Szegedi Piaristák

    Kosztolányi Dezső:

    Anyák

    Már a szemük oly szörnyű nagy,
    hogy megijed, ki belenéz,
    s a szemük alatt sovány gödör,
    amelybe rémek alszanak.
    Oly vékonyak, akár a rongy,
    tejadó mellük elapadt,
    könnyes szemük kiszáradott,
    kezük, mint a kardpenge oly
    éles, határozott, kemény,
    s uruk sóhajtva néz reá,
    a kézre, amely puha volt,
    az álmok lágy párnája volt,
    s nem ismeri fel a kezet.

    Nem is nők többé, férfiak,
    álmos, sebesült katonák,
    fejükön fekete sisak,
    a szenvedés, a vassisak.
    Mind egyformák ők: az anyák.
    S ha lenne egy találkozás,
    leülnének a földre ők,
    a föld anyái szelíden.
    S azt mondanák: igen, igen.
    Bólongnának: igen, igen,
    vádolnának: igen, igen.

    Így csak járkálnak szótlanul,
    s nem tudják merre, mért, hová,
    nem tudják soha, mi a hír,
    nem tudják, éj van-e, nap-e.
    Csak néha emelik kezük,
    hogy megállítsák, ami megy
    a szörnyűséges valamit,
    miről remegve hallanak,
    ha újságot olvas uruk.
    Csak néha kelnek fel búsan,
    ebédidőn, s berontanak
    oda, hol a fiuk lakott,
    s az üres ágyba keresik
    eltávozott kisfiukat,
    s az üres égbe keresik
    az istent, aki nincs sehol.