Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » Kedves.html

    (részletek)

    Nem választottam a pátosz öreg harangját, hanem az emlékezés halk csengettyűjét. Ez illik a kegyes atyákhoz, akik boldogan nyugosznak az örök álom celláiban, lecsonkult márványkeresztek alatt, istenkeze vetette virágokkal takaródzva. Ez illik a kedves öreg árnyakhoz, akikhez ha fölér a harangszó az égi mezőkre fölrezzennek, összefogódznak, és ahogy lenéznek ránk, áldást mosolyognak le a régi városra, amely, íme, megnőtt, megemberesedett, kicsit tán el is kevélyedett, de szívében megmaradt gyereknek, és alázatos hálával hajtja meg fejét azok előtt, akik megfogták a kezét még falu korában, és azóta el se eresztették többet.

    Nagy erdő a szegedi kegyesoskola kétszáz esztendeje, én csak úgy cinege módjára szállongok benne egy kicsit, és cinegének szeszély a törvénye. Terebély, nagy fákat, országra toronyló sudárokat lehet, hogy elkerül, de a virágos bokrokra, napos tisztások fölött ringó vadrózsagallyakra bizonyosan leszáll.

    A piaristáról, aki papucsban mondja a misét

    Akik a kegyesrendieknek Krisztus szíve szerint való igaz keresztény szellemét meg nem értették, kezdetben sok mindennel megvádolták őket. Nem hiába, hogy a rendalapító Kalazanciussal is megjáratták az inkvizíció börtönét, ha csak pár órára is - lelke fiaival is sokat kötözködtek.

    A szegedi társház Historia Domusa följegyzi, hogy a XVIII. század utolsó éveiben bizonyos Hempel Flórián piarista atyát azért jelentették fel a csanádi püspöknél, mert papucsban mondta a misét a palánki templomban. Hát ennek a papucsos misének a történetét én így gondoltam el.

    A kegyes atyák azidőben a Hatrongyosban laktak. Így bérmálta el a néphumor azt a hatszobás viskót, amely a palánki templom délkeleti oldalához volt ragasztva. Valamikor pestises betegek lazarétuma volt, de mikor már arra se volt jó, akkor a piaristáknak csináltak belőle enyhhelyet. Szelemenjeit megőrölte a szú, zsindelyét lerothasztotta az eső, a padlata penészes volt, a falai repedezettek, és nem volt egyetlen ablaka sem, amelyet becsületesen be lehetett volna csukni. (Ezt a tulajdonságukat azóta is makacsul őrzik a városi házak ablakai.) Mármost tessék elképzelni egy téli hajnalt, amikor havaseső esik, és üvölt a Tiszáról a szél, és csak azért nem viszi el a Hatrongyos tetejét, mert már nincs is neki teteje. Még sűrüllik a sötét mindenütt, csak egy ablakon szivárog ki a mécsvilág: az öreg Flórián atya már talpon van, készül a templomba, ő a soros a hajnali misét mondani.

    Körülményes dolog a készülődés, mert törődött agg ember már Flórián atya, és sok motyót kell öreg testére szedni, hogy kibírja a templom gyilkos hidegét, mert házában már abban az időben is igen szegényesen lakott a jó Isten. Igaz, hogy ami szél a repedt ajtón bejött, az kimehetett a törött ablakon. De közben a csontja velejéig didergett az ember. Különösen a láb, a láb - azt nem győzi már felfűteni a lassú, fáradt, öreg vér.

    Szerencsére Flórián atya jól el van látva meleg lábbelivel. Borjúbőr csizma, bélés is van benne, húsz esztendeje szolgál már, de csizma az még most is, nemhiába, hogy a keresztapja cselekedte, aki híres-nevezetes vargamester volt Perjámoson, az Isten nyugtassa szegényt.

    Éppen a hosszú életű csizmába igazítja bele a lábát Flórián atya, mikor megzörgetik az ajtaját.

    - Ki van ott?

