Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Vörösmarty Mihály:

    A szent ember

    1

    Vészek ellen
    Szirtbe öltözött
    Kis szigetben
    Tengerzaj között
    Egy virító völgykebel nyilik meg
    A tavasznak és a szerelemnek.
    De tavasznak, szerelemnek
    Nem jut ember, mert csak egy van;
    És neki már nem teremnek
    A virágok e kis honban:
    Ősz szakálla, mint a tél
    Zöld tavaszba szőve,
    Átvilágol, merre kél
    A kies mezőbe.
    Amit vár, nem földi jó;
    Lelke túl jár a világon,
    Ajkiról szent imaszó
    Száll az égbe hálaszárnyon.
    Élte hányszor volt veszélyben,
    És családa,
    És hazája!
    Védelmezte a nagy isten.
    S ő megérte, hogy körűle
    Vére ifju koszorúja
    Felzsendűle;
    S a szabaddá lett hazát
    Már nem dúlja
    Ellenség és álbarát.
    És a hála
    Értök szálla
    Évről-évre a nagy éghez
    A nagy égnek istenéhez.

         Itt az ősz, bár lelke gazdag,
    Elfelejte már beszélni:
    Ő imában tud csak élni,
    És azontúl ajka hallgat.
    És imája vad, kegyetlen;
    Gondolatban tiszta, szent bár,
    De szavakban isten ellen
    Lázadást és pártütést zár:
    Mintha benső érzemény,
    S a hazudni termett szó,
    Váltig meg nem egyezvén,
    S mindenik bízván ügyébe',
    Mint makacs két osztozó,
    Felvinnék a pert az égbe.
    S szent imája,
    Vad danája
    Hangzott messze, hangzott ígyen:
    „Légyen átkozott az isten!”

    Csengve húll az ér a tóba s lenn
    Partvirány közt függ a menny,
    Változékony lenge kép,
    Lomb közé zárt végtelenség,
    Melyben hűvös napsugár ég,
    S így is mely dicső, mi szép!
    Fenn, a lombok sudarán
    Ringadozva játszik a szél;
    Könnyű, lengeteg nyomán
    Halk, varázsos suttogás kél;
    S a madárszó esti fuvolája
    A vidéket álommal kinálja.
    Ennyi báj közt, ennyi kéjben
    Zeng a szent ember danája,
    Fáradatlan mondja szája:
    „Légyen átkozott az isten!”

         És ha vész jön,
    S a föld vérét, a nagy tengert,
    Melyen szárnya tajtékot vert,
    Az egekre feldobálja,
    S mint itélet harsonája
    Átüvölt a habmezőkön,
    S a szigethon rejtekében
    Mint farkas, mely kútba lépett,
    Zsarnok, aki már nem véthet,
    Megszorulva sír mérgében:
    A szent férfi égre néz,
    S hangosabban mint a vész,
    Mint a tengerek nyögése,
    Harsog hálakitörése;
    Zengi folyton, csüggedetlen:
    „Légyen átkozott az isten!”

    2

    Vész elől a szirtöbölbe
    Útazók jövének.
    És előttök megnyílt enyhe
    A völgy rejtekének.

    Ott az ősz szent, térden állva,
    Kis kereszte mellett,
    Súlyos átkot isten ellen
    Hőn imádva zengett.

    Bámulattal körbe fogják,
    S hallva, mely imát szól:
    Jobban mint a fergetegtől,
    Félnek az imától.

    Csak Gerő, a jámbor püspök,
    Nem csalódik benne,
    Mert nem függ a szóbeszéden
    Egyedül figyelme.

    Ő ez eltévedt szavakban
    Legbuzgóbb imát ért,
    S oktatólag közbeszólal
    Isten szent nevéért.

    És az ősz, hogy embert szemlél,
    Emberszózatot hall,
    Szemre főre nézve hallgat
    Boldog ámulattal.

    S mintha lelkét föltalálná,
    Szíve újra élne:
    A megjobbított imára
    Ébred szenvedélye.

    S amint zengi; szóról szóra
    Magasabb lesz kedve:
    „Legyen áldott a nagy isten!”
    Mondja lelkesedve.

    S száraz arcán, napvilága
    Mellett az örömnek,
    Tiszta fényes gyöngyszemekben
    Szent könyűk ömölnek.

    3

    Lassan, mint a bőszült ember
    Indulatja,
    Szűnik a vad tenger
    Magas áradatja.
    S oly sok élet s kincsszerek
    Temetői;
    Nyájasodni kezdenek
    Arca mély redői.
    S a hajós nép
    Vígan fellép
    Lenge hajlakára;
    Eljutandók nemsokára,
    Ahol a hon
    Vár fiára,
    S túl a csalfa tengeráron
    Leng elébe
    Szép határa
    Tünde képe.
    Mégis a szigettanyára
    Vissza-visszanéznek.
    S míg regélnek
    Egyre másra,
    Bámulattal a szent férfit,
    Kit, mint vélték, őriz a hit,
    Épen a hajóval szemben,
    Futva látják s rémületben.
    Ahol a part víz felé lejt,
    S a tengerbe
    Hosszu keskeny nyelvet ölt be,
    Mintha versenyt futna széllel, habbal:
    Ott szalad nagy sebbel-lobbal.

    Most iszonnyal felsikolt a nép:
    A remete a tengerre lép.
    Őrültnek látszik vak merénye,
    S hogy halált kér oly szilárd erénye.
    S ím csodák csodája!
    Elsimúl a hab dagálya;
    S mint egy óriási szem
    Bámulattól megmeredve,
    Mintha jéggé fagyna nedve,
    Áll a roppant vízelem.
    S már a sík mélynek felette
    Jár a puszta honnak szente,
    S egy rövidke pillanatban
    A födélen, a hajón van.
    Ott rebegve
    Hőn esengve
    Mit kereshet, mit akarhat?
    Mért tevé e vészes útat?
    Visszakéri szívnyugalmát:
    Elfelejté jobb imáját.
    Bölcs Gerő e nagy csodára
    Így szól a nép hallatára:
    Embereknek hangzik a szó,
    Isten szív után itél:
    Aki hisz, szeret, remél,
    Az jobbjához feljutandó.
    Csalfa szívre, cifra szóra,
    A szerencsés hazudóra
    A világ hallgat bolondúl:
    A magas menny meg nem indúl.
    Téged isten
    Jól megértett,
    Életedben
    Angyallá tett:
    Mondd tovább is bátran szent imádat,
    És ne rettegj semmi földi vádat.

    1845 eleje (?)