Tulajdonképpen
    lehettem volna én is, végül is.
    – Akkor bocsáss meg, félreérthetően
    fogalmaztam. Nekem kéne figyelnem,
    de folyton átlépem ezt a vacak
    kis határt, én se látok le már
    a lábamig… Szóval nyugodj meg,
    ő halt meg, sőt, a végén már
    ő hívott meg magához engem,
    mert nem bírta már a szenvedést,
    nagyon beteg volt. A neve idegen,
    és nem fog sokat mondani neked,
    az utolsó náci volt, na,
    ez a lényeg, bizony,
    így telik az idő!
    – Na erre nem számítottam! –
    válaszoltam, és ez őszinte volt.

    3.

    És azonnal gyanakodni kezdtem,
    ahogy egy ilyen kényes témánál
    óhatatlan.
    – De hogyhogy éppen hozzám
    jöttél tőle? Semmi közöm hozzá!
    Vagy mondott rólam valaki valamit?
    Vállat vont. – Gondoltam,
    érdekelni fog. – Ja, persze, hogyne! –
    nyugodtam meg kicsit. – De mondd, és
    az biztos, hogy ő volt az utolsó?
    Nem lehet, hogy még mindig él
    egy reszkető vénség valahol délen,
    egy montevideói öregek otthonában,
    százéves elmúlt, de meghalni
    egyszerűen képtelen?
      Itt el is akadtam, de ő válaszolt.
    – Nem, nem él még egy, valahol délen,
    reszkető vénség egy montevideói
    öregek otthonában, százéves
    elmúlt, de meghalni
    egyszerűen képtelen.
      És csúfolkodva tette hozzá:
    – De, mint tudjuk, mindig él még egy
    valahol délen, reszkető vénség
    egy montevideói öregek otthonában,
    százéves elmúlt, de meghalni
    egyszerűen képtelen.

    4.

    – Egy furcsa kérdést szeretnék
    feltenni neked – folytatta
    rövid csend után. – De tényleg
    nagyon furcsa lesz, lehet, hogy
    ki fogsz belőlem ábrándulni.
    (Mosolygott, mosolyogtam én is,
    pedig ki nem állom, ha így viccelődik.)
    Mi a különbség közte és
    mondjuk teközted? Tudom, hogy létezik,
    de nem tudom, mi az. Várjál,
    kérdezem egyszerűbben: mi a különbség
    gyilkos és áldozat között,
    hát nem együtt érnek valamit?
    Meg vagy lepve, mi? Azt hitted,
    ha valakinek illene tudni,
    az éppen én vagyok. Hát bizony,
    nem tudom. Erkölcsi érzékem nulla,
    anélkül dolgozom.

    5.

    – De úgy látom – folytatta rögtön –, hogy
    magyarázattal tartozom. Én már
    ott voltam a legelső halottnál. Ezt tudod.
      Bólintottam.
    – Tapasztalatlan voltam, hiszen
    emberhalottat addig
    nem látott senki, én se,
    ezért még jó sokáig
    meg voltam győződve, hogy az,
    ami Ábellel történt,
    úgy volt természetes.
    Később aztán gondolkodóba estem,
    mert ott voltam persze máig
    minden alkalommal, és bizony
    igencsak sok szelíd elalvást
    láttam később, többet talán, mint
    ahány szörnyűségeset, sőt,
    Ádám és Éva pusztulása elméletben
    előbb is volt kész, mint Ábelé,
    de mindent összevetve én azért
    mégiscsak egy gyilkosságról
    kaptam a nevem.

    6.

    – Apropó a nevem… szóljál,
    ha irtózol tőle, jó?
    (Nem a nevedtől irtózom,
    hanem tőled, gondoltam,
    de nem mondtam ki persze.
    Ilyet az ember az ellenségének
    se mond. És közben zavart,
    hogy nem jut eszembe semmi,
    pedig most le kéne kötnöm,
    szórakoztatnom kéne,
    ne menjen még tovább. Kutya
    kötelességem lenne húzni az időt.)

    7.

    – Tudod, az az érzésem néha –
    folytatta –, hogy az én munkám
    szinte fölösleges. Pedig jókedvemben
    szinte mindenhatónak
    képzelem magam. Munka közben
    régi slágereket dúdolok, sőt,
    gondolkodom a világ folyásán.
    A történelem az élet tanítómestere,
    dúdolom, a történelemé pedig az élet,
    melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás,
    és a végére vajon melyikük marad?
    És a nagy háború, ötvenmillió halott
    távolabbról nézve már csak két
    késő keresztény szekta vitája,
    később még az se lesz –
    kérdezz ma meg tíz embert: ki
    ölte meg Káint? Öt nem is hallott róla,
    két díszpinty meg rávágja: Ábel.
      Nevetett.
    – Szóval nekem jóformán semmi dolgom.
    Úgy érzem, mintha ez az egy szem
    Káin meg ez az egy birka Ábel
    tenné a dolgát vég nélkül,
    értelmetlenül. Jókedvemben
    ilyesmiken töröm a fejem. Ha lenne
    tehetségem hozzá, biztos
    megírnám ezt az egészet egyszer –
    tette hozzá félig szégyenlősen,
    félig fanyarul. – De látod,
    már megint csak rólam beszélünk.
    Te nagyon hallgatsz. Veled mi van?

    8.