    - Buborék Szilveszter discipulus syntaxista. Laudetur Jesus Christus. Minisztrálásban vagyok soros, domine páter.

    - In aeternum, amen. Gyere be, fiam.

    Becsusszan az ajtón Buborék Szilveszter syntaxista diák. Csupa lucsok a gyerek, átáztatta a hólé, a felsővárosi Latrán utcától idáig. Vacog a foga az istenadtának, tócsa marad a lábanyomán.

    - Per amorem Dei - hőköl vissza az öreg pap -, hát a te lábadon mi az a kék?

    - A bűröm - mondja Buborék Szilveszter.

    - Hát csizmád nincs?

    - De van, csakhogy az édös bátyám hordja, mert ű székálló legény.

    Flórián atyának fáztában is melege lett, úgy elborzadt. Hogy lehetne a templom tégláján félóráig állatni ezt az istenadtát?

    - Gyere ide, te trifurcifer, húzd le a csizmámat.

    Buborék Szilveszter megtette.

    - No, most húzd föl.

    Buborék Szilveszter könnyen szót fogadott. Derékig belesuttyant a csizmába.

    - No most eredj, zörgess be a harangozónak, aztán várj meg a sekrestyében.

    S ahogy a gyerek elment, Flórián atya előkaparászta az ágy alól keshedt papucsait. Bizony a lábujja kikéredzett belőlük, mire az oltár elé került, de hát azért a rorate caeli így is csak megtalálta útját az éghez. És én nem tudom, mit szólt a csanádi káptalan a papucsos miséhez, hanem abban bizonyos vagyok, hogy amikor Flórián atya megindult a nagy útra a csillagok közé, a jó Isten, aki csak a szíveket nézi, a legkedvesebb angyalkáit szalajtotta elejbe, hogy papucsban kattyogó, öreg lábai elé a legpuhább felhőcskéket terítsék szőnyegül.

    A röpülő piarista

    Benyák Bernátnak egy latin versében találtam rá Szablik István piaristára, aki jó darabig rektora volt a szegedi oskolának. Jókai, ha tudott volna róla, bizonyosan regényhőst csinál belőle. Virtusos ember volt, szegedi születés, aki nem kisebb úrral kapott hajba, mint József császár. Az egyre-másra adogatta ki a németesítő rendeleteket, a páter rektor azonban egyről sem vett tudomást. A császár Jozéfus nagy úr lehet Bécsben, de a szegedi kegyes-oskolában semminek se hívják. Itt csak magyar királyt ismernek.

    A vége persze az lett, hogy a császár hosszú kezei elértek Szegedig, és kiemelték a rektori székből Szablik atyát, noha Csongrád megye rendjei is a kardjukra ütöttek érte. Földönfutó lett a tudósból, akit kora legnagyobb fizikusának tartottak. Alighanem ő volt az első magyar, aki földgömböt fabrikált, az azonban bizonyos, hogy Szegeden ő eresztette fel az első Montgolfier-rendszerű léggömböt 1785 Szent Jakab havában. Ahogy az akkori Magyar Híradó írja, "edgy égi golyóbist, mely vékonyan kikészített hólyagokból vala elkészítve, veres és fehér színre részszerint kifestve, két lábnyi magasságú, három lat nehézségű, és öt minuták alatt a felhők határira emelkedett mozsárpattogások és tapsolások között. Ezen felyülnevezett úr így megmutatta ezen szárny nélküli repülő golyóbisnak szerentsés felbocsátásával, hogy valami a francia és más idegeny nemzetek közt lehetséges, a magyarok közt sem lehetetlen az."

    Íme, a magyar aeronautika első úttörői közt egy szegedi piarista. Méltó rá kegyelettel emlékezni ezekben az időkben, amikor a magyar szellemi élet munkásai csak a levegőből élnek.

