A piaristák szegedi megtelepedése több szempontból is sajátosan egyéninek nevezhető korában. A szatmári békét követő évtizedben a német provincia alá tartozó magyar viceprovinciában összesen nyolc alapítás történt (Veszprém, Vác, Kecskemét, Beszterce, Pest, Debrecen, Korpona , Szeged). Ez mindenképpen jelentős lépés volt a rend honi megtelepedésében, hiszen a megelőző hetven évben mindössze négy iskolát indítottak útjára ezen a területen. Mindegyik városban maguk a település vezetői kezdeményezték a letelepítést. Emellett mindig akadt egy-egy nemes vagy főpap (pl.: Kecskeméten Koháry István országbíró, Veszprémben Volkra Ottó János püspök stb.), aki anyagilag is támogatta az indulást, általában az épületekhez szükséges pénzt biztosítva.
A piaristák szegedi története azonban nem a szokványos módon indul. Az 1718. júliusában megkötött pozsareváci békeszerződés végleg elűzi a török fenyegetés veszélyét a Délvidékről, így, az eddig a védekezésre fordított figyelem mostmár a fosztogatásoktól kimerült város életének újraindítására fordítható. A meglévő anyagi és szellemi javak valóban szűkösek: sem plébániát (az alsóvárosi ferencesek természetesen kolostorként működtek), sem iskolát, sem városi tanácsházát nem találunk. Az elöljáróságnak elsősorban ezek megteremtésére van tehát gondjuk. A hercegprímás ajánlására a plébánia és az iskola hiányát együtt igyekeznek megoldani: piaristákat hívnak a városba. A tanács azzal indokolja döntését Nádasdy László csanádi püpök felé, hogy "az említett dicséretes, hasznos szerzet az ifjúságot (a mely ekkoráig vadul és parasztul nevelkedett fel mind városunkban, mind körülfekvő tartományokban), tudományokban felnevelhesse, ..., a mellett lelki dolgokban is nyugodalmat szerezhessen". A tárgyalások mindkét szerződő fél akarata ellenére egy évig húzódnak, mert az egyházi szentesítés késik: Nádasdy püspök csak hosszas rábeszélés után engedi át a plébániát a kegyes atyáknak. Ennek megfelelően további külső, azonnali, pénzügyi támogatásra nem lehet számítani, eltérően a többi alapítástól. Ennek tudatában lesz "sajáterős megoldás" a megegyezés, amely szerint a rend kötelezi magát, hogy állandóan hat rendtagot tart Szegeden, akik az istentisztelet végzésén felül kötelesek lesznek ünnepeken magyar dalmát és német nyelven prédikálni valamint retorikai iskolát (6 évfolyamos; 9-15 éves fiúk számára) fenntartani. A város pedig kötelezettséget vállal, hogy a hat rendtag eltartására évenkint négy részletben 800 rajnai forintot fizet, átengedi a stólajövedelmet és, ami tárgyalásunk szempontjából legfontosabb, gondoskodik megfelelő rendház és iskola építéséről valamint felüdülésre szolgáló kertet bocsát az atyák rendelkezésére.
Nézzük meg miféle épületek jutottak 1720-ban az ideérkező három piarista kezelésébe! Pap János így ír erről, a szegedi piaristák történetéről szóló könyvében: "A város magyaros vendégszeretettel fogadta őket, s ideiglenes lakásul a Szent-Dömötör templom délkeleti oldalán jelölt ki számukra egy rozoga házikót, iskolahelyiségül pedig egy mindössze két kis szobából álló barakkot ajánlott fel, melyet eredetileg az 1709/10-es pestisjárvány betegeinek állítottak kórháznak." Egyelőre tehát a lelkészkedő és tanítói munka is ideiglenes helyen indult meg és a város nehéz anyagi helyzete miatt nem is lehetett remélni gyors, végleges megoldást. A következő évben az elmúlt harcok miatt feleslegessé vált katonai kórház lett ugyan iskolává, amelyben már kb. 150 diáknak jutott hely ideiglenesen a három tágas teremben. Iskolaépület azonban csak tíz évvel később, 1732-ben épült a mai Oskola utcai fronton, a Szent-Dömötör templomtól északnyugati irányban (1. ábra). A rendház sorsa valamivel előbb, 1726-ban rendeződött, amikor a rend és az esztergomi érsek (akinek ajánlatára idejöttek a piaristák) jóvoltából egy 12 rendtárs befogadására alkalmas épület készült (a későbbi "hatrongyos") a templom oldalán.
