Podolintól Szegedig

Séta a szegedi piarista gimnázium múltjában

Nem történetet írunk, azt már megírták. Ez az írás nem is hivatalos akar lenni, inkább meghitt, olyan mint a családi beszélgetések szoktak lenni, melyekben együtt zsong a múlt és a jelen, és mindig azokról szól, akik térben és időben szétszóródva is mindig együvé tartoznak.

A gimnázium mai épülete a Hősök-kapujától jövet ötlik szemünkbe. Milyen más is ez a palota, mint az a ,,rendház'', mely 1720-ban befogadta a piaristákat! A krónikás szerint az atyák lakása valóban ,,roskadozó hajlék'' a Szent Demeter temploma mellett, az iskola pedig egy ,,bódészerűen összetákolt épület'', pestises betegek elhagyott lazarétuma; mindössze két helyiség. De a piaristáknak jó volt így is. Nem fordultak vissza a szegényes fogadtatás láttán. Hiszen máshol is úgyszólván igények nélkül jelennek meg, szegényen, mint az ég madarai, és megkezdik munkájukat. Szegeden is így történt. Megkezdték munkájukat a két helyiségben, s ebben az iskolában kapta a ,,vadul és parasztul felnőtt'' szegedi ifjúság első nevelését. S mikor a szomszédos katonakórházból még két szobát kapnak az iskolájukhoz, már 260 növendékük van a néhány teremben. Csak 1731-ben épít nekik a város először iskolaépületet, de az is csak egy nyolc öl széles házacska.

A mai épület elődjében 1793-ban kezdenek tanítani. Ekkor már 450 diákjuk van, s az iskola főiskolának számít: líceum. Ebből a fajtából egyedüli az egész Délvidéken. Aki elvégzi a szegedi piarista atyák kétévfolyamos bölcsészeti tanfolyamát, az a pesti egyetem bölcsészeti karán doktorátust szerezhet. Ez a líceum, ahol magyarul tanították a bölcseletet és magyar nyelven vitatkoztak, korai előfutára a szegedi egyetemnek. Ebben az időben kezdik emlegetni országszerte a híres szegedi kollégiumot. S ha a pesti egyetemen új tanárra volt szükség, nem is kellett olyan messzi menni tanárt keresni, a szegedi líceumban mindig akadt megfelelő ember. Kezdetben a kor szokása szerint a tanszékre pályázó, később kinevezhető vagy meghívható is.

Az árvízig a piarista kollégium kollégium volt Szeged legvonzóbb idegenforgalmi látványossága. Nem maga az épület, hanem az atyák tudománya. Átutazó püspököktől, főispánoktól, arisztokratáktól kezdve Ferenc Józsefig sokan megcsodálták ott a régi épületben a tudós atyák fizikai bemutatásait.

A piaristák rá is szolgáltak a tudós jelzőre, értettek ők mindenhez, még az orvosláshoz is. 1831-ben a kolerajárvány idején 5300 temetés volt Szegeden. A város orvosai semmit sem tudtak tenni a kór megakadályozására, csak azok jártak jól, akik Grúber József piarista atyához fordultak orvosságért. Grúber valami csodaszert készített és ingyen osztogatta a lakosság között. 1177 beteget kezelt, és azok közül csak 33 esett áldozatul a járványnak. Bezzeg tódult is hozzá az egész vidék Szabadkától Kikindáig!

Hanem a piaristák a hasznos mellett a kellemest is szerették, mert egész emberi életet éltek, és növendékeiket is így nevelték. Nemcsak gyermekszínházat nyitnak, hanem a várostól kertet is kérnek a maguk és az ifjúság használatára. Ide, ebbe a városon kívüli gyümölcsösbe és játéktérre, ahol a magisztrátus engedélyével ,,majorházat, egy nyári és egy téli mulató házat'' építhettek, vezetik ki az ifjúságot, de maguk is szívesen kimennek pihenni szabad idejükben.