    A rebellisek

    A negyvennyolcadiki nagy piaristákról kedves anekdotát találok följegyezve a régi újságokban. Cseh Ferencről szól, aki egy nagy bölcseleti munkát írt az ember szellemi életéről. A Bach-korszakban valami ügyes-bajos dologban ő vezette a piaristák küldöttségét Bonyhády-Percel István megyefőnökhöz. Ahogy a Somogyi-könyvtárba került könyveiből látom, nagy olvasottságú magyar úr volt ez az osztrák tisztviselő, de példás forradalomgyűlölő. A piaristák pedig mind jegyes emberek voltak; aki valamirevaló volt köztük, az mind benne volt a nagy ribillióban, sokan lettek közülük földönfutók, s többen meglakták az olmützi cellákat is.

    Hűvösen fogadta a nagyúr a küldöttséget, aztán disputálni kezdett Cseh Ferenccel, és végre dölyfös gúnnyal ezt kérdezte tőle:

    - Tisztelendőségednél okosabb ember nincs a szegedi piaristák közt?

    - Ó dehogy nincs - felete Cseh Ferenc filozófhoz illő nyugalommal -, a többi mind okosabb, mint én, de úgy gondolták, hogy ide én is jó leszek.

    Negyvennyolc óra alatt természetesen el kellett hagynia Cseh Ferencnek Szegedet.

    Aki még a királynak sem hazudott

    Ahogy elsorjáztatom magam előtt a kedves öreg árnyakat, megfogja a szememet Tóth János alakja, ezé az Isten lelkéből lelkezett papé, aki nem volt nagy tudós, harcos egyénisége se volt, verseket se írt, s mégis volt ben-ne a tudósból is, a hősből is, a költőből is; apostol volt. Azt csinálta, amit a rendalapító szent, és olyan tűzláng-lélekkel csinálta, mint az; akikre senki nem gondolt, akiknek bimbódzó lelke elsenyvedt a puszták homokfuvatagaiban, a tanyák gyerekei közé vezette ki a kultúra élő vizét. Szerintem három nagy jótevője volt az újabbkori Szegednek: Kállay Albert, aki a várost építette, Kiss Ferenc, aki az erdőket nevelte és Tóth János, aki a tanyai iskolákat ültette.

    1853-ban bízta meg a város a tanyai iskolák felügyeletével, s viselte ezt a különös tisztet 34 esztendőn át. 33 éven át ő járt ki a tanyára, a 34.-ben a tanya jött be hozzá, a koporsójához.

    Tóth János tudott még a tanítók nyelvén is, pedig az - már hogy ebben az időben - nem kisebb tanulmányos művészet volt, mint az adóbeli szakértelem. Száz meg száz apró történet beszél a jó szívéről, a türelmességéről, a szerénységéről és a makulátlan tisztalelkűségéről. A következőt Lázár György visszaemlékezéseiben találtam, s néhol szóról szóra adom vissza.

    1883. év októberében volt, a királylátogatás idején. Úgy volt, hogy a tanyát is megmutatják a királynak, mégpedig Alsótanyát, ott is az ásotthalmi iskolát, amelyiknek akkor Géczy Károly volt a tanítója.

    A látogatás előtt való nap Kállay főispán kiküldte terepszemlére Lázárt, mint városi főügyészt, meg Tóth Jánost. Nézzenek körül Ásotthalmán, rendben van-e minden, s legyen rá gondjuk, hogy szó ne érhesse valamiért a ház elejét.

    Hát rendben volt minden, mert Alsótanyát mindig illendőség-tudó nemzet lakta. A kocsiutak behintve szalmatörekkel mint porfogóval. Az iskolaházon őszirózsa-girlanok közt nemzeti lobogó. Még tán a pulikutyákat is megmosdatták arra az alkalomra, annyira gondoltak mindenre.

    Az volt a program, hogy amint a király belép, háromszoros éljenzéssel fogadják a gyerekek, aztán aki legbátrabb közülük, az elszavalja azt a hódoló költeményt, amelyet Tóth János direktor úr erre az alkalomra nem csekély arca-verítékkel megszerkesztett.