Az elkészült építmények hosszú évtizedekig látták el feladatukat. A társházban élő piaristák hatása egyre döntőbbé vált Szeged szellemi életében. Ők rendezték a város első színi előadását, tudományos magyarázatokat tartottak, technikai újításokat készítettek (pl.: Szablics István léggömbje). Így a szerzetesek és a város vezetősége között példásan jó kapcsolat alakult ki. Mindez oda vezetett, hogy a polgárok a század utolsó évtizedére főiskola vagyis líceum felállítását is szükségesnek és alkalmasnak látták. Csakhogy II. József dissolutios rendeleteinek hatása a piarista rend szegedi bázisát sem hagyta érintetlenül. 1788-ban elvették a plébániát az atyáktól és csak a gimnáziumi működést engedélyezték. Ez természetesen a stólapénztől való elesést is jelentette egyben. Az iskola és a társház romos állapotban volt, a közösség pedig teljesen eladósodott. Ekkor helyezték Szegedre az új házfőnököt, Dományi Márkot, aki az adósságok törlesztését tekinette legelső feladatának. Részben a rendtagok "saját" vagyonából, részben pedig a fent említett kertnek a város tulajdonába adása révén rendezte a tartozásokat. A következő lépés a "Hatrongyos" társház renoválása volt. Két részletben 600 frt-ot kért és kapott a kincstártól e célra a házfőnök, kárpótlásul az iskola folyosójának katonai használatáért (élelmiszer-raktárként szolgáltak középületek a császár délvidéki hadjárataihoz). Ebből az összegből sikerült rendbehozni a szerzetesek lakásának kisebb hibáit, valamint létrehozni a kirendelt új plébános lakóhelyét. Miután a ház anyagi gondjai rendeződtek, 1792. őszén a város beadványban fordult I. Ferenc császárhoz a liceum meginditása miatt. Az engedély még november elején megérkezett, így már csak a feltételek hiányoztak a tanítás megindításához. A szegedi ház még 4 piaristát kért a tartományi központtól a liceum tanári karához. Ezt a kérést a tartományi vezetés az iskolaidőre hivatkozva először el akarta odázni a következő tanévre, de a város olyan kitartóan kérte a tartományfőnököt, hogy végül két, eleve szegedi és egy iderendelt tanárral decemberben megkezdődhetett a liceumi oktatás is. Az első osztályba járó 19 diák egyelőre a rendház ebédlőjében nyert otthonra, ami jól mutatja a korabeli teremhiányt.
Az új helyzet új megállapodást is kívánt, amely még ugyenebben az évben létre is jött a város és a rend között. Ebben a szegedi ház vállalta a hat gimnáziumi osztály mellett a liceum két osztálya számára is tanárok biztosítását, a város pedig ennek fejében megemelte a tanároknak nyújtott juttatást, valamint új iskola, rendház és plébániaépület állítására is kötelezte magát. 1793. tavaszán kezdődött az építkezés a rend által felajánlott területen, ami miatt kárpótlásul visszakapták a néhány éve az adósságrendezés miatt odaadott kertet. A plébános már augusztusban beköltözhetett a Dömötör-templom keleti oldalán lévő plébániára, ahol egy új sekrestye is épült (ez azt jelenti, hogy a szegedi piaristák története 1793-tól független mindenféle plébániai működéstől). Őszre elkészült a közös épület a rendház és az iskolák számára. Ez utóbbiban természetesen helye lett a liceumi osztályoknak is, így az idejáró diákok 9-17 éves korukig tanulhattak itt. A kétszintes épület klasszicista stílusban készült, egyszerűséget mutatott. Utcai frontja illeszkedett a korabeli városképbe. Két bejárata volt, egy a rendházi résznek, egy pedig az iskolának. Az utcai fronttal átellenes oldala illeszkedett a templomhoz, így közvetlen összeköttes létesült a rendház és templom között, ami azt jelzi, hogy a templom kolostori, valamint istentiszteleti helyként szolgált továbbra is.