Volt a szegedi piaristáknak egy bánatuk is: a rendházuk. 1793 óta szép iskolaépületben tanítottak, de lakásuk még mindig az a hat szobácska volt, melyben először ,,ideiglenesen'' meghúzták magukat. Toldozták-foldozták, de menthetetlenül a pusztulásra volt ítélve: alul a nedvesség mállasztotta, a tetejét a szél bontogatta. Ezen segíteni kellett. Nem is magukat féltették a piaristák elsősorban az egészségtelen, átnedvesedett épületben, hanem a könyveiket. Valahányszor a nyomorúság és a betevő falat megszerzése kényszerítette őket, inkább keservesen szerzett szép kelyheiktől és miseruháiktól váltak meg és szereztek egyszerűbbet, de könyveiket nem adták oda, nem kótyavetyélték el. Könyvtárukat állandóan gyarapították, a nedves helyiségben is óvták, dédelgették. Így is sok szépkötésű, értékes könyvük elpusztult, szinte szétrothadt a nedves helyiségekben, s az időnkinti átvizsgálások alkalmával sok könyvet ,,a teljes megrothadás miatt a könyvtárból ki kellett vetni''. Pedig ősnyomtatványok és 16. századbeli könyvek is voltak szép számmal a piaristák gyűjteményében.

Végre 1813-ban teljesült az atyák vágya, és új otthonba költözhettek könyveikkel együtt. A Szent Demeter-templom egyik oldalán rendházuk, a másik oldalán az iskolájuk, így érték meg a magyar reformkorszakot, a szabadságharcot, az elnyomás éveit és a kiegyezést. Közben elvégezték a feladatot, melyet Szegeden vállaltak: a rájuk bízott ifjúságot nemcsak szelíddé és műveltté, de magyarrá is tették. Mikor Szegeden megtelepedtek, még három nyelven kellett prédikálniok: magyarul, németül és dalmátul. A rácok annyian voltak a városban, hogy kigúnyolhatták a katolikusok körmeneteit; a német polgárok fiai és a várbeli katonák gyermekei pedig meg sem értették az atyák magyarázatát. Ebben az időben azonban már megszünt a háromnyelvű prédikálás, nem volt arra semmi szükség a színmagyar városban.

De az idő is eljárt a piaristák egykori új épületei felett, ismét kiszolgáltak: a templom is, a rendház is, az iskola is. Szűk is volt 850 tanuló számára az az épület, melyet nyolcvan évvel azelőtt 500-nak építettek. Most azonban nem kellett kérni, folyamodni, alkudozni, a Gondviselés maga gondoskodott megoldásról. 1879-ben hullámsírba temette a régi Szegedet, és az épülő új városrészek mellett halálra ítélte azt is, ami még a régiből megmaradt.

Az új gimnázium a nyolcvanas évek utánzó divatja szerint reneszánsz palota lett, mely valóságos szegedi Palazzo Pitti-ként ütött el a szegényes környezettől. Csaknem kétszáz méteres homlokzatát rusztika borítja, melyet a második emelet magasságában féloszlopok tesznek változatossá. Fent a fal peremén gazdag és nehéz párkányzat fut végig imitt-amott terrakotta színű díszítéssel. De a hosszú homlokzat mögött nincs épület, alaprajza csak ,,nadrágszíj'', mint itt mondják. Mert a ház déli végét lezáró oldalszárny sohasem készült el, s így az épületből sohasem lett tömb: nemcsak a háta, az oldala is nyitva maradt.

Azonban még így is nemcsak Szegednek a legnagyobb épülete a nyolcvanas években, hanem az ország legmutatósabb gimnáziuma. Ilyen tágas termekben akkor magyar iskolában nemigen tanítottak. A piaristák sehol. És nem volt rideg épület, mint a később szabványszerűen épített állami iskolák legtöbbje. Volt benne belülről is valami méltóság és nevelő, fegyelmező úri pompa. A hatalmas fabetétes ajtók nem is iskolára emlékeztettek. A belépő idegen azt gondolhatta, hogy miniszteri termek sorakoznak a hosszú bolthajtásos fehér folyosókon. A padok is keményfából készültek. Ki is állották már hét diáknemzedék viszontagságait: megfaragni is nehéz őket. A találkozók öregdiákjai között kevés akad, aki egy-egy betűre vagy figurára mutatva azt mondhatná: az az én művem.

A rendházba is szívesen jöttek az atyák a felvidéki, dunántúli vagy akár az alföldi kollégiumok bolthajtásos kis celláiból. A rendház tágas, kétablakos szobái máshol osztályteremnek is beillettek volna. Nem is a legkisebbnek.

