Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Udud István:

    Kölcsey utolsó imája

    Mindenható, ki trónolsz fönn a mennyben,
    s a végtelen tér pályáit betöltöd,
    lakozván roppant csillagokban éppúgy,
    mint bennünk, romló földi porszemekben,
    hallgasd, hallgasd meg, esdekelve kérlek,
    hűlő ajkamnak elhaló imáját.

    Ki a Mindenség alkotója vagy
    és számon is tartója mindeneknek,
    Te jól tudod, ó Egyetlen Tudás:
    miért, mi végre lettem én e földön;
    mért kellett válnom létem hajnalán
    máiglan sajgó-égő bélyegessé;
    miért vetted el tőlem, akiket
    – vér a vérükből – annyira szerettem;
    s miért hagytál meg, gyönge gyermeket,
    még gyöngébbeknek hitvány gyámolául;
    kétségbeesve, kételkedve hányszor,
    hányszor zokogtam-kérdeztem: – miért?

    De rendeléd, hogy elcsituljanak
    a test s a lélek csahos kínjai,
    s a csüggedésnek béklyóit lerázván
    létküzdelemre vértezzem magam.
    Akartam – tudni! Szomjú lelkemet
    kábítottam holt eszmék mákonyával
    a létezőknek lényegét kutatván,
    célját keresve vizsgálatba vonni;
    fölemelni az elesetteket,
    a gőgösöket alázatra intvén
    munkálkodni együtt a köz javáért:
    erre tettem föl akkor éltemet.
    Szent neved után legszentebb nekem
    a Hon neve volt: érette akartam
    küzdeni, tenni. Nála nemesebb célt
    nem láttam, melyért élni érdemes.
    Hányszor faggattam önmagam: megérte? –
    Mert nem fogytak el számról a miértek.

    Ki szeretetre szomjaztam szünetlen,
    mért vett körül annyi gáncs, megnemértés,
    sanda gyanakvás, fröcskölő gyűlölség?
    Miért, rokonim, pályatársaim?
    Miért? Feleljetek ti is, barátaim!
    S jaj, hányszor perzseltél meg olthatatlanul
    lángoddal, kínok kínja, szerelem!
    De mint hűs leplek lázas beteget,
    úgy hűtötték le pillantásaikkal
    vágyaimat a szépek, kik felé
    sóhajaim bús madárraja szállt.
    Tudom, ne mondjátok, tudom, miért.

    Mindenható, ki trónolsz fönn a mennyben,
    hallgasd, hallgasd meg, esdekelve kérlek,
    hűlő ajkamnak elhaló imáját!
    Érzem, immár az út végére értem,
    melyet pályámul nékem kijelöltél.
    Szenvedni – hosszú; érdemet szerezni,
    hatni, alkotni, gyarapítani,
    a hon üdvéért munkálkodni – rövid volt.

    De nem panaszlok. Megnyugszom Tebenned,
    ki mindenek szülője, mozgatója
    s végső nyugpontja vagy. Hálás szavakkal
    megköszönöm, mint irgalmaddal adtál:
    életemet, mely gátjaim dacára
    haszon nélkül tán mégsem múlik el;
    a négy folyam partján a drága földet,
    mely táplált s fölnevelt, s bár mint magam,
    szegény s nyomorult vala, de nekem
    egyetlenem: HAZÁM volt!
    Köszönöm ezt az ezerszer áldott-átkozott
    nyelvet, amelynél nincsen édesebb,
    noha sorsánál nincsen mostohább,
    melyen, ha kellett, szólnom adatott.

    Mindenható, ki trónolsz fönn a mennyben,
    hallgasd, hallgasd meg, esdekelve kérlek,
    hűlő ajkamnak elhaló imáját.
    Áldd meg a gyermeket, kit úgy szerettem,
    mintha enfiam volna; ó vezesd el
    az igazaknak ösvényére, váljék
    – vágyam szerint – honunknak hű fiává!
    Engem is áldj meg, én Uram! Kímélj meg,
    megbocsátván, a gyötrelmes haláltól!
    És áldd meg, áldd meg mindenekfelett
    e népet, mely már annyit bűnhödött,
    teremtő ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!