    Hát, a próbaéljenzés nem nagyon ment. Úgy szólt, mint mikor úrnapi körmeneten regruták adják a szalvét.

    - Ez így nem jó lesz - csóválta a fejét Lázár. - A gyerekeknek semmi gyakorlatuk nincs az éljenzésben. Nincs mást mit tenni, direktor úr menjen ki és jőjön be mint király, és ezt mindaddig csinálni kell, még csak a gyerekek egész tökéletesen nem éljeneznek.

    Tóth János nagyon megijedt. Azt ő nem teszi, hogy királyt játsszon. A főügyész úr sokkal alkalmasabb ember arra. Délcegebb is, bajusza is van, mordabbul is tud nézni.

    - No, ebben igaza lehet Főtisztelendő úrnak - nevetett Lázár. - A lurkóktól kitelne, hogy mindjárt nekiesnének a reverendazsebnek, van-e most benne árpacukor.

    Így aztán Lázár lett a király, s nem telt bele egy óra sem, amikor a kis magyarok úgy éljeneztek, mintha született főrendek volnának.

    Most jött azonban a neheze a dolognak. Ki szavalja a hódoló verset? A három legjobb tanuló tanulta be, azoknak le kellett vizsgázni. Lázár György lelépett a trónról, és Tóth Jánossal, Géczy Károllyal átalakult hármas bizottsággá.

    - No álljatok elő, legények!

    Hát biz ez szomorú előállás volt. Az egyik jelölt az első sornál sírva fakadt. A másik éppen foghullajtásban volt, és egy szavát se lehetett érteni szegénykének. A harmadik nagyon szépen elharsogta a verset, de azzal meg az a fátum történt, hogy előtte való nap megrúgta a ló, és az egyik lábára bicegett az istenadta. Ezt nem lehetett a hadúr elé állítani.

    - Hát akkor hagyjuk el a verset - vélte Lázár.

    De ez már Tóth Jánost is tűzbe hozta. A világ legszerényebb embere volt; mikor a város meg akarta festetni az arcképét, sehogy se állt kötélnek, s mikor Katziány Géza lopva rajzolni kezdte a közgyűlésen, és az öregúr ezt észrevette, úgy elbarikádozta a zsebkendővel az arcát, hogy lehetetlen volt leábrázolni. Hanem, a költészet az más. Pláne, ha egy fizikaprofesszor hetvenéves korában írja meg az első versét, és ezt el akarják sikkasztani, akkor a galambepe is felforr. Aztán meg, nini, a program már az újságban is benne volt, a király azt bizonyosan olvasta, mostmár kíváncsi a versre, bizonyosan a feleletet is betanulta rá - hát mi lesz most már ebből?

    Ez az utolsó argumentum Lázárnak is szöget ütött a fejébe.

    - Hát nem szavalhatná el a verset a tanítóné?

    Ez nagyon elfogadható megoldásnak látszott. Szemrevaló kis menyecske volt a tanítóné. A felség is bizonnyal szívesebben nézdegélne őrá, mint Vadlövő Hebők Jóskára. Azonban itt meg elvi nehézség támadt. A vers úgy kezdődött, hogy "Kis gyerekajkról hála zeng feléd, ó, nagy király". Hiszen kicsinek kicsi a tanítóné szája, de amúgy mégse mondható gyereknek.

    A hármasbizottság olyan kátyúba jutott, mint egy komoly diplomáciai testület. Szerencsére véletlenül ott volt Sári Mátyás, a zabosfalvi tanító. Véletlenül a kisfia is vele volt. Véletlenül az is tudta a verset.

    - Nohát, próbáld meg te, Matyika!

    Matyika remekelt, Lázár el volt ragadtatva. Géczy Károlynak azonban határjogi skrupulusai voltak. Való-e az, hogy az ásotthalmi iskolában zabosfalvi gyerek szavaljon? Tóth János pedig azt vetette ellen, hogy mikor a paraszti kultúrát akarjuk reprezentálni a Fölségnek, hogy lehessen akkor egy úri gyereket elejbe állítani?

