Szegedi Piaristák

logo

 

EFOP-1.3.7-17-2017-00122

 

Határtalanul

 

Diákutazási program

    Ratkó József:

    Halott halottaim

    ki hiányzik közülünk ki hiányzik
    ki hiányzik közülünk ki hiányzik
    ki hiányzik a jövő fehér falai közül
    ki hiányzik a favágók a mesteremberek közül
    a költők közül a parasztok közül
    a szülők közül ki hiányzik
    ki hiányzik közülünk ki hiányzik
    Budai Nagy Antal mellől ki hiányzik
    ki hiányzik Dózsa György seregéből
    Bethlen úr mellől ki hiányzik
    ki hiányzik Rákóczi talpasai közül
    ki hiányzik közülünk ki hiányzik
    ki hiányzik a felnégyeltek közül
    a karóba húzottak közül
    a kerékbe töröttek közül ki hiányzik
    ki hiányzik a jövő fehér falai közül
    az akasztottak közül ki hiányzik
    a regimentből ki hiányzik
    ki hiányzik az őszirózsás
    koszos cselédek közül
    ki hiányzik a jövő fehér falai közül
    ki hiányzik közülünk ki hiányzik
    ki hiányzik közülünk ki hiányzik?

    Halottaim, halott halottaim.

    Nem szül nekem a fa fiút,
    csak madarat, csak madarat.
    Kikapart méhek az odúk,
    lakatlan kismama-hasak.
    Rám ki hasonlít, ki hasonlít,
    ki őriz az időben engem?
    Elevenszülő szerelem,
    segíts, segíts meg engem!

    Tündöklik ez a tél, szívemet megérinti,
    hóhártyás talppal megtapossa,
    pompázik, kényeskedve sétál.
    Páváskodó, halálos évszak,
    bögyében a holtak kihűlnek.
    Az ég derengő inkubátor,
    feltöltve füsttel, stronciummal.
    Hol vagytok, édeseim, népem,
    korahalottaim, zabi-halottaim,
    holtak között lelencek, anyátlanok,
    kitagadottak az időből,
    hol vagytok, édeseim?

    Miasszonyunk, miasszonyunk
    fekszik a műtőasztalon,
    most hoz halálra titeket,
    nem kínlódik, öle alatt vödör;
    és ott, a még anyaölmeleg
    vérkocsonyában, a kocsonyás
    vérmocsárban, süppedő
    vérlápban, véringoványban
    kicsi virág, kicsi virág,
    úsztatja két pici karját,
    állát föl, föl, föltartja,
    fuldoklik, kiáltozik:
            anyám, édesanyám
            fogadj vissza engem
            hatalmas öledbe
            nem csináltam semmit
            nem csináltam semmit
            első fürdővizem
            a te véred vala
            az lett utolsó is
            az lett utolsó is
    s elhallgat. Meghalt? Meg sem született.
    S nem halhat meg, aki nem élt még,
    s nem élhet, aki meg sem született.
    Mert a halál a születőké;
    mert az élet a születőké.

    Tömegsír ez a vödör? ez a szerelem-illatú
    és fém-illatú és vérrel illatozó?
    Nemzet-sír? Vörösmarty látomása?

    Kerülnek innen tűzre, szemétre,
    fejükön vérből korona,
    égnek a kicsi-Dózsák
    sercegve-sisteregve.
    Ki esz föl titeket,
    hitetek kibe épül,
    húsotok kit nevel
    szerelemre, forradalomra?
    Mi készül itt, milyen irtóztató
    rend, hogy ennyi az áldozat?
    Milyen forradalom veretett itt le?
    Mennyi Werbőczi s Zápolya
    kell ennyi halálhoz?

    Köttetett béke a halállal,
    nagy-szégyenű, iszonyú.
    S amit nem végzett el a fegyver,
    deres, hüvelykszorító, kaszatömlöc,
    karó, tüzes trón, akasztófa, kerék,
    elvégzik most a szikék,
    nikkelkanalak, csipeszek,
    elvérzik ez a nép.

    Kerülnek innen tűzre, szemétre,
    egymillió, kétmillió,
    kezükön vérből kesztyű,
    mellükön vérből vért,
    fejükön vérből korona.
    Griffen, szarvasbogáron
    indulnának haza.

    Az ég derengő inkubátor,
    feltöltve füsttel, stronciummal.
    Műszerfény: meteor villan.
    Félnek az én édeseim ezen a dombon.
    Nem jár itt farkas, hogy örökbe
    fogadná párosával őket.
    Tántorgó tenyerű öregek
    szedegélnek nagymama-arccal.
    Melyiket a millió közül?

    Itt vagytok-e mind, a jövőből
    örökre hiányzók, halott halottaim,
    akiknek nem jut élet,
    akiknek nem jut halál?
    Itt vagy-e kicsi énekesem, drágám?
    mintha én ettelek volna meg,
    torkomból fölénekelsz:
            hóhér-anyácskám, gyönyörűm,
            gyönyörtől zengő hegedűm,
            játsszunk: ki szeret engem?
    s énekel az a másik is, szépet lát, hómosta
    födetlen leánytestet, száját fölszakítja az ének:

            akarsz-e szeretni velem?

            Bemutatlak a holtaknak;
            apám-anyám mit szól hozzád,
            mit mondanak a csípődre,
            derekadra – jó-e szülni? –

            Jaj, édeském, jaj, vérecském,
            csípőm ki se kerekedett,
            fülem ki se türemkedett,
            szülőrésem meg se nyílt még,
            ujjaimat hártya fogja –
            hogy tudnálak én szeretni?

    Azt mondja erre a fiú, kiénekelve a rothadó, meleg
    rongyok, cserepek, trachomás üvegdarabok, szalmaszálak,
    málló félcipők, csontok, kenyérhajak közül, fölénekelve a
    romlás púpjából, ahova lökték:

            jaj, édeském, jaj, vérecském,
            ujjaidat fölnevelem,
            csípődet kigömbölyítem,
            gyöngyvé rakom fogaidat,
            szülőrésed meghasítom,
            kerülhetsz a hátam mögé,
            szeress engem!

    S így alapíttatik horda, nagycsalád, nemzetség, törzs, új nép,
    ebből a szerelemből, s vándorol jövőt foglalni,
    hazát foglalni, élők és halottak közül örökre kitaszítva.
    Tőlük izeg, vonaglik, lökdösődik, kúszik odább ez a domb.
    Mert nem ketten vannak és nem százan vannak. Kétmillió szerelem,
    kétmillió korahalottam, fele a földé és fele a tűzé,
    nézd, hogy igyekszik odakötődni fához, kimetszett
    köldök-gyökerével a földhöz, beletapadni kidobott bögre ölébe!
    S megépül halott-Magyarország, ők nemzenek új kicsiket, és
    lesz vala közülük költő, akinek szájából kivirágzik végre
    a szegénységünket, lóvátett reményeinket visszavarázsló
    hatalmas ének!

    Forrás: Szép Versek 1972, 239-243.