    – Az a helyzet, hogy félek – folytatta
    kelletlen csend után. – Maholnap
    száz éve forgatom a fejemben
    ezeket a ti dédelgetett
    kedvenceiteket, a nácikat…
    tudom, mit akarsz mondani,
    hallgass végig légy szíves! Nem értem,
    mi ez a rajongás bennetek. Én nem
    látok bennük se jót, se rosszat,
    de ha ők a Rosszak, így, nagybetűvel,
    akkor mit szerettek ti bennük ennyire?
    – A nácikban? – kérdeztem döbbenten. – Mi?
    Bennük? Már a kérdést se értem!
    (Pedig értettem bizony.)
    – Szerintem érted – vonta meg a vállát –,
    de ha akarod, mondhatjuk
    hálának is. Mintha elintéztek volna
    valamit helytettetek. Vagy tévedek?
    – Először is: kik azok a ti? – próbáltam
    egy kis időt nyerni. – Mi, emberek?
    – Hát persze – válaszolta. – Tudtam,
    hogy tudod. Én őszintén bevallom,
    eddig alábecsültelek titeket.
    Sokáig néztem rátok úgy,
    mint egy csapat majomra,
    akik ott lökdösődnek mindig
    valami tűz körül, amit
    nem is ők gyújtottak, és úgyis
    magától alszik ki a végén.
    De ez a tűz szét lett rugdosva,
    el lett taposva, hogy
    költőien fejezzem ki magam, és
    kiderült, hogy drága az emberélet…
    Te mondd: nem estetek ti át
    a ló túloldalára?
    Véletlenségből nem az öröklét
    lett újabban a célotok?
    – Csak nem a haláltól félsz? –
    kérdeztem elhűlve, és
    elnyomtam egy vigyort.
    – Mért csodálkozol? Talán igen.

    9.

    – Hát te bolond vagy! – bátorodtam fel.
    (Jólesett, hogy szidhatom, és mégis
    szóhoz jut végre egész szolgalelkem.)
    – Te félsz a haláltól? Te?!
    Ép vagy és egészséges! Erőd teljében!
    Ennyi dolgod nem volt még soha!
    Ami meg a jövődet illeti, hát
    én nem is szívesen gondolok bele,
    hogy mi lesz itt nemsokára,
    mert úgy felejtünk, mintha
    fizetnének érte, és szép csendben
    szörnyű idők közelednek.
    Ha csak a saját memóriámra
    gondolok: hetekre, hónapokra képes
    vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen
    mi lakik bennem… Te félsz?
    Mit mondjak én? – fejeztem be
    szinte lelkesen.

    10.

    Ideges lett és dühös. Hazug
    prófétálásom felháborította.
    – Hagyjál már békén a nácikkal! –
    mordult rám. – Állandóan
    velük jössz elő! Nem róluk van szó,
    hanem rólatok! Hogy velem mi lesz,
    azzal meg ne törődj, azt majd
    megoldom én!
      Felcsattant, szinte rikácsolt.
    – De ez?! Ez állat! Állat! Ettől
    meg kell szabadulnotok! Ez állat,
    és akármit csináltok vele,
    állat volt, és állat is marad!
    Adhattok neki pénzt,
    írhattok róla regényt,
    beleszerethettek,
    belétek szerethet,
    akkor is állat, és az is marad!
    Éheztessétek, etessétek,
    vetkőztessétek, öltöztessétek,
    tagadjátok le neki, micsoda,
    csináljatok akármit vele,
    csak egy kicsit nézzetek félre,
    saját lelketekbe vagy a végtelen égre,
    az állat kibújik belőle újra:
    a keze véres, a pofája rémült,
    veszélyt szimatol az orra,
    ő maga félelemszagot áraszt –
    állat volt, és állat is marad!
    Ha valaki, akkor én ismerem,
    végigpróbáltam vele
    mindent az égvilágon,
    de csak annyit fogott fel az égvilágból,
    hogy ő halandó. És mint
    a rosszul meglőtt állat,
    úgy él azóta. Szenved.
    Szabaduljatok meg tőle, és
    szabadítsátok meg magától!
    Irtsátok ki, végezzetek vele! Ne
    hagyjátok félbe, amit elkezdtetek!
    Magatoknak tartoztok ennyivel –
    fejezte be a Halál.

    11.

    Miután elment, csak ültem
    gyávaságomban egyedül.
    Jó félóra telt el, mire
    a szekrény alól előbújt az élet
    egész kisbetűs testében remegve, és
    óvatosan visszamászott belém.
    – Hát azért mondhattál volna
    egy nemet neki – jegyezte meg
    óvatosan, de tovább nem
    feszítette a húrt – érezte, nincs
    túl sok egymás szemére
    hányni valónk. Munkához látott inkább.
    Megborzongatott, megnevettetett.
    A fejemet is megcsóválta párszor.
    Kiszellőztettetett velem.
    Hazahozta a családomat.
    Hazudtatott nekik, meséltetett
    velük nekem, szép álmokat
    kívántatott velem.
    Ébren tartott, az erkélyre állított, egy
    majdnem kitelt holdat tett elém,
    és azt nézette velem, hiába. De
    végül aztán macskát küldött
    az udvarra, és a zúzott kavics
    megbocsátón csikorgott
    a súlyos léptek alatt.

    Forrás: Élet és Irodalom - 50. évfolyam, 18. szám