Az épületben összesen több, mint 4.000 diák tanult a XIX. században. Ennyi gyermek természetes rongálódást eredményez. Nem beszélve a kilenc évtizedről, amelynek során járványkórházként, katonakórházként, menekültek lakásaként is működött. A piaristák ugyanis részeseivé lettek a város életének ebben a században is. Ez persze fordítva is igaz: ami a városban történt ahhoz mindig közük lett a kegyes atyáknak is. Legyan árvíz, vagy kolerajárvány, háború vagy szabadságharc, a tanár urak lakásának és intézményének ajtaja mindig nyitva állt a megesett emberek előtt. Ennyi használat során természetes, hogy lepusztulttá lett az épület. Szigetelési eljárások híján sokszor át is nedvesedett. Az 1870-es évek elejére olyannyira tarthatatlanná vált az állapot, hogy a tanárok közül sokan az intézmény népszerűségének csökkenésétől tartottak (ezidőtájt az ország egyik legnagyobb oktatási intézménye volt a szegedi, majdnem 800 diákkal). Az 1879-es árvíz azután mindent eldöntött. Szó szerint. Az épület helyreállítására 6 ezer forintot költött a város, de a felújítás ellenére is világos volt, hogy új épületre van szükség.
1883. januárjában Reizner János, a Somogyi könyvtár igazgatója, egykori piarista diák indítványozta a a városvezetésnél új iskola építését. A javaslatot elfogadták, de a városnak csak 150 ezer forint állott e célra rendelkezésére, ezért segítségért folyamodtak különböző intézményekhez. A meglévő összeget a Vallás- és Közoktatási Minisztérium valamint a rendtartomány egészítette ki segély illetve kamatmentes kölcsön formájában. A hely kijelölését követően Bachó Viktor építészt bízták meg a tervek elkészítésével. A mérnök által javasolt első változat meglehetősen drágának és túl impozánsak bizonyult, így második tervet is készített, amelynek kivitelezésére már mód nyílott. Az építkezés 1885 júniusában indult meg, az átadásra az épület méreteinek ellenére sem kellett sokat várni. 1886. október 7-én, ünnepélyes keretek között áldották meg és vették használatba az új épületet a piaristák (3. ábra). Az épület végül kb. 270 ezer forintba került.
Az új iskola és rendház közös komplexuma L-alakú lett. A Gizella tér (ma Aradi vértanúk tere) felől 49 méter hosszú, a körút felől 151 m hosszú. A tér felől esik az iskolai bejárat, a hosszabbik fronton pedig a rendház bejárata. Az épület praktikusan, az iskola céljának megfelelően van belülről tervezve. Az alagsorban raktárakat és közüzemi berendezéseket találunk (víz, csatornarendszer). A földszinten az iskolaszolgák lakásai vannak, a jobboldali hosszú folyosóról pedig tantermek nyílnak. A folyosó végén találjuk az átjárót a tornateremhez, ami párhuzamosan áll a Gizella téri fronttal. Az első emeleten vannak a további osztálytermek, az irodák, valamint az igazgató lakása. Ez utóbbira mindenképpen érdemes felfigyelnünk, mert azt jelzi, hogy az igazgató (aki természetesen mindig piarista volt) együtt élt intézményével, mindig megtalálható volt és önmaga is hamar ott lehetett az iskolában történő eseményeken. A második emelet a szaktantermeké és a szertáraké. Külön szertára volt a történelemnek, földrajznak, a természetrajznak (biológia), a természettannak (fizika), a vegytannak (kémia), de találunk irodalmi dolgozószobát, valamint diák- és tanári könyvtárat is az épületben. Fontos észrevennünk a rajzterem, valamint a természettani előadóterem berendezését is. Ezekről alább még szót ejtünk.
Érdemes még néhány szót szólnunk arról a pedagógiai érzékről, amellyel ezt a nagyszerű épületet tervezték. Hogy milyen komolyan vették ebben a korban ezt a szempontot, arra legyen elég csak annyit felidézni, hogy Trefort Ágoston miniszterként a terveket átnézve, önmaga javasolta, hogy a fizika előadóterem a napfényes, körúti oldalra kerüljön át, hogy ott a fénytani kísérletek délelőtt legyenek elvégezhetők.
