Szegedi Piaristák

    Áprily Lajos:

    A csavargó a halálra gondol

    Uram, a tél bevert a templomodba.
    Álltam vaspántos portádon belül
    s ámulva néztem botra-font kezemre
    sugárban omló fényességedet.
    Térdelt a nép, én álltam egyedül,
    úgy hallgattam, amit beszélt papod:
    „Ez világot szívedben megutáljad
    és úgy menj ki belőle meztelen –”

    Uram, te ezt így nem akarhatod.

    Tudom, hogy földed nagy területéből
    egyetlen barlangod jutott nekem,
    s megreng az is, ha viharod zenéje
    végigrobajlik fenn a tölgyeken.
    De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
    és jó hozzám az erdő: ennem ad,
    rigószavaddal kelt a kora-reggel
    s odvamba surran este sűnfiad.
    Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
    új őszig minden gondot eltemet:
    mezítláb járom harmatos meződet
    s verőfényed füröszti mellemet.
    S ha kóborolni küld a nyugtalanság
    s nótázva fut mellettem patakod,
    kurjantással köszöntöm kék lakásod,
    s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
    Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
    otthon-kínáló tűz nem int felém,
    de mondd, volt-e valaha szép világod
    valakié úgy, ahogy az enyém?

    Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
    egy rándítással elhullathatom,
    saruim szíja sem marad velem.
    Uram, utálni nem tudom világod,
    de indulhatok, amikor kivánod,
    igéd szerint: egészen meztelen.