Szegedi Piaristák

bolt.piarista.hu

Címlap » Piaristák » Revai.html
    Következik a talpas cserkészek története.

    Révai József tanár úr valamikor a húszas évek végén próbált összeszedni gyerekeket, akiknek igen szegény szülei a piarista gimnáziumtól nem messze, a vasúti töltés mellett laktak, s a gyermekek hatalmas szabad területen játszottak, olyan pöndölös gyermekek voltak. Egyszál ing volt rajtuk, de több semmi, mezítlábas kisgyerekek. Ezekből a tanár úr egy cserkészcsapatot csinált. A gyerekeknek persze cserkészruhájuk nem volt. Révai atya erre fogta magát, körbejárta az iskola cserkészcsapatának szülői házait, és a kinőtt cserkészruhákat összekoldulta.

    A gyerekek igen éhesek voltak, mert otthon nem jutott a száraz kenyéren kívül más. A tanár úr vasárnaponként nem a Dómban misézett vagy a házikápolnában, hanem minden vasárnap elment valahová a tanyavilágba. Jöttek érte hajnalban, és a lovaskocsi vitte ki a tanyára. A miséért pénzt nem fogadott el a kinti emberektől, inkább elemózsiát kért tőlük. A Szeged környéki parasztemberre jellemző volt, hogy szívesen adott bármit, csak pénzt ne kelljen adnia.A tanár úr jól járt azzal, hogy sonkát, szalonnát, zsírt, lisztet össze tudott szedni a tanyákon, sőt szép magas kenyereket is hozott magával. A kenyeret szépen felszelte, és arra sonkát, szalonnát rakott; vagy megkente zsírral, és vitte az ő talpas gyerekeinek. Amelyik talpas gyerek nagyon éhes volt, az becsöngetett a rendház kapuján. Tudták már a portások, hogy Révaí tanár urat keresik. Az ennivalót a gyerekek nem is tudták elpusztítani év közben, megkérte a kedvesnővéreket, hogy rakják el a spájzba, és a nyári táborozás alatt ezzel biztosította a gyerekeknek a tábor idejére az élelmezést.

    Honnan az elnevezés? Ezek a gyerekek általában mezítlábasok voltak, télen is sokszor mezítláb jártak, amit nem szégyelltek, sőt büszkék voltak rá; ha valami felvonulás volt, akkor a 82-es piarista csapat előtt mindig ezek a cserkészruhába öltözött mezítlábas gyerekek mentek elöl. Hát innen az elnevezés.

    A gyerekek nyári táborozását úgy oldotta meg, hogy elment a vasúthoz, ahol mindig volt végzett diákunk magasabb beosztásban, és addig-addig kunyerált, amíg egy marhavagont nem kapott, s ezzel utaztak valamelyik szintén nagyon jómódú tanítvány birtokán levő táborozó helyre.

    A rendház közelében volt egy barakképület, amely részben az amögötti focipályának volt az öltözője, részben pedig igen szegény emberek számára egyszobás, kinti-vécés lakások voltak benne. Itt bérelt Révai tanár úr egy szobát, és ez lett a talpasok cserkészotthona, amit a gyerekek gyönyörűen feldíszítettek. A szoba előtt, kint az utcán volt egy pad, és nyári jó időben a tanár urat számtalanszor ott lehetett látni, amint ezeket az egyszerű kis gyerekeket tanítja, neveli részben a cserkészetre, részben egyebekre. Azok pedig úgy néztek fel rá csillogó szemmel, hogy jó volt látni. Ha erre visszagondolok, eszembe jut a dómban Kalazanci Szent József képe. Ahogyan Kalazanciust ábrázolja a mezítlábas, szakadt ruhájú gyermekek közt, nekem arról mindig Révai tanár úr jut eszembe.

    Ha délután elment sétálni vagy a talpasaihoz ment, sokszor lehetett együtt látni vele egy másik nagyon jellegzetes szegedi embert, Bálint Sándor egyetemi tanárt. Néha én is odacsapódtam hozzájuk, mert Bálint professzorral én is jártam ki néprajzot gyűjteni a szegedi tanyavilágba. Az érdekesség az volt, hogy egy ízig-vérig tősgyökeres szegedi és egy papi ember mennyire megértették egymást a néprajz, az emberszeretet és a szegények szeretete ügyében.

    Gubicza Sándor visszaemlékezése, 1993