A következőkben Magyar Gábor igazgatónak, az épület építtetőjének, leírása alapján tekintjük végig az iskola berendezését. A tantermekről így ír: "Jelszavunk világos, tiszta levegőjű tanterem, és célszerű bútorzat, mert ha e kellékek megvannak, akkor az iskolának tulajdoníttatni szokott betegségek mind ritkábban lépnek fel. E kellékek fontosságáról mindenkit meggyőzhet már az a tény is, hogy napjainkban az ifjak 5-6 órát ülnek naponkint az iskolában, midőn testi fejlődésük teljes folyamatban van." Emiatt legfontosabbnak az iskolapadok látszanak. Magyar Gábor ilyen irányú figyelmét jól jelzi, hogy az 1878-as párizsi világkiállításról hazatérve leírja, hogy az iskolapadoknak 71 fajtáját látta kiállítva. Az új iskola berendezésekor több, mint százféle iskolapad közül választja ki a megfelelőt. Szempontjai következők: elegendő hely és megfelelő méret, kényelmes háttámla megfelelő szögben, derékszögű lábtartásnál éppen a földig érjen a láb, ne kelljen nagyon előre hajolni íráskor, könnyen lehessen felállni és engedje a szabad mozgást. Végül 6 féle méretben készíttet padokat, hogy a különböző életkorú és magasságú diákoknak megfelelő juthasson (5. ábra). A ruhatartó fogast a tanterem két oldalán a diákok karmagasságában helyezték el. Minden diáknak önálló akasztója volt, amire kabátját és sapkáját is feltehette. A könyebb tisztíthatóság érdekében a fogak leszedhetőek voltak. A tanári asztalról azt írja, hogy "a tanterem csínját s egyszersmind méltóságát is emeli a tanári asztal, miért is ezt egy iskolában sem szabad figyelmen kívül hagyni." Az asztal egy 30 cm magasságú katedrán állt, borítása keményfa illetve a tetején prém. Minden tanteremben két táblát helyeztek el. Egyikre a tanár írt, így ezt az asztal mögött helyezték el. A másik tábla a katedrától jobbra helyezkedett el, és a diákok írtak rá. Külön akasztója volt a térképeknek és fali tábláknak, így azok könnyen le- illetve feltehetők voltak.
A többi, tantermi berendezés: "még két szék, egy kis asztalka kréta és szivacs tartására, továbbá egy köpőláda, és egy hévmérő". Minden tanterem egyforma volt. A három- ill. négyszemélyes padok két sorban helyezkedtek el. Az így keletkezett három út kb. 80 cm széles volt. A tantermeket csak a padok mérete és fogasok magassága különítette el egymástól. A szaktantermek bútorzata ettől eltérő célszerű, praktikus. A rajzterem padjaiból előhúzható egy "ráma", ami megfelelő szögben megállítható. A székek támlátlanok. A termet műalkotások reprodukciói díszítették. A természet- és vegytani előadóterem jellegzetessége a lépcsősen elhelyezett padsor- rendszer és a hatalmas tanári asztal. Ilyen berendezéssel a kísérletek mindenki számára jól láthatóak voltak. A terem tájolásánál figyelembe vett szempontokat már említettük. A tornateremben mászóköteleket, mászórudakat, nyújtót korlátot, gyűrűt, ugrózsámolyt, ugródeszkát, súlyzókat, ugró- és gerelyrudakat, tornalovat, használhattak a diákok. Az udvaron további tornaszerek voltak, így egyszerre két osztály is tudott tornázni.
Hosszan lehetne még sorolni, és meglepődni az apró figyelmességeken, amivel a korabeli tanárok segítették diákjaik munkáját. Talán ennyiből is nyilvánvaló azonban, hogy nem csupán túl akartak lenni egy építkezésen s az épület berendezésével járó fáradalmakon, hanem komoly pedagógiai feladatot jelentett ez számukra.
Összefoglalásul megállapítható, hogy a szegedi piaristák története elválaszthatatlan épületeik történetétől. Sajátos módon ebben a városban mindig "csak" használatra kapták ezeket a házakat. A város és a rend közötti jó viszony ennek ellenére mindig lehetővé tette, hogy az atyák pedagógiai igényei teljesülhessenek előbb-utóbb. Ha kellett a rendtagok türelmesen viselték a nyomorúságos körülményeket mind lakásukban, mind iskolájukban. Ha pedig mód nyílt rá, a város mindig nagylelkűen támogatta a piarista iskola és rendház ügyét.
Negyven év után, 1989-ben a város és a rend kapcsolata új erőre kapott. Az iskola most is szegényes körülmények között folytatta működését, hiszen a régi épületet államosították. Ám a város ezúttal is telket biztosított a piaristák számára. A kártalanítás révén az állam juttatásával pedig lassan elkezdődhet az új épület kivitelezése, ami remélhetően, és a hagyományoknak megfelelően sok évtizeden keresztül szolgálja majd Szeged iskolaügyét a piaristák segítségével.