Az új épületben az élet is újra pezsdült. Szeged Budapesttel kezdte felvenni a versenyt. Egyetem még nem volt a városban, egyelőre még Dugonics-Társaság sem, a tudományosságot városi vonatkozásban is a piarista tanárok jelentették. A szegedi piarista gimnázium értesítőjének megjelenése irodalmi esemény számba ment; meg is volt a rendes olvasóközönsége. Kétszáz oldalon alul nem is igen adták az atyák. Útirajzok, irodalmi, természettudományi tanulmányok, helyi vonatkozású cikkek, emlékezések váltakoztak benne az intézet gazdag belső életének beszámolóival.

Van ennek az iskolának egy helyisége, melyet a szellem kivételes művelő helyévé avattak az elmúlt évtizedek és a százados hagyomány: a díszterem, az önképzőköri gyűlések és ünnepélyek színhelye. Ez a szegedi önképzőkör nem is iskolai, hanem városi intézmény volt, s méltán ünnepelte nemrég százéves megalakulását a legnagyobb nyilvánosság előtt. Ezen a napon egyetemi tanárok, művészek, egyházi és világi méltóságok gondoltak Szegedre, ha nem is tudtak valamennyien összeseregleni erre a találkozóra. A Horváth Cyrill alapította önképzőkör valamikor a város megmagyarosodásának egyik fontos tényezője és a város egyetlen akadémiai jellegű társasága volt. De még a kiegyezés után sem veszített tekintélyéből, s virágkorát éppen a kilencvenes években élte a kitűnő Sáfrán József vezetésének idején. Aki Sáfrán József önképzőkörében vezetőszerephez jutott, legtöbbször egész életére megtartotta a marsallbotot.

Húsz év óta ez a díszterem az intézet hősi halottainak emlékcsarnoka is. Itt helyezték el az emléktáblákat, a hősi névsorokat. Nem közöset, hanem minden osztály külön-külön a magáét. Szinte annyi tábla, ahány érettségi találkozó a húszas években. Jó helyen vannak ezek a táblák, mert ha kinyílik az északi falon a nagy szárnyas ajtó, a mauzoleum egyszerre templommá alakul át, és megkezdődik a diákmise; különös hangulatú mise. A nyugtalan diákszemek föl-fölpillantanak az imádságos könyv lapjairól, önkéntelenül egy-egy nevet is elkapnak a fekete táblákról, és az ismeretlen hős nevét az imádság szövegébe olvasva teszik a kommemorációt az Úr lába elé.

Megyer József Sch. P., 1942


'44 novemberében rengeteg magyar hadifoglyot tereltek Szeged városán keresztül. Pihenőhelyük általában a szegedi Csillagbörtön volt. Kiütéses tífusz tört ki a hadifoglyok közt, s egy részüket átszállították a nem messze lévő városi kórházba.

Kiss Márton piarista tanár úr egyszer azt mondta nekem:

-- Te Alex, hajlandó vagy-e velem jönni a kórházba, és ott szóval tartani az orosz őrt, aki a hadifoglyokra vigyáz?

-- Hajlandó vagyok, tanár úr.

-- Nem félsz?

-- Dehogynem, az az ember, aki nem fél, az hazudik.

Így mentünk el a városi közkórházba, a tanár úr hozott egy fél liter pálinkát. Odasétáltunk a hadifoglyokhoz, akiket a kedvesnővérek próbáltak úgy-ahogy ellátni, nagyon éheztek és rettentően betegek voltak. Az orosz katonával szóba elegyedtem, és hát a pálinka is megtette a hatását, hajlandó volt mesélni az életéről. Közben Kiss Márton tanár úr eltűnt a kedvesnővérekkel, s egy óra múlva került vissza...

Az úton aztán hazafelé mondja:

-- Tudod-e, miben vettél részt? Láttad, hogy a kedvesnővérekkel rámolgattunk.

-- Láttam, hogy embereket cseréltek, és volt, akit beleraktak a fedeles pléhtepsibe, és vitték kifelé a kórházból.

-- Hát úgy nézett ki, hogy mi a hullákat visszük, és én csak az utolsó kenetet adom rájuk. De hát elfér a halottszállító pléhtepsiben az élő ember is. Azok szegedi emberek voltak. Talán már a családjuknál vannak. Máskor is hajlandó vagy velem eljönni?

Gubicza Sándor visszaemlékezése, 1993.


dugo@szepi.hu