A leghíresebb szegedi piarista

Dugonics András, kegyes oskola-beli szerzetes

1740. október18-án született Szegeden, ahova ugyan családjuk Dalmáciából származott át, de atyját már Dugonyi Andrásnak hívták, aki jómódú, kereskedéssel is foglalkozó polgárember volt, s városi kapitányi tisztet is viselt. Anyja Imre Katalin volt. Iskoláit Szegeden, a középiskola hat osztályát a kegyesrendiek gimnáziumában végezte, ahonnan tizenhat éves korában a szerzetbe lépett.

Kétévi próbaidejét Privigyén töltötte. A bölcseleti tanulmányok bevégzése után Nyitrán, Nagykárolyban s Szegeden tanárkodott – ahol tanítványai már játszották egy vígjátékát –, majd a teológiát Nyitrán elvégezvén 25 éves korában áldozópappá szentelték.

Erdélybe, Medgyesre küldték, ahol szónoklatot és költészettant tanított. A magyar kultúrának ezen a klasszikus földjén, a történelmi emlékek lelkesítő hatása alatt történelmi tanulmányokba fogott. Medgyesről visszahelyezte a rend Vácra, végre pedig 1770-ben a nyitrai püspöki nevelőintézetben a bölcsészet tanára lett.

1774-ben felcseréli Vácot Nagyszombattal, ahol elnyerte az egyetemen az elemi mennyiségtudomány tanszékét. 1777-ben az egyetemmel együtt ő is Budára költözött, ahol 1808-ig, nyugalomba való vonulásáig viselte egyetemi tanári tisztjét. A kísérletekből kibontakozó nemzeti fontosságú irodalmi tevékenysége 1784-ben kezdődött, sajátosan annak a művének a megjelenésével, amelyben nemzeti vonást legkevésbé sejthetünk. E munkája: A tudákosságnak két könyvei, amelyekben foglaltatik a betűvetés (betűszámtan) és a földmérés (mértan). Nem is annyira tárgyáért nevezetes ez a munkája, bár e tekintetben is hézagpótló volt, hanem nyelvéért, mert benne történt első kísérlet a matematika-tudománynak magyar nyelven való megszólaltatására, mégpedig kifejezetten nemzeti érdekből: "...hogy megmutassam, hogy a német nyelv sohasem oly alkalmatos a tanulmányoknak kimagyarázásában, mint a magyar nyelv". Kiadta pedig "csak azért is...", II. József németesítő rendeleteire való feleletül.

E hazafias felbuzdulásából fakadtak aztán legsajátosabb művei, regényei is, amelyek nevét országos hírűvé tették. Első regényét 1786-ban írta: Etelka, egy igen ritka magyar kisasszony Világosvárott Árpád és Zoltán fejedelmink idejében címmel, de csak 1788-ban adhatta ki, akkor is a bécsi cenzor engedélyével, minthogy itthon politikai vonatkozásai miatt a jóváhagyást meg nem nyerhette.

1790-ben jelent meg második regénye, Az arany perecek, amelynek anyagát éppúgy valamely eddig ismeretlen német regényből vette, mint az Etelkáét. 1798-ban A szerecsenek, 1803-ban Jolánka, Etelkának leánya, 1808-ban pedig utolsó regénye, Cserei (Voltaire Zadig-jának átdolgozása) hagyta el a sajtót, amelynek kalandos meséjét Taksony vezér idejébe teszi.

Írt színműveket is, kezdetben iskolai darabokat. Hogy 1790-96-ig Pesten már magyar színtársulat is játszott, ezért a színműveknek nemcsak fordítása, hanem írása is bizonyos lendületet vett irodalmunkban. 1794/95-ben Jeles történetek összefoglaló címen négy szomorújátékot bocsátott közre két kötetben. Ezek között legnagyobb sikert ért el a Bátori Mária és az Etelka Karjelben. Színművei éppoly kevéssé eredetiek, mint regényei, s éppoly kevéssé felelnek meg az irodalmi és esztétikai követelményeknek, mint amazok, de a maguk korában nemzeti vonatkozásaikkal elért hatásuk éppoly jelentős, mint amazoké.

Igen becses könyve a hátrahagyott kézirataiból 1820-ban Szegeden megjelent Magyar példabeszédek és jeles közmondások c. kétkötetes gyűjteménye, amely negyven évi kitartó szorgalmának eredményeképpen 10.182 közmondást és több szólásmagyarázatot tartalmaz.

1808-ban, hatvannyolc éves korában megvált egyetemi katedrájától. Nyugalomba vonult szülővárosába, a szegedi rendházba, ahol rokonai, tisztelői között csendes megelégedésben éldegélt haláláig, 1818. július 15-ig.

Hathatósan őrzi Dugonics emlékét az 1892-ben Szegeden alakult Dugonics-Társaság, amelynek lelkes működésében ma is szakadatlanul munkál Dugonics nagy szelleme. Célja a magyar alföldön, de különösen Szegeden és környékén a magyar szépirodalomnak éstudománynak művelése, pártolása és népszerűsítése. Dugonics egyetlen dicsekvése az volt, hogy igaz magyar, s hogy hazáját fölötte szereti. Tanítói és irodalmi munkásságát nemzetének szentelte oly módon, hogy mint író a magyaros irány kezdeményezője lett amegújhodás, a felvilágosodás korának idegen hatásokra keletkezett különböző költői iskoláival szemben.

Magyar irodalmi lexikon, 1926


Az Etelka bevezetéséből

"Honnyaim!

E' könyvemet magyarúl írtam: mert ezzel csupánn a' magyar szíveket legeltetni akartam. Nem is hangzott vólna idegen nyelvben olly édesdeden, és olly hathatóssan ETELKA, egy igen ritka magyar kis-asszony.

Ki-hoztam e' szüzet a feledékenységnek tartománnyából, a' régi sötétségből: hogy a' mostani világ lássa, csudállya, kövesse. Ennek szeretete tisztességes: ugyan-azért állhatatos, kellemetes, és dicsőséges. Szíve a késértetek között nagy-is, erős-is, győző-is.

Leírtam régi magyarainknak vitézségeket, országunkban le-telepedéseket; Árpád fejedelemnek gondosságát. Ezeket se gondoltam-ki magam, hanem Béla-királyunknak Nevetlen Író-deákjától kölcsönöztem.

A'mi magyarságomat illeti: azon vóltam: hogy tisztán és igazán írjak. A' magyar közmondásokat, példabeszédeket néhol tömöttebben is bele-kerítettem: hogy nyelvünknek ezen gyöngyei a' tengerbe ne vesszenek szél-vizeinkben.

A'mi pedig szívemet illeti, talpig ki-tettszhetem írásomból. Eleve azt mondhatom: igaz magyar vagyok, és hazámat szerfölött szeretem. Hogy benne születtem, soha sem szégyenlem. Adná az Isten, hogy ő se szégyenlené neveltetésemet.

Írám 1786-dik esztendőben.

Dugonics András királyi oktató"


dugo@szepi.hu