Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Arany János:

    Honnan és hová?

       Mily rövid az élet!…
    Mint hullócsillag futása,
    Mely földünk körébe jutva,
    Lángra gyúl, és tűz-barázdát
    Írva elszalad, gyorsabban,
    Mint egyet pillantanál.
    Útja honnan jött? hová visz?…
    Míg sötét volt, s ujra az lesz,
    A világ-ür végtelenjén
    Hol bolyongott? és hová fog?…
    Ki tudná megmondani!
       Míg tündöklött, addig élt.

       S honnan jössz te, lélek…
    Mely csak e föld gőz-körében
    Vetve lángot, addig fénylel,
    Amig éppen áthaladsz;
    Bölcsőd és sirod homály.
    Akkor lobbanál-e föl csak
    Az állatban, s véle múlsz el?…
    Vagy jövél a végtelenből
    Ismeretlen, hosszu pályán,
    S visszatérsz azon megint?…
    Oh, ha nem volt, és ha nincs
    E parányi csillogáson
    Innen és túl folytatás:
       Mily rövid az élet! –

       Megfelelsz te, lélek.
    Volt idő, mikor tagadták
    A futamló csillagot:
    Semmi az, csak földi pára,
    Lobban, és fut, és el-ég.
    Most a szellemet tagadják:
    Semmi az, csupán anyag,
    Agyvelő, vér és ideg
    Összhatása, mely azonnal
    Véget ér, ha szétbomol
    Agyvelő, vér és ideg.
    Az anyag a halhatatlan:
    Fűben-fában újra éled,
    Összetársul, meg elszéled
    Mindörökké, szakadatlan;
    Hanem e feltámadást
    A szellem nem éri meg:
    Ez üres hang, nincs sehol,
    Puszta réme ferde agynak,
    Mílyet századok ránk hagynak –
       S csak zavarja a tudást.

       Oh, ti, akik jobb felemnek
    Már e földön mély sírt ástok:
    Oly bizonyos hát tudástok,
    Hogy helye sincs védelemnek?
    Nem mond ellen az a szellem;
    Mely kutat, hogy támaszt leljen
    Megtagadni önmagát?
    S nem rettegné, ha meglelte
    – Mit tudása így teremte –
    Azt az örök éjszakát?…
    Ah, jobb volna kissé várni,
    Nehogy úgy találjon járni
    Az a híres tudomány,
    Mint ama gyors fénnyel jára,
    Mit csillagnak vélt a golyhó,
    Ő azt mondá: csak gyúlt pára:
    S ím, ma áll, hogy égi bolygó –
       Mi lehet még ezután?

       Ami annyi szívbe oltva
    Élt világ kezdete olta;
    Mit remélt a hindu, párz;
    Amért lángolt annyi oltár,
    Zengett Szíonon a zsoltár:
    Hogy nem addig tart az élet
    Míg alant a testbe' jársz;
    Hanem egykor újra éled,
    S költözzék bár fűbe, fába
    Vagy keresztül állaton:
    Lesz idő, hogy visszatérhet
    Régi nemes alakjába,
    Megtisztúlva, szabadon;
    Vagy a „boldogok szigetjén”,
    Mint hivé a boldog hellén,
    Vagy az üdvezűltek helyén,
    Mint reméli keresztyény,
    Lesz dicsőbb folytatása:
    Én ezt meg nem tagadom. –

       Mit hisz a tudós? ő lássa,
    Földi pályám' ami nézi:
    Annak immár vége lesz,
    Vissza senki nem idézi; –
       S rövid foglalatja ez:

    Mély homályban, éjfél tájban,
    Kis fény is ha nagynak tetszik,
    Hogy a föld körén bolyongtam:
    Egy barázdát én is vontam.
    Az emberek ráveték
    Pillantásukat egy percig, –
    S egy tudós tán megfigyelt
    És lapjára, sok száz jelhez
    – Ahogy csillagfutást felvesz –
    Könnyed, vékony karcolással
    Rólam is tőn némi jelt,
    Mire reggel ő sem ismer;
    S összevéti annyi mással
    A jövendő nemzedék,
    Mely se kérdi tán, se tudja,
    Nem is igen lesz rá gondja:
    Hogy itt éltem, s a tömegben
       Én is lantot pengeték.

    1877 júl. 14