    Itt is a zabosfalvi tanító adta bele az eszét a konzíliumba.

    - Ruha töszi az embört, nagyságos urak. Ha az én Matyi fiamra ráadjuk a Vadlövő-gyerök gúnyáját, olyan takaros parasztgyerök lösz abbúl, hogy az édesanyja se ismer rá.

    Másnap aztán ment is minden, mint a karikacsapás. Mindössze ott volt egy kis hiba, hogy a gyerekek nagyon belejöttek az éljenzésbe, és a kis kanászgyereknek öltözött Sári Matyika, akinek a harmadik éljen után kellett volna előugrani, nem tudta magát mihez tartani, és a helyén maradt. A király pedig eltévesztette a programot, és ahelyett, hogy megvárta volna a verset, rámutatott egy eleven szemű gyerekre:

    - Olvassál valamit!

    - Könyv is kék ahhoz! - buggyant ki a gyerekből a nagy igazság és körülnézett, hogy melyik szomszédjának van olvasókönyve, mert biz abból csak minden negyedik gyereknek jutott egy.

    A hármasbizottságot a forró hideg kezdte rázni, de szerencsére ifj. Sári Mátyás akkorára előcihelődött és megmentette a felbomlani készülő helyzetet. Odaállt a király elé, s úgy elszavalta a köszöntőt, hogy a szempillája se rebbent, még a végére nem ért.

    Akkor a felség, aki szemmel láthatóan örömmel nézte a fiút, megveregette a képét:

    - Ez nagyon szép volt. Bátor kis parasztfiú.

    - Dehogy paraszt, alássan kéröm fölségödet - szólalt meg Tóth János programon kívül -, úri gyerek ez, a zabosfalvi tanító úr kisfia.

    A király barátságosan mosolygott, mert valószínűleg egy szót se értett az egészből. Az is lehet azonban, hogy azt gondolta magában: Ej, ej, hát már itt se lehet hinni a hármasbizottságnak!

    Lázár azonban odakint, ahogy magához tért a nagy ijedségből, szemrehányóan súgta oda Tóth Jánosnak:

    - Ejnye, Főtisztelendő uram, hogy szólhatta már így el magát!

    Az öregúr ráemelte szelíd, kék szemeit.

    - Nem elszólás volt az, barátom, csak nem bírtam már magammal. Nézze, én soha senkinek se hazudtam az életben. Hát én nem hazudok még a királynak sem.

    Dugonics tréfáiból

    Néhai Kovács Jánostól, a Dugonics Társaság egykori alelnökétől hallottam egy tudtommal még föl nem jegyzett szájhagyományt az öreg Dugonicsról. Kora bálványozott írója, a tudákosság királyi oktatója úgy áll benne elébünk, mint játékos kedvű gyerek.

    Nyári napszállat idején ki-kiballagott az öregúr a hajóhídhoz, és elnézdegélte, hogy terelgetik át a Bánátból a címeres gulyákat. Ha kedve szottyant, beszédbe is elegyedett a hajcsárokkal.

    - Honnan jönnek kendtök?

    - Makórúl.

    - Hát aztán hagytak-e még ott sok marhát, vagy mind átjöttek?

    - Jutott is, maradt is.

    - Hát aztán merrül hajtják a legtöbb marhát Szögedébe?

    - Hát mikor hogy, nem löhessen azt tudni.

    - No de mégis?

    - Hát Vásárhelyrűl - vélte az egyik.

    - Kikindárúl - mondta a másik.

    - De bizony Kanizsárúl! - erősködött a harmadik.

    - Szamarak kendtök - nevette el magát a Magyar Példabeszédek és Közmondások írója -, azt se tudják, hogy a legtöbb marhát hátulról hajtják.

    1922