Szegedi Piaristák

    Baráth Gyula:

    Bohóc

    Gyermekkoromban mindig
    bohóc szerettem volna lenni
    az embereket
    harsányan nevettetni,
    kemény kalpagot
    fejembe tenni,
    s nagy krumpli-orrt
    orromra helyezni.
    Tetszett esetlen mozgásuk
    abban a nagy,
    csámpás cipőben,
    s ha megláttam őket
    harsány kacajba törtem;
    Bohóc! – azt mondtam,
    az leszek, ha felnövök!
    A legnagyobb bohóc,
    kit majd tapsvihar köszönt,
    s ki szomorú, azt megnevettetem,
    úgy, hogy szemeiben
    könnycseppek lesznek.
    Lassan az életnek
    viharában felnőttem,
    s a Bohócokat,
    a nevettetőket elfeledtem.
    Mégis, gyermekkori álmom
    teljesült:
    Bohóc lettem.
    Nem az a bohóc, ki
    ki van kenve.
    Nincs rajtam nagy,
    csámpás cipőmozgásom
    mégis csetledező.
    Ezért a mókáért
    nem kapok tapsvihart,
    s nem dobálnak
    körbe virágokkal.
    Néha kicsúfolnak
    a hátam megett,
    vagy mondják:
    Nézd a szerencsétlent!
    Bohóc! - az lettem.
    Az életnek Bohóca.
    A legnagyobb Bohóca,
    bohócnál
    